Az álarcos bál – 4. kötet, 22. fejezet

Az álarcos bál

Minerva McGalagony igazgatónő látszólag gondtalan arccal invitálta beljebb az első bálozókat. Sötétvörös dísztalárt viselt és csúcsos süveget, és éppen Flitwick professzorral beszélgetett, mikor Mary és James megérkeztek. Őket csak egy pár előzte meg, Scorpius és Rose, akik izgatottan forgolódtak a feldíszített terem láttán.

– Lélegzetelállító – kapta el Mary Rose suttogását.

– Jól néz ki – biccentett Scorpius vigyorogva, majd intett egyet Marynek és Jamesnek, amikor észrevette őket.

Mary elmosolyodott.

Halloween éjszakájára a Nagytermet elárasztották a belülről misztikus, a négy ház színeiben világító töklámpások hada, az igazinak tűnő műpókhálók, melyek átfonták a termet, s melyeken a messziből úgy tűnt, mintha valódi pókok dolgoznának, valójában viszont megbűvölt édességek voltak, amiket a szemfülesebbek, ha el tudták érni, elfogyaszthatták.

A Nagyterem végében, a tanári asztalon finomabbnál finomabb, különleges ételek csábították a fiatalokat. Véres Boszorkányujjak, nyársra szúrt karamellás almák, szörnyszemek, kaszinótojásból és fekete olívaszeletekből készített „pókfészkek”, sírkőszendvicsek, boszorkányseprűk, olíva pókok, és ezeken kívül még megannyi finomság, tucatnyi mágikus különlegesség, trükkös és csalóka csemegék.

Mary bosszúságára James nyomban eleresztette a kezét, hogy elsőként szedhessen az ínyencségekből. Scorpius kisvártatva kurjantva csatlakozott a griffendéles fiúhoz, így a lányok kettesben maradtak. Rose gyönyörűen nézett ki tűzvörös ruhájában; göndör, lángvörös haját felkontyolta, csak egy-egy rakoncátlan tincsét engedte szabadon, melyek két oldalról keretezték örömtől kipirult, szív alakú arcát. Mary ritkán elegyedett szóba vele, és ezen az sem változtatott, hogy Scorpius teljesen belehabarodott.

– Jellemző – forgatta meg a szemét a lány. – Semmi másra nem tudnak gondolni, csak a hasukra.

– Férfiak – legyintett Mary nevetve. – Mit is várunk tőlük?

Rose szeme jókedvűen csillogott.

– James tisztára olyan, mint apa – tájékoztatta kuncogva. – Ginny néni is ezt mondta, Molly mamáról nem is beszélve.

– Lehet – hagyta rá Mary –, de nekem mindig James Potter jut róla az eszembe.

– Harry bácsi apja?

Mary beharapta az alsó ajkát, közben pedig bólintott egyet.

Kezdte sajnálni, amiért szinte semmit sem tudott Rose-ról, aki amúgy nagyon is rendesnek tűnt, de megvoltak a maga problémái, amik miatt úgy érezte, már nem férne bele, hogy összebarátkozzon a lánnyal. A félelem, hogy Jamest elveszíti a tanév végére, egyre jobban erősödött benne; összeszorult a torka az aggodalomtól, homlokán verejték gyöngyözött. És az álarcos bál sem javított a kedélyén. Kate és Odette eltűntek, Merlin a tudója, mi történt velük, a végzetes háború pedig egyre közeledett…

Rose elmosolyodott; a szája elé tartva a kezét, kuncogva figyelte Scorpius és James kettősét, akik azon versenyeztek, melyikük tud több boszorkányujjat elfogyasztani. (A versenyt végül a később csatlakozott Hugo nyerte meg, aki ismert volt falánkságáról, ha édességről volt szó, s akit csak az apja, Ron tudott legyőzni.) A fiúk engesztelésképpen süteménnyel tértek vissza, aranytálcán kínálták vele a lányokat.

Mary rájuk vigyorgott.

– Ezzel akarsz megvesztegetni? – vonta föl a szemöldökét szkeptikusan.

– Ez nem megvesztegetés, nincs olyasmire szükségem.

– Hát akkor?

– Szeretsz engem – rántotta meg a vállát James vigyorogva. – Nem tudsz nekem ellenállni.

Mary csodálkozást mímelt.

– Nem tudok?

– Nem igazán – jelentette ki a fiú eltökélten.

– Te jó ég, James! – Rose a fejét ingatta. – Nem kellene ennyit beszélgetned Freddel. – Maryhez és Scorpiushoz fordult. – Fred unokatesónk szeret a nem létező barátnőivel kérkedni meg mindenféle tanácsokat osztogatni. Szerintem George bácsitól szerzi ezeket az igen… öhm, értékes, elgondolkodtató infókat.

– Fred? – ráncolta a homlokát Mary. – A kommentátor, igaz?

Scorpius megbökte a vállát.

– Tudod, aki annyira odavolt Anne Plattért.

– Odavan – javította ki Rose, aztán vállat vont. – Azt hiszem, plátói a dolog. Szereti idegesíteni azt a szegény lányt.

– És mit szól ehhez Arnold? Ők egy időben együtt voltak.

– Sem veled, sem nélküled kapcsolat – legyintett Mary Scorpius kérdésére. – Hol együtt vannak, hol nem. Most jelenleg a szakítós fázisban vannak, ha jól tudom. De amikor jártak is, Arnoldot nem zavarta Fred „vonzalma” Anne iránt, hiszen mindenki tudja, hogy nem komoly. Szerintem Fred poénból piszkálja.

– Nem hinném – jegyezte meg James látszólag könnyedén, majd Maryhez fordult. – Kérsz még sütit?

A lánynak feltűnt, hogy barátja kerüli a tekintetét, de nem tette szóvá. Elvett egy sütit, és jóízűen beleharapott. Finom volt, vaníliakrémes és meggyes, tetején csokoládéreszelékkel – elterelte a gondolatait a mókamester Fred Weasleyről és a szerelmi drámájáról, Jamesről és a jóslatairól, Harry Potter furcsa viselkedéséről, Kate-ről és Odette-ről.

Ahogy telt az idő, egyre többen szállingóztak a Nagyterembe. Anne Platt és Arnold Masen együtt érkeztek és mindketten zavartnak tűntek. Arnold feszengve és villámgyorsan vezette el Anne-t mellettük, és Mary sejtette, hogy azért, mert nem akarta, hogy csapattársai viccelődjenek és ugrassák őket. Scorpius így is mindentudóan elvigyorodott, William Harper pedig odakurjantotta, hogy „Tudtam ám!”, amivel elérte, hogy Arnold elvörösödjön. Rose nevetett, szemében izgatott fény csillogott.

– Azt hiszem, lesz mivel élcelődnünk az edzéseken, ha Arnold megint túl szigorú lesz velünk – jegyezte meg Scorpius vidáman. – Nem hagyhatunk ki egy ilyen alkalmat! A nagy kviddicscsapat kapitányunk végre randizik!

– Eddig is randiztak, nem? – értetlenkedett Rose. – Az előbb említettétek.

Scorpius és Mary bólintottak.

Rose felhúzta a szemöldökét.

– Hm. Akkor meg mi ez a felhajtás? Nem értem.

– Arnold béna, ha Anne-ről van szó – legyintett Mary vigyorogva. – Ők inkább… mindig elvonultak. Sosem láttuk őket együtt, csak voltak pletykák, hogy több van köztük némi szimpátiánál, aztán meg egyszer-egyszer elmentek együtt valahova. Mire komolyabbá fordult volna, összekaptak valamin. Ezért mondtam, hogy sem veled, sem nélküled, meg hogy sokszor összejöttek és sokszor szakítottak. Arnold egyszerűen béna, folyton eléri, hogy Anne eltávolodjon tőle!

– De most elhívta a bálra! – vigyorgott Scorpius. – Befejeződött a szakítós fázis. Muszáj piszkálnunk egy kicsit!

– Willt ismerve meg is fogjuk tenni.

Rose a fejét csóválta.

– És ha szégyenlős? Erre nem gondoltatok, Scorp?

– Már miért lenne az?

A lányok összenéztek; Mary szemében megértés jele csillant.

– Tudod, Scorp – mosolyodott el végül Rose –, néha annyira analfabéta tudsz lenni, ha az érzelmekről van szó.

Scorpius ráhagyta; túlságosan is szerette ahhoz, hogy vitába szálljon vele egy bálon.

McGalagony igazgatónő időközben szólásra emelkedett, mágikusan felerősített, látszólag vidám hangja bezengte a Nagytermet. Mary komoran hallgatta, hogyan köszönti őket mosolyogva és hogyan kíván nekik jó mulatást. A tanárok tapsoltak, még Teddy is megerőltette magát, bár eléggé zaklatottnak tűnt, miközben James édesapjával beszélgetett. Mary csodálkozva vette észre, hogy Harry Potter nem öltözött ki az eseményre, mintha nem akarná megtisztelni az igazgatónőt, ráadásul arca undorodó grimaszba torzult, ahogy keresztfiát nézte.

A füle mögé igazította egyik fürtjét, és nagyot sóhajtott. Nem elég, hogy McGalagony igazgatónőt valami szemlátomást aggasztotta, még Harry Potter is tetézte aggodalmát. Jamesnek persze ez nem tűnt fel, túlságosan is el volt foglalva azzal, hogy felhörpintse a mézborát, amit a tanárok asztaláról csent el, s amit természetesen nem gyerekeknek szántak. A sóhajtásra bezzeg felfigyelt, de Mary csak legyintett egyet.

– Semmi különös – vetette oda. – Csak nézelődöm.

– Hé…

James csalódottnak látszott, és Mary meg tudta őt érteni, hiszen nem avatta be a titkokba – azután különösen nem, hogy megjósolta a fiú halálát. James Potter túl fontossá vált a számára ahhoz, hogy nyugodt szívvel végignézze, amint beleveti magát a veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba.

A fiú körülnézett; a bámészkodást választotta ahelyett, hogy azon bosszankodna, miért nem hajlandó neki többet elárulni a jövőjéről. Beletúrt kócos hajába, és elkomorodott.

– Nem láttad valahol a húgomat? – kérdezte nagyot sóhajtva, mire Mary is megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a bálozókat.

Rose és Scorpius most már halkan sutyorogtak, s a lány bíborvörös arcát látva Mary arra következtetett, hogy a fiú éppen táncra kérte fel; kicsit odébb a fiú öccse, Lupus táncolt Anna Ambrussal, aki fintorgott, valahányszor háztársa elvétett egy lépést. Mary gusztustalannak tartotta Annát, ráadásul nem tudta megérteni, hogy simulhatott össze egy tizenkét éves gyerekkel! Ezek az aranyvérűek azt képzelik, nekik mindent szabad? A látvány McGalagony igazgatónőnek sem tetszett, de nem avatkozott közbe, helyette a vak boszorkánnyal, Willow-val diskurált.

Willow Willson a világ legfurcsább teremtménye, döntötte el Mary Jackson, hiszen a lány úgy fókuszált az igazgatónőre vak szemével, mintha pontosan tudná, hol áll és milyen érzések kavarognak benne. Az ünnepségre nem bújt elegánsabb ruhába, nehéz, fekete köpenyét sima talárján hagyta, és még azt is megengedte az öreg professzornak, hogy az végigsimítson az arcán. Mary ebből egyből tudta, hogy azok a titkos különórák nem egyszerű különórák, és valami fontos kell azokon történjen, hogy McGalagony ennyire bizalmaskodjon Willow-val. Mary égett a vágytól, hogy megtudja, azonban most nem töprenghetett többet, Lilyt kellett keresnie a tekintetével.

– Ott van, nézd! – kiáltotta, mikor végre felfedezte Lilyt a táncoló tömegben. A kislány elszántan rángatta szegény Hugo karját, aki ügyetlenül próbálta utánozni az idősebb fiúk mozdulatait. Mary elmosolyodott, mikor a tömegből kihallotta az aprócska boszorkány méltatlankodását.

– Ne bénázz már, Hugo! Egyet előre, egyet vissza, nem olyan bonyolult!

– Bocsánat, bocsánat…! – szabadkozott a fiú, miközben megtaposta Lily lábát.

– Hogy lehetsz ennyire béna? Mondom, hátra, most hátralépünk!

– Aha – hallatszott a motyogás Hugo részéről. – Hátra. Egyet előre, egyet vissza. Nem nehéz, megy ez!

Mary vigyorogva ingatta a fejét.

– Annyira aranyos a jelmezében… Tündér, igaz? – Lily habos-babos, fodros, babarózsaszínű ruhakölteményben parádézott. Kétségtelenül a terem legédesebb boszorkánya volt, ám a rózsaszín ruhacsoda és a sötétvörös haj rossz kombináció volt. Mary elhatározta, hogy legközelebb segít a kislánynak ruhát választani… A zöld vagy a fekete sokkal jobban mutatott volna rajta – még akkor is, ha az előbbinél elhúzta volna a száját, mert mardekáros.

James a fejét csóválta, és komoran sandított a lányra. Mary megfogta a kezét, és biztatóan rámosolygott. Amióta összejöttek, jobban olvasott a fiúban, mint a saját tenyeréből. Pontosan tudta, mikor omlik össze Jamesben a világ, mikor van szüksége bátorító szavakra (vagy csak a gyöngéd érintésre), mikor kell csókkal tompítania a haragját vagy elnyelni a dühös szitkozódását, s mikor kell egyszerűen csak mellette lenni.

Egyből rájött, hogy Jamest most Kate eltűnése aggasztja. Mary, bár sosem állt nagyon közel Kate-hez, Jameshez hasonlóan aggódott érte. Amibe a macskalány belekeveredett… és amiket látott előre… Mary rettegett a jövőjükért, ezért inkább közelebb lépett a griffendéles fiúhoz, hogy megnyugtassa.

– Ne aggódj – suttogta neki lágyan –, meg fogják találni a testvéredet.

James a szemébe nézett, hangja rekedten csengett.

– Nem volt róla látomásod?

Mary szomorúan intett nemet. Az utóbbi napokban legalább kétmilliószor hallotta már ezt a kérdés, de mindannyiszor ugyanazt tudta rá válaszolni.

James félrebillentette a fejét, és elnézte, amint Albus elsasszézott mellettük Violette-tel. Az árnylidérc tűzvörös haja vadul lobogott, mintha szél cibálná.

– Te is tudod, hogy nem így működik – sóhajtotta Mary, követve tekintetével Alt és a halhatatlan libát, aki abszolút nem illett a fiúhoz. Végül elfordult tőlük, megérintette James karját, és mélyen a barna szemekbe nézett. – Akármennyire is szeretném, nem tudom irányítani, ám ha uralhatnám, megtenném. Én is vissza akarom őket kapni.

A fiú nem reagált a magyarázkodásra, váratlanul összevonta sötét, borzos szemöldökeit, és valahova partnere háta mögé nézett.

– Hova tűnt? – kérdezte szinte ijedten. – Hol vannak?

Mary követte James pillantását, majd ő is összeráncolta a homlokát: Albus és Violette hirtelen köddé váltak.

– Hát ez furcsa – jegyezte meg vállat vonva. Bár hasonló aggodalmat szült a hiányzó páros hiánya, megpróbálta megőrizni higgadtságát és pozitív maradni. – Biztos lepihentek valahová – vélekedett mosolyt erőltetve az arcára, noha érezte, hogy pihenésről szó sincs. Rosszat jelentett, nagyon rosszat.

Jamesnek ugyanez lehetett a valódi véleménye, mert dühösen fordult el tőle.

– Itt kéne lenniük!

– Bizonyára elfáradtak, James, nekem is fáj már a lábam, ráadásul Al nem rajong annyira a táncért, te is tudod.

– Te ezt nem érted, Mary! – vágott közbe ingerülten a fiú, miközben egy gyors mozdulattal hátrasimította csapzott, vörösesbarnás haját, mérgében pedig toppantott egyet.

Mary sértetten emelte fel a fejét.

Nem értheti? Mi az, hogy nem értheti? Ennek a fiúnak elment a józan esze?

Szándékosan olyan pillantással mérte végig Jamest, hogy a fiú elszégyellje magát… bár ez nem tartott sokáig.

– Velem te ne merészelj ilyen hangon beszélni, James Potter! – suttogta ijesztően halkan, minden ízében remegve a dühtől. Remélte, hogy ezzel bocsánatkérésre ösztökéli a fiút, James azonban nem nézett rá, inkább elindult a Nagyterem ajtaja felé. Maryt kővé dermesztette saját döbbenete, felháborodva kiáltott a távozó fiú után. – James, most mégis hova mész?

– El – hangzott a hűvös válasz. – Megkeresem az öcsémet.

– Micsoda?

– Megkeresem az öcsémet. – Ugyanaz a hűvös tartózkodás, ridegség… aztán a kegyelemdöfés első fázisa:

– Ne gyere utánam.

Mary csak annyit bírt kinyögni, hogy „De…”, és mire lenyelte zaklatottságát, James leintve akasztotta belé a szót.

A kegyelemdöfés második – egyben utolsó – fázisa is megérkezett.

– Hagyj békén, Jackson! – kérte csendesen, majd otthagyta Maryt.

** * **

Scorpius, miután a messziből végignézte Mary és James összezördülését, kivezette a Nagyteremből barátnőjét. Rose bizakodó volt és nem aggodalmaskodott, mikor megosztotta vele aggályait, miszerint lehet, hogy James szakított Maryvel. Scorpius elhitte neki, hogy felesleges aggódniuk, hiszen Rose sokkalta jobban ismerte nála James Pottert.

– Egy kapcsolatban előfordul az ilyesmi – vonta meg a vállát a lány. – A szerelmes néha összekapnak, aztán meg kibékülnek.

– Mi még sosem veszekedtünk – jegyezte meg, mire Rose huncutul elmosolyodott.

– Talán itt az idő, hogy megtegyük – kuncogta.

– Veszekedni szeretnél? – csodálkozott Scorpius.

– Dehogyis! – tiltakozott Rose. – Szerintem mi jól megvagyunk anélkül is.

– Én már veszekedtem érted.

Rose elkomolyodott.

– Tudom – válaszolta halkan. – Én is megtettem.

Scorpius megfogta a kezét, ahogy kiléptek a tölgyfaajtó ajtaján. Odakint hűvös szél fújt, nem csontig hatoló, hanem még az a fajta, ami egészen kellemes. A díszlettervezők a parkért is kitettek, nemcsak a Nagyteremért: bármerre pillantottak, világító töklámpásokkal találkozott a tekintetük, néhány fényforrás közülük pedig még lebegett is. Pókháló szőtte át az udvart, a göcsörtös törzsű fákon keresztül hálózták be a helyet, s egyszerűen lenyűgöző volt; a park szinte vibrált a mágiától.

A két fiatal megborzongott, bőrükön érezték a mágia bizsergését.

– Apa azt mondta, pont ettől félt, mikor először kísért ki a pályaudvarra. – Scorpius csodálkozó tekintetét látva felkuncogott. – Tudod, hogy belezúgok a rémes Draco Malfoy elsőszülött fiába, és a végén még… – Elharapta, nem fejezte be. Elpirult. Scorpius megértette, mire utalt a lány, s ő is elvörösödött zavarában.

Összefűzte az ujjaikat.

Nevettek.

– Láttalak – szólalt meg váratlanul Scorpius. Megálltak egy keskeny pad előtt, mely két fa lombjában árnyékában pihent. Scorpius udvariasan megvárta, amíg a lány helyet foglalt, azután csatlakozott mellé; még mindig fogták egymás kezét. Rose szeme csillogott. A fiú szelíden nézett rá, de az övé is furcsán fénylett. – Láttalak a pályaudvaron – mondta újból. – Ott álltál Albus mellett… És láttalak. Csodaszép voltál, Rosie. – Rose még jobban elpirult, ajkai elnyíltak. – Apám közölte velem, hogy tudom a kötelességem. Tudod, hogy nagyapát mennyire felzaklatta, hogy hollóhátas lettem… Apa előre figyelmeztetett, hogy ez lesz. „Csak három dolgot tegyél meg jól, Scorpius Hyperion Malfoy!”, súgta a fülembe, mielőtt felengedett volna a vonatra. Az első, hogy a Mardekárba kerüljek, ahogy azt minden felmenőm cselekedte, szegény Juliette nénin kívül… A második, hogy még véletlenül se barátkozzak össze egyetlen Potterrel vagy Weasleyvel sem… Senkivel, aki nem megfelelő származású. A harmadik pedig… – Rose arca a tenyerébe simult, érezte a lány pírját, s hirtelen olyan közel voltak egymáshoz, hogy könnyedén megszámlálhatta a pisze orron sejlő szeplőket.

– Mi a harmadik? – kérdezte Rose suttogva.

Scorpius elvigyorodott, lazán lehelt csókot az ajkára, s amikor Rose belesóhajtott, majd belenyögött a csókjukba, a tarkójánál fogva húzta közelebb, bele az érintésébe. Ölelték egymást, közben pedig nem akartak elválni a másiktól. Scorpius tenyere a lány csípőjére simult, Rose meg végigszántott az ujjaival a szőke fürtökön.

Miután elváltak egymástól, mindketten kipirultnak tűntek és lihegtek.

– Hogy a lány, akibe szerelmes legyek, aranyvérű legyen! – zihálta a fiú. – Ez a harmadik!

Rose komolyan nézett a szemébe, de ezen a komolyságon rontott, hogy még mindig pipacspiros volt és kapkodva szelte a levegőt.

– Ezek a legfontosabbak szabályok?

– Igen – felelte. – A legfontosabbak.

– Ezek szerint sikerült mindegyiket megszegned.

– Sikerült – villantott egy ravaszkás mosolyt a fiú –, de engem egy cseppet sem zavar.

– Akkor jó! – suttogta Rose. – Örülök, ha ezt mondod.

Scorpius apró puszit nyomott a lány szája sarkába.

– Anyukám támogat. Őt nem zavarja, hogy veled vagyok, és azok után, hogy egész nyáron rólad fecsegtem, apa is kezd megkedvelni.

– Ezt örömmel hallom – mosolygott. – Hasonló a helyzet… Bár apát még mindig elkeseríti a tudat, hogy Malfoy vagy. Jobban örülne egy griffendéles fiúnak, aki állítása szerint biztosan tisztességesebb nálad.

– Apukád hajlamos azt feltételezni rólam, hogy olyan vagyok, mint nagyapa vagy Lupus.

– Az öcséd sem rossz, Scorpius, csak a nagyapád…

– Tudom – vágott közbe gyorsan a fiú. – Lucius papa… Nos, ő… Tönkretette a családunkat. Pokollá változtatta az életünket, és ez őt a legkevésbé sem érdekli. H-ha… Ha tudnád, mik történtek otthon! H-ha tudnád, mennyit kellett szenvedni szegény anyunak… és nekünk, mindannyiunknak… Narcissa mamának…

– Scorp – szakította félbe a lány határozottan –, nem kell ezeket elmesélned. Tudom,  miket éltél át… De most már nem egyedül harcolsz, hanem velünk, a barátaiddal… Velem. Kate az unokatestvéred, Al meg Mary a legjobb barátod, én pedig… Én nagyon szeretlek téged, ugye tudod?

– Tudom, Rosie… Csak rettegek, hogy Lucius papa esetleg úgy gondolja, megszabadít a kellemetlenségektől… Már réges-rég elkezdte a „jótékonykodást”.

– Ne aggódj már annyit, Scorp! – Rose megnedvesítette az ajkát, szeme még mindig ragyogott. Elszántnak tűnt és szerelmesnek, és Scorpiusnak kedve támadt megcsókolni őt, de mikor odahajolt hozzá, a lány megrázta a fejét. – Scorpius Hyperion Malfoy – szólt halkan –, engem senki sem bánthat, ugye tudod?

Scorpius nyelt egyet. Rose a kézfejét cirógatta.

– Ha valami is történne velem… Ne, ne! Kérlek, ne szakíts félbe! Igenis történhet! Egyikünk sem halhatatlan, Scorp… Ha valami mégis történne velem, ha valaki megpróbálna minket elszakítani egymástól… Szeretném, ha tudnád, hogy nem foglak hibáztatni… Én… Nem a te hibád lesz, ha valami bajom esne, érted? Egy olyan világban élünk, ahol nem vagyunk biztonságban. Victoire is meghalt, Scorp… pedig azt hittük, összeházasodik Teddyvel… Scorp, csak azt akarom, hogy tudd, mennyire forrón és őszintén szeretlek! Csak szeressük egymást, ameddig élünk.

Scorpiusnak kiszáradt a torka, de azért bólintott.

Rose hajába suttogta, mennyire szereti, aztán közelebb húzta magához. A lány a vállára fektette a fejét, ő pedig megfogta a kezét. Csak ültek a padon és hallgatták egymás lélegzetét, és idétlenül mosolyogtak, kuncogtak meg nevettek, és az idő mintha megállt volna arra a néhány boldog órára, amit kettesben tölthettek, gondtalanul, felhőtlenül, szerelmesen.

Valami közeledett…

És ők nem érzékeltek belőle semmit.

** * **

Minerva aggódva érintette meg másodéves diákja vállát. Willow komoran suttogott, bár ő majdnem mindig komor és szomorú volt, és McGalagony pontosan tudta az okát. Azt is tudta, hogy Dumbledore professzor támogatja, amiért úgy döntött, a Roxfortba hozza a vak kislányt és lehetőséget biztosít neki egy másik életre. Ritka, hogy egy olyasfajta gyermek szülessen, mint Willow, ritka és különleges, sokak szerint aggasztó. Akkortájt, mikor Willow-t világra hozta az édesanyja, Wanda Willson, sok, a lányhoz hasonló boszorkány és varázsló született még, de egyikük sem fogadta el McGalagony ajánlatát, miszerint a Roxfortban tanuljanak. Minerva megértette őket, ám nehéz szívvel tért vissza a Roxfortba. Merlin a tudója, azóta hova fajultak a dolgok… miket műveltek az ártatlanokkal azok a szerencsétlenek.

Willow, mintha kitalálta volna a gondolatát, halkan így szólt:

– A minap beszéltem az apámmal, asszonyom. – Udvarias volt, és már-már közömbösnek tűnt, de McGalagony kiismerte már, így tudta, hogy felzaklatták az események. A legutóbbi különórán elfajultak bizonyos dolgok, Minerva szíverősítőt kért az egyik manótól, Willow pedig szó nélkül hagyta ott, hangosan becsapva a terem ajtaját. Minerva magát hibáztatta a történtekért, nem kellett volna a támadások után kérdezősködnie. Willow most valamiért mégis rászánta magát, hogy válaszoljon Minerva akkori kérdésére: – Apám azt állítja, nincsenek túlélők.

– Egy sem? – krákogta az idős nő, mire Willow megrázta a fejét.

– Sajnálom.

Minerva elhitte neki… Talán tényleg sajnálja.

Willow megpróbálkozott egy mosolyféleséggel, de inkább tűnt grimasznak. Minerva ezt is megbocsátotta neki, hiszen az elmúlt egy évben egészen megkedvelte a különc kislányt. Persze az is hozzájárult, hogy Willow rengeteget változott. Akarta a változást, próbált jobbá válni, másabbá, nem olyanná, mint amilyenné a hozzá hasonlók váltak.

Minerva büszkeséget érzett… és reményt; hitt abban, hogy közösen, Willow-val – mert ehhez az kellett, hogy a lány is akarja – átküzdjék magukat az eléjük gördülő akadályokon, s tegyenek valamit azért, hogy a világban ne uralkodjon el a káosz. Willow meg tudja tenni. Most már. Szerzett barátokat, bár ő néha elbizonytalanodott és dacolt magával, hogy barátoknak nevezze az őt körülvevő embereket – Annelise és Brian Wrightot, Louis Weasleyt, aki leveleket küldött, és akárhányszor találkozott Minervával, mindig érdeklődött Willow sorsa felől –, többnyire azonban belátta, hogy nincs egyedül. Többé már nem.

– Hogy néztek ki, miután meghaltak? – Minerva megerőltette magát, visszakanyarodott a beszélgetésükhöz. Nem akart többet Willow-ról elmélkedni, különösen azok után, hogy Harry Potter és Mr. Stewart a nyakára járt… Jane Umbridge-ról nem is beszélve. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy megpillantotta a szőke férfit…

Megborzongott.

Életének legmegrázóbb emlékét számtalanszor törölni próbálta, de amióta megismerkedett Willow-val, nem tudott nem visszaemlékezni, nem a férfi hullájára gondolni, és nem arra, hogy mennyire fájt neki így látni egy olyasvalakit, akit személyesen is ismert.

– Tudja, hogy nem látok, professzor.

– Tudom – felelte Minerva –, ahogy azt is, hogy érzékelsz bizonyos dolgokat… és látsz valami különlegeset, Willow.

Willow elzárkózott, arcvonásai megkeményedtek.

– Ne.

Minerva nem erőltette.

Ha nem, hát nem.

Willow végül válaszolt arra, hogy néztek ki, s a halk motyogásból McGalagony kihámozta a lényeget. Borzongás szaladt végig a gerincén, és először Willow vállára akarta tenni a kezét, hogy megköszönje a lánynak az értékes információt, de elég volt egy pillantást vetnie a mardekáros arcára, egyből tudta, hogy nem szabad így cselekednie. Willow rémültnek tűnt, vagy legalábbis… ijedtnek. Minerva sosem látta még ilyennek. Aggódni kezdett érte, ám nem gyötrődhetett sokáig. Vékony kislányhang csendült fel mögöttük, Lily Potter libbent eléjük rózsaszín, fodros csodájában.

– McGalagony igazgatónő! – sipította. – Beszélni szeretnék önnel! Nagyon fontos!

Mire Minerva megnyugtatta a kislányt, hogy feltétlenül megtárgyalják azt a nagyon fontos dolgot, Willow Willson kereket oldott. Az öreg professzor hosszú másodpercekig nézte a mardekáros hűlt helyét, majd megrázta a fejét. Willow baglyot akart küldeni Louis Weasleynek, bizonyára ezért türelmetlenkedett… de… volt még valami a levegőben, valami rettenetes.

Közeledett.

Minervának elszorult a torka az aggodalomtól, ahogy a Nagyterem ajtaja felé bámult, amerre Willow távozhatott. Beszélniük kellett volna a másik problémájukról is, a közösről – Alexenről –, és arról, hogy szorul körülöttük a hurok. A vesztüket akarták, és ahogy Minerva felfedezte, hogy Harry Potter eltűnt a teremből, érezte, hogy a páni félelem gombócot szül a torkába. Nem egyszerűen félt, hanem rettegett.

Végük van, most már tényleg.

** * **

Brian unottan nézelődött; bármerre fordult, táncoló párokat látott. Ten-ten mély letargiába zuhant, mikor meglátta Albus oldalán Violette-et, és még az sem derítette fel, hogy Brian megjegyezte, az árnylidérc több mint ezeréves, ráadásul az élők és a holtak keskeny mezsgyéjén sétafikál, azt meg sem említve, hogyha gyermekeik születnének, azok is… nos, Brian nem akarta megtudni, hogy néznének ki. Éppen elég, hogy Linda Granger, miután visszatért a halálból, bejelentette, hogy gyermeket vár. Brian legszívesebben elpusztította volna a magzatot, mert egyszerűen érezte, hogy veszély leselkedik rájuk. Régebben, még gyermekkorában hallott pletykákat Nikolairól – az árnyról –, és azokból arra következtetett, jobb, ha egy olyannak, mint mondjuk Linda vagy Violette, nem születik gyermeke. Mindenkinek jobb lenne, ha mondjuk Linda és Violette feldobnák a talpukat. (Rögtön mindkettő, mert már az is probléma, ha az egyik él.)

Brian szerelmes volt Odette-be – csak azért hívta el Ten-tent, mert unatkozott, a lány meg mindenkit kikosarazott Albus Potter kedvéért. Odette eltűnt, és a fiú bármit megtett volna érte – BÁRMIT! –, hogy biztonságban tudja, hogy szeresse és vele maradhasson élete végéig. Sokan azt mondanák, ez csak gyerekes hűhó, semmi több, jönnének a hormonokkal, meg hogy minden múlandó, meg hogy ők fiatalok, Brian azonban úgy gondolta, amit ő érez Odette Cornaro iránt, az minden, csak nem ostobaság. Állandó. Örök.

Odette több volt Dianne-nél, Brian első szerelménél. Bár külsőre egymás szakasztott másai voltak, s Brian sokáig azt hitte, belsőre is nagyon hasonlítanak, lassan rádöbbent, hogy tévedett. Dianne velejéig romlottnak született, és ezen később, a halála után próbált változtatni azzal, hogy segítette leszármazottját, Őrzőként utat próbált neki mutatni. Odette jónak született. Mikor Philippe Cornaro még élt és lélegzett, a lány sokat mosolygott és kacagott, szeme pedig boldogan csillogott. Igaz, akkor még nem ismerték egymást, Brian viszont szinte látta maga előtt a boldog, életerős Odette-et, a vidám lányt, aki Rose Weasleyvel, Alice Longbottommal és Elizabeth Fletcherrel barátkozott, s aki fürdött apja szeretetében. A saját anyja, Juliette Malfoy tette tönkre. Szilánkokká zúzta a lány lelkét, és Brian csupán arra vágyott, hogy újjá formálja. Szeretetet akart adni Odette-nek, a szerelmét, a testét és a lelkét, s nem kért tőle semmi mást, csak azt, hogy engedje, hogy mellette maradhasson. Ketten – együtt – bármivel meg tudnak birkózni, nincs olyan akadály, amit nem tudnának félregördíteni.

Ketten.

Együtt.

Ten-tenre nézett, a lány kíváncsian figyelte őt.

– Tudod… – kezdte, aztán elakadt a hangja. Ten-ten nem noszogatta.

– Tudod, mindent, amit teszek… Én csak azt akarom, hogy ne essen bántódása.

– Megtaláljuk – bizakodott a lány. – Ne aggódj! Minden rendben lesz.

– Persze, hogy az lesz… Ha én is segítek… Ha Albus helyett dolgozom…

– Brian…

Ten-ten rémültnek tűnt.

– Gyere! – szólt a fiú fojtottan. – Gyere utánam!

A parkban avatta be a titkaiba, a Tiltott Rengeteg szélénél. A közelből furcsa hangok hallatszottak, csókolózások és elfojtott nyögések, s Brian elnézte Ten-ten szív alakú arcát és rajta a halvány pírt, és azt kívánta, bárcsak mellette lenne Odette. Albus Potter szívszerelmének újságolta el éppen tagadhatatlan szerelmét a levegőmágus iránt! Pont Albus Potter szerelmének! Brian egyre inkább nem kedvelte Albus Pottert. Minden a fiú körül forgott, mindenki vele foglalkozott, mindenkit az érdekelte, vajon szegény Albus Potter még mindig szenved-e Voldemort Nagyúr lelkétől vagy sem? Vele, Brian Wrighttal, a dicső Mardekár Malazár unokájával, az utolsó földmágussal senki sem törődött. Most hogy is van ez?

A leszármazottak közül valamiért mindig is őrá mondták azt a szülei, hogy kiköpött nagyapja. Malazár – megmérgezésének és balszerencsés szerelmi életének ellenére – hatalmas, erős és tehetséges varázsló volt. Ravasz.

Vágyott a hatalomra, az elismerésre, neve pedig ezer év után is fennmaradt.

Brian ugyanezt akarta: dicsőséget szerezni, hírnevet, igaz szerelmet. Bármit megadott volna, hogy Albus Potter helyett egy kicsit vele is törődjenek… Hogy érdekelje másokat is az élete… Hogy ne csak azért legyen fontos, mert ő az utolsó földmágus. Tenni szeretett volna valamit, amivel beírhatná magát a történelembe… Csak ő.

– Tudod, ha én uralnám ezt a világot – mondta Ten-tennek –, minden másképp lenne. Nagyúr lennék. Persze… nem gyilkolnék ártatlanokat, sárvérűeket meg gyermekeket… Nem lennék olyan, mint Voldemort. Máshogy csinálnám ezeket a dolgokat. Én sokkal ravaszabb vagyok Tom Denemnél.

– Megrémisztesz! – suttogta Ten-ten, s elhúzódott a fiútól.

– Mary Jackson a bástyám. Kényszerítettem, hogy jósoljon.

Ten-ten elrántotta a kezét, Brian azonban még időben utánakapott.

– Eressz! – sikoltott föl a lány, mire a fiú elnevette magát.

– MJ egy fontos figura a sakktáblán, ahogyan te is az vagy, angyalom.

– A sakktáblán?

– Az <i>én</i> sakktáblámon – hangsúlyozta Brian. – Én vagyok a király.

– Őrült vagy – lehelte Ten-ten. – Engedd el a karomat!

– MJ azt mondta, Nagyúr lesz belőlem. Emlékezni fognak a nevemre… És miután meghalok – mert hát senki sem halhatatlan –, hagyok magam után nyomot a világban, érted? Nyomot. Lesz valami, amit hátrahagyok.

– Brian, elég legyen ebből! Hagyd abba!

– MJ azt is mondta, mielőtt töröltem az emlékeit, hogy egyedül nem fogom tudni megtenni. Valami közeledik, a részese kell lennem ahhoz, hogy a végén megkapjam az elismerést. – Brian figyelmen kívül hagyta Ten-ten rémületét, csak mondta és mondta a magáét, s mikor a lány segítségéért kezdett sikoltozni, visszakézből pofonvágta. Ten-ten elesett, felhasadt a szája.

A közelben megrezzent az egyik bokor, Brian pedig elfintorodva markolt bele Ten-ten fekete fürtjeibe, úgy húzta a lombok rejtekébe. Harry Potter és Jane Umbridge léptek ki. A Kiválasztott arca sápadt volt, kezét a gyomorszája tájékán pihentette, mintha hányingere lenne. Jane Umbridge vele ellentétben ragyogott.

Az ünnepség időközben véget ért, Scorpius és Rose is eltűntek arról a padról, amin korábban még meghitten bújtak össze. Brian nem csodálkozott, hogy itt találja Pottert, már korábban is gyanúsan viselkedett.

– Feleségül vehette volna Alice Longbottomot! – magyarázta éppen lihegve Jane-nek. Látszólag nagyon belelovallta magát valamibe. – Alice Longbottomot! De nem, az én fiamnak nem egy ártatlan nebáncsvirág kell, hanem az a szajha!

– Hát hogyne, Mr. Potter, hát hogyne – bólogatott Jane megértően. – Na, jöjjön, Mr. Potter!

Harry loholva követte.

– Azt mondja, segíthet nekem?

– Ó, igen – kuncogott Umbridge. – Érdekes híreket kaptam… No, jöjjön már, Mr. Potter!

Miután eltűntek a bejárati ajtó mögött, Brian előbújt rejtekhelyéről, maga után vonszolva a kapálózó Ten-tent is, akire némító bűbájt kellett szórnia, hogy elhallgasson. Minden akkor kezdődött, amikor megfogadta Adelinda tanácsát és ivott az egyszarvú véréből. Adelinda azt állította, erősebb lesz… sokkal erősebb Albus Potternél.

Hát én ezt marhára nem érzem! – morgolódott. Ten-ten szemében könnyek csillogtak.

– Mit csinálsz, Brian? – suttogta döbbenten. – Mi ütött beléd?

– Az egyszarvú vére – vonta meg a vállát. – Átkozottá tesz.

– Brian, kérlek! – könyörgött. – Hallgass rám! Még semmi sem késő!

– Számomra már igen – hangzott a hűvös válasz.

– Brian…

– Álmomban szólongatnak, Ten-ten… Azt mondják, megkaphatom, amit akarok… – Elmosolyodott; ettől felvillanyozódott. – Szeretném, ha igaz lenne Mary jóslata. Az utóbbi időkben nem igazán jeleskedett.

– És igaz is lesz.

Idegen hang szólalt meg mögöttük. Ten-ten összerezzent, Brian azonban nem; ugyanaz a hang szólt hozzájuk, amelyik az álmában is… Ugyanaz a férfihang.

Megfordultak.

Ten-ten a szája elé kapta a kezét, amikor meglátta a férfit. Magas volt, sötét hajú, a vonásai pedig…

Brian elfintorodott.

Mint Albus Potteré – állapította meg horkantva. – Miért ne? Egy újabb Potter. Igazán pazar!

– Charles vagyok – mondta az ismeretlen férfi. – Még nem találkoztunk.

– Nem bizony – felelte Brian –, a hangját viszont már hallottam.

– Azóta hallod, amióta ittad az egyszarvú vérét – bólintott a Charlesnak nevezett. – Pont, ahogy azt szerettem volna.

– Ki maga? – kérdezte Ten-ten remegő hangon. – Mit akar Briantől?

– Ez engem is érdekelne – szúrta közbe a fiú vigyorogva.

Charles Ten-ten felé fordult.

– Érzem a belőled áradó fekete mágiát – suttogta mosolyogva. – Különös gyermek vagy. Te őrzöd a gonoszságot.

Ten-ten elsápadt.

– Brian! – kapaszkodott a fiú karjába. – Kérlek, ne menj a közelébe!

Charles felkuncogott, mire Brian lerázta magáról Ten-ten kezét.

– Ki maga?

– Az árny, aki valóra váltja az álmaidat, Brian Wright – mondta halkan. – Charles vagyok, Charles Potter.

Brian bólintott. Sejtette.

Ten-tenre nézett, ajka pedig megrándult, ahogy elfojtotta a mosolyát.

– Köszönöm, hogy meghallgattál, kedvesem, de azt hiszem, erre jobb, ha nem emlékezel. – Felemelte pálcás jobbját, a varázsvessző egyenesen Ten-ten szívére mutatott. – Igazán sajnálom, drágám. Remélem, Albus Potternek hamarosan megjön az esze. – Azzal meglendítette a pálcáját, és kiszórta a felejtésátkot. Ten-ten felsikoltott, mikor a fény egy pillanatra megvakította, de arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon a döbbenetből, a következő másodpercben egy újabb átok találta el. Hangtalanul csuklott össze.

Az ismeretlen férfi – Charles Potter, az árny – elvigyorodott, mikor a fiú ezek után zsebre vágta pálcáját, majd odafordult hozzá.

– Na, mire vár? – kérdezte lazán.

– Itt az ideje, hogy beszélgessünk az álmaimról!

Charles felkuncogott.

– Hát hogyne, Mr. Wright, hát hogyne.

Ahogy megindultak a Tiltott Rengeteg sűrűje felé, Charles Potter megelőzte, így Brian már nem láthatta a férfi arckifejezését. Nem látott semmit, sem Charles ravaszkás-elégedett mosolyát, sem a tömény rosszindulatot a szemében.

Vele ment, hogy elérhesse az álmait, s nyomot hagyhasson a világban, és nem is sejtette, mekkora hibát követ el, ha megbízik a férfiban.

Nem sejtett semmit.