14. fejezet
Elkezdődött
Amilyen gyorsan
véget ért a karácsony, oly’ hamar lett vége a télnek is. Eljött a tavasz; a
levegőt megtöltötte az édes virágillat, a fű zöldellni kezdett, és az udvar
gyászos csendjét megtörte a madarak vidám csicsergése. Aki csak tehette, a
friss levegőn töltötte az idejét, azonban Albus Perselus Potter önkéntes
száműzetésbe vonult, és szabadidejét Hisztis Myrtle-lel töltötte abban a
bizonyos második emeleti, elhagyatott lányvécében. A barátai nem tudták ezt
megérteni.
– Nem értem –
mondogatta folyamatosan Scorpius Malfoy –, miért ücsörögsz egyedül abban a
lepukkadt vécében egy elmebeteg szellemmel, akinek minden vágya, hogy a férje
legyél, csak azért, mert hasonlítasz az apádra?!
Albus ilyenkor
csak vállat vont, majd mindig vissza is tért a mosdóba Hisztis Myrtle nagy
örömére. A szemüveges szellemlány nem tudta hova tenni boldogságát, annyira megörült,
hogy végre egy Potter nem felejti el. Ódákat zengett Albus apjáról, a
hőstetteiről. Többek között arról, hogyan mentette meg a kis Ginny Weasleyt,
hogyan szállt szembe a baziliszkusszal és hogy ő – Myrtle – mennyire aggódott
érte, miközben e veszélyes kalandokba csöppent.
A hollóhátas fiú
minden egyes nap ott ült a szellemlánnyal; vagy kedvesen beszélgetett vele,
vagy csak elhomályosult tekintettel bámulta a csapokat. A hónapok csak repültek
és repültek; a család legnagyobb örömére Al nem rontott semmiből, nem
keveredett semmilyen veszélybe, és úgy látszott, hogy sikeresen túléli az első
tanévét. Ginny Potter hatalmas boldogságára James visszavett a bajkeverésből,
és így csak hetente kétszer kapott büntetőmunkát, ami nála nagy teljesítmény
volt, hiszen azt megelőzően a hét valamennyi napján élvezhette a
pluszfeladatokat.
Lassan közeledett
a tanév vége; Albus letett róla, hogy nyomozzon, amit a barátai sehogy sem
értettek meg. Az ifjú Potter-fiút már semmi sem érdekelte, csak a jegyei. Nem
akarta megtudni, hogy mi van Kate Malfoyjal, nem foglalkozott Juliette-tel, sem
Odette-tel, sőt nem törődőtt már a Mesterrel sem, pedig tudta azt, amit a
többiek nem: hamarosan elkezdődik.
Mary, John és
Scorpius nem akarták feladni. Úgy vélték, ha már eddig eljutottak, nem
hagyhatják annyiban; meg kell menteniük a varázslóvilágot. A két szőke fiú
mindig Maryhez fordult, amikor Albus ellenkezett, ám a lány kerülte a vitákat,
nem akart ismét összeveszni a barátjával, hiszen alig békültek ki.
Albus elkövette
azt a hibát, hogy szépen lassan magára hagyta a barátait, azok pedig egy kis idő
után nem keresték többé a társaságát, hagyták, hogy őrlődjön a magányában. Alkalomadtán
Mary még megkereste, hogy beszéljen vele, azonban Albus mindannyiszor elhajtotta
a lányt, és inkább Victoire Weasleyhez csapódott.
Unokatestvére megértette
őt, és foglalkozott vele. Csatlakozott hozzá, amikor Myrtle-hez ment
látogatóba, a szellemlány pedig szárnyalt a boldogságtól, hogy végre szerzett
magának barátokat. Victoire beavatta Albus, milyen volt a Lindával való
kapcsolata, hogy tavaly miért vesztek össze újra. Mesélt Albusnak Teddyről is,
hogy mennyire szereti a fiút, és arról, hogy miket terveznek, hogy milyen jövőt
szánnak maguknak. Legnagyobb döbbentükre Myrtle is becsatlakozott a
beszélgetésbe, és egy teljesen más énjét ismerhették meg a szemüveges lánynak.
Albus
mindkettőjüknek kiöntötte a szívét a nehéz napokról; elmondta nekik, hogy nem
tudja, mit tegyen, mert a szülei nem bíztak benne eléggé, hogy a barátai magára
hagyták, Kate eltűnt, ráadásul a titokzatos Mester egyre inkább fenyegette őket.
Victoire ilyenkor
mindig nagyon hallgataggá vált, a fejét rendszerint lehajtotta, arcát
ezüstszőke tincsei mögé rejtette – talán a szempilláján megcsillanó
könnycseppeket próbálta leplezni, talán ajkának árulkodó remegését –, és a fiú
megértette őt: ott volt a bal karján a kígyós koponya, mely összekötötte a
halálfalókkal, a Sötét Jegy, ami miatt nem élhette addigi, jól megszokott
életét. Albus kitartott mellette; mindig bátorította, ha a Mester hívta, ám
egyszer sem fordult meg a fejében hogy rákérdezzen, mik történtek egy olyan
gyűlésen, amin részt kellett vennie. A lány ezért mélyen tisztelte őt; tudta,
hogy unokatestvérének sem könnyű a dolga, mivel saját családjának az élete volt
a tét, különösképpen a kishúgáé.
Azon a májusi
napon is, amikor elkezdődött, Victoire
ott ült a fiú mellett, és éppen a legutóbbi gyűlés kínzásait pihente, miközben
hallgatta, miről folyik a vita Hisztis Myrtle és Albus között. Unokatestvére végül
feladta – pontosabban inkább jobbnak látta, ha nem bonyolódik bele túlságosan,
nehogy megbántsa Myrtle érzéseit –, így a szellemlány ismét megajándékozta őket
sugárzó mosolyával.
– Mondd csak, Albus
– csicseregte vidáman –, tulajdonképpen miért hagytad abba a nyomozást a Mester
után? Nem mintha nem örülnék neki – tette hozzá gyorsan –, mivel ez azt
jelenti, hogy itt ülsz, és beszélgetsz velem, úgy, mint egykor Lily, de akkor
is…! Miért, Albus? Miért?
– Erről nem
szeretnék beszélni, Myrtle – mondta csendesen a fiú, kerülve a szellemlány és
Victoire pillantását.
Hisztis Myrtle
megvonta a vállát, majd az egyik csap fölé lebegett. Mikor megszólalt, a hangja
álmodozó volt, mint Mrs. Luna Salmandernek.
– Te tudod, Al,
te tudod, de nem bánkódhatsz folyton a múlton, mert akkor nem lesz jövőd!
– Ejnye, de
bölcs valaki – jegyezte meg Vic elvigyorodva.
– Nem bölcs vagyok,
Weasley-lány – villantott egy szomorkás mosolyt Myrtle –, csak ismerem az
életet. És attól, mert hisztis vagyok és sírós, az nem jelenti azt, hogy nem
tudom milyen az élet! – Érződött a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezét a két
hollóhátas csendben maradt. – Tudod, Albus – suttogta a lány, közelebb lebegve
a fiúhoz –, az igazi titkok néha több száz méter mélyen vannak, eltemetve a
föld alá.
A fiú felvonta a
szemöldökét, míg Victoire halkan kuncogni kezdett. A szellemlány komolyan
nézett Albusra. A fiúnak megfordult a fejében hogy a szülei és a rokonai mind
idegesítő, nyafogó szellemnek titulálták Myrtle-t, akit jobb, ha messze
elkerülnek a roxfortos diákok – pláne Harry gyermekei –, de mégis miért? Most,
hogy jobban megismerte, teljesen más véleménnyel volt róla. Végül csak ennyit
mondott:
– Ezt nem értem.
– Majd idővel
megérted – felelte titokzatosan sóhajtva a lány. – Most pedig menj, Albus
Perselus! Menj, mielőtt meggondolom magam! Menjetek el!
Myrtle hangja
síróssá vált, majd magas hangon énekelve elzokogta bánatát a mosdónak. A két
hollóhátas sietve távozott, de még hallották, ahogy újdonsült barátjuk fejest
ugrik a vécébe.
Már félúton
voltak a torony felé, amikor Victoire sikoltva a földre esett; jobbját azonnal
a bal karjára szorította, és könnyes szemekkel tekintett Albusra. A fiú
homlokán elmélyült a ránc; nem tudta, mit tegyen, ahogyan azt sem, hogy
mennyire mutassa ki kétségbeesését. Nem akarta még jobban elkeseríti
unokatestvérét, ám hazudni sem szeretett volna neki, hogy minden rendben lesz,
mert mindketten tudták, hogy a Mester senkinek sem kegyelmez.
– Mennem kell –
sziszegte a lány. – Engem hív, Albus! Engem akar...
Albus közelebb
hajolt hozzá, már nem leplezte többé aggodalmát.
– Vic? –
suttogta riadtan; a lány szemében csillogó félelem megijesztette.
Victoire ökölbe
szorította aprócska kezét.
– Mennem kell –
egyenesedett fel, miközben tekintete homályossá vált.
Albus
meglengette a kezét az arca előtt, és döbbenten tapasztalta, hogy Victoire ajkára
kegyetlen mosoly kúszott fel. Minden annyira váratlanul történt. Albus egyből
megértette, ezúttal nem teketóriázott: gyorsan sarkon fordult, és elbújt az
egyik szobor mögé; onnan figyelte unokatestvérét, amint magára kanyarít egy
láthatatlanná tévő köpenyt, majd távozik.
Többé nem láthatta
a lányt, hiszen a köpeny éppen e célt szolgálta, ám valamiért mégis érezte,
hogy merre megy.
Nem ment utána.
Csak állt
mozdulatlanul, és hagyta, hogy arcára kiüljön a teljes döbbenet, de nem követte
Victoire Weasleyt. Miután valamelyest kijózanodott a kábultságából,
visszaballagott a klubhelyiségbe, majd ledőlt az ágyára aludni.
Nem ment utána –
csak álmában.
** * **
Jéghideg köveken
sétált; a levegő hűvös volt – csontig
hatoló. A teremben, ahová belépett, sötétség honolt, és elvétve csak néhány
fáklya világította meg a kört. Maszkos
alakok alakították – halálfalók, akik
a Mestert szolgálták –, s a középen ott trónolt a feketemágus, jobbján az
ifjabbik Bellatrix Lestrange-dzsel, balján pedig Phaedra Nott-tal.
– Késtél – hasította ketté a néma csendet a
Mester hangja; szavak helyet sziszegés hagyta el az ajkát. A teremben levő
halálfalók összerándultak félelmükben; még soha sem hallották a Mester
párszaszóul, azaz kígyónyelven beszélni. Ez bizonyította számukra, hogy vezetőjük
valóban a dicső Mardekár egyik leszármazottja, nemcsak hamisan annak titulálta
magát.
Victoire Weasley
eddigi homályos tekintete hirtelen vált tisztává. Egyből felfogta, hol
tartózkodik, mégcsak körbe sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja. Remegve
foglalta el a helyét a körben, és megpróbált nem a Mesterre nézni. Annak ajkán
gúnyos, egyben kegyetlen mosoly játszott. Felemelte balját, és csendre intette
a halálfalókat.
Végighordozta
barna pillantását az összegyűlteken, és a tekintete megállapodott Albus álombeli
énjén. Szemében felismerés fénye villant, mosolya pedig kiszélesedett; csettintett
egyet, majd csengő hangon így szólt:
– Köszöntelek,
Albus Perselus!
A teremben nem
változott meg semmi, mint ahogy azt Albus tévesen remélte. Azt hitte, hogy
mindenki egyből rá fog nézni, és majd jól megátkozzák, amiért ostobán odajött a
gyűlésre, azonban legnagyobb meglepetésére nem így történt; még Victoire sem
nézett fel. Minden és mindenki úgy maradt, ahogy azelőtt volt.
Albusnak nem
kellett sokat törnie a fejét, hogy megfejtse, mi történt. Döbbenten konstatálta,
hogy a Mester megállította az időt egyetlen egy csettintéssel.
– Gyere
közelebb, drága Albus! – invitálta a fiút, miközben lassan lesétált az
emelvényről, melyre a három trónszéket rakták.
Albus bizalmatlanul
tett pár lépést a Mester felé, aki csak erre várt. Kecsesen szökkent oda hozzá,
mintha csak táncolna, majd lehajolt, és adott neki két puszit. Albus
megmerevedett, mikor ezt észlelte, de nem mondott semmit. A Mester felnevetett.
– Nálam van egy ismerősöd – hajolt
közelebb, és e szavakat párszaszóul sziszegte a fiú fülébe.
Albus döbbenten
vette tudomásul, hogy nem érti, amit a fekete köpenyes mágus mond, és azért
nem, mert ő nem volt az, ami a Mester: párszaszájú.
– Mondd az én
nyelvemen! – mordult fel dühödten.
A Mester ismét
felnevetett; csengő kacaja betöltötte a termet. A mágus megismételte Albus
nyelvén a mondatát, és kíváncsian, fejét félrebillentve várta a reakcióját.
Tudta, hogy a hollóhátas fiú nem fogja ennyiben hagyni.
Igaza is volt.
Albus szinte
üvöltött, mikor ismét megszólalt. A Mester tudta, hogyha tovább bosszantja, el
fog szakadni egy bizonyos cérna, és akkor párbajra kerül sor, amit még nem
akart.
Még nem.
A fiú
könnyűszerrel legyőzhetné, kettétörhetné a tiszafapálcáját, amit oly’ régóta
birtokolt, és ha igazán ügyes, akár meg is ölhetné. Egy tizenegy éves gyermek
tenné ezeket. Képes lenne rá, érezte a benne levő gyűlöletet és haragot. Ezek
az érzések azok, amelyek formálták az embert. Albus képes volt az ölésre, arra,
amire az apja sosem. Tudott embert ölni, még ha most nem is ismerte fel, hogy e
képességnek a birtokosa.
– Kate?! Mit
tettél vele?!
– Kate? –
ráncolta össze a homlokát a Mester. – Ki az a Kate, Albus Perselus?
– Ahhoz semmi
közöd! – vágott vissza Albus, mire a Mester ismét felnevetett, ám ez a nevetés
hátborzongatóbb volt, mint az eddigiek.
Megragadta Albus
nyakát, és ismét sziszegni kezdett, de kivételesen nem párszaszóul.
– Nem tudom, ki ez
a Kate, édes-drága Albusom, azt viszont igen, hogy jobban jársz, ha befogod a
pici szádat, mert itt most én
parancsolok, nem te! – fenyegetőzött, majd kegyetlenül elmosolyodott.
Albust a hideg
rázta, ahogy rápillantott, de az nem viszonozta, helyette az asztalon fekvő
testre nézett. Csak most vette észre, hogy a falnak nyomott asztalon egy
letakart test hever és mellette egy megviselt könyv. A Mester odalépett;
belelapozott a vaskos kötetbe. A régi, sok évtizedet megélt lapokra furcsa
betűk voltak írva, mintha egy teljesen más nép készítette volna.
A mágus
megfeszítette az izmait, majd a letakart testre fókuszált. Rekedtes hangon
szólalt meg, minden mágiáját beleadva:
– Halott voltál, s halott is maradsz, de az élők
között mozoghatsz!
Sugárzott belőle
a mágia, mely zöld színt öltött fel – a roxforti kígyókat, a dicső Mardekár
Malazárt jelképezte. Zöldes fény ölelte át az asztalon fekvő testet, mely
lassan felemelkedett a levegőbe, pördült egyet, utána pedig kecsesen
visszaereszkedett a kemény fára.
– Mit csináltál?
– suttogta Albus, de a mágus csak kacsintott egyet.
Az asztalon
fekvő test megmozdult. Albus úgy érezte magát, mintha a muglik egyik horrorfilmjében
szerepelne; még Linda győzte meg a nyáron, hogy nézzenek meg egyet, azóta is
borzongtak Jamesszel, ha eszükbe jutott a fröccsenő vér meg az ijesztő
pusmogások. Teddy, aki idősebb volt, inkább végigkuncogta a filmet, ám amikor
felfedezte, hogy kisebb barátait mennyire megijesztette, összeszólalkozott
Lindával. A lány a végén bűntudatosan sütötte le a szemét, bocsánatot rebegett,
következő alkalommal pedig, amikor ismét a televízióval ismertette őket,
vígjátékokat mutatott.
A test lerúgta
magáról a takarót, majd ülőhelyzetbe tornászta magát. Nem nézett körbe, hanem
mint egy robot, leküzdötte magát az asztalról, s talpra kecmergett. Albus biztos
volt benne, hogy a vére tényleg megfagyott az ereiben. Szemtől szemben állt az
egykori mágiatörténelem tanára, Philippe Cornaro inferiusával.
– Neked már
semmi sem szent? – hőkölt hátra ijedtében. – Mit ártott neked ez a
szerencsétlen férfi? – suttogta halkan.
– Nekem? –
mosolygott a Mester. – Semmit – mondta egyszerűen. – Tudod, mennyire szeretek
játszadozni az emberek életével, ez a hobbim.
– Ez neked
szórakozás?
– Ugyan már,
szívem – kacagott a mágus –, ez még semmi! – Az inferiusra nézett, és az arcára
ördögi vigyor ült ki, amit Albus sehová sem tudott tenni. – Menj, aranyom, menj!
– utasította az élőhalottat. – Támadd meg a betolakodókat! – intett az ajtó
felé.
– Őrült vagy –
szisszent fel Albus.
– Van benne
valami – hagyta rá a Mester, majd csettintett egyet. – Na, pápá Albus!
A fiú tekintete
az addig megdermedt halálfalókra siklott. Victoire idegesen kezdett el
fészkelődni, míg Phaedra Nott, aki éppen pofon akarta vágni Blaise-t, most
sikeresen végrehajtotta.
– Egy kis csendet,
ti ostobák! – köszörülte meg a torkát Bella. – A Mester szólni kívánkozik!
Az említett a
kör közepére sétált, és onnan nézett híveire, akárcsak egykor elődje, Voldemort
Nagyúr. Megvetette Voldemortot, mert az nem tudta, hogyan kell uralkodni; csak
remélni tudta, hogy ő sokkal jobban fogja irányítani a varázslóvilágot.
– Sok halálfalót
küldtem már az utolsó tűzmágusért – suttogta halkan –, de mind kudarcot vallottak! Parkinson,
Zambini, Phaedra, Bella valamint Victoire… Igen…
Még ő is. Egyikük sem tudta elhozni nekem, amire a legjobban vágyom. Végül
arra jutottam, hogy magam indulok el, és a tervem tökéletes. Én veletek ellentétben nem tudok
kudarcot vallani. A tűzmágus ma este az enyém lesz.
– Mi a terved,
Mester? – borult a földre az egyik halálfaló.
– Ejnye, kelj
fel a földről, Marcus! Tudod, hogy az ilyesmit nem szeretem.
A Mester
helytelenítően nézett a földön fekvő férfira, majd a tekintete egy idősebbikre
vándorolt.
– És ha már a
szabályszegésről van szó... Lucius! –
A Mester hangja hirtelen vált a mézesmázosból haragossá. – Bosszant a tudat, hogy
engedetlen vagy. Azt hittem, a múltkor világosan kifejtettem, hogy viselkedj
tisztelettudóan Amorette-tel.
Juliette Malfoy
ott állt Marcus mellett; a tanárnős külseje volt rajta, így is néhányan tudták,
kicsoda ő valójában.
Lucius
elfintorodott.
– Szeretnék
szólni, Mester – lépett előre bátorkodva, majd miután megkapta az engedélyt egy
lusta legyintés által, megemelte a hangját, úgy folytatta. – Cornaro beszélt a
feleségemmel, Narcissával – mondta undorodva –, és azóta Cissa megbolondult.
– Mire gondolsz,
Malfoy?
A mágus felhúzta
a szemöldökét, szemlátomást érdeklődve hallgatta Luciust. A férfi arcára kiült
az undor, miközben újból beszélni kezdett:
– Cissa közölte,
hogy itt az ideje, hogy valaki megtörje a férfiuralmat. Szüfrazsett lett! – kiáltotta
felháborodva. – Azt mondja, itt az ideje, hogy a nők egyenjogúak legyenek a
férfiakkal! Csatlakozott az egyik ilyen mozgalomba, amit az az ostoba liba
barátnője vezet, és azóta minden ilyen gyűlésre eljár, felesel velem!
Beszervezte ebbe a mozgalomba Daphnét és a lotyó menyemet, Astoriát is!
– Mi köze a
feleséged elmezavarához Amorette-nek? – értetlenkedett a Mester.
Lucius
felhorkant.
– Amorette
tömködte tele ilyesmivel szegény nejem fejét! Vissza akarom kapni a régi
Cissát, azt, akit kénytelen voltam elvenni!
– Azt hiszem,
ezt majd később beszéljük meg – szólt közbe Bella. – Mester, hogyan tovább?
A mágus
köszönetképpen biccentett Bellatrixnak, hogy közbeavatkozott, majd újra
végignézett a társaságon.
– Ma este
elmegyek a tűzmágusért – mondta. – A szülei nem lesznek otthon, mert a Főnix
Rendje vagy Dumbledore Serege – édes mindegy, hogyan nevezzük – össze fog
gyűlni. Tökéletes időzítés. De nem mehetek egyedül. Victoire velem jön, és hm…
Lássuk csak, ki legyen még, aki szintén csatlakozik hozzánk? – tűnődött el,
miközben tekintetét végighordozta valamennyi halálfalóján. – Hm, Lucius!
Ragyogó, ragyogó.
– És velünk mi
lesz?
Páran tétován
emelték fel a kezüket, így a Mester még szélesebben mosolygott. Alig bírta
leinteni a tömeget, hogy elmondhassa, kik jöhetnek vele. Miután ez sikerült,
lassan körbenézett, és így szólt:
– Amorette,
Bella és Phaedra előkészítik a terepet, mire ideérek – villant meg a szeme.
–Marcus, Diana és Antonio pedig három részre osztják a többieket, és a tábor
három különböző pontjába vonulnak. Onnan védjétek meg ezt az ősi helyet az
esetleges betolakodóktól. Az idősebbek – itt Voldemort előző csapatára nézett –
a környéket védjék! Nem tudhatjuk, nem fognak üldözni majd a Rend tagjai.
– Mindenki
megértette a feladatát? – mordult fel Bella. Hátrafordult, és villámló
tekintetét a legközelebb álló halálfalóra szegezte, aki szinte még kölyök volt;
fel is nyikkant. Senki nem ellenkezett, mindenki igennel válaszolt.
A Mester
szokatlanul kegyetlenebbül figyelte híveit. Érezte, hogy közeledik győzelmének
kulcsa, így csak vidáman biccentett a rémült Albusnak. Tudta, hogy a fiúnak nem
lesz elég ideje, hogy értesítsen egy tanárt. A terve tökéletes volt, hosszú,
kínkeserves hónapok gyümölcse.
– Victoire,
Lucius – intette magához őket jókedvűen. – Indulunk!
A remegő Victoire
lassú léptekkel indult meg felé, nem törődve azzal, hogy Lucius megelőzi őt, ráadásul
úgy, hogy kis híján fellökte. Az idős férfi tőle szokatlan módon aggódva bámult
a lányra, majd halkan így kérdezett:
– Jól érzi magát,
Weasley?
– Jól – felelte
kissé bágyadtan Vic. – Érzem, közeleg a vég...
A férfi úgy
tett, mintha nem hallotta volna. Nem pillantott hátra a Mesterre sem, aki
csettintett, mire az idő megdermedt, és Albusra nézett.
– Jó téged
látni, Al – mondta halkan a Mester, miközben közelebb ment hozzá. Lehajolt, és
adott két puszit a fiúnak. – Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor
megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
A fiúnak elakadt
a lélegzete. A Mester negédesen elmosolyodott, látva a zavarát. Albus
összeráncolta a homlokát, de azért válaszolt.
– Tényleg? –
vonta föl a szemöldökét. – Kerülöm a bajt, ne aggódj!
A Mester elvigyorodott,
ahogy odalépett mellé. Közelebb hajolt hozzá, és a fiú fülébe suttogta a
szavakat, aki csak döbbenten állt, mint egy cölöp. Semmit sem tudott reagálni, túl nagy volt a
meglepettsége.
– A veszély néha
észrevétlenül fonja köréd a karjait – suttogta halkan a Mester. – De...
– De néha nem
árt láthatatlanná válni – vágott közbe Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott
a vér.
– Látom,
emlékszel – kacsintott a Mester. – Tudod – húzta fel a szemöldökét, akárcsak az
előbb Albus –, én is ott voltam.
A Mester
közelebb sétált, és megállt a megdermedt Victoire mellett. Eljátszadozott a
lány hajtincsével, közben pedig kegyetlenül mosolygott Albusra.
– Sajnos tudom –
válaszolt hitetlenkedve a fiú.
A mágus vállat
vont, mint akit nem érdekel, hogy mit mond Albus. Felvett egy vastagabb
köpenyt, miközben látványosan megborzongott, de még mindig nem mondott semmit. Albus
végignézte, amint előveszi a pálcáját, és megtisztítja, ahogyan azt is, hogy ezek
után visszaállt oda, ahonnét elindult. Csettinteni készült, azonban hirtelen
elmosolyodott. Utált mosolyogni, ám ezt a kedves énjére írta fel.
– Tudod, az a
jóslat – mormolta halkan – egy kicsit hibás.
Albus szeme
elkerekedett, és csodálkozva meredt rá; nem értette, mire gondol. A Mester
felnevetett; nevetése legalább olyan őrült volt, mint egykor Bellatrix
Lestrange-é.
– Már elkezdődött.
Csettintett
egyet, mire az idő ismét elindult, majd beleszórta a hopp-port a kandallóba, és
nem törődve Albus kiabálásával, így kiáltott:
– Potterékhez!
** * **
Albus üvöltve
ébredt fel, és döbbenten tapasztalta, hogy barátai – Mary, John és Scorpius –
ott állnak az ágya mellett. Scorpius szólította meg elsőként, hangjából
kihallatszott a bizonytalansága.
– Minden
rendben, Potter?
A fiú nyelt
egyet, majd megrázta a fejét. Felállt, és próbált nem elkomorodni, mikor látta,
hogy barátai hátrálnak egyet. Mary volt az egyetlen közülük, aki nem
eltávolódott, hanem közelebb lépett, és megérintette a karját. Albus ösztönösen
ölelte át a lányt, az pedig régi ismerősként köszöntötte őt. Mikor Mary
kibontakozott az ölelésből, mindezt úgy, hogy a szemét lesütötte, ujjai meg
idegesen játszadoztak az egyik tincsével, mindenki félve nézett Albusra, aki az
ajtó felé iramodott. Értetlenül bámultak rá.
– Irány
McGalagony! – jelentette ki a fiú határozottan, és a hangja úgy csattant
ostorként, hogy senki sem merészkedett ellenkezni.
Maryék
kimondatlan kérdésére aggódva válaszolt. Mindenkit megdöbbentett, pedig csak a
Mester szavait idézte, kissé persze átalakítva, ám ez a kis apróság nagyon is
sokat jelentett. Albusnak rossz előérzete támadt; biztos volt affelől, hogy valami
szörnyűség fog ma történni, s mivel ettől nagyon félt, így a válasza is halk
volt, szinte csak suttogás:
– Elkezdődött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése