6.
fejezet
Játék
a tűzzel
Másnap a négyes verőfényes reggelre
ébredt. Nyoma sem volt az őszies időnek, szinte olyan érzés volt, mintha beköszöntött
volna a tavasz.
Albus idegesen indult el
mágiatörténelemre, amit valóban Amorette férje tartott. Philippe Cornaro egy magas,
szőke hajú férfi volt, ízig-vérig francia. Az órái nem voltak unalmasak, mint
egykor Binns professzoré – aki halála után szellemként tanított az iskolában –,
a gyerekek élvezettel ülték végig. A házaspár egyszerre érkezett az iskolába
tanítani, így McGalagony boldogan adta át a posztot a férfinak. Bár Binns professzor
eleinte nagyon tiltakozott, előbb-utóbb be kellett látnia, nem oktathatja a
fiatalokat az idők végezetéig. Az igazgatónő csak azt bánta még, hogy jóslástan
tanárnőt nem sikerült találnia; Sybill Trelawney ugyanis – McGalagony
legnagyobb bánatára – nem szándékozott nyugdíjba menni vagy visszavonulni.
– Szia, Al! – A fiú, noha összerándult,
amikor meghallotta unokatestvére, Rose hangját, arca felragyogott. Idejét nem
tudta már, mikor futott össze utoljára a lánnyal. A tanévkezdés óta alig-alig
találkoztak, mivel óráik általában a Hugrabuggal voltak közösek és nem a
Griffendéllel. A griffendélesek inkább a mardekárosokkal vonták össze, Rose
pedig egyből belemerült a nagy tanulásba, ezért nem tudott annyit időzni
unokatestvére társaságában, mint azt eredetileg eltervezte. Albus azt hitte,
hogy a házak nem fogják őket a barátságukban megakadályozni, azonban csakhamar
belátta, mekkorát tévedett. Mindezek ellenére azért mosolyogva üdvözölte a
lányt, aki mellészegődött.
– Rose! – köszönt neki boldogan. – Rég
láttalak! Mi újság mostanában?
– Semmi komoly – válaszolt a lány. – A
drága bátyád természetesen arra hajt, hogy teljesen kikészítsen, de szerencsére
szereztem barátokat. Na jó, csak egyet Alice Longbottom mellett. Odette-nek
hívják, Odette Cornarónak – tette hozzá a vezetéknevét.
– Na ne – állt meg Albus. – Csak nem...?
– Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Előbb Amorette, aztán Philippe, most
meg…
– De-de – bólogatott Rose. – Amorette és
Philippe Cornaro lánya.
Albus elhúzta a száját.
– Nem emlékszem ilyen névre – mormogta, utalva
a beosztásra, amit az izgalom ellenére figyelemmel követett. Rose élénken
magyarázni kezdte, hogy Odette-et előbb osztották be, mint őket, mert akkor
érkezett, amikor a szülei, azaz két héttel a tanév kezdete előtt. Fiatalabb is
volt náluk, de kiskorától fogva magántanulmányokat folytatott illetve speciális
képzésben részesült, ezért nem kellett még egy évet várnia az iskolával. „Nem
pazarolhatta el a tehetségét!”, ahogyan Rose fogalmazott. – És neked, Al,
vannak barátaid? – kérdezte aztán, miután szünetet tartott.
Albus erre mélyet sóhajtot.
– Vannak. – Azzal mindenről beszámolt,
ami az elmúlt hetekben történt vele, természetesen csak tömören. Vidáman, szája
sarkában apró mosollyal mesélt Rose-nak Maryről és a titokzatos „macskájáról” –
persze azt nem árulta el, hogy Kate macskalány –, Johnról, akit unokatestvére
egyből az apjához hasonlított, majd vidáman ecsetelte, hogy Scorpiusszal is
összebarátkozott. Az utolsó név hallatán Rose felszisszent.
– Albus Perselus Potter – mondta ki a
fiú teljes nevét, szemöldökét pedig szigorúan összehúzta –, te nem vagy
normális.
Albus elvigyorodott.
– Most meg miért? – mímelt csodálkozást.
– Mit követtem el, ó, nagy Weasley-boszorkány?
Nem kellett sokat kéretnie, Rose azonnal
felcsattant:
– Egy Malfoyjal barátkozol?! Elment az
eszed? Nem emlékszel, miket meséltek nekünk apáék? – kérdezte a lány dühösen. –
Hogy mi mindent tett a Malfoy család? Az alma nem esett messze a fájától, én
nem hiszem, hogy megváltoztak. Olyanok maradtak, mint Notték.
A fiú összeráncolta a homlokát.
– Miért? A Nott-gyerek egész rendesnek
tűnik – jegyezte meg. – Na jó, a múltkor Mary megátkozta, mert a macskáját
sértegette, de ez még nem...
Rose egyetlen pillantásától sikeresen
elnémult. A lány dühtől szikrázó szemekkel méregette egy ideig, hogy aztán egy
kissé lecsillapodva megszólaljon.
– Tegnap este Riccardo Nott, Paige
Zambini és Thomas Hitchens megtámadta a bátyádat – suttogta halkan.
Albus szeme elkerekedett döbbentében. Először
el sem akarta hinni, amit hallott, azt hitte, félreértette unokatestvére
szavait, hiszen az, hogy az ő mindig erős bátyját, Jamest megtámadják,
lehetetlennek bizonyult. James a legjobb párbajozó volt másodikos létére, őt
egyszerűen nem támadhatták meg!
– Micsoda? Mi történt, Rose?
– James tegnap este, még takarodó előtt
elindult hozzátok, hogy visszakérje a térképét, mert ő is szerette volna megátkozni
Nottot – mesélte a lány –, de az egyik folyosón összeakadt velük.
– Egyáltalán hogy kerültek a
mardekárosok oda? – Rose megrázta a fejét, és miután közölte, hogy sejtelme
sincs, ekképp folytatta:
– James megpróbált kivételesen nem beléjük kötni, pedig tudod, ez mennyire nehezen
megy neki, de azok a mocskok… – akadt el a hangja mérgében; keze ökölbe szorult.
– Azok a mocskok közölték, hogy egy kicsit elszórakoznának vele!
Al még jobban megdöbbent. Néhány elsős elszórakozik
a bátyjával? Egy Potterrel? Ez abszurdum. Mikor ezt megmondta Rose-nak, a lány
szaporán bólogatott, majd így szólt:
– Tudtad, hogy a Zambini-lánynak van egy
idősebb testvére? – kérdezte. Albus nemmel felelt. – Pedig van! – erősködött
Rose. – Blaise Zambini előző házasságából… Egy fiú.
– Pansy Parkinson fia? – csodálkozott
Albus.
– Igen. Paige teljes testvére, ha
fogalmazhatok így. Jasonnek hívják, Jason Zambininek.
– Ez hogy jön ide?
– A drága
Paige – mondta gúnyosan Rose – riasztotta a testvérét, Jasont, aki a bandájával
csatlakozott hozzájuk, és mutatott pár átkot, rontást és még más varázslatot a
többieknek. Mondjuk úgy, szép kis leckét adott a srácoknak…
– Te jó ég – hűlt el Albus. – Mi van
Jamesszel? Hogy van? Ugye nem esett nagy baja?
– Fred és Molly éppen arra jártak…
Szerencsére megmentették, de még így is, hogy ők időben érkeztek, felkerült a
gyengélkedőre – fejezte be a lány. – Szóval nem hinném, hogy megváltoztak a
családok, Al. Mint mondtam: az alma nem esik messze a fájától. Úgy is mondhatnám,
hogy a vér nem válik vízzé, mindkettő ugyanazt jelenti: ezek nem különböznek
egymástól, ugyanolyan undorító patkányok mindannyian.
Albus összerándult az ijedtségtől. James
nagyon jól párbajozott, egyike volt a legjobbaknak, ám akkora túlerővel szemben,
mint amekkorát Rose lefestett, már ő sem kezdhetett semmit. Bár a kapcsolatuk
sosem volt felhőtlen, mindig beárnyékolta, hogy James szeretett mindenből
tréfát űzni, Albus igenis féltette a testvérét, nem akarta, hogy bántódása
essék. Eddig ugyan nem volt kifejezett panasz a mardekárosokra, azonban most
valamiért nagyon bepöccentek rájuk. Albus igazán örült, hogy az unokatestvérei sikeresen
megmentették a bátyját. Molly Weasley Percy Weasley elsőszülött lánya volt,
ráadásul diákprefektus is, míg testvére, Lucy Jamesszel járt egy évfolyamba és
házba. Ha James belekontárkodott valamibe, rendszerint Lucy is követte. Molly,
aki mindig is jobban tisztelte a szabályt húgánál, bizonyára elborzadhatott,
mikor szembesült vele, hogy a fiatalok ismét bajba kerültek. Fred George
Weasley fia volt, Mollyval egyidős, szintén griffendéles. Ő talán még
bátorította is a gyerekeket, hogy minél több csínyt hajtsanak végre, míg a
Roxfortot gazdagítják. Ha nem számította a körülményeket, a fejmosás, amiben
Jamesék részesülhetettek, Albus szerint igencsak vicces lehetett. Míg Molly a
szabályok betartása mellett érvelt, Fred rendszerint a háta mögött kifigurázta
őt. Biztos volt benne, hogy – ha Jamesnek nem is, mert a gyengélkedőre került –
Lucynek végig kellett hallgatnia.
– Meg kéne látogatnom majd – motyogta
végül.
– Meg kéne – értett vele egyet Rose.
– Nem hinném, hogy látni akarna...
– Ugyan már! – nevetett fel Rose. –
Szeret téged, hiszen a legféltettebb kincsét, a Tekergők Térképét is odaadta
neked! Menj csak majd be hozzá, meglátod, nagyon örülni fog neked!
– Reméljük – válaszolta Albus.
– Na, én megérkeztem – mosolygott a
lány, miközben megállt az átváltoztatástan terem előtt. – Örültem, hogy
beszélhettük, Al. Remélem, nem felejtesz el – tette még hozzá zavartan.
– Téged? Soha! – vágta rá a fiú, majd
elköszönt unokatestvérétől.
Gyorsan sietett az órájára, mert ha jól
számolta, két perce maradt hátra; egy kicsit elbeszélgette az időt Rose-zal.
Lihegve futott be a terembe, váltig bizonygatva Philippe Cornarónak, hogy ő ott
volt.
– Nos, miután Mr. Potter is sikeresen
megérkezett, elkezdeném az órámat – jelentette ki a tanár, de hangjából
mosolygás csendült ki. Egy cseppet sem neheztelt a fiúra, amiért elkésett.
Tényleg kiköpött francia volt. Nem olyan
jóképű, mint Louis Weasley, Victoire öccse, ám sok vonásban hasonlított rá.
Albus meg mert volna esküdni, hogy az ő vérében csörgedezett némi véla-vér.
– Hol voltál? – súgta oda Mary a fiúnak,
mikor az helyet foglalt mellette. Albus legyintett.
– Óra után kint a parkban, a nagy fánál,
ahol apámék is ültek, rendben?
– Mi történt? – kérdezte a lány, de a
fiú fejrázással jelzett: „Ne most!”.
Mary bólintott; megértette a kimondatlan üzenetet. Nem kérdezősködött többet.
Philippe Cornaro a katedrához sétált; arcán
különös kifejezés jelent meg, amikor ránézett a négyesre.
– A mai órán az ősi elemekről tartok
előadást! Kérem, mindenki vegyen elő egy pergament és egy pennát, ma csak
jegyzetelniük kell! – adta ki az utasítást.
Mary lélegzet-visszafojtva hallgatta a
professzort, majd összenézett Albusszal. Mindketten úgy tettek, ahogyan a férfi
kérte, elővették a pergament és a pennát, Philippe pedig eközben belekezdett az
előadásába.
– Mint tudjuk, négy őselem van a
világban: a tűz, a víz, a föld és a levegő. A mai órán a tűzről szeretnék
beszélni.
Albus kapkodta a levegőt. Philippe
Cornaro, Amorette férje most éppen arról fog nekik előadást tartani, ami nagyon
fontos számukra? Lehetetlen! A fiú nem értette, miért pont ezt a témát
választotta, hiszen a könyv, amit elloptak, bizonyára erről szólt volna.
Amorette nem mesélte el a férjének, mibe keveredtek? Előtte is titkolta? Mi
állhatott benne? Mi lehet az a valami, amit ennyire óvni kell?
– A tűz örökké változó alakja, a hamu, a
szén, a tűzből áradó melegség és a fény az alapja a tűzmágiának. A tűznek
hatalmas ereje van – mondta a professzor. – Mielőtt még nem fedezték fel, a
világban sötétség uralkodott, ám amikor birtokba vette az ember ezt az
őselemet, a világ örökre megváltozott, és jelentős dolgok születtek. Régebben,
az ókori Rómában állítólag a Vesta-szüzek őrizték az örökké lobogó lángokat, de
ez csak a mitológiai alapja – legyintett megvetően. – Az igazi lángokat nem képes
más uralni, mint a tűzmágus.
Mary megmerevedett Albus mellett, mikor
a férfi rájuk nézett. Albus torka összeszorult; pillantása találkozott a
tanáréval. Abban minden benne volt,
és amikor a fiú ismét összenézett Maryvel, mindkettőjük sejtése beigazolódott:
Cornaro mindenről tudott. Ha nem is a feleségétől, valahogyan értesült róla. Ha
nem is a felesége oldalán állt, ha nem is az övékén… Mégis segített nekik. Ez
egy üzenet volt a számukra. A bizalmát ajánlotta.
– A tűzmágusok – folytatta a tanár –
hatalmas erőt birtokolnak. Képesek uralkodni a lángok fölött, irányítani tudják
a lángcsóvákat, a tűzesőket.
– Tanár úr! – jelentkezett egy
hugrabugos lány. Al, ha jól emlékezett rá, Felicitynek hívták. – Ki volt az
első tűzmágus?
– Erre is kitérnék majd, kisasszony –
bólintott a férfi.
John előrehajolt, és megbökte Maryt.
– Lehet, ebből megtudjuk, ki az utolsó –
súgta oda óvatosan. Al és Mary biccentettek a fiúnak, majd visszafordították
tekintetüket.
– A roxforti házaknak nem hiába ezek a
színeik – mesélte Philippe. – Griffendél Godric volt az első tűzmágus,
Hollóháti Hedvig az első vízmágus, Hugrabug Helga az első levegőmágus, míg Mardekár
Malazár az első földmágus.
A négy diák álla nagyot koppant, ám a
többiek reakciója sem maradt el tőlük. Cornaro felnevetett, látva a gyerekek
elképedt tekintetét, majd folytatta.
– A négy alapító uralta az őselemeket,
és képességüket átadták utódjaiknak, azonban az évek során nem sok jel
mutatkozott arra, hogy léteznek még ilyesmivel rendelkező mágusok.
Egyszer-egyszer felbukkant egy-egy levegő- és vízmágus, de Griffendél és
Mardekár képessége eltűnt.
– És Voldemort? – jelentkezett Mary.
– Tom Denem nem vallotta magát
földmágusnak. Úgy vélem, nem is tudta, hogy volt ilyen képessége ősének.
– De Voldemort halálával nem lesz több
földmágus – jelentkezett ismét a lány.
Philippe Cornaro titokzatosan
elmosolyodott, majd kisvártatva így szólt:
– Ki tudja? Lehet, hogy létezik valahol
még egy Mardekár-leszármazott, csak hallgat, mint a sír, és még nem meri
felfedni magát. Sosem tudhatjuk, gyerekek. Érdekes és összetett múltat
tudhatunk magunk mögött, megannyi titkot őriz. Senki sem nevezheti magát minden
titok tudójának. Egy mágiatörténelemmel foglalkozó szakértő sem, egy
leszármazott sem. Senki sem tudhatja, mik történtek annak idején.
Az osztályban felcsapott a pusmogás.
Mindenki az őselemekről beszélt; Cornaro alig bírta csillapítani a kedélyeket.
– Az utolsó földmágusról, akiről tudunk
– kiabálta a professzor, mire mindenki elhallgatott –, 1945-ben hallottunk
utoljára. A hölgyet Cassiopeia Blacknek hívták.
– Az a Cassiopeia Black? Cygnus Black és
Violetta Bulstrode lánya? – kérdezte Albus. – A dédanyám testvére?
– Nem. Az anyja, Lione Black nevezte el
arról a Cassiopeiáról, aki Dorea Black testvére volt.
– És mi lett vele? – kíváncsiskodott Al.
– Nem tudjuk – vallotta be a tanár. –
Férjhez ment egy muglihoz, és a Black család kitagadta. Őt tartjuk az utolsó
földmágusnak.
– És a többiek? – szólalt meg a
hugrabugos Paddy Boot, az egykori hollóhátas, Terry Boot fia.
– Az utolsó vízmágus 1757-ben bukkant
fel, utána nem hallottunk vízmágusokról – folytatta Philippe –, az utolsó
levegőmágust pedig maga Voldemort ölte meg. Hepzibah Smith levegőmágus volt, és
bár az egyik ága még bizonyosan él, azon nem mutatkoztak a levegőmágia jelei – egyelőre.
– És mi van a tűzmágusokkal?
A tanár Maryre nézett, aki megpróbált
ártatlanul kérdezni, de még így is ki lehetett belőle érezni a burkolt célzást
a könyvre.
– A legutolsó tűzmágus ide járt, a
Roxfortba – mondta csendesen Philippe. Albus most már teljes mértékben biztos
volt benne, hogy Philippe nem áll Amorette oldalán, hanem igenis segíteni
szeretne nekik. Hogy mégis miért tette mindezt, azt azonban nem tudta. Csak
remélte, hogy később beszélhet erről a férfival.
– Ide járt? Már nem jár ide? – sorolta a
kérdéseket ezalatt Mary.
– Már nem. Ő már egy sokkal jobb helyen
van – hajtotta le a fejét a férfi. – Én nem ismertem őt, csak az anyám, Claire.
Szerinte Lily fantasztikus leány volt. Kedves, aranyos és segítőkész. Képes
volt elűzni a sötét fellegeket.
– Utána nem volt több tűzmágus? –
kérdezte Albus, miközben az információkat hallgatta.
– Lily leszármazottjainál eddig még nem
mutatkozott a képesség. Egyelőre ő az utolsó tűzmágus.
A férfi még beszélt általánosan a
tűzmágusokról, mesélt Griffendél Godricról, és az óra felhőtlenül el is telt.
Már kicsöngettek, mikor Albusnak eszébe jutott még valami. Philippe épp
összeszedte a jegyzeteit, amikor a fiú visszafordult.
– Tanár úr!
– Parancsoljon, Mr. Potter – nézett föl
a férfi, megtörölve a homlokát.
– Milyen Lilynek hívták a tűzmágust?
A professzor titokzatosan elmosolyodott,
de nem válaszolt. Albus megértette a célzást; nem is fog válaszolni. Lehajtotta a fejét, ahogy az előbb a tanára,
majd elköszönt. Még meg kellett látogatnia Jamest...
** * **
A gyengélkedőn érzéstelenítőszag
terjengett. Madam Pomfrey ott tevékenykedett az egyik ágynál, és közben
hangosan szidalmazta az ágyon fekvőt. James Sirius kissé kábán, de a szokásos
Potter-vigyorával hallgatta a javasasszonyt, és mikor észrevette öccsét,
szélesen elmosolyodott.
– Szia, Al! – köszönt rá hangosan,
frászt hozva az idős asszonyra. – Jöttél beteglátogatóba?
– Valami olyasmi – lépett közelebb Albus,
majd leült bátyja ágyára. – Egyben vagy?
– Fogjuk rá. Eltört egy-két csontom, és
eltalált egy olyan átok, amitől folyamatosan vérzek. Körülbelül olyan, mintha
megharapott volna egy kígyó – mesélte James lelkesen. Albus felhorkant.
– Látom, örülsz neki! Rose pedig még biztatott,
hogy nézzelek meg, mert tuti, hogy unatkozol meg minden!
– Na, kiderül, hogy nem is magadtól
jöttél! – James rekedtesen nevetett fel, bár a szemében megcsillant egy kis
fájdalom. – Pedig azt hittem, hogy kivételesen igen... De mit is várhatnék
tőled? Ne, ne kérj bocsánatot – mondta gyorsan, mikor meglátta, hogy Al mit
szeretne. – Nem szívből jönne. Azért örülök, hogy látlak, már amennyire
utállak.
Albus figyelmen kívül hagyta a
nyilvánvaló szurkálódást.
– Hogy támadtak meg?
– Azt hittem, Rose már ezt is elmondta –
pillantott fel a vörösesbarna hajú fiú. – Bár van, amit még ő sem tud.
– Mi lenne az? – hajolt közelebb Albus.
– Figyelj, az öcséd vagyok... – kezdett bele a szokásos beszédébe, mikor meglátta,
hogy bátyja semmit sem hajlandó elárulni. Hiba volt.
– Éppen erről van szó! – csattant fel
James. – Az öcsém vagy. Az öcsém! Kötelességem, hogy megvédjelek, úgyhogy
kérlek, váltsunk témát, mert nem akarom, hogy itt kössél ki!
– Féltesz? – kérdezte csendesen Al.
Bátyja tekintete tiszta volt, ártatlan és őszinte; olyan, mint régen, mielőtt
még roxfortosok lettek volna. Meglepődött, mennyi tiszta érzelem van benne,
meglepődött az aggodalmán is. Mintha soha sem csatároztak volna! Csak egy
pillanatig tartott, aztán tudatosult benne minden, s elöntötte a harag.
James nem válaszolt, makacsul
hallgatott. Albus sértetten állt fel, és hagyta ott a gyengélkedőt. Nem fordult
vissza, még akkor sem, amikor James ijedten kiáltott utána; nem törődött bátyja
aggódó pillantásával, csak ment előre.
A Tiltott Rengeteg nem hiába volt tiltott,
de ez mikor érdekli egy szabályszegőt? Albus Perselus talán nem is tudta, hogy
a sorsa éppen akkor pecsételődött meg. Belépett az erdőbe, nem törődve a
veszéllyel és ellenségekkel… Pedig ellenségei voltak, nem is egy, s bár Harry Potter
legyőzte Voldemortot, a világban még számtalan másik, hozzá hasonló szörnyeteg
bujdosott. Ő is ilyen volt…
Fekete, suhogó köpenyben állt a sziklán,
és lesett áldozatára. Barna szemével kegyetlenül követte a kóborló fiú alakját;
mint egy keselyű, mely arra vár, mikor csaphat le áldozatára.
A fiú megállt, elkövetve élete
legnagyobb hibáját – és talán az utolsót. Ő
ridegen mosolyodott el, majd csendesen lépett ki rejtekéből. A fiú még mindig
nem hallotta meg. Lassan indult meg felé, előhúzva pálcáját. A tiszafavessző pont
őrá mutatott, mikor a barna szempár
még kegyetlenebbül nézett.
Tudta, hogy meg kell tennie. Nem volt más
megoldás. Meg kell ölnie, muszáj,
mert nyomozott. Muszáj, mert köze van
hozzájuk.
A fiú még mindig nem nézett rá. Nem
szúrta ki, nem vette észre. Erre még jobban elmosolyodott; talán mégis könnyű
lesz, talán lelkiismeretfurdalása sem lesz. Magában felsikoltott tettétől, de
egyből elhessegetett mindent. Túl jó érzés volt.
A fiú felüvöltött a fájdalomtól, aztán
megfordult, ránézett a támadójára, majd hangtalanul összeesett. Ő még jobban mosolygott, akárcsak akkor,
mikor kimondta az átkot:
– Sectumsempra!
