Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 17. fejezet

17. fejezet

A mártír

Sötét volt. A smaragdok gazdája belefúrta tekintetét a barna íriszbe, s míg az előbbié a fáradtságot, a fájdalmat és a megtörtséget tükrözte, utóbbié kegyetlen volt, hideg és érzéketlen. A férfi mellett álló vörös nő elsírta magát, meglátva gyermeke testét – a kislány, akár egy rongybaba, úgy feküdt a jéghideg kövön. Harry Potter átkarolta feleségét, mialatt az áruló lányt nézte; majd tekintete átvándorolt holtsápadt kislánya arcára; fájdalmasan vonaglott meg.

– Linda – mondta halkan.

– Harry – mosolyodott el negédesen a lány, és intett egyet pálcás kezével. – Kerüljetek beljebb!

Harry megnedvesítette az ajkát. Tett egy tétova lépést felé – a Mester felé –, ám egyből visszaszökkent a helyére, amint észrevette, hogy ez alkalommal a tiszafa egyenesen ráirányul. Linda megint megmozdult, ezúttal beljebb hívta ellenségeit, miközben sütött róla, hogy magabiztos. Harry pedig... Harry pontosan ettől félt. Hermione unokatestvére, a végtelenül kedves és szelíd teremtés meghalt, hogy a helyébe valaki teljesen más születhessen. Már nem ismerte azt a lányt, aki ott állt tőle nem messze. Vagy lehet, hogy soha nem is ismerte? Lehet, hogy Linda mindvégig csak játszadozott velük? Eddig azt hitte, tudja, milyen ember valójában, ám úgy tűnt, tévedett. Ez igazából már meg sem lepte, nem egyszer fordult már elő, hogy rosszul ítélte meg az embereket. Számos hibát követett el az élete során. Mikor azt hitte, hogy Perselus Piton ellenség; mikor azt hitte, hogy az a bátor férfi elárulta a Rendet, hogy szánt szándékkal, hidegvérrel végzett Dumbledore-ral… A legsúlyosabb tévedése pedig az volt, hogy teljes szívvel hitt abban, hogy Perselus Piton Voldemort Nagyúr szolgája.

Voldemort. A halott feketemágus neve és emléke égette az ajkát, mérgezte az elméjét. Szeptember elsején megérintette villám alakú sebhelyét, és el sem akarta hinni, hogy második gyermekét is nyugodtan elengedheti a Roxfortba. James nem számolt be életveszélyes kalandokról, csak megannyi büntetőmunkáról, amit a csínytevései miatt róttak ki rá a tanárok. Voldemort Nagyúr nem fenyegette őket többé. Béke köszöntett be, s csak remélte, hogy sokáig élvezhetik azt.

Voldemort. Voldemort Nagyúr Mardekár Malazár leszármazottja volt, ám Linda Granger is. Lindával együtt Hermione, Rose és Hugo is azok voltak. Hermione édesapja, Linda édesapja. Valamennyi Grangernek ereiben, akivel találkozott, ott csörgedezett Mardekár vére – egy aranyvérű, párszaszájú mágus vére.

Linda azonban más volt. Már gyermekkorában is körüllengte valami megmagyarázhatatlan aura, valami, ami talán éppen az igazi természete, a származására utalt. Harry akkor nem tulajdonított neki jelentőséget, pedig a komoly arcú lány akkor is élénken figyelte őket. A bizalmukba férkőzött, kihasználta őket… és elrabolta Lilyt. Lilyt, aki rajongott érte.

Linda más volt, mindenkinél másabb. Látszott rajta, hogy veszélyes, ahogyan az is, hogy nem jó vele ujjat húzni. „Megbánjátok, ha megkísérelitek!”, üzente a tekintetével, és Harry valamiért nem kételkedett ennek igazáról. Elhitte, hogy ez alkalommal nem hazudott, s nemcsak azért, mert látta a lányon, hanem mert annak tettei is mindezt bizonyították. Tulajdonképpen élő bizonyíték volt a kis Lily elrablása. Hitegette őket, csapdába csalta… és sikerült túljárnia a fél világ eszén.

– Na? Mi lesz?

– Hogy tehetted ezt? – szólt közbe gyorsan, hogy elrontsa a lány kedvét. – Családtagként tekintettünk rád! Elárultál minket... Miért, Linda? Mondd el, kérlek, miért? Emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam veled… Linda, én úgy tekintettem rád, mintha…

Hermione Weasley felemelte kezét, és megállította barátja beszédét. Harry egyből elhallgatott.

Hermione – gondolta –, kérlek, vigyázz vele!

A nő nem figyelt rá. Suhogott a talára, ahogy elhaladt mellette; egészen Lindáig sétált. Megállt a lány előtt, tekintetük pedig összefonódott. Linda, ha kényelmetlenül is érezte magát szigorú arca láttán, nem tartott tovább egyetlen rövid pillanatnál, ráadásul meg sem próbált magyarázkodni. Nem mondott semmit, arra várt, hogy a nő szólaljon meg elsőként. Hermione nem váratta meg sokáig.

– Elárultad a tulajdon családodat – suttogta. Bár halkan szólt, tekintete, melyet a lányra szegezett, kemény volt és vádló. De ha bűntudatot akart vele ébreszteni benne, kudarcot vallott. Linda állta a tekintetét, sőt elgondolkozva bólintott. Egy cseppet sem érdekelték unokatestvére szavai.

– Nos, valóban így tettem – ismerte be. – Na és?

Hermione meghökkent. Nem emelte fel a hangját, arcára lassan ült ki a bánat.

– Miért? – kérdezte. – Miért tetted mindezt?

Linda összeráncolta a homlokát.

– Sokkal nagyobb hatalmam van így – susogott végül –, és ezáltal én is irányíthatom a világot, nemcsak a többiek! – Az ő hangja szenvedélyes volt, de olyannyira, hogy Albus, aki mindaddig szorosan a falhoz lapulva hallgatta a párbeszédet, elborzadva nyöszörgött. A szájára kellett tapasztani a tenyerét, hogy magába fojtsa indulatát. Baljával megfogta Victoire kezét, ujjai finoman szorították meg a lányét. Úgy érezte, biztosítania kell, hogy rá bármiben számíthat, hogy igenis túlélhetik ezt a kalandot... hogy többé nem kell félniük... Victoire megértette a kimondatlan üzenetet, hálásan mosolygott rá, miközben óvatosan visszaszorított. Albus ugyanúgy számíthatott rá, ahogyan ő is rá.

– De miért az én kislányom?! Mit ártott Ő neked?!

Nem létezik annál nagyobb fájdalom, mint hogy egy anyát elszakítanak a gyermekétől – gondolta Albus, ahogy édesanyjára nézett, a Mestert azonban a legkevésbé sem érdekelte. A Mestert igazából semmi sem érdekelte, ami másoknak valamilyen szinten fontos lehetett. Csak azzal törődött, amiből hasznot húzhatott. A legyőzhetetlenség után vágyakozott, akárcsak a társai, így nem foglalkozott kicsiny semmiségekkel. Ginevra Potter hiába nézett rá vádlón, éppúgy, mint Hermione, hiába volt megtört, akárcsak a férje, hiába volt szenvedő, egy kegyetlen boszorkányt, aki csak a hatalomért élt, nem tudott meghatni.

– Nem tudod? – vonta föl a szemöldökét Linda. – A te édes Lilykéd az egyetlen, aki legyőzhet engem és a többieket! És tudod miért?

Ginny ajka megremegett, a haragot értetlenkedés váltotta fel. Linda megvetően legyintett, majd folytatta:

– Azért, drága Ginevra, mert nincs több vízmágus, sem levegőmágus! Egyik leszármazott sem mutatta a jelét, hogy rendelkezne efféle képességgel, ami pedig csak egyet jelenthet, kedveskéim… – Ginny arcára kiült a megvilágosodás, ahogy megértette, miről beszél a Mester, de az figyelmen kívül hagyta. Gúnyos nevetés gördült le az ajkáról. – A legkisebb gyermeketek, Lily Luna Potter az utolsó tűzmágus!

Az asszony lélegzete elakadt. Kislányára nézett, aki mozdulatlanul feküdt. Nem tudta elhinni, hogy az ő törékeny, kicsi gyermeke lenne az utolsó tűzmágus... Nem rendelkezhetett akkora erővel, nem igaz? Egyszerűen lehetetlennek tűnt, mivel ismerte Lilyt, és a gyerek sosem viselkedett különösen; nem volt semmi, ami bizonyítékként szolgálhatott volna tűzmágusi léte felől.

Lily rendesen varázsolt, mint minden kislány és kisfiú a világban – ebben normális volt. De… Ginny megmerevedett, szeme kitágult; a felismerés villámcsapásként érte. Lily sosem játszott a tűzzel, sőt egyenesen félt tőle. Nem is félelem volt ez, hanem színtiszta rettegés. Egyik pillanatról a másikra esett meg vele még nagyon kicsi korában, és sem Ginny, sem Harry nem találtak rá megfelelő magyarázatot. Talán történhetett valami? Valami, ami eltántorította attól, hogy megbarátkozzon a tűzzel? Akkor hogy lehet ő a tűzmágus? Hogy használhatja a képességét, ha ennyire fél tőle?

Ginny nem értette teljesen, sehogy sem állt össze a fejében. Lily egyetlen egy őselemért sem rajongott igazán, talán csak a vízért, de azért Albus is. A tüzet egyikük sem szerette; ha tehették, mindig távol maradtak tőle.

– Ehhez nem tud hozzászólni, Mrs. Potter? – gúnyolódott tovább Linda, és a földön fekvő kislányhoz sétált. – Kegyes vagyok, nem felejtem el az elmúlt évek szeretét. Majd elküldöm neked ajándékba a lányod holtestét, rendben?

A nő felsikoltott. A Rendből többen felszisszentek e szavakat hallva, ám nem mondtak semmit. Döbbent pusmogás ütötte fel magát, senki sem mert a tettek mezejére lépni. Linda egyenesen, rezzenéstelenül állt a pillantások kereszttüzében, mint aki csak egy általános dolgot közölt, nem egy olyasmit, ami hátborzongató kimenetelt sejtetett. Arcáról sütött, hogy élvezi a helyzetet, élvezi, hogy megkínozhatja az embereket, mindazokat, akik egykor talán tényleg fontosak voltak neki.

– Te voltál az – szólalt meg Mary Jackson, aki – Albushoz hasonlóan – eddig a falhoz lapulva állt a barátaival.

A Mester felkapta a fejét, és érdeklődve meredt rá. Mary lenyelte a félelmét. Kissé felbátorodva emelte meg a hangját, ami ugyan még mindig remegett, de legalább sikerült ellensúlyoznia azzal, hogy kihúzta magát, és magabiztosan nézett a feketemágus szemébe.

– Te támadtad meg Albust akkor ősszel!

Albus szeme elkerekedett döbbentében; a kép összeállt a fejében, most már mindent értett. Megszorította Victoire kezét, és a Mesterhez fordult.

– Te voltál az, aki megszállta Vicet – suttogta halkan. – Ott voltál... Te… Te figyeltél...

Linda felkacagott, gúnyosan felelt.

– Miért, kicsikém? Mit hittél, ki volt az? Persze, hogy én – szegte fel a fejét büszkén. – Még annál a szánalmas Denemnél is jobb vagyok, mint említettem már! – sziszegte. – Ő gyenge volt, én viszont erős vagyok! Tanultam a hibáiból, nem követem el ugyanazokat.

– És most mihez kezdesz, Linda?

Harry hangja meg-megremegett. Fájdalom mardosta a szívét, ahogy előbb Lilyre nézett, aztán az áruló lányra. A Mester értetlenül fordult felé, kíváncsian vonta össze sötét szemöldökét.

– Megszerezted a tűzmágust – folytatta a szemüveges férfi rekedten –, sőt látszólag te fogsz győzni... De mihez kezdesz?

– Azt hiszem, ebbe nem avatlak bele – mosolyodott el a lány. – De ha nem haragszol meg, drága Potter, be szeretném fejezni a szertartást!

Harry ajkai elnyíltak.

Szertartás?

Körülnézett a kamrában, ám nem látott semmi szokatlan, így nem értette, mire gondol a Mester. Amaz elgondolkozva meredt Lilyre, majd lassan megszólalt:

– Hiba volt idehoznom őt – mondta halkan. – Itt nem lehet befejezni a szertartást, igaz, Bella?

A fekete hajú nő erre előrébb lépett, meghajolt, aztán bólintott. Linda biccentett; sejtette, hogy rossz helyre hozta a tűzmágust, csak azt nem tudta, hogy akkor hol kell végrehajtania azt, amiről az ősi könyvekben írtak. Arról nem tudott semmit, nem kapott megfelelő utasítást.

Hozd el az utolsó tűzmágust, Granger! – csendült fel az elméjében a Hang. – Hozd el, aztán tedd a dolgodat. Ha eljön az idő, tudni fogod, mi az…

– Akkor mi mennénk is – mosolygott tovább, hátat fordítva a Rendnek. Lilyhez hajolt, tekintete megkeményedett. – Én, ha a helyedben lennék, Harry, nem próbálkoznék azokkal az átkokkal – jegyezte meg jegesen, mikor eljutott a füléig a pálca suhintása. – Veletek ellentétben mindent kivédek. A legjobbtól tanultam.

– Hova viszed a lányt?!

McGalagony igazgatónő hangja élesen törte meg a csendet. Aki nem ismerte igazán az idős asszonyt, az talán észre sem vette, mennyire fél, de a régi Rend tagjai egyből felfigyeltek rá; hátborzongató volt számukra. A Mester felegyenesedett, hogy a szemébe nézhessen, végül azonban meggondolta magát, mégsem cselekedett így. McGalagony vesébe látó tekintettel figyelte őt, amit nem bírt állni. Míg unokatestvéréé semmit sem keltett benne, addig mintha összeroppant az igazgatónő pillantásának súlyától.

– Nem mindegy az magának, vén szatyor? – kérdezte negédesen, majd lustán csettintett két hívének. A halálfalók nem voltak fiatalok, bizonyára szolgálhattak Voldemort seregében is. A második turnussal érkeztek az egyik alagútból, ám egyből odasiettek a Mester elé, mikor az hívta őket. Mindketten először tiszteletteljesen meghajoltak, s csak azután ragadták meg és emelték fel a kislány ernyedt testét.

Az elsőévesek – Mary, John, Scorpius, Kate és Rose – még jobban a falhoz húzódtak, hogy védjék magukat. Az aurorok után érkeztek nem sokkal, de egyből megértették a helyzetet. Különösen Mary, aki remekül diskurált Albusszal nemrégiben. Hozzájuk hasonlóan a Rend tagjai is villámló szemekkel nézték a kislány elcipelését, ám mozdulni sem mertek a  félelemtől és a döbbenettől, csak egy valaki, egy vörös hajú nő.

Amint Ginevra Potter kiszórta első átkát, a teremben kitört a hangzavar. Ez kellett ahhoz, hogy felocsúdjanak a sokkból. Váratlanul valamennyi Rendtag harcolni kezdett, ráadásul egyszerre nem is egy, hanem több halálfalóval, pont úgy, ahogyan egykor a Roxforti Csatában. A teremben lassan látni sem lehetett a fénycsóvák miatt.

Különböző átkok, rontások szelték át a kísérteties félhomályba burkolózó kamrát. A Rend tagjai minden erejüket bevetve hol támadtak, hol védekeztek. Megpróbálták megakadályozni, hogy Lily Lunát elrabolják, azonban a sötétség sokkal erősebb volt náluk. Hatalmas túlerővel néztek szemben, a halálfalók sosem mozogtak ennyire szinkronban. A Rend elfáradt, az ellenség pedig túlságosan is a résen volt.

Harry és Ginny Potter vállvetve harcoltak egymással; csak úgy szórták az átkokat, miközben minél előrébb jutottak leányukhoz. Albus tőlük nem messze küzdött Victoire-ral és Juliette-tel, ellenfelük nem mások voltak, mint Lucius Malfoy és Bellatrix Lestrange. A többi elsőéves – Mary, John, Scorpius és Kate – sem hagyta annyiban, ám inkább a fiatalabb, esetlenebb halálfalókkal próbálkoztak. Inkább védekeztek, nem is támadtak, hiszen – Maryt és talán Kate-et leszámítva – nem értettek még annyira a varázslás művészetéhez. Kate mindannnyiukat meglepte. Albus sejtette, hogy Isidorának köszönhetően sajátította el igazán a párbajozást, azonban nem volt ideje, hogy megérdeklődje tőle. Minden egyes másodperc számított, amit a halálfalókkal ellen vívott csatában töltött.

Linda – a Mester – nem hencegett, mikor nem javasolta a megtámadását; mindent kivédett, mindegyik ellenségét elkábította – egyenesen legyőzhetetlennek tűnt. Hermionéval párbajozott, mikor Albus először nézett fel az erős koncentrálásából. Hiába szórta a bozontos hajú nő szaporán az átkait, unokahúga erősebbnek bizonyult. Linda olyan átkokat is ismert, amikről talán még a professzorok sem hallottak. Csakis magas szintű fekete mágia lehetett, ezért ismerte egyedül ő, Albus azonban nem foglalkozhatott többet azzal, hogy megfigyelje a lány harctudását, ugyanis saját ellenfele is erősnek tűnt. Bella méltó volt anyjához, ugyanolyan profi boszorkánynak bizonyult, mint ő, Victoire pedig hiába segített Albusnak, nem sikerült elkábítaniuk az őrült nőt. Bella – akárcsak a Mester – mindent hárított, mindent védett.

Lucius Malfoy hiába járt a hatvanas éveiben, meglepően jól tartotta magát, mágiája pedig még mindig erős volt. Az ellene küzdő Juliette vesztésre állt, de látszott rajta, hogy nem fogja feladni. Lucius mintha pont ezt akarta volna, addig kínozni, míg kegyelemért nem könyörög, hogy aztán végezzen vele.

Kate idegesen követte tekintetével az anyját. Annyira kevés időt töltöttek együtt, nem szerette volna, hogy a Malfoy család feje elvegye tőle.

– Miért nem adod már fel? – sziszegett Lucius, miközben szavait meg-megtoldotta egy-egy Cruciatussal.

Juliette lassabban mozgott ugyan, ám még sikerült könnyedén kivédenie őket. Egy elegáns szökkenéssel tért ki előlük, viszont egyből vissza is támadt, hogy megmutassa, ő sem egy gyenge mágus, hanem egyik a legerősebbeknek. Egyedül küzdött az idős halálfaló ellen, nem ketten, ahogy azt Victoire és Albus tették. Teljesen magára maradt, mégis állta a sarat, akárcsak a másik kettő hollóhátas, pedig azoknak jóval nehezebb volt, mivel nem fejezték be a tanulmányaikat, mint Juliette. Ők még nem nőttek fel.

Albus tekintete a Mesterre vándorolt. Látta, ahogy Hermione összeroskadt és szinte kecsesen zuhant hátra, majd gurulni kezdett. Látta, hogy egy pillanatra Victoire mélykék szeme villant egyet; a lány megszakította párbaját Bellával, otthagyta Albust egyedül küzdeni az őrült boszorkánnyal. Ezüstszőke haja meglibbent, ahogy az egyenes hátú Mester felé iramodott. Albus nem nézhette sokáig, mert Bellatrix ismét támadni kezdett. Még nehezebbé vált a párbaj, és bár a szülei tanították harcolni, mégiscsak elsőéves volt. Akárcsak a többi korabeli, ő is nagyon hamar kiesett a „játékból”.

Mary és Scorpius együtt vonszolták ki a csatatérről a félájult Johnt, Kate pedig félig támogatta a Malfoy-fiút, annak vállát az egyik átok roncsolta szét. Albus végre csatlakozhatott a barátaihoz. Bicegve ért oda hozzájuk, a fájdalomtól könnyes arccal csúszott le a hideg kőre. Közel húzódott a macskalányhoz, aki megszorította a kezét, majd a párbajozókat kezdte el figyelni.

Nincs annál rosszabb, mint elveszíteni egy másik ember barátságát… A barátság, a barátság az egyik legfontosabb a világban.

Victoire megállt egykori barátnője előtt. Linda arca rezzenéstelen volt, mintha nem is észlelte volna, ki áll előtte. Egymásba fonódott a tekintetük, s egy pillanat erejéig mintha mindketten tisztán látták volna egymást, mintha ugyanolyan tisztán, ártatlanul és őszintén bámultak volna egymás arcába, mint akkor, tíz évesen, amikor minden tönkrement.

Linda szeme kíváncsian villant, mielőtt párbajozni kezdtek volna. Talán mintha elbizonytalanodott volna, mintha inkább a másik megoldást választotta volna… Mintha hajlott volna a kibékülésre... De ez csak talán volt. Albus úgy gondolta, hogy valószínűleg sosem fogja megtudni, mi járhatott akkor a Mester eszében, pedig igazán érdekelte. A lány szinte sajnálkozva figyelte Vicet, mintha tudta volna, mi lesz a sorsa.

– Nem tetszik ez nekem – suttogta halkan Mary, ahogy őket figyelte.

– Miért? – John, mint mindig, értetlenül nézett barátnőjükre, de az csak a fejét rázta. Hozzászokott már, hogy a fiú soha sem figyel rá.

Albus a szüleit kereste a harcolók között – távol küzdöttek két erőszakos halálfalóval, nem vették észre, mi történik. A Rend tagjait egytől-egyig lefoglalták a halálfalók, esélyük se volt kiszúrni, hogy valami nincs rendben. Hiába észlelte a veszélyt az öt elsőéves, ha senki sem volt a közelben, aki foglalkozhatott volna vele! Albus nem tehetett mást, csak követte a tekintetével az eseményeket.

Linda suhintott egyet a pálcájával, mire egykori barátnője egyből visszavágott. A teremben hirtelen megfagyott a levegő, de Albus érzékelte, hogy ezt ezúttal nem a Mester művelte. Minden párbajozó megállt, és a két lányra szegezte pillantását. Albus örült, hogy végre észrevették a bajt, ám senki sem sietett Victoire segítségére. Hagyták, hogy megküzdjenek egymással, pedig Albus ösztöne azt súgta, hogy ezt nem lenne szabad.

A két lány gyorsan küldte egymás után az átkokat, rontásokat, sőt Linda főbenjáró átkot is előszeretettelm indított a hollóhátas felé. Victoire védett, támadott, minden erejét belevetette, hogy legyőzze, ám ahogy az eddigi varázslóknak sem sikerült, ő is kevésnek bizonyult Linda ellen. Bármennyire volt jó boszorkány, még le sem vizsgázott, még fel se nőtt igazából, Linda pedig mindkettőt megtette már.

Victoire csak reménykedni tudott benne, hogy ezt a csatát élve megússza. Az a remény éltette, hogy ha ennek vége, levizsgázik, befejezi a hetedévet, otthagyja a Roxfortot. Nem mintha nem szerette volna az iskoláját, ám karácsonykor Teddy végre megkérte a kezét. Életében először nagyon boldog volt. Össze fog házasodni azzal a férfival, akit a legjobban szeret a világon, így a kisbabájuk igazi családba születhet… Mert igen, a lány már több hónapja sejtette, hogy gyermeket vár, s amikor a múlt héten valóban megbizonyosodott felőle a Mungóban, elöntötte a szívét a felhőtlen öröm. Még nem merte beavatni Teddyt. Akkor történt, mikor utoljára lement Roxmortsba, de egy cseppet sem bánta meg. Amióta tudott a kicsi létezéséről, szárnyalt a boldogságtól. A gyerek miatt tudott élni, a gyerek miatt nem adta fel, s csak reménykedni tudott, hogy álma végre-valahára valóra válik.

A Mester kihasználta óvatlanságát, majd kimondta a lefegyverző bűbájt. Victoire pálcája gyönyörű ívben repült a kezébe. Diadalittasan vigyorgott, győztesként emelte fel a gyönyörű fegyvert. Senki sem mondta ki, de mindenki tudta, Victoire veszített, és a sorsa most Linda kezében volt.

Victoire felzihált.

– Mire vársz? – mosolyodott el kényszeredetten. – Ölj meg! – A Mester szeme megvillant, ám nem mozdult. Victoire keze ökölbe szorult. – Tudom, hogy akarod – tette hozzá halkan. – Tedd meg! Ölj meg!

Senki sem vette észre, hogy Linda szemében könny csillog, hogy hiába viselkedik kemény feketemágusként, mindjárt elsírja magát… De Albus látta. Mintha egy pillanatra mindkét lány tíz éves lett volna, mintha újra barátokká váltak volna. Albus elgondolkodott rajta, mi lett volna, ha Victoire a Beauxbatonsba járt volna – talán Lindából sosem vált volna feketemágus, talán mindenki boldog életet élhetett volna. Vic és Linda barátok maradtak volna, a barátságuk pedig elég erős lett volna ahhoz, hogy a lány hátat fordítson a felmenőjének, Mardekár Malazár gonosz hatalmának.

– Miért mentél el? – kérdezte Linda hirtelen. – Miért nem maradtál velem?

Victoire meghökkent.

– Te is jól tudod, hogy a szüleim köteleztek – felelte végül nyugodtan.

– Miért nem szegültél ellenük? Miért, Victoire?

Victoire lehajtotta a fejét. Nem tudta megmagyarázni egykori barátnőjének, hogy annak idején, tíz-tizenegy évesen miért nem ellenkezett, mikor édesapja bejelentette a költözésüket. Mert valóban nem ellenkezett, erre Linda okosan rávilágított, s talán azért, mert úgy gondolta, hogy a barátságuk túl fogja élni... Vagy hogy a családja...

– És te miért nem tartottál vissza? – kérdezte végül csendesen. – Ha összefogtunk volna, meggyőztük volna anyámékat, hogy maradjunk! Vagy ha... – Megremegett a hangja. – Vagy ha igazi barátnők lettünk volna, a barátságunk kitartott volna az idők végezetéig, és nem számított volna, hogy milyen távol vagyunk egymástól!

Linda nem válaszolt. Albusnak ötlete sem volt, hogy miért. Talán azért, mert rájött, hogy az Victoire igazat beszél, hogy mindkettőjük felelős azért, hogy ekképp alakult az életük? Vagy talán azért, mert annyira felbosszantotta? Bármi is állhatott mögötte, Albus figyelmét nem kerülte el, hogy Linda többé nem könnyezett. Újra ugyanaz a magabiztos, kegyetlen leányzó állt a teremben, mint mikor felfedte kilétét. Ismét visszatért a kegyetlen Mester, aki bármire képes, kinek senki sem áll az útjában, ki legyőzhetetlen lesz azáltal, hogy megöli az utolsó tűzmágust.

– Ölj meg! – mondta újból Victoire. – Ölj meg, ha van hozzá elég merszed!

Bár a lány abban reménykedett, hogy túléli a kalandot, ezért még saját magát is meglepte az, hogy szinte rimánkodik a haláláért. Pedig annyira túlélte volna! Együtt akart lenni Teddyvel és a leendő gyermekükkel! Azt akarta, hogy a kislánya vagy kisfia megszülessen, és hogy boldogan éljenek. De akkor miért könyörgött? Talán elhitte, hogy Linda valamilyen szinte mégis a barátnője, hogy nem meri megölni? Ennyire ostoba lett volna? Ennyire nem félt volna Linda Grangertől?

– Crucio! – sikoltotta váratlanul a boszorkány.

Victoire arcára kiült a rémület. Az átok becsapódott a testébe, mire minden izma görcsbe rándult. Sikoltozott a fájdalomtól, karját szorosan fonta a hasa köré, hogy védhesse leendő gyerekét, ám tudta, hogy ezek semmit sem érnek. A kicsi éppúgy érezte a fájdalmat, ahogy ő.

Linda legalább olyan őrülten kínzott, mint egykor Bellatrix Lestrange vagy maga Voldemort. Élvezte Victoire szenvedését, élvezte, ahogy sikoltozik.

Albus felállt; a drámai csöndben senkinek sem tűnt fel, hogyan oldalazik közelebb Victoire-hoz. Mindenképp segíteni akart rajta, de nem tudta, hogyan. Rájött, hogy a Mestert most semmiképp sem tudja legyőzni, bármennyire is szeretné. A boszorkány most volt ereje teljében – most már nagyon közel állt a legyőzhetetlenséghez. Albus tudta azt, amit senki sem, csak Vic – hogy hamarosan gyarapodna a Weasley család –, ahogyan azt is, hogy segítenie kell a lányon, mert ha Linda így kínozza a tovább, azt garantáltan nem éli túl.

Linda újabb Cruciatust küldött a földön vergődő lányra. Amaz csak akkor érezte magát a legjobban elárulva. Mikor tizenegy éves volt, akkor még nem nagyon értette, mi folyik körülötte, de ahogy felnőtt, egyre inkább jött rá, hogy szakadt meg a barátsága Lindával. Nem hitte volna igazán, hogy a boszorka képes arra, hogy bántsa, ám ott volt előtte az élő bizonyíték, hisz a lány szemrebbenés nélkül kínozta meg.

A Mester újra felemelte a tiszafapálcáját; szeme őrülten csillogott. Hallotta, ahogy a fiú közeledik felé, sőt látta is, amint odalép Victoire-hoz, mit sem törődve Ginevra Potter sikoltásával és Harry Potter figyelmeztető kiáltásával. Már tudta, mi a teendője; fájdalmat akart okozni a Potter családnak, össze akarta őket törni. A tiszafa vészesen suhogott, és Linda Granger arcára káröröm ült ki, ahogy meglendítette.

– Ég veled, Albus – búcsúzott el a fiútól, mire az döbbenten nézett fel.

Zöld fénycsóva indult útnak felé, akárcsak a múltkor, de Albusnak ez alkalommal már nem volt ideje félreugrania. Hirtelen egy ezüstszőke haj libbenését látta; mélykék szempár nézett rá megtörten… de csak egy pillanat műve volt az egész. A zöld fénycsóva eltalálta a törékeny lányt, ki kecses ívben emelkedett a levegőbe, hogy aztán úgy dőljön el, mint egy marionettbábú, melynek elvágták a fonalait.

Pálcája szinte zajtalanul esett a földre; a lány ernyedten hullott az ölébe, és Albus Perselus Potter úgy érezte, hogy soha nem felejti el ezt a napot. Victoire Weasley mélykék szeméből kihunyt a tűz, az összes érzelem, üvegesen meredt az ég felé; teste könnyebbé vált, ahogy kiszállt belőle az erő. Albus rongybabaként tartotta őt a karjaiban.

Velőtrázó sikoly hangzott fel több irányból – Fleur és Bill, akik az utolsók között érkezte,k döbbenten meredtek legidősebb lányuk holttestére. Hermione elborzadva meredt unokatestvérére, majd a hozzá szaladó kisfiának – Hugónak – takarta el a szemét, hogy a gyerek ne nézze tovább. Ginny falfehéren omlott Harry karjaiba; a férfi szeme hatalmasra tágult, úgy nézte a sötétbarna hajú lányt. A Rend többi tagjai… Mr. és Mrs. Jackson szintén rémülten nézták az eseményeket, akárcsak McGalagony, aki oda sem mert pillantani, nehogy meglássa egykori tanítványát.

Juliette Malfoy arcán viszont nem volt semmiféle érzelem, szinte közömbösen nézte a halott lányt. Ő tudta, hogy ez lesz, érezte. Azt is tudta, hogy Victoire Weasley is tisztában volt mindezzel, hiszen emlékezett, mikor a lány azt mondta Luciusnak, hogy közel a vég. Sejthette, hogy meg fog halni.

Rose megszeppenve meredt maga elé – nem álltak közel egymáshoz, inkább Dominique-kal barátkozott, de akkor is megrázta Victoire halála. A mellette álló Scorpius öntudatlanul karolta át, mikor elsírta magát. A fiú kívülállónak érezte magát, ugyanakkor mégis borzalmasnak érezte a lány halálát. A mindig bugyuta John, aki nagyban hasonlított Ron Weasleyre, kivételesen remegve figyelte az eseményeket, hiába volt annyira ostoba, mégis megrázta, akárcsak Maryt. A göndör lány reszketett, őt azonban nem karolta át senki, csak az anyja, aki próbálta megnyugtatni.

Kate Malfoy szintén könnytől maszatos arccal figyelte a halott lányt. Nem ismerte annyira, mint a többiek, de elképesztően sajnálta. Sajnálta ezt az egészet, mert Victoire hiába halt meg, Lilyt pedig hiába hozták le, ez az egész eset reménytelen volt. Gyűlölte a Mestert, gyűlölte, amiért tönkrevágott egy boldog családot, és amiért még vigyorgott is.

A halálfalók lassan oldalaztak ki a teremből Lily Potterrel. Kate követte őket a tekintetével, de nem szólt senkinek. Látta, hogy Mrs. Jackson sem lép, és egyből tudta, ez meg volt jósolva. Egyikük sem mozdult. Majd egyszer végigsakkoznak és nyerni fognak – de ez csak majd, még nem. Nem jött el ennek az ideje – még várni kell.

Akárcsak a halálfalók, Linda Granger is úgy hátrált meg. A beálló csöndben senkinek sem keltette fel a figyelmét, hogy gyorsan beszaladt az egyik alagútba – távolodó alakja lassan elveszett, nem látták többé.

– Victoire – suttogta Albus, majd kisimított a lány arcából pár kósza tincset. Nem eresztette el, egyszerűen nem merte. Nem érezte, ahogy az apja odajön hozzá, és lassan lefejti a kezét a holttestről. Nem érzékelt semmit.

– Gyere innen, fiam – mondta Harry, de a fiú csak a fejét rázta.

Ron bácsikája és az apja megragadták Albust, majd szinte kihurcolták a teremből. Hiába tiltakozott ez ellen, nem vették tudomásul, csak kihurcolták, pedig még maradt volna, látni akarta, hogy mi történik, szólni akart, hogy a halálfalók és Linda meglépett. Meg akarta tudni, mi lesz most a húgával, hogy még elkaphatják-e a halálfalókat! Homályosan látta, ahogy Bill bácsikája lerogyott Victoire holtteste mellé, miközben Fleur nénje zokogva ringatta magát.

Megpróbálta száműzni a gondolatai közül azt, hogy Victoire Weasleynek most már semmi sem fáj, hogy ő boldog már, ám nem tudta elfelejteni, hogy a lány mit tett érte. Még mielőtt elájult volna, az eszében volt, hogy Victoire tulajdonképpen feláldozta magát, hogy megmentse őt. Ezt egyszerűen nem akarta elhinni, pedig megtörtént.

– Drága Victoire... mártírként haltál meg – gondolta.

Még látta, ahogy a vörös hajú férfi a karjai közé veszi Victoire-t, onnantól viszont már semmit sem látott… Pedig tudta jól, hogy még hosszú út vár rá a gyengélkedőig, ahol régi ismerősként köszöntheti majd a javasasszonyt, de hiába erőlködött, semmit sem látott már igazából. Semmit, mégis úgy érezte, mindvégig látja Victoire Weasley ezüstszőke haját, mélykék szemét. Tekintete végül végleg elhomályosodott, és a kábult sötétség ólomként nehezedett rá.