16. fejezet
Mardekár utóda
Albus lefagyva
nézte a feléje közeledő zöld fénysugarat, melyről tudta jól, hogy a végzetét
jelenti. Lehunyta a szemét, és kizárt minden felesleges dolgot az eleméjéből,
ami addig nagyon zavarta. Száműzte az aggódó gondolatokat, melyek főként a kishúgáról
szóltak, nem törődött Rose Weasley vérfagyasztó sikolyával – életében először
nem foglalkozott másokkal, csak saját magával. Összeszedte minden bátorságát,
mert tudta, szüksége lesz rá.
Linda fénylő
szemében őrület csillogott. Mivel még mindig rászegezte a tiszafapálcáját, így Albus
előhúzta a sajátját. Szorosan markolta meg, tenyere izzadt. Eszébe jutott az a
pillanat, amikor megvásárolta Ollivandertől, az öreg pálcakészítőtől– már az a
néhány óra, amit az üzletben töltött el, azok is különlegesek voltak az
életében.
Ami a pálcáját
illette, nos, az nem készült sem tiszafából, sem tölgyfából, még magyalból sem,
aminek kipróbálásához Ginny ragaszkodott, hiszen Harryé is abból készült. Albusé
azonban nem. Egyáltalán nem készült olyan fából, mint amilyet a legtöbb gyerek
használt. Tizenhárom hüvelyk hosszú, suhogós, mégis hajlékony mahagónipálca volt,
magja pedig egy holló farktolla. Páratlan darab volt. Ollivander az orra alatt
motyorászott, míg átnyújtotta, Albus apja viszont kiértette belőle azt, hogy ez
volt az egyetlen olyan a boltban, amit nem ő készített. Ez nem kis döbbenetet
okozott a Potter családban. Kiderült, hogy egy régészeti áskálódás közepette
adta át az egyik auror az öregembernek. Egy titkos kamrában találták meg, de a
mágiaügyi miniszter egyből elrendelte, hogy azt zárják le, a talált tárgyakat
meg vizsgálják meg, nehogy rontás üljön rajtuk.
Albus Perselus
suhintott egyet vele, kékesfehér szikrák törtek utat maguknak. Büszkén
elmosolyodott; tudta, hogy nincs mitől félnie, hiába lehet a végzete ez a
kaland. Linda kacagni kezdett a vakmerőségén, majd találomra szórni kezdte az
átkokat.
– Na, mi lesz
Potter? – nevetett, miközben legyintett egyet, mire Albus egyik átka
szertefoszlott a levegőben. – Add fel! Nem győzhetsz! Sokkal erősebb vagyok
nálad, te kis senkiházi taknyos! A dicső Mardekár Malazár egyenes-ági
leszármazottja vagyok!
Albus szeme
megvillant. Csatlakozott Lindához – úgy nevetett, mint még soha. A lány
érdeklődve nézett rá, de őt csak rázta a nevetés. Linda megunhatta a
tehetetlenséget – vagy talán a fegyverszünetet? –, ugyanis ismét elkezdte
átkokkal valamint rontásokkal bombázni.
– Miből
gondolod, hogy nem győzhetek, Linda? – kérdezte halkan a fiú. – Én Griffendél
Godric leszármazottja vagyok, szóval van esélyem ellened!
– Valóban,
Potter?
Linda hangja
gúnyosan csengett, emiatt Albus rosszat sejtett. Sejtelme be is igazolódott,
mikor a lány következőleg megszólalt. Amit mondott egyszerűen ledöbbentette a
fiút, alig bírt utána felocsúdni.
– És te tűzmágus
vagy? Mert ellenem csak is az győzhet! – kiáltotta szenvedélyesen.
Albus kezében
megremegett a pálca. Még erősebben szorította meg, mintha attól félt volna, hogy
egyszerűen kiesik. A Mester – azaz Linda,
helyesbített magában kelletlenül – csak nevetett a próbálkozásain, csak
nevetett a módszerein.
– Hát nem érted,
Potter? – kiáltott fel, majd útnak indított egy újabb halálos átkot. – Ellenem
nem győzhetsz ostoba griffendéles bátorságoddal! Nem győzhetsz a ravaszsággal
sem, mert Én vagyok Mardekár utóda!
Nem fordíthatod ellenem ősöm képességét!
Albus ismét
kitért a gyilkos átok elől, majd megpróbált eljutni unokatestvére felé, aki nem
messze tőle Lilyt ébresztgette. Rose nem vette észre, hogy Linda most már rá is
céloz, így Albus alig bírta elrángatni a zöld fénycsóva elől.
– Őket hagyd ki
ebből! – mordult fel dühösen, aztán Rose elé állt, hogy védje az esetleges
támadásoktól.
Rose is végre
észbe kapott, és bár remegő kézzel, de előhalászta a pálcáját. Linda szeme
villant egyet, mikor az a látvány tárult elé, hogy a két elsőéves egyszerre
kísérli meg ellene a támadást, ám nem mondott semmit, csak egy lusta
pöccintéssel semlegesítette az átkokat. Lelkesen vetette bele magát a harcba,
bár az igazán nem is volt rendes harc. A támadás egyoldalú volt, csakis a
gyerekek bombázták kíméletlenül, minden erejüket beleadva, ő viszont kajánul
vigyorogva hárított.
– Nem unod még?
Albus lihegve
vetette oda a kérdését, mire Linda nevetéssel válaszolt
– Egy cseppet
sem – felelte végül könnyedén. – Ez csak az előjáték, kedveskéim! Tudjátok, az
igazi szórakozás még csak most kezdődik!
Szája széle
felfelé görbült. Mosoly terült szét az arcán, úgy kezdett el integetni, és
amikor a két elsőéves döbbenten megfordult, harapni lehetett a hirtelen beálló
csendet. Mardekár Malazár szobra mellől, egy kis lyukból öt csuklyás alak
tartott feléjük, természetesen kivont pálcával.
– Te nem vagy
normális! – szisszent fel Albus, mikor meglátta, mekkora túlerővel szemben kéne
győzelmet aratniuk.
Linda kérdőn
vonta föl a szemöldökét; szinte homlokráncolva, elmerengve figyelte Albust.
Intett az első két halálfalónak, akik korábban megálltak a szobornál; parancsára
– a Mester parancsára – most mindketten
előreléptek.
– Kedves Albus
Perselus – lépett melléjük Linda, közben tekintetét le sem vette ellenfeleiről
–, engedd meg, hogy bemutassam néhány
kedves barátomat – biccentett a csuklyások felé, akik engedelmesen vették le
húzták hátra a kámzsájukat.
– Magát ismerem!
Rose először
szólalt meg, mióta Linda felbukkant. Valószínűleg sokkolhatta a tény, hogy a
saját unokatestvére Mardekár-leszármazott volt. Albus ismerte annyira, hogy
tudja, azóta nekilátott kombinálni is, így mostanra talán azt is sejtette,
amiben a fiú már bizonyos volt egy ideje.
Rose hangjára
értetlenül nézett a lány által mutatott halálfalóra. Egyből felismerte. A nőnek
hosszú, fekete haja volt, dús szempillája, szúrós szeme és sápadt arca, míg a mellette
állón viszont nem tagadhatta le görög vonásait. Albus felismerte benne Mrs.
Phaedra Nottot, akit már korábban is látott az álmaiban.
– Mutatkozz be
neki! – parancsolta eközben a Mester.
A másik nő, aki
Mrs. Nott mellett foglalt helyet, biccentett a mágusnak, majd ránézett Rose-ra,
és kisöpörte rakoncátlan hajtincseit a szeméből.
– A nevem Bella
– suttogta halkan, aztán eltűnődve, csak úgy megjegyzésképpen tette hozzá a
lényeget:
– Az anyám
Bellatrix Lestrange.
Mindkét gyereknek
elakadt a lélegzete. Bár Albus már egy jó ideje tudta, mégis újra átélte
ugyanazt a döbbenést, amit első alkalommal. Sokkoló volt látni Bellatrix
Lestrange gyermekét, azt, akit korábban csak az álmában láthatott. Ahogy a
boszorkányt nézte, aki lassan a Mester felé fordult, és belenézett a szemébe,
rájött, hogy mit sem különbözött az
anyjától, kívül-belül ugyanolyan volt, mint Bellatrix… vagyis… valamiért olyan
érzése volt, hogy belülről talán egy cseppet el is ütött tőle. Rosszabb volt, sokkal rosszabb.
– Ez különös –
jegyezte meg Linda, mire mindenki ránézett. A kíváncsi tekintetek miatt, a belefogott
a magyarázatba:
– Bella egy
nagyon érdekes dolgot mutatott meg, mikor legilimentáltam!
– Mit, Mester?
Lucius Malfoy
jeges hangjára Rose megborzongott; elkapta a tekintetét, mikor az idős férfi
szürke szemei rávillantak.
– Bella, tedd a
dolgod! – mondta Linda, majd a pálcáját Albusra és Rose-ra szegezte. Nem
mondott átkot, csupán sakkban tartotta őket.
A boszorkány leguggolt
az ájult, halálsápadt Lily Potter mellé, és felpillantva Albusra, kisimította a
kislány arcába hulló tincseket. Bella eközben megindult a legutolsó két
halálfaló felé, akik mintha menedéket kerestek volna az egyik alagútban. Albus
tudta, kik ők, és már azt is sejtette, Bella mit mutathatott Lindának, ám csak
remélni tudta, hogy nem azért indult el a boszorkány feléjük, amire elsőként
fordult meg a fejében.
Bellatrix megragadta
a két halálfalót, és szinte a Mester lába elé lökte. A törékenyebb testű egyből
a földre zuhant, miközben a csuklyája hátracsúszott, az idősebbik halálfaló
viszont talpon maradt, és megpróbálta felsegíteni őt.
Rose ijedten
nézett hol az egyikre, hol a másikra – mindkét halálfalót felismerte. Az
értetlenség keveredett az ijedséggel, nem bírta levenni róluk a tekintetét. Nem
értette, hogy mit kerestek a Titkok Kamrájában, Linda oldalán, hisz mindketten
a Roxfortban kellett volna lenniük… De nem ott voltak. Vagyis ott voltak, de a
Titkok Kamrájában. Itt voltak – mindketten.
– Nem értelek
titeket – állt fel Linda, miután hosszasan szemlélte őket. Értetlenkedve
csóválta meg a fejét, és vetett egy óvatos pillantást a két elsőéves gyerekre,
hogy aztán egyből visszanézhessen áruló híveire.
– Bár téged még
megértelek – bökött a törékeny lányra –, de téged végképp nem, Amorette!
Az említett nő
nem sütötte le a szemét, ellentétben társáéval – keményen bámult Linda arcába.
Bella, aki eddig őket fogta, kötelességének érezte, hogy szóljon úrnőjének.
– Mester, azt
hiszem, itt az ideje, hogy megtudd, ki is ez a nő valójában! – Linda érdeklődő
pillantására egyből folytatta:
– Az igazi neve
Juliette Katerina Malfoy!
A teremben
mindenki felszisszent. Lucius diadalittasan lépett előre, bár az arcán levő
kifejezés vetekedett a kárörömmel.
– Rég láttunk, Juliette – mondta a nőnek, aki erősen koncentrálva visszaváltoztatta
magát, aztán hátravetette világosbarna haját, mely majdnem szőke volt, és
gúnyosan nézett a szürke szemű férfira.
– Valóban, de
nem vártam ezt a találkozást!
Juliette
hangjából sütött a megvetés, a gyűlölet, ám a pillantása sem volt jobb, amivel
az idős Malfoyt illette.
– Amikor
utoljára találkoztunk, azt hittem, meghaltál – sziszegte dühösen a férfi.
– Amikor
utoljára találkoztunk, letaszítottál a mélybe – válaszolt szintén sziszegve
Juliette. – Nem volt egy kellemes élmény!
– És a fattyad?
Ő is él?
A nő nem tudta
nem észrevenni, hogy mily’ gonoszul villant meg a tekintete. Rosszat sejtve
nézett rá, Lucius pedig gonoszkodva folytatta.
– Vagy őt is
megölted, ahogy a férjedet? Hogy ne derüljön ki a kis titkod?
– Élvezed, hogy
kínzol engem, igaz? – Juliette szemében könny csillant meg, úgy figyelte
nagybátyja minden rezdülését.
Lucius egyből
bólintott, hiszen számára ez az egész valóban csak a kínzásról szólt. Mindent
vissza akart fizetni a boszorkánynak. Mindent.
– Valóban, te viszont
nem válaszoltál, aranyom!
Linda érdeklődve
hallgatta a vitát, nem szólt közbe, hagyta, hogy kibontakozzanak. Érdekelte,
hogy ki is ez a nő valójában, mert csak annyit tudott, hogy bő két évtizede egy
Juliette Katerina Malfoy nevű lány beállt halálfalónak, majd ki is szállt.
Persze a Nagyúr seregéből nem lehet büntetlenül kilépni – Lucius személyesen
gondoskodott családja árulójáról és annak gyermekéről.
– Mi lett Kate
Malfoyjal? – sziszegte az idős férfi.
Az asszony
lehajtotta a fejét, és mikor megszólalt, hangja alig volt több puszta
suttogásnál. Mindenkinek nagyon oda kellett figyelnie, hogy megértse a szavait.
– Azt hiszem,
azt te tudod a legjobban, bácsikám.
– Megható egy
jelenet volt – szakította őket félbe végre-valahára Linda –, ám visszatérnék az
eredeti témánkra! Nem tudom, ki vagy – nézett őszintén Juliette-re –, de van
egy olyan érzésem, hogy nem az én oldalamon állsz! Már pedig, ha ez így van –
mosolyodott el gonoszan –, akkor halál vár rád… Akárcsak rád is édesem!
Victoire Weasley
remegve nézett egykori barátnőjére. Ez a lány már nem az a lány volt, akivel
egykor összebarátkozott, átváltozott egy kegyetlen gyilkossá, és csak az a tény
foglalkoztatta, hogy ő Mardekár utóda.
– Granger vagy
te egyáltalán? – suttogta neki a kérdést hitetlenkedve, mire Linda kíváncsian
fordult meg. – Vagy Voldemort lánya vagy?
Linda megvetően
horkantott egyet, amint kiejtette Voldemort nevét. Gúnyosan, lenézően nézett
rá, majd egy sóhajjal belekezdett a magyarázatba, mikor látta, hogy mindenkit
érdekel a téma.
– Emlékeztek
Merope Gomoldra? – Megvárta, hogy mindenki biccentsen, és csak azután
folytatta:
– Mindenki csak
vele foglalkozik, de kérdem én, mi történt Morfin Gomolddal?
Látta, ahogy az
arcokon átsuhan a felismerés. Elmosolyodott, kegyetlenül, ahogy mindig is
szokott, majd ismét folytatta:
– Mielőtt
Morfint bezárták volna, eljegyezte élete szerelmét, amit én máig sem értek –
borzadt el –, mivel Merope testvére, nos, mondjuk csak ki, nem volt a világ
legszebb férfija. – Sóhajtott egyet, és egy pillanatra a tiszafapálcája meredt,
melynek hegye még mindig Albusékra mutatott.
– Azután Morfint
bezárták, de a menyasszonya, Lione Black várandós lett. Megszülte a gyermekét –
egy kislányt –, akinek a Cassiopeia nevet adta. A kislány két éves volt, mikor
Lione rájött arra, hogy miért is zárták be Morfint...
Linda
elmerengett. Albus biztos volt benne, hogy az emlékeiben kutat, hogy emlékeiben
ott jár, ahol bizonyára az esemény megesett.
– A Minisztériumból
egy férfi mesélte el neki. Lione rájött arra, hogy egy Mardekár-leszármazott
sosem lehet jó, fehér mágus, ezért elmenekült. Árvaházba adta Cassiopeiát, majd
visszatért otthonába – mesélte a lány. – Morfin pont akkor szabadult ki, de nem
vette el feleségül Lione-t. Jegyességben éltek egészen 1945-ig, amikor is az én
drága jó rokonom, Tom Denem, vagy akinek másképp tetszik, Voldemort Nagyúr meg
nem ölte Deneméket. Ekkor ismételten Azkabanba zárták Morfint, ahol nem sokkal
később elhunyt. Lione sem bírta tovább, bár ő legalább nem került börtönbe…
Mindketten '45-ben haltak meg.
A kamrában egy
pisszenés se hallatszott, még a légy se zümmögött. Albus fejében összeállt a
kép, de azért kíváncsian várta, hogy Linda folytassa, és ahogy körülnézett,
látta, hogy nem csak ő van így ezzel. Az összes halálfaló érdeklődve hallgatta
úrnőjét, hiszen nem minden nap hallhattak a felmenői életéről.
– Innen szinte
mindenki ismeri a történetet – suttogta a lány. – Cassiopeia Black megtörte a
nemes aranyvér-hagyományt, és egy mugliba szeretett bele. Hiába volt földmágus,
ez nem tántorította el tervétől; felhagyott a varázslással, és férjhez ment
Alphones Grangerhez. Egy fiuk született, aki már nem tudott varázsolni. Harold
Granger feleségül vett egy muglit, egy Naomi Little nevű asszonyt, kitől két
fia született Jeremy és...
– Joe Granger –
fejezte be helyette Rose.
Linda bólintott.
– Mindketten
muglik voltak már, ezért mugli asszonyt választottak maguknak. Jean Wilkes lett
Joe felesége, míg Jeremyé egy Amarillys nevű nő, utóbbi rögtön meghalt, miután
életet adott az apámnak, Davidnek. Nem sokkal később Jean is áldott állapotba
került – pillantott Rose-ra –, és megszülte az első boszorkányt Cassiopeia
óta...
– Hermione Jane
Granger – sziszegett közbe Lucius.
– Igen –
mosolyodott el dühében Linda. – Innentől most már tényleg mindenki ismeri a
történetet. Hermione a Roxfortba került, ahol megismerkedett Potterrel és
Weasleyvel, küzdött Voldemort ellen, majd miután legyőzte őt – a saját rokonát –, férjhez ment Ronaldhoz, és lett két kölykük. Rose –
biccentett a lány felé – és Hugo. Apám pedig '97-ben elvette feleségül anyámat,
így megszülettem én is, mint Mardekár törvényes utóda!
Albus látta,
hogy a lány nem akar többet mondani. Talán nem is volt mit mondania, hiszen már
mindent elmondott. Akkor az azt jelentette, hogy ismét velük fog foglalkozni,
nem igaz? Albus őszintén remélte, hogy talán megint történni fog valami, ami
miatt nem kell megküzdeniük velük.
Túl nagy volt a
túlerő. Nem győzhettek volna ellenük, hacsak Maryék nem hívták már McGalagonyt.
Albus csak reménykedni tudott benne, hogy az igazgatónő hamarosan megérkezik a
Főnix Rendjével valamint Dumbledore Seregével, és győzni fognak.
Húgára
pillantott, aki még mindig ájultan feküdt a Mester előtt. Nem értette, Linda,
hogy lehetett ennyire kegyetlen. Lily csak kilenc éves volt! Egy fiatal
kislány, aki még nem is élt igazán, de egy ilyen szörnyeteg karmai közé került.
Albus nem tudta, hogy akarja felhasználni Linda a húga erejét – már ha valóban
Lily az utolsó tűzmágus –, azonban már előre félt.
Fekete mágia.
Csakis ez lehet
az, amivel elszívhatja Lily erejét. De ha elszívja, akkor elszívja vele a
gyerek életét is, ami azt jelenti, hogy Lily meg fog halni.
Albus úgy félt,
mint még soha. Emlékezett azokra az időkre, amikor még minden rendben volt.
Emlékezett, mikor vagy öt éve a Potter család kirándulni ment, és James meg ő
bevitték Lilyt az erdőbe, ahol persze mindhárman eltévedtek. Csak Lily tartotta
bennük a lelket; a kislány folyamatosan biztatta őket, hogy kijutnak, és
csodával határos módon úgy is lett!
Lily nem ezt
érdemelte. Nem kerülhetett még egy Potter olyan sorsra... Talán ez egy átok
lenne? Talán Trelawney átkot szórt rájuk a folyamatos jóslatokkal? Vagy
Voldemort tette volna? Így állt volna bosszút rajtuk? Nem juthatott mindegyik
Lily Potter ugyanarra a sorsra... Nem történhetett meg, hogy Lily ugyanúgy
végezze, mint...
Lily Evans.
Csak jönne már az erősítés! – gondolta
Albus.
Linda ránézett a
tiszafára, és váratlanul megszólalt.
– Amikor
megvettem a pálcám, már akkor mondták, hogy különleges. Erős boszorkány lesz
belőlem... Éreztem. Legyőzhetetlen
vagyok, azaz mégsem.
Tekintete Lilyre
vándorolt, majd Albusékra, és újból sóhajtott.
– Azt hiszem, ideje
lenne elvarrni a szálakat!
Felemelte
tiszafapálcáját, és Albusékra szegezte. Victoire és Juliette hátrébb léptek,
majd egészen Albusék mellé álltak, hogy ha harcra kerül sor, közösen
támadjanak.
Távolból
kiáltások harsantak. Albus szíve ijedten dobbant, remény ébredt fel benne, hogy
hátha az igazgatónőék közelednek, vagy jobb esetben a szülei. Csak ezekben
tudott reménykedni, ezek voltak az utolsó reményei, de nemcsak neki, hanem a
többieknek is.
Úgy tűnt, Linda
is meghallotta a furcsa hangokat, mert villant egyet a szeme, majd gonoszul
elmosolyodott. Bólintott a többi halálfalónak, aztán Albusra nézett.
– Ifjú Albus
Perselus – mosolygott kegyetlenül –, készülj, mert itt a végzeted!
Abban a
pillanatban egy kócos hajú, szemüveges férfi rontott be a terembe egy vörös
hajú asszonnyal. Mögöttük ott sietett egy bozontos nő, egy vörös férfi, hasonló
üstökű kisfiúval, oldalukon az igazgatónő és még pár auror. Albus csak egy szót
tudott nyögni, de a beálló csöndben mindenki megértette:
– Apa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése