Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 20. fejezet (vége)

20. fejezet

Lehull a lepel...

Kifejezetten esős idő volt, mikor Albus Perselus Potter kinyitotta a szemét, és felébredt korántsem mély álmából. Odakint legalább úgy tombolt a vihar, mint karácsonykor, sőt talán még sokkal rosszabban. Bár most nem hóvihar volt, hanem rendesen zuhogott az eső. Mit zuhogott, szakadt! Mintha dézsából öntötték volna a vizet, pedig előző nap  akkora forróság uralkodott, mint még soha! Mindenesetre Albus nyúzottan, álmosan ébredt – az utolsó iskolai napra, aznap mentek haza. Szívesen indult volna útra, ha minden úgy lett volna, ahogy mindig is tervezte. Anyja, apja boldogan várja őt és Jamest a pályaudvaron a kishúgukkal, majd együtt hazamennek, azután pedig meglátogatják a rokonokat, és kezdődhet a fantasztikus nyár! Szép lett volna, édes álom maradt.

Albus nem tudta, milyen lesz a nyara. Most, hogy az apja bevallotta, hogy elválnak, nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy boldog lesz. Egyszerűen érezte, hogy nem. A húga – Lily – eltűnt. A bátyja és az unokatestvérei utálták őt Victoire halála miatt. Nem lesz boldog nyara, ebben biztos volt. Sőt! Ha a szülei elválnak, akkor ahogy az apja mesélte, Jamesszel meg az anyjukkal együtt elköltöznek valahova – egy teljesen más országba. Sosem térhet majd vissza a Roxfortba, sosem láthatja többet az ősrégi falakat, magát a kastélyt, a sok vicces festményt, a szellemeket, a tanárokat... A Hollóhát, mely szinte a második otthonává vált, többé nem fogadhatja őt.

– Jó reggelt! – ébresztette fel a merengéséből egy szintén fáradt hang.

John nagyokat ásítva rúgta le magáról a takarót, majd pizsamában nekiállt leellenőrizni, hogy mindent becsomagolt-e a hazaútra. A többi fiú is ébredezett a szobában, elsőként Scorpius, utánunk Simon és Josh; az utóbbi kettő egyből megrohamozta a fürdőt. A két szőke csak erre várhatott, mert amint Simonék kimentek, átültek Albushoz.

– El sem hiszem, hogy eltelt már egy teljes év – sóhajtott fel Scorpius. – Olyan rövidnek tűnt!

– De megyünk haza – vigyorodott el John. – Ti nem várjátok?

– De!

– Nem! – Albus és Scorpius egyszerre válaszoltak. Albus válasza sokkal drámásabb hatást váltott ki Johnból, mint Scorpé.

A két fiú szemlátomást kíváncsian várta Albus magyarázatát, így az kénytelen volt elmesélni, mi zajlik most otthon, Potteréknél. Nem ecsetelte hosszasan, csak röviden vázolta fel a tényeket, de még így is mélyen megdöbbentette velük a barátait. Gyorsan ejtették a témát. A hálóteremben néma csend keletkezett, még egy árva pisszenés sem hallatszott.

– Mikor indul a vonat? – kérdezte végül egy sóhajtással John.

– Nyolckor – vágta rá a választ Albus egyből. – McGalagony előrébb hozta az indulást, mert ezzel is el akarja kerülni, hogy megtámadják a vonatot.

John bólintott, majd Albus után nézett. A fiú hirtelen pattant fel, és iramodott az ajtó felé. John és Scorpius összenéztek, aztán követték Albust a tekintetükkel, és már feltették volna a kérdést, hogy hova megy, amikor az megválaszolta.

– Megnézem Maryt. – A két fiú nem tiltakozott, hagyták, hogy menjen.

A göndör lány pont ott ült, ahová Albus elképzelte: a kandalló előtt, kezében egy könyvvel, és látszólag mélyen az olvasmányba merülve pihent. Haját összefogta, és egy csattal feltűzte, valamint a roxforti talár helyett már mugli ruhát viselt – egy kék pólót és egy sötétebb kék farmert.

A klubhelyiségben rajta kívül alig tartózkodtak, csak néhány felsőbbéves ücsörgött. Albus borzasztóan érezte magát, ahogy lesétált. Victoire Weasley szokott ott ülni a sarokban, onnan mosolygott rá biztatóan, valahányszor Albus lejött a hálóterméből, közben pedig a barátaival beszélgetett. De most már nem találhatta ott a sarokban, helyét két fiú és egy lány foglalta el.

Albus mélyet sóhajtott. Biztosan tudta, hogy csak egy valaki ismerte igazán Victoire Weasleyt, az pedig nem más volt, mint jómaga. Tényleg ismerte a lányt, ismerte az igazi Victoire-t, azt, akit senki sem, mert mindig rejtegetnie kellett. Talán Teddy még ismerte valamennyire, de Albus azt is lehetségesnek tartotta, hogy ő sem. Nem hitte, hogy Victoire mindent bevallott neki.

– Jó reggelt – ült le végül hosszas merengés után a fiú. Megpróbált felvillantani egy gyenge mosolyt, bár közben lesütötte a szemét, így nem látta, hogy a göndör hajú lány észrevette-e. Mary felpillantott a könyvből, majd amint felfedezte maga mellett Albust, félretette a regényt, és közelebb csúszott hozzá.

– Rég beszéltünk – mondta újból Albus, mikor észlelte, hogy a lány csak egy bólintással reagált a köszönésére. Mary nem válaszolt, csak várt. A fiú sóhajtva folytatta:

– Nem tudom, mi történt velem az utóbbi hetekben – suttogta –, de azt igen, hogy eltávolodtunk egymástól.

– Ez igaz – felelte halkan Mary. – Figyelj – fogta meg a kezét. – Szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok! A barátod vagyok, Al, és kérlek, ne taszíts el magadtól – tette még hozzá szomorkásan. – Nem akarok tőled távol lennie. Mindig ott akarok lenni, ahol te vagy. Veled. Erről szól a barátság.

A fiú elmosolyodott, de a mosolya tétova volt, mint aki megijedt attól, hogy Mary egyszer csak feláll, és otthagyja őt. Bár ha ilyesmiben reménykedett, akkor tévedett. Mary Jacksonnak esze ágában sem volt magára hagyni – igaz barát volt.

– Tudtam – szólalt meg végül, mire Mary kíváncsian sandított rá. Albus belefogott a magyarázatba:

– Valahol mélyen mindig is tudtam, hogy ki a Mester, csak nem akart összeállni – mormolta bosszúsan.

Ismét csend telepedett a klubhelyiségre, csak egy-két felsőbbéves törte meg olykor egy-egy hangosabb kiáltással.

– Mi történt aznap? – kérdezett rá Mary hosszas hallgatás után.

– Te is ott voltál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Albus. Mary elmosolyodott, majd így válaszolt:

– Tőled szeretném hallani!

Albus egy sóhajtással fogott bele a történetbe, és most kivételesen nem hagyott ki semmit. Az elejétől fogva mindent elmesélt, és legnagyobb megdöbbenésére Mary hallgatta. Néha ugyan elkomorodott, néha elmosolyodott, attól függően, hogy Albus épp melyik részt mesélte. Látszott rajta, hogy végre-valahára őszintén megérti Victoire-t, Albus pedig megkönnyebbült, és rájött, hogy tényleg jó dolog beszélgetni. Legalább még egy ember levett a teher súlyából egy kicsit. Egyedül a gyermekről hallgatott. Ügyesen kicselezte Victoire terhességét, a lány félelmeit, titkait. Ezeket meghagyta magának, hiszen nem volt muszáj a világnak mindent tudnia... Elégedjenek meg az igazság nagyjával, annyi is elég volt ugyanis ahhoz, hogy valaki megértse, miről van szó.

– Látod? – mosolygott Mary, miután Albus befejezte a történetet a szülei válásával. –Mennyivel könnyebb, nem?

– De – sóhajtott Albus is.

A lány elkomorodott, mikor kihallotta a mondatból a fájdalmat.

– Szóval elválnak.

Albus bólintott.

– Mi lesz veled nyáron?

– Ha anyának sikerül megnyernie a pert – komorodott el még jobban a fiú –, akkor elköltözöm vele... Bár lehet, hogy így is költözöm, még akkor is, ha apával maradok. Őszintén szólva – nézett fel –, nem tudom, mi lesz!

A csend most nem tartott sokáig, sőt egy percig sem. A klubhelyiségben az összes diák felállt, és szedelőzködni kezdett. Albus csodálkozva nézte őket, nem értette, hogy miért készülődik mindenki. Látta, hogy John White hirtelen a lépcsőnél terem, és mintha hívná őt. Bólintott neki, hogy mindjárt megy. Mary rápillantott az órára, majd sóhajtott egyet.

– Bármi is lesz, azt hamarosan megtudod – jelentette ki, és mikor elkapta a meglepett pillantását, folytatta:

– Indulnunk kell!

Albus sóhajtott. Elköszönt a lánytól, és ő is – akárcsak a többiek – felsietett a hálótermébe. Ott már mindenki lázasan csomagolt, főleg John és Scorpius, akik, bár hajnalban összecsomagolták, amit kellett, de mindig vagy valamit kifelejtettek, vagy valamit kivettek a bőröndjükből, Simon és Josh, a másik két szobatárs pedig nemhogy segítettek volna nekik megkeresni az állítólag „elveszett” dolgokat, inkább jóízűen nevettek a szerencsétlenkedésükön.

Albus előkereste a bőröndjeit, és megnézte, hogy minden bennük van. A két szőkével ellentétben az övéi igenis rendben voltak, és csak pár simítást kellett rajtuk végezni. Miután azok is megvoltak, ő is csatlakozott Simonék mellé, hogy együtt nevessen velük Scorpékon. Az említett éppen sikeresen hanyattvágódott John bőröndjével, leverve az éjjeliszekrényükről a szüleiről készült képet, aminek kerete darabokra tört. Ezt csak John tudta fokozni, aki belelépett a törött üvegbe. Üvöltve esett át Scorpon, így mindkét fiú a földön kötött ki. Persze Johnék tovább szerencsétlenkedtek, mivel még mindig nem találták meg a keresett tárgyaikat. Albus mélyet sóhajtott, miközben Simonék nevettek, a szőke fiúk szitkozódtak, és így kérdezett:

– Mit nem találtok?

– A pálcámat!

– A fogkefémet! – érkezett a felelet a két fiútól.

Albus felvonta a szemöldökét.

– John – fordult először a szőkébb fiúhoz. – A pálcád ott van az ágyad alatt – bökött az említett hely felé, majd csak ezután fordult Scorp felé.

– A fogkefédet összetévesztetted a pálcáddal – magyarázta türelmesen. – A pálcádat csomagoltad el, a fogkefédet tetted a farzsebedbe!

A fiúknak csak az volt a szerencséjük, hogy Al figyelte, hogy szenvednek a pakolással, ezért tudta, mit hova tettek. Persze ezt a feleletet Simonék ismét nem hagyhatták szó nélkül, így a szoba zengett a nevetéstől.

– Na, megvagytok? – tette karba a kezét hosszas pakolászás után.

– Meg – morogták a legsötétebben. – Most már mehetünk – tette még hozzá Scorp.

Albus elvigyorodott; halkan ennyit mormogott:

– Ideje volt már! – Scorpius erre úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. John szintúgy.

** * **

– Hollóhát – elsőévesek –, utánam!

A hetedikes Barbara, aki Victoire helyét foglalta el, szigorúan nézett a gólyákra, mire Albus akaratlanul is megborzongott. Kint álltak, pont a Roxfort előtt, és a vonat felé tartottak, ami már ott állt figyelmeztetően sípolva. Az igazgatónő elrendelte, hogy minden évfolyamot vagy egy prefektus kísérje, vagy egy iskolaelső, persze a házakon belül.

Albus elindult Barbara után, de egy pillanatra lemerevedett, mikor meghallott egy nagyon ismerős hangot. Egy pillanatra óriási képtelenség jutott az eszébe, így nagyon fájt az igazság, mikor felnézve meglátta, hogy ki szólt:

– Griffendél – elsőévesek –, utánam!

Unokatestvére, Dominique lobogó hajjal állt tőle nem messze. Mikor a tekintetük találkozott, a lány először állta, de dühe nem ismert határokat; hirtelen fordította el a fejét. Albus sóhajtott, de magában igazat adott neki. Hiszen tulajdonképpen mire is számított? Arra, hogy megbocsátja neki a vétkét? Az nem mehetett ennyire hamar. Persze nem arról volt szó, hogy Albus tudta magáról, hogy gyilkos. Az nem volt. Az Linda volt és a bandája, de nem ő! A fiú tudta, mennyire nehéz elfogadnia a családnak, hogy Victoire meghalt, ő meg életben maradt. Őszintén remélte, hogy tényleg csak ennyiről volt szó, Rose viszont úgy tűnt, mintha megbocsátott volna neki. Legalábbis mintha ezt látta volna rajta, mikor titokba ránézett. Rose haloványan mosolygott, ezzel biztatta őt a túlélésre. Albus félénken viszonozta. Félt, hogy valamelyik unokatestvére észreveszi. Ebben a kapkodásban viszont senkinek sem tűnt fel, mindenki saját magával volt elfoglalva, nem törődtek másokkal, nem törődtek a társaikkal, csak mentek előre.

Albus messziről látta Jamest, amint ott halad a másodévesek között a barátaival, viszont a testvére még nem bocsátott meg neki, pedig a fiú karácsonykor úgy érezte, mintha egy kicsit közelebb kerültek volna egymáshoz. Persze elképzelhetőnek tartotta, hogy csak azért, mert Jamesnek megtetszett Mary.

Ó, igen!

Mary…

Albus végül megértette, mire gondolt John, amikor nála járt. Jamesnek tetszett Mary, ezért feltűnően sokat beszélgetett vele, hátha a lány attól jobban megkedveli. Albus kárörvendően elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy bátyjának semmi esélye, mert Mary nem barátkozott olyanokkal, akik nem hittek neki, Albusnak, akik nem voltak képesek a megbocsátásra.

Közben megérkeztek a vonatokhoz, és elkezdték felpakolni a bőröndjeiket. A Griffendél kezdte, utána folytatta a Hollóhát, majd a Hugrabug és legvégül a Mardekár. Persze először az elsőévesek kezdték a házakon belül, és utána szép sorban a többi évfolyam.

– Várj, segítek! – mondta Albus, mikor látta, hogy Rose nem tudja feltenni a sajátját.

James egy mordulással fejezte ki nemtetszését, majd elütötte öccse segítőkész kezét, és ő maga segített Rose-nak a bőrönd felpakolásában. A lány szégyenlősen sütötte le a szemét, és azt suttogta Albusnak, hogy ne haragudjon rá. A fiú nem is tudott volna rá haragudni, sőt senkire sem! James elhamarkodottan ítélt, mint mindig, erről egyikük sem tehetett. Ezt kellett elfogadni.

A tanárok is kisiettek, hogy biztonságban menjen az iskola elhagyása. Albus hiába nézelődött, nem látta Juliette Malfoyt, sem Kate-et, de a bájitaltanáron kívül a többi professzor mind ott volt. A vonat fütyült egyet; jelezte, hogy ideje a gyerekeknek felszállni. A prefektusok egyből a diákok felé fordultak:

– Gyerünk, felszállni!

Albus az elsők között kapaszkodott fel a vonatra, majd barátaival együtt elindult egy üres kupét keresni – pontosabban megkeresni az utolsó fülkét. Már messziből érezte, kik ülnek benne, így nem érte őt nagy meglepetés, mikor kinyitotta a fülkét – ellentétben a barátaival, akiknek leesett az álluk, meglátva a hármast.

– Szervusz, Albus!

Kate hátravetette félhosszú, barna haját, és kedvesen rámosolygott a belépő fiúra. Odette nem mosolygott, csak ült egymagában, és nézett kifelé az ablakon. Anyjuk, a szinte szőke hajú Juliette Kate-hez hasonlóan mosolyogva fogadta őket, ám ő kevésbé mutatta ki annyira az érzelmeit, mint lánya. A nő ezt a tulajdonságát a Malfoy ágról örökölte, ezt Scorpius egyből megjegyezte amint helyet foglaltak. Albus nem törődött a fiúkkal, hogy megint milyen lököttséget mondanak, helyette Kate felé fordult.

– Már akartam veled beszélni – jelentette ki.

A lány kíváncsian felvonta a szemöldökét, majd előrébb hajolva így suttogott:

– Tényleg? És mégis miről?

– Szerintem tudod te azt – mondta komoran Albus.

A fülkében ülők – Odette kivételével – érdeklődve hallgatták a párbeszédet, bár sejtették, hogy a két gyerek csak ilyen titokzatosan fog beszélni, mivel nem akarják, hogy megtudják, miről beszélnek. Nem tévedtek, mivel az utóbbi két mondat pont úgy hangzott el, mint az előző. Egyikük sem mondott semmi konkrétumot, csak titokzatosan kérdezősködtek és válaszolgattak. Juliette egy sóhajtással unta meg az egészet, aztán élénk csevejbe kezdett Scorpiusszal a Malfoy családról. Mary – mivel látta, hogy a tejfölszőke kivel foglalta le magát – Johnhoz fordulva halkan beszélgetni kezdett a nyári programokról.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogta eközben a macskalány, de nem úgy tűnt, mintha ezzel meggyőzte volna Albust.

– Pontosan tudod, Kate – jegyezte meg a fiú, óvatosan pislogva a barátai felé, majd miután megbizonyosodott afelől, hogy egyikük sem figyel, ismét a lányra nézett.

– Sok mindent nem tudsz, Albus – mondta szomorúan a lány. A fiú egyből lecsapott a témára, és szinte követelőzve kérte az igazságot.

– Miket?!

Kate lehajtotta a fejét, és megpróbálta elkerülni a pillantását. Félt, hogy a másik egyből is kiolvassa az igazságot. Annak igazán nem örült volna, nagyrészt azért is, mert ő maga akarta elmondani neki, de csak akkor, amikor elérkezik a megfelelő idő.

– Figyelj – mondta komolyan –, esküszöm, hogy amint eljön az ideje, akkor elmondom! Addig is – mosolyodott el szomorúan – meg kell bíznod bennem!

Albus élesen hangon így kérdezett:

– Miért bíznék meg benned?

A lány sóhajtott.

– Nem tudom – felelete őszintén. – Be kell érned a szavammal!

A fiú elmosolyodott. Szelíden nézett rá.

– Nekem pont ez kell!

A beszélgetést ennyivel le is zárták, de a macskalány tudta, hogy Albus még fog vele beszélni. Akkorra készült a nagy vallomással, és őszintén remélte, hogy nem fogja megbánni, amiért addig halogatta. A két gyerek bekapcsolódott a beszélgetésbe, különösen Albus; Kate inkább a féltestvérével, Odette-tel próbált társalogni, ám feleslegnek tűnt – Odette nem foglalkozott vele.

A vonat eközben végleg maga mögött hagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát, és zakatolva haladt kitűzött célpontja, London felé. Egész úton beszélgettek, kártyáztak vagy egyéb szórakozással ütötték el az időt. Albus nem igazán akart megérkezni, mert nem tudta, mit fog találni otthon. Magában fohászkodni kezdett Merlinhez, hogy állítsa meg a vonatot, történjen valami, hogy ne érkezzenek meg időben!

– Rossz előérzetem van – szólalt meg Mary, mielőtt befutott volna a szerelvény a pályaudvarra. Senki sem mondott semmit.

– Mintha hűvösebb lenne – jegyezte meg.

– Csak az időjárás őrült meg – vonta meg a vállát Juliette. Egyből talpra ugrott, amikor a lány megszólalt. Mary bólintott, de továbbra is élesen figyelt minden zajra.

Scorpius ekkor hirtelen felállt, majd Johnnal és Odette-tel elindult kifelé.

– Hová mész, Scorpius? – kérdezte Juliette.

– A büfésboszorkányhoz bevásárolni. Ti jöttök? – pillantott Maryékre a fiú.

– Én megyek, legalább egyből leszállhatunk – állt fel magyarázkodva Mary, aztán várakozóan Albusékra nézett.

Albus megrázta a fejét, de a legnagyobb megdöbbenésére Juliette is csatlakozott a gyerekekhez. Végül megvonta a vállát, mert biztos volt abban, hogy ő nem szeretne vásárolni, így inkább ott maradt Kate-tel, néma csendben. A többiek egyhamar nem érkeztek vissza.

Már bemondta a hangosbemondó, hogy mindjárt megérkeznek, mikor Kate velőtrázóan felsikoltott. Albus rögtön felugrott, és ijedten pásztázni kezdte a környéket. Ő is érezte azt, amiért Kate sikoltott. Hangos reccsenés hallatszott, sőt nem is reccsenés – mintha levált volna valami.

Újabb sikoly hangzott el Kate-től, mivel a vagonjuk volt az, ami levált a vonatról, és hátrafelé indult el. Albus számára hátborzongatóan hatott, ahogy érezte, hogy gurulnak hátra. Kétségbeesve nézett ki az ablakon. A vonat tovább haladt előre, ugyanis senki sem vette észre, mi történt.

– Most mit csináljunk?!

Hiába nézett a macskalány Albusra, a fiú nem tudta a választ. Harry sosem mesélt ilyesmiről, mert még vele sem történt ehhez fogható, viszont azt Albus az apja nélkül is tudta, hogy nem szokványos dolog esett meg. Lindának biztos, hogy köze volt hozzá.

– Meg kell állítanunk a vagont! – kiáltott fel, amint kinézett az ablakon. Egy oly hely felé közeledtek, ahol a sínek lekanyarodtak, ahol a vonat leállhatott. Ott várta őket a rémálma, Linda Granger, Bellatrix Lestrange és Phaedra Nott testesítették meg. A Mesternek lobogott a szélben a hosszú, sötétbarna haja, közben pedig kihívóan tekintett Albusra. A fiú mindent megértett. A vagon akkor vált le, mikor már mindenki leszállni készült, tehát már csak ketten maradtak Kate-tel azon a részen. Linda mindent előre kitervelt, csak az volt a kérdés, hogy miért? Hisz már megkaparintotta az utolsó tűzmágust, minek kellett még akcióznia?

Kate ránézett.

– Al – remegett meg a hangja, amikor megszólalt. – Most mi lesz?

A fiú nem válaszolt, csak némán meredt előre, miközben a vagon egy erőteljes nyikorgással lefékezett. Kate ijedten pislogott rá, de még ekkor sem válaszolt. A fülke ajtajához lépve leszállt a vagonról, Kate pedig megadóan követte. Mikor leszálltak, Linda előhúzta a pálcáját, és gúnyosan elmosolyodott.

– Üdvözöllek, Albus Perselus!

– Linda – mondta kimért hangon a fiú. – Te meg mit keresel itt?

A lány felvonta a szemöldökét.

– Én is örülök, hogy látlak, drága Albus! – csilingelte vidáman.

Albus tett felé pár lépést – pontosabban Kate elé állt, hogy védje, mivel félt, hogy Linda célba veszi őt, azonban úgy tűnt, hogy a lánynak esze ágában sem volt egyelőre támadni, mintha várt volna valamire. Közelebb lépett, mire Phaedra és Bella gyorsan félreszökkentek, hogy előreengedjék. A lány egészen Albusig sétált; ott megállt, elmosolyodott, és átkarolta a fiút.

– Tudod – kezdte, miközben elvezette Kate-től –, amikor a Kamrában voltunk, azt hittem, ott találkozunk utoljára! – Felsóhajtott.

– Milyen érdekes, hogy mégis pont itt futottunk össze, nem gondolod?

A fiú felhorkantott, meghallva a mézesmázos szavakat, s undorodva tekintett a boszorkányra. A lány látta az undorodó grimaszát, így ismét sóhajtott, végül pedig megvonta a vállát.

– Ha nem, hát nem – mormolta megjátszott szomorúsággal, de valójában egyáltalán nem sajnálta, sőt pontosabban nevetett rajta.

– Mit akarsz tőlünk? – sziszegte oda Kate, akinek időközben megjött a bátorsága, és szinte villogó szemekkel vizsgálta a boszorkányt. Linda megint felkacagott, aztán kérdőn nézett a macskalányra. Kate folytatta:

– Már elvitted Lilyt, akkor mit keresel itt újból?

A Mester bólintott a kérdésre, aztán összenézett a másik két halálfalónővel. A két elsőéves türelmesen várta a választ, s míg Albus még mindig ott állt Lindánál – a lány a ruhájától fogva tartotta magánál –, addig a macskalány távolabb helyezkedett el, egészen pontosan a lefékezett vagonnál.

– Tényleg ennyire ostoba vagy? – kérdezte végül Bella.

Kate még értetlenebbül nézett rájuk; most már semmit sem értett.

– Elvitted a húgomat – mordult fel hirtelen Albus –, mit akarsz? – A fiú vádlón meredt a Mesterre, aki csak a vállát vonogatta.

– Nem hiszem el, hogy nem jöttél rá magadtól – magyarázta csacsogva a boszorkány. – Pedig annyira egyszerű!

Albus dühödten tekintett fel. Linda angyalian mosolygott, és látszott rajta, hogy a nagy vallomásra készül.

– Hallom, válnak a Potter szülők – váltott hirtelen témát, de Albus érezte, hogy valahogy kapcsolódik a lány felbukkanásához.

Egyből felszisszent.

– Örülsz neki, mi?

– Ha azt mondanám, hogy nem – vigyorodott el a lány –, akkor hazudnék!

Albus megengedett egy halovány vigyort, de csak pár másodpercig tartott. Eszébe jutott, hogy kivel beszél, ezért még vigyorogni sem akart. Egy ilyen megjegyzés miatt végképp nem!

– Eddig is hazudtál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Kate, aki a fiúval ellentétben egy cseppet sem értékelte a megjegyzést. – Mi változott meg?

Linda a szokásához híven ismét a vállát vonogatta.

– Igazából semmi, csak gondoltam, én is viccelhetek.

– Akkor rosszul gondoltad – morrant fel Kate, mire a másik két halálfalónő is előhúzta a pálcáját, és fenyegetően nézett rá.

– Tudod mit? – lépett előrébb Albus. – Inkább hagyjuk ezt az egész beszélgetősdit!

Mindenki kíváncsian nézett rá, főleg Linda, aki nem értette, mire akar kilyukadni. Albus egy sóhajtással folytatta:

– Akarsz tőlünk valamit, nem? – kérdezte.

A Mester elkomorodva bólintott. Beismerte, hogy tényleg nem a beszélgetés miatt támadta meg a vonatot és okozott enyhe szívinfarktust a macskalánynak. Albus biccentett neki, majd óvatosan visszasétált Kate mellé, és onnan beszélt tovább.

– Mire vársz, Linda? – A másik felvont szemöldökkel reagált a flegma kérdésre.

– Úgyis te nyersz – biztatta tovább Albus. – Akkor rajta! Hagyd, hogy láthassuk a győzelmed! – A lány tett egy lépést felé, mire elgondolkozva így szólt: – Csak ne lepődj meg, ha harcolni fogunk!

Phaedra visítva nevetni kezdett; elképzelhetetlennek tartotta, hogy két elsőéves meg tudná magát védeni három profi halálfalónő ellen, még ha a szüleik annyira sokat tanítottak volna nekik a párbajozásról. Lehetetlenség lett volna, hogy ők győznek. Bár a múltkor kivételesen mind jól harcoltak, azonban az asszony úgy gondolta, hogy akkor csak mázlijuk volt, igazából nem is értenek annyira hozzá. Az igazság pedig az volt, hogy Phaedrának igaza volt, ezt Albus erősen érezte, és tudta, hogy most játszva legyőzik őket.

Bella suhintott először a pálcájával, majd őt követte Phaedra. Mindketten egy-egy Cruciatust indítottak útnak, és mindketten a macskalányt célozták meg vele. Albus gyorsan reagált az átkokra, és félrelökte Kate-et, aki sikoltva esett a földre. Az átkok célt tévesztve csapódtak a vagonba, mire a halálfalók – Linda kivételével – visítva sikoltottak fel dühükben. Bella újból akart célozni, azonban a Mester erélyesen közbeavatkozott.

A tiszafa suhogott, ahogy a kezében forgatta, s a barna szemek kegyetlenül összeszűkültek – a lány nem díjazta, hogy Albus védekezni próbált. Hátravetette hosszú haját, majd ragadozóként körbe-körbesétált az áldozatai körül. Albus a tekintetével követte, hogyha elérkezik az idő, megvédhesse a macskalányt és saját magát.

– Sosem gondoltad végig – szólalt meg elgondolkozva, haragosan tekintve a fiúra –, hogy miért romlott meg a szüleid kapcsolata?

Albus nem válaszolt. El kellett ismernie, hogy a lánynak igaza volt, hiszen valóban sosem gondolta végig, csak elfogadta a tényt, hogy a szülei elválnak. A kérdés viszont továbbra is ott lógott a levegőben: Miért? Miért döntött úgy a Potter házaspár, hogy el kell válniuk? Mi volt az oka, hogy Albus anyja, Ginny úgy döntött, hogy nem tudja tovább elviselni Harryt? Egyáltalán mi volt az, amit a szemüveges varázsló elmondott Ginnynek? Mi volt az, ami az asszonyt ennyire érzékenyen érintette?

– Az arcodra van írva a válaszod – mondta Linda, aztán megállt, és úgy szólt:

– Én végiggondoltam.

A fiú makacsul nem figyelt rá, pedig nagyon érdekelte a téma, viszont azt vette észre, hogy Kate nem igazán akarja, hogy a Mester elmondja. Értetlenül tekintett hol az egyik lányra, hol a másikra. Kate szigorúan nézett a Mesterre, amaz viszont kegyetlenül viszonozta azt.

– Mi folyik itt? – tette fél végül az őt foglalkoztató kérdést a fiú.

– Ez jó kérdés – bólintott egyből a Mester. – Tudod – mosolygott ártatlanul –, a legjobban engem is ez érdekelt, viszont a választ egyhamar nem kaphattam meg.

Albus összeráncolta a homlokát, most már figyelt Lindára, most már nem tudta türtőztetni magát, elárulta, hogy érdekli őt a lány mondandója. Mielőtt azonban a Mester ismét beszélni kezdett volna, megállította őt Kate könyörgő hangja. A macskalány Albushoz fordult.

– Ne hallgass rá, Al! Csak be akarja feketíteni a családodat!

A fiú enyhén megrázta a fejét – túlságosan is érdekelte őt a téma, mintsem hogy ne figyeljen a lányra. Lindára nézett, és így szólt:

– Folytasd!

– Sokat tanakodtam, miközben megpróbáltam rábírni a húgodat a tűzmágia használatára – villant meg újra a lány tekintete –, míg végül rá nem jöttem a megoldásra, amiben nem igazán vagyok biztos. Ez csak egy elmélet – felelte.

– Mégis mire? – tette fel a kérdést Albus értetlenül, mire Linda szólásra nyitotta szép ajkát. Távolból kiáltások harsantak, felnőttek hangjai, s ahogy Albus a vagon felé tekintett, meglátta seprűn közeledve a szüleit, Juliette-et és az összes Weasleyt. Sőt… még az unokatestvéreit is!

Hirtelen hatalmas lángörvény fonta körbe a Mester testét, s a lány kecses ívvel a magasba emelkedett, majd ugyanolyan elegánsan több métert esett hátra. A lángörvény nem állt meg, hanem tovább haladva elsöpörte a két halálfalónőt, akik ugyanott végezték, ahol a barátjuk. Még mindig lángolt a növényzet, mikor Linda Granger nyögve feltápászkodott. A bőre halványan vöröses volt az égéstől, ruhája pedig szenes, amit azon kívül skarlátvörösre festett a vére.

– Azt hiszem... – köhögött egy kicsit a füst és a vér miatt –, mégis igazam volt.

Albus követte a lány tekintetét, s a porfelhő felé nézett. Akárcsak a filmekben, úgy lépett ki belőle Kate, s akárcsak a tekintete, úgy lángolt az egész teste is. A tűz barátként ölelte körbe, ő pedig csak elmosolyodott, mikor észlelte, hogy mindenki őt nézi, beleértve az édesanyát és a többieket is.

Harry döbbenten fordult a riadt tekintetű Juliette felé, aki megpróbálta palástolni félelmét. Mintha értelem csillant volna meg a férfi szemében, mert biccentett egyet. Amikor Albusra nézett, látszott rajta, hogy mindent ért, s már nemcsak ő, hanem valamennyi felnőtt is. Csak a gyerekek néztek értetlenül, no meg Bella és Phaedra.

– Igazam volt – ismételte meg Linda, majd körülnézett, és mielőtt bármelyik auror odakaphatott volna, dehoppanált. Két halálfalója megadóan követte őt.

Albus visszafordult a macskalányhoz. Tekintete egyszerre volt döbbent, ijedt, ugyanakkor értelmes is. Már ő is értette, így csak az unokatestvérei és a bátyja voltak kérdésesek, ők voltak azok, akik nem értettek semmit, s bár Albus már tudta, miért van ez, mégis kénytelen volt Kate-re nézni, tőle várni a választ.

S ott, a barátságos lángok között, a lángoló vagontól nem messze, Albus Perselus Potter így fordult a macskalány felé:

– Ki vagy te?

A lány pedig még szélesebben elmosolyodott, s először büszkén nézett édesanyjára. Megvárta, hogy a nő bólintson, és csak azután válaszolt. A hangja magabiztos volt, lágy és kedves. A zöldes-barna szemek legalább annyira szelíden néztek Albusra, mint amilyenek a szavai voltak, s bár egy kis szomorúság is vegyült beléjük, a néma csendben senki sem vette észre. Mert csend volt. Csak a szél suhogását lehetett hallani, még a madarak sem csicseregtek, talán éreztek, hogy drámai a pillanat, sorsdöntő és nehéz. A barna hajú lányt ismét körbeölelték a lángok, de most már senki sem lepődött meg. S a lány így szólt:

– A Kiválasztott lánya vagyok, s a nevem Kate Potter – suttogta halkan. A zöldes-barna szemek ekkor még szomorúbban csillantak meg.

– Én vagyok az utolsó tűzmágus.

VÉGE

Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 19. fejezet

19. fejezet

A tanév vége

Valami villant. Mintha aranysárga fény lett volna, mintha egy cikesz röppent volna el, de az is lehet, hogy csak a lámpa fénye volt.

Albus hangokat hallott. Nem egy hangot, hanem többet – mintha valakik vitatkoztak volna. A hangok furán ismerősek voltak számára, ám nem tudta hirtelen, hogy honnan. Egy lágy, női hang és egy férfias hang. Felismerte őket: a szülei voltak. Ahogy ez az emlékezetébe tódult, úgy jöttek az emlékek is. Egy sötétbarna hajú, kegyetlen lány, egy holtsápadt kislány – a húga –, egy ezüstszőke lány – az unokatestvére – és rengeteg halálfaló. Albus emlékezett.

A zöld villanás, ahogy közeledett felé, aztán egy ezüstszőke haj libbenése, majd ahogy a fény eltalálja a törékeny alakot. A mélykék, üveges szemek, a sápadt arc, a jéghideg bőr – mindenre emlékezett, csak nem mert felébredni. Félt, hogyha megteszi, akkor ezekkel mind szembesül, és ezt még nem akarta. Tudta, mi történt, de nem akarta, hogy szembesüljön a tényekkel, pedig egyszer meg kellett tenni. Nem élhetett örökké ezzel – egyszer szembesülnie kellett vele.

Lassan nyitotta ki a szemét – egyszerűen félt, félt, hogy mit fognak szólni a szülei. Minden az ő hibája volt. Nem mondta el a teljes igazságot az apjának, sőt az anyja előtt végig titkolózott, pedig ha színt vallott volna, akkor talán a húgát megmenthették volna. Itt hibázott, ezt be kellett ismernie, és ez borzasztó volt. Utálta, ha hibázott. Azt hitte, hogy mindent meg tud oldani egyedül. Tévedett, megint. Bár ehhez lassan hozzászokott, hisz legtöbbször tévedni szokott.

– Madam Pomfrey! – sikkantott fel Ginevra Potter, aki ott ült, közvetlenül a fia ágya mellett. – Azt hiszem, ébredezik – suttogta, majd odahajolt a fiúhoz, és megsimogatta a fejét.

Albus Perselus Potter fáradtan nézett az anyjára. Látszott rajta, hogy sok mindenen ment keresztül, és hogy nagyon megviselték a történtek. Ginny szomorúan figyelte; egyszerűen érezte, milyen lesz, mikor felébred. A Madam eközben odasietett hozzájuk, és ellenőrizte, hogy nincs-e a fiúnak láza.

– Anya – rebegte halkan Albus, majd a kezét nyújtotta a nő felé.

– Itt vagyok – mondta gyorsan Ginny nyugtatóan, és megszorította a hideg kezet. – Most már biztonságban vagy, Al!

A fiú megemelkedett egy kicsit, hogy jobban lássa édesanyját. Ginny arcát mély vágások, sebek tarkították; a derekát bekötözték, ott is megsérülhetett, mert valahányszor egy kicsit is megmoccant, megrándult a fájdalomtól. Albus torkát összeszorította a bűntudat. Borzalmas érzés volt, amikor az anyjára pillantott, és meglátta, mennyire szenved. Miatta szenvedett. Ha nem lett volna annyira bolond, hogy a Mester után megy, akkor semmi baja nem lett volna az az asszonynak, sőt akkor talán Victoire Weasley még most is élne...

– Hol van apa? – kérdezte végül, miután kellőképpen felingerelte a néma csend. Meglepetésére édesanyja elhúzta a száját.

Ginny tudta, hogy előbb-utóbb kérdezni fog felőle, természetes volt, hogy Albus felfigyelt Harry hiányára. Igen, a férje otthagyta őket, bármennyire is fontosak voltak neki. Mindig is ezt tette, Ginny már megszokta. Több éve ezt csinálta, sőt Albus születése előtt is volt egy ilyen időszak, amikor Harry otthagyta őket, mert fontosabb dolga volt. Ginny sóhajtott egyet, majd morcosan válaszolt.

– A Minisztériumban van – sziszegte.

– Dolgozik? – kérdezett rá Albus. El nem tudta képzelni, hogy az apja miért nincs ott vele, miért nem figyelte őt, ahogy az anyja tette. Érezte, hogy valami nincs rendben a szülei között, és emiatt nagyon megijedt.

– Dehogy! – sóhajtott ismét az asszony, de ez jóval szomorúbb volt, mint az előző.

– Veszekedtetek?

Albus kíváncsian fürkészte anyja arcát, de az elfordult, hogy ne láthassa meg az igazság jeleit, a veszekedést. Mert veszekedtek, nagyon is veszekedtek, ám nem akarta elárulni Albusnak, hogy miért. A gyerek még túl fiatal volt ahhoz, hogy megtudja, éppen ezért nem mondhatta meg neki – még nem!

– Madam – fordult ehelyett a javasasszony felé aggodalmasan –, van maradandó sérülése?

Az idős Pomfrey megnyugtatóan mosolygott rá, miközben megmosta a kezét. Visszasietett, még egyszer ellenőrizte Albus lázát, majd egy bájitalt nyomott a fiú kezébe. Albus undorodva szemlélte a főzetet, aztán egy vállvonás kíséretében az egészet felhajtotta.

– Nincs komoly sérülése, a sebeit már elláttam – magyarázta Poppy –, viszont adtam neki egy nyugtató bájitalt, csak Merlin a tudója, hogy mi lesz szegénykémmel később, amint tudatosul benne, hogy mi történt... Ó, édes Merlinem, szegény gyermek! – sopánkodott. – Szegény, szegény gyermek!

– Köszönöm, Poppy – bólintott Ginny hálásan, majd megrázta a fejét, mikor a javasasszony a kötéseit akarta megnézni. – Velem ne törődjön! Nekem semmi bajom! – Annyira elszántan tiltakozott, hogy Madam Promfrey megadóan emelte fel a kezét. Nem tudott vele ellenkezni, ezért inkább úgy határozott, hogy visszasiet a dolgozószobájába.

Albus eközben körbenézett a gyengélkedőn. Senki sem tartózkodott ott rajtuk kívül, csak ők. A helyiség kihaltnak tűnt, egy sérült sem volt ott – bizonyára már mind elmentek. Hirtelen jutott eszébe egy kérdés, ahogy figyelte az üres, fehér lepedős ágyakat.

– Mennyi ideig voltam eszméletlen?

– Három napig – suttogta Ginny szomorúan. – Azt hittem, már sosem ébredsz fel! Állítólag csak egy szimpla ájulás volt, de az nem tarthatott ennyi ideig. – Könny csillant meg a szemében, lehajtotta a fejét. – Ma este lesz az évzáród – tette hozzá motyogva.

Albus bólintott.

Bizonyára most hamarabb fejezzük be a tanévet, mint ahogy azt a tanmenetben eltervezték – gondolta. A Roxfort történetében nem gyakran fordult elő, hogy úgy halt meg egy tanuló, hogy nem volt háború. Az utolsó ilyen eset, amit Albus fel tudott idézni magában, 1995 környékén lehetett, amikor a Trimágus Tusa alkalmával meggyilkolták Cedric Diggoryt. Cedric Diggory váratlan elvesztése az egész iskolát megrázta, különösen a Hugrabugot.

– Mi lett Vickel? – tette fel Albus az őt leginkább foglalkoztató kérdést elszoruló torokkal.

Édesanyja szomorúan pillantott rá.

– Hazavitték a Kagylólakba a holttestet. Fleur és Bill nemrég beszéltek Flitwick professzorral – mesélte a sírástól rekedt hangon. – Ő ismerte talán a legjobban Victoire-t.

Albus kételkedett ebben. Az ezüstszőke lányt senki sem ismerhette nála jobban, ám ezt nem akarta az anyja orrára kötn. Talán az apjának el fogja... Neki el kell mondania! Tisztáznia kell magát, hogy tiszta legyen a lelkiismerete.

Mindent el fogok neki mesélni! – határozta el.

A gyengélkedő ajtaja hirtelen nyílt ki, mire Ginny felkapta a fejét. Albus úgy érezte, mintha ezer éve nem látta volna az ismerős, hollófekete hajfürtöket, a smaragdszempárt, a villám alakú sebhelyet, a kerek szemüveget. Harry Potter óvatosan lépett be a terembe, majd megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor észrevette, hogy Albus felébredt.

– Apa – nyögte ki nehezen –, úgy hiányoztál! – üdvözölte boldogan.

A férfi nem nézett Ginnyre, mikor odament hozzájuk. Megölelte Albust, feleségéhez azonban egy árva szót sem szólt. Mindketten hűvösen viselkedtek egymással, ezt Albus egyből kiszúrta. Mikor Harry széket húzott, Albus másik oldalára ült le, nem Ginny mellé, és ez elképesztően zavarta a fiút.

– Mi történt? – kérdezte követelőzve. – Mondjátok el! Mi folyik itt?!

Albus csak kapkodni tudta a fejét a szülei között. Mikor utoljára látta őket – még Lily elrablása előtt –, annyira szeretetteljesen néztek egymásra; boldognak tűntek, de most... Mintha két idegen ült volna egymás mellett!

– Még túl kicsi vagy ehhez – legyintett Ginny szomorúan.

– Nem jött el az ideje annak, hogy ezt elmeséljük – kontrázott rá Harry.

Albus lebámult az ölében pihenő kezére; mély hallgatásba burkolózott. Hallotta, ahogy a szülei suttogni kezdenek egymással, majd látta, ahogy az anyja dühösen feláll. Az apja ki akarta küldeni, ami nem tetszett az asszonynak.

– Mindjárt jövök, kicsim – hajolt közelebb hozzá Ginny, és megcsókolta a homlokát. – Apád négyszemközt akar veled beszélgetni! – tette még hozzá bosszúsan.

A fiú aprót bólintott, és figyelte, hogy hagyja el a gyengélkedőt az édesanyja. Az ajtó dübörögve csapódott be az asszony után, Albus pedig egyedül maradt az apjával. A varázsló felállt, és idegesen kezdett körbejárni. Albus arra gondolt, hogy le fogja őt szidni, de csalódott, ugyanis mikor Harry megszólalt, hangja nem volt mérges, sem csalódott, csak szomorú.

– Nem haragszom rád – tisztázta gyorsan –, de nem is vagyok boldog.

Albus bólintott.

– A húgodat elrabolták, Victoire pedig meghalt – folytatta tovább Harry. – De nem te vagy a hibás!

Albus elkerekedett szemekkel nézett fel az apja arcára. A férfi mintha éveket öregedett volna, mintha éveket szenvedett volna. Csodálkozva figyelte, nem értette, mire akar kilyukadni.

– Mindketten hibásak vagyunk, Albus – mondta végül a varázsló –, de attól, hogy itt szenvedünk, semmi sem változik meg! Victoire halott, el kell fogadnod! Lilyt pedig... – remegett meg a hangja. – Lilyt elrabolták! Most már nem tudunk ezen változtatni!

A fiú ismét bólintott.

– Albus – ült le az ágyára a férfi, és mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, ha van valami, amiről úgy gondolod, hogy jobb, ha tudok, akkor mondd el!

– De te is, apa – mondta Albus szomorúan. – Mi van veled és anyával?

Harry sóhajtott – talán sosem sóhajtott még ilyen bánatosan. Közelebb hajolt a fiúhoz, majd így szólt:

– Tudod, néha én is ezt kérdezem!

– Áruld el, kérlek!     

Talán a könyörgő hangnem miatt, vagy talán azért, mert olyan szépen kérte? Harry maga sem tudta, ellágyult. Mikor megszólalt, szelíden beszélt a fiúhoz, a fiához, aki annyira hasonlított rá, mégis szinte teljesen különbözött tőle.

– Emlékszel, mit mondtam anyád előtt? – kérdezte csendesen, majd megvárta, hogy Albus igennel feleljen, csak azután folytatta:

– Anyád és én az utóbbi két napban sokat civakodtunk – mesélte fáradtan. – Édesanyád úgy érzi, hogy elhanyagolom őt… hogy már nem szeretem őt.

– Apa… – halt el Albus hangja, mikor felfogta, mit magyaráz az apja. Harry folytatta – amit egyszer már elkezdett, illett befejezni.

– Az anyád már nem szeretne velem élni, fiam!

– Apa, ugye nem hagyod?

Albus könnyes szemekkel nézett rá. Újabb csapás érte a Potter családot, és ezt nem csak ő érezte, hanem Harry is. Tudta, hogy Isidora jóslata lassan beteljesedik, és ez borzasztó volt. Talán mégsem kellett volna elmondania Ginnynek a teljes igazságot, de most már nem volt mit tenni. Megtette, és ezzel mit ért el? A Weasley család utálta, Ginny pedig el akart válni.

– Azt hiszem, ezt már nem tudom megmenteni – vallotta be Harry. – Anyád ma reggel adta be a válópert.

Albus szeme megvillant, ám nem mondott semmit; várta, hogy az apja folytassa.

– Édesanyád azt szeretné – szólalt meg végül a férfi –, hogy te és James vele éljetek.

Albus feltekintett, majd elgondolkozva bólintott. Ezt érthető kérésnek tartotta, ráadásul biztos volt benne, hogy egy ilyen ügyben az anyja könnyűszerrel nyert volna.

– Ne aggódj, apa – nyugtatta meg a varázslót –, rengeteget fogunk találkozni!

A férfi megrázta a fejét. Albus lélekben felkészült a legrosszabbra, de amit Harry mondott, az minden addigi elképzelését fölülmúlta. Meg sem fordult a fejében, egyáltalán nem számított rá, sőt azt sem tudta, hogy az anyjának eszébe juthat ilyesmi!

– Édesanyád el akarja veletek hagyni Angliát – jelentette be Harry csendesen.

A percek óráknak tűntek. Albus megpróbálta feldolgozni az információt, amit az apja közölt vele, ám nem sikerült. Nem akarta elhinni, sőt egyszerűen gondolni sem akart rá! Úgy érezte, mintha csak álmodott volna, mintha az egész csak egy gonosz rémálom lett volna, amit a Mester küldött neki, hogy kínozza!

– Ezt nem teheti! – fakadt ki végül.

Harry szomorúan pillantott rá.

– Sajnálom – mondta –, de megteheti.

A fiú nem nézett rá, de a varázsló el tudta képzelni, hogy mit érezhet. Borzalmas lehetett neki, hiszen még olyan fiatal volt… Még nem tudja felfogni, mi történik vele.

Harry ebben nagyot tévedett. Albus, bár valóban fiatal volt, mégis megértette, mi folyik körülötte. Az apja valami olyasmit tett, ami megbocsáthatatlannak számított az édesanyja szemében, a kérdés csak az volt, hogy mit lehetett az?

Albus felnézett az apjára.

– Mit tettél, apa? – kérdezett rá töprengve. – Mit tettél, hogy el akar hagyni?

A férfi a tenyerébe temette az arcát. Nem válaszolt, csak felállt, és gyengéden megcsókolta fia homlokát, mielőtt távozott. Albus úgy érezte, hogy ezzel mintha örökre kilépett volna az életéből, mintha már nem akarna vele többet foglalkoznia. Nem törődött azzal, hogy nem túl férfias a sírás. Sírt. Úgy sírt, mint még soha – és tudta, hogy ez még csak a kezdet volt.

** * **

– Ma este hatkor lesz az évzáró, és McGalagony tart majd egy kis megemlékezést Victoire tiszteletére – magyarázta John White.

A szőke fiú volt Albus első látogatója – külön a kérésére érkezett, és csak ő, mert mással nem akart beszélni. A Madamtól ugyan megtudta, hogy Mary, Scorpius és Rose többször is érdeklődött utána, kérdezgették, hogy mikor látogathatják meg, ám maga sem értette, miért, egyáltalán nem kívánt velük társalogni. Akivel igazán szeretett volna szót váltani, az Kate Malfoy volt, de ő az édesanyával – Juliette-tel – visszavonult, ami azt jelentette, hogy Narcissához voltak hivatalosak teázni, ahol megismerkedhettek Astoriával. Tehát Kate-tel nem tudott beszélni.

Maryvel igazából azért nem akart, mert a lány nagyon aggódó típus volt, és tudta, hogy folyamatosan arról beszélne vele, hogy nem hibáztathatja magát, amiért Vic meghalt. Scorpius szintén, Rose pedig... Lindára emlékeztetné a párszaszó miatt. Egyfolytában csak az áruló jutott volna az eszébe, és semmiféleképpen sem akarta megbántani az unokatestvérét, így kizárásos alapon John maradt, mert ő nem törődött ilyen kicsinységekkel, mindenről tudott beszélni, és mind olyan témákról, amik nem zaklatták föl Albust.

– Köszi – mosolygott a fiúra. Szőke barátja szerényen viszonozta a mosolyt, majd leült az egyik székre.

– Tudod, Mary nagyon aggódik érted – jegyezte meg halkan.

Albus kíváncsian vonta föl a szemöldökét.

– Tényleg? Ez kedves tőle – tette hozzá tétován. – Miért mondod el?      

– Csak úgy – vont vállat John. – Egyébként nagyon összebarátkozott a bátyáddal, Jamesszel. James érdeklődik iránta – mondta még.

Albus felnevetett, visszhangot vert a kihalt gyengélkedőn – ez volt az első alkalom Victoire halála óta. John úgy látta, mintha őszintén tette volna mindezt, ám azért nem mert volna rá megesküdni.

– James mindenki iránt érdeklődik – vigyorgott végül a fiú.

– Ha te mondod – biccentett John zavartan. Azt nem akarta hozzátenni, hogy Mary iránt még jobban, mert akkor tudta, hogy a vörösesbarna griffendéles biztos megöli – vagy minimum megátkozza. Merengéséből Albus hangja ébresztette fel. A fiú már másodszorra szólította meg, mire sikerült feleszmélnie.

– Mondott még valamit Flitwick prof?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak annyit, hogy ne késsünk! Az igazgatónő hamar le szeretné tudni ezt az egészet.

Al óvatosan bólintott, mire John szedelőzködni kezdett. Magán érezte barátja pillantását, míg összeszedte a cuccait, majd udvariasan biccentett neki.

– Mary is érdeklődik James iránt? – kérdezte váratlanul, mielőtt John távozhatott volna. A fiú meglepetten fordult vissza.

– Nem – felelte elgondolkodva, és már távozni készült volna, de Albus újból kérdezett.

– Kate? Még mindig nem jött vissza?

John megkönnyebbült, hogy a barátja hanyagolja a Mary-James témát – már bánta, hogy akkor felhozta, de valamivel csak el kellett szórakoztatnia Alt, s addigra minden mást sikeresen kibeszéltek. Kérdésére megrázta a fejét, majd így szólt:

– Azt mondják, hogy a vacsorára érkezik Juliette-tel.

Albus bólintott.

John végre távozott, Albus nem szólt utána. Helyette az ablak felé fordult, és inkább kibámult rajta. A merengés ilyenkor mindig segített neki, legalább gyorsan telt az idő, ami jól jött neki, mivel mindenképp beszélni akart Kate-tel.

** * **

A nap további része felettébb unalmasan telt Albus számára. Sem az anyja, sem az apja nem tért vissza, sőt a bátyja sem látogatta meg, unokatestvérei pedig végképp nem! Úgy tűnt, Maryék is megunták a folyamatos várakozást, hogy Albus mikor akar végre beszélni velük, mivel többet nem zaklatták Madam Pomfreyt. Albus egész nap unatkozott, így mikor elérkezett a délután öt óra, mikor készülődni kellett az évzáróra, örömmel ugrott ki az ágyból.

Victoire húga, Dominique látogatta meg, hozott neki talárt. A lány már viselte a sajátját, rajta a griffendélesek híres oroszlánjával. Gyorsan segített Albusnak felöltözni, majd prefektusi teendőire hivatkozva távozott. Azt dünnyögte, segítenie kell Mollynak és Roxanne-nek feldíszíteni a Nagytermet, Albus azonban tudta, hogy ez egy mentség, hogy ne kelljen vele beszélgetnie, ne kelljen látnia a nővére gyilkosainak egyikét.

Albus tulajdonképpen megkönnyebbült. Neki is nehezére esett Dominique-kal társalogni, mivel a lány nagyon hasonlított Vicre, az viszont nem tetszett neki, hogy gyilkosnak gondolták, pedig nem volt az. Victoire őérte áldozta föl az életét, különben túlélte volna a kis kalandot, de sosem kérte meg rá, hogy ezt tegye. S nemcsak Vic, hanem a leendő gyereke is túlélte volna – Teddy fia vagy lánya. 

És ha már Teddy is az eszébe jutott, nagyon sajnálta őt. Igaz ugyan, hogy a fiatal férfi maradandó sérülést nem szerzett, de  elvesztette a szerelmét… A jegyese halt meg aznap, ráadásul még nem tudott a gyerekük haláláról! Albus tudta, mennyire megrázná, ha ezt megtudná, éppen ezért még nem tervezte neki elmondani. Sőt egyáltalán nem is akarta elmondani. Victoire vigye csak nyugodtan a sírba a titkát, mert ő – Albus – is ezt teszi majd.

– Mr. Potter – lépett be a gyengélkedő termébe Poppy. – Indulnia kell!

A fiú köszönetet rebegett a javasasszonynak, majd elindult a Nagyterembe. Biccentett Alice Longbottomnak, akivel a lépcsőnél találkozott össze, de hangosan nem köszönt neki. Kizárta a külvilágot, és csak ment és ment. Mikor belépett a Nagyterembe, érezte, hogy mindenki őt figyeli. Jamest kereste a másodévesek között, és tudta, hogy fog ránézni a bátyja.

Sosem látott még olyan tömény ellenszenvet, mint amilyet akkor James barna szemében. Érezte a bátyja gyűlöletét, ami felé irányult a húguk és az unokatestvérük miatt, és tudta, hogy megérdemli. De nem csak bátyja tekintete égette a szívét… Dominique, akivel nemrég találkozott, ugyanúgy nézett rá. De nemcsak ő! Molly, Lucy, Fred és Louis, sőt még Rose is ellenszenvesen bámulta meg, és ez nagyon fájt Albusnak. Tudta, hogy őt hibáztatják, és meg tudta érteni őket ezért, de… mégis nagyon fájdalmas volt.

Lehajtott fejjel foglalt helyett Mary mellett, Johnnal szemben. Scorpius pont átlósan ült vele, Maryvel szemben. A barátai nem néztek rá igazságtalanul, sőt inkább megértés csillogott a szemükben. Albus örült, hogy nem fordultak el tőle. Látta, hogy a griffendélesek közt sem Alice-nek, sem Odette-nek nincs vádló, égető pillantása, mintha ők is megértették volna. Albus elképesztően örült ennek.

Tekintetével megkereste a tanárokat az asztalnál – Juliette Malfoy Amorette Cornaróként ült az asztalnál, Kate azonban nem volt vele. Albus halk nyávogást hallott a lábánál. Kate macskaként járta a Nagytermet, és mikor észrevette, hogy Albus őt kutatja, hozzádörgölőzött. Albus óvatosan elmosolyodott, de ügyelt rá, hogy csak a macskalány lássa a mosolyát.

Észrevette, hogy a tanári asztal mögötti falon kivételesen fekete drapéria lóg, emlékeztetve arra mindenkit, hogy meghalt egy diák. Látta, hogy az összes tanár komoran ül az asztalnál, és kivételesen nem beszélgetnek.

Az igazgatónő ekkor megköszörülte a torkát, mire mindenki ránézett, köztük Albus is. McGalagony felemelkedett székéből, és így szólt:

– Véget ért egy újabb tanév! Valljuk be, igencsak hosszú volt és fáradalmas, nem igaz? – A diákok bólogattak. Az igazgatónő nyelt egyet, mielőtt folytatta:

– Sok dolog történt ebben a tanévben, de talán a legtragikusabb, hogy ismét egy diák életét vesztette a biztonságos Roxfortban. Emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, egy okos tanulót, egy iskolaelső diákprefektust, kinek most itt kellene ülnie közöttünk... – A hollóhátas asztal felé mutatott.

– Itt kéne most ülnie, hogy velünk együtt koccintson egy újabb tanévre, hogy végzősként büszkén hagyhassa el a kastélyt – könnyezte meg. – De nem így történt! Álljunk fel most mindannyian, és emeljük poharunkat a szépséges Victoire Weasleyre, a legbátrabbra!

Szavait taps követte, és csak aztán törte meg a csendet a székcsikorgás, a tompa lábdobogás. Mindenki felállt, majd több száz száj mormolása eggyé vált, úgy hangzott fel a pohárköszöntő:

– Victoire Weasleyre!

Miután mindenki helyet foglalt, McGalagony ismét szólásra emelkedett. Az idős asszony szinte látta maga előtt, hogy mondta egykor Dumbledore Cedric búcsúztatójánál az igazságot, így ő is követve elődét, ekképp szólt:

– Úgy érzem, jogotok van megtudni, hogyan halt meg Victoire – sóhajtott, aztán megemelte a hangját, hogy mindenki ráfigyeljen.

– Victoire Weasleyt egy új feketemágus, a Mester, név szerint Linda Granger ölte meg!

A suttogás azonnal életre kelt a Nagyteremben. A diákok döbbenten, szinte hitetlenkedve tekintettek az igazgatónőre. McGalagony mozdulatlanul állt, ahogy egykor Dumbledore, és várta, hogy elüljön a zaj.

– Victoire-nak sok szép tulajdonsága volt – folytatta –, de talán senki sem gondolta volna róla, hogy önfeláldozó – halt el a hangja.

– A gyilkos átok célpontja Albus Perselus Potter volt, azonban Victoire megmutatta, hogy milyen, amikor igazán bátrak vagyunk! – kiáltotta. – Mert bár szembeszállunk az ellenségünkkel és meghalunk, ez is egyfajta bátorság – mondta –, azonban szembeszállni az ellenségünkkel, megmentve egy másik életet! Úgy gondolom, nincs ennél nagyobb bátorság! Victoire Weasley pedig így cselekedett. Még egyszer mondom – emelte meg még jobban a hangját –, emlékezzetek Victoire Weasleyre...!

Ahogy elhalt a hangja, úgy halt el a tapsé is, s ahogy eltelt a tanév, úgy telt el a vacsora is. Albus ott találta magát a szobájában, csomagolva, útra készen. Este volt már, mire mindenki befejezte a pakolást; Mary, John és Scorpius ott ültek Albusszal szemben. Nem beszéltek, a csend beszélt helyettük. Albus a csillagokat nézte, mintha meg szeretné számolni őket. Gondolkozott.

Az ezüstös holdfény megcsillant a fényképen, mely az éjjeliszekrényen hevert árván, egyedül. Az ezüstszőke lány szomorúan mosolygott a holdra, mikor Albus Perselus Potter búcsút intett barátainak, és lefeküdni készült. Nem vette észre, hogy az egyik üres pergamenjén cifra, elegáns betűk jelennek meg, egy mondatot alkotva:

– Ne feledd az utolsót, Albus Perselus!