Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 7. fejezet

7. fejezet

A nyomozás

Az este hamar érkezett meg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Kate, a macskalány visszaváltozva ücsörgött fogadott testvére, Mary mellett; könyökével a térdére támaszkodott, állát a tenyerén pihentette, miközben szemöldökráncolva figyelte újdonsült barátai civakodását. Mivel egész életét néhány perc kivételével macskaként töltötte, első látásra mindenkivel szemben bizalmatlan volt, egyedül Maryben bízott meg, benne is csak azért, mert Isidora lányaként nem is feltételezte, hogy valaha is elárulta volna a titkát. A többiek nevét – Albus, Scorpius és John – lassan memorizálta, közelebb viszont nem szívesen engedte magához. Megfogadták ugyan, hogy titokban tartják a kilétét, ám ez nem jelentett semmit. Bármelyik percben kiszolgáltathatták volna, és akkor Mary szülei, Isidora és Richard bajba kerültek volna, amiért éveken át rejtegették.

Mary eközben idegesen nézte Scorpiust. Kate a fejét csóválta. Míg ő azért aggódott, hogy Mr. és Mrs. Jacksont ne vonják felelősségre, addig új barátait teljesen más izgatta.

Tűzmágia, halálfalók… Albus… – gondolta szomorúan. – Mi lesz még itt?

Mary apró keze ökölbe szorult.

– Hagy már abba! – szólt rá a fiúra sokadszorra. – Nagyon idegesítesz, Scorp!

– Nem érdekel – vetette oda az említett, majd tovább folytatta tevékenységét.

– Mi az, hogy nem érdekel?! – hápogott Mary, de Kate letorkolta.

– Ezzel nem segítetek a problémánkon! – Megemelte a hangját, és határozottan folytatta: – A legjobb barátotok, Albus eltűnt! Attól, hogy itt ülünk, és mást sem csinálunk, csak veszekedünk, miközben várjuk, hogy McGalagony igazgatónő milyen hírt fog közölni velünk, azzal nem segítünk egymáson! – kiabálta. Mary összeszorította a fogát, Scorpius pedig elfordította a fejét, hogy elkerülje a szemkontaktust. Mindketten makacsok voltak a maguk módján, Kate meg kezdte úgy érezni, mintha rajta kívül senki sem használta volna az eszét.

Kényes percek teltek el, sem Mary, sem Scorpius nem engedett. Kate megelégelte a várakozást és a civakodást, felpattant, és nem törődve Mary aggodalmával, otthagyta a csapatot. Ha legalább a Tekergők Térképe náluk lett volna! De persze az sem volt a birtokukban, mert Albus magával vitte, miután kiviharzott a gyengélkedőről.

Kate visszaemlékezett a reggelre. Philippe Cornaro információkat osztott meg velük, majd ezek után Albus – ahelyett, hogy a megbeszélt találkozóra ment volna – még beugrott a bátyjához. James később váltig bizonygatta, hogy öccse dühösen távozott, és bizonyára kárt tett magában, éppen ezért szinte könyörgett nekik, hogy mihamarabb találják meg. Miután Al nem érkezett meg a találkozóra, sem az órák többségére, valamint a büntetőmunkát is kihagyta, tetejében pedig egyik háztársuk sem tudott a hollétéről, Mary, John és Scorpius jelentette ezt a házvezetőjüknek, Flitwick professzornak, aki persze rögvest az igazgatónőhöz sietett.

A lány befordult az egyik titkos átjárón, majd a további alagutakon keresztül kisietett a parkba, ahol visszaváltozott macskává. Mary a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára, ne fedje fel a kilétét. Nem kockáztathatott, túl sokat jelentett neki a Jackson család. Nem tudta ugyan, miért kényszerítették állati alakba, de Isidora valamiért jobbnak látta, ha engedelmeskedik annak a nőnek.

Felsóhajtott.

Sokáig ült ott, magában gondolkozva, hol lehet Albus, míg egyszer csak hangokat nem hallott: egy férfiét és egy nőét.

Harry Potter – feleségét átkarolva – érkezett meg egyetlen lányával. A férfi még megviseltebbnek tűnt, mint amikor legutóbb az iskolába látogatott, Ginny arcán pedig látszott, hogy az elmúlt órákat keserves zokogással töltötte. Az asszony kézen fogva vezette kislányát, Lily Lunát. Bár a gyermek többnyire édesanyjára ütött, már ami a vörös haját és őzbarna szemét illette, megannyi vonását örökölte édesapjától, többek között azt is, hogy szemüveget viselt. Annyiban szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem kellett állandóan hordania, hanem csak akkor, ha távolra nézett.

– Harry, Ginny – üdvözölte őket McGalagony igazgatónő. – Annyira sajnálom, hogy ismét így kell találkoznunk! – szipákolta, miközben odasietett a házaspárhoz.

– Minerva – biccentett Harry, de mielőtt belekezdhetett volna, Ginny megelőzte:

– Van valami hír Albusról? Mi történt a fiammal? Hol van?

Az igazgatónő nagyot fújt a zsebkendőjébe.

– Már kiküldtük érte a keresőcsapatot, Ginny, kérlek, nyugodj meg! Eltévedhetett az erdőben, de ne aggódjatok, mindent megteszünk, hogy mihamarabb megtaláljuk! Minden kollégám őt keresi, sőt az iskolaelsők és a diákprefektus is csatlakoztak! Hagrid úgy ismeri a Tiltott Rengeteget, mint a saját tenyerét… Ha ő nem… – Elcsuklott a hangja, megacélozta a tekintét. – Nem tűnhetett el nyomtalanul! – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy jól van, végül is… a ti fiatok, nem igaz? – mosolyodott el halványan.

Kate figyelmét nem kerülte el, hogy Mr. és Mrs. Potter váltottak ugyan egy pillantást, de nem mondtak semmit. Mind tudták, talán még McGalagony és a kis Lily is, hogy Albus Perselus biztos nem azért tűnt el, mert nem sikerült magától kitalálnia a Tiltott Rengetegből.

McGalagony igazgatónő hezitált.

– Lily, csillagom – szólította meg végül a kislányt –, nem szeretnéd megnézni a Roxfortot?

– Nem! – Ginny Potter hangja ostorként csattant. Kate egyből tudta, miért: biztonságban akarta tudni legifjabb gyermekét. Szeme szomorúan csillant meg, mikor az asszony ekképp folytatta: – Lily marad, Minerva! Nem szeretném, ha ő is...

– Bocsáss meg, Ginny! Megértelek, de Lily ezt nem igazán...

– Tudom, de senki sem vigyázna rá – suttogta Mrs. Potter, ahogy a kislányra tekintett.

– Harry bácsi, Ginny néni! – csendült fel ekkor Victoire hangja.

Kate nyújtózkodott egyet, mikor észrevette a hollóhátas lányt. Victoire aggódva sietett a rokonai elé, és egy széles mosoly keretében felajánlotta, hogy vigyáz az unokatestvérére.

– Vic, nem is tudjuk, hogy köszönjük meg! – hálálkodott Harry, és egy cuppanós puszit nyomott a lány homlokára.

– Ugyan már, tényleg semmiség! Gyere, Lily!

Victoire affelé tyúkanyó volt a Weasley családban, legalábbis Kate ezt állapította meg, miközben macskaként megfigyelt. Nem ismerte mindegyik Weasley-unokatestvért, sőt előfordult, hogy az egyiket összetévesztette egy másikkal, Victoire kitűnt közülük: az egytlen, aki a Hollóhátba került, a nyolcadvéla, az ezüsthajú, az, aki mindenkit védelmezett, legyen szó saját háztársáról, griffendélesről vagy mardekárosról. Lily szemlátomást nagyon szerette őt, izgatott csiripelésbe kezdett, miközben engedelmesen követte a kastély tölgyfaajtaja felé.

Harry és Ginny addig nézték, míg az ajtó be nem csukódott mögöttük. Victoire pont a legváratlanabb pillanatban bukkant fel és vállalta el legkisebb gyermekük felügyeletét. Sosem örültek neki még ennyire. Ginny nem tudta otthon hagyni, mert Harry keresztfia, Teddy dolgozott, és a többi rokon már elindult a Roxfortba, hogy segítsen a keresésben.

– Most már beszélhetünk, Minerva! – fordult Harry az igazgatónőhöz. Minevra elkomorodott. A fejét ingatta.

– Ez a hely nem alkalmas – nézett szét szemöldökráncolva. Kate meglapult, füét-farkát behúzta, azonban még így is mintha magán érezte az igazgatónő tekintetét, pedig az lehetetlen volt. Az idős asszony nem őt figyelte, hanem a messzi távolba meredt. – Gyertek az irodámba!

Harry bólintott.

– Menjünk, Gin – karolta át feleségét, majd megindultak az igazgatónő után.

Kate végre kimerészkedett rejtekéből, ahová hirtelenjében beugrott. Világító szemével követte a házaspár pillantását, aztán megborzongott, és szimatolni kezdett. Nem érzett semmit; macskalétére nem érezte Albust, sem a vérszagot. Ez utóbbinak valamelyest örült, legalább annyit tudott, hogy nem sebesült meg.

Szeme kitágult, amikor végre-valahára szagot fogott: egy idegen szagát. Nekilódult volna, ha nem érzi meg, hogy valaki erősen megragadja.

– Végre megvagy, Kate!

Amorette Cornaro állt sápadtan, de boldogan, ahogy a karjaiba vette őt. Nem törődött kétségbeesett tiltakozásával, a dühös fújtatással, a haragos karmolásokkal, elmosolyodva indult meg vele, vissza a kastélyba.

** * **

Szélesen mosolygott, ahogy ránézett az előtte csodálkozó gyerekre. A mosolya ragyogott, kedves volt és aranyos, de ha valaki jobban belenézett volna a szemébe, meglátta volna a kegyetlenséget. Utálta, hogy meg kell játszania magát, ám tudta, hogy nem tehet mást. A gyerek rászegezte ártatlan, csillogó tekintetét.

– Miért kell ezt csinálnom? – kérdezte kíváncsian. – Én nem szeretném.

– Az meglepetés – mosolygott ő, és egy pillanatra megijedt saját kedvességétől. – Csak csináld! Imperio!

Abban a percben, ahogy ezt kimondta, fellobbant a láng. Diadalittasan mosolygott tovább, és e mosolya kivételesen őszinte volt. Őszinte, mert tudta, hogy megtalálta azt, akit olyannyira keresett: az utolsó tűzmágust…

** * **

– Te meg mi a frászt csinálsz?

Amorette felnézett, amikor Philippe belépett a szobájukba Odette-tel. A kislány világosbarna hajú volt, de szikrázó kék szempárral rendelkezett. Semmiben sem hasonlított az anyjára, s tekintete kivételével az apjára sem.

– Semmit – felelte az asszony.

– Ezt higgyem is el? – vonta föl a szemöldökét gúnyosan a férfi. Odette ide-oda kapkodta a fejét, ahogy a szüleit figyelte. Egyikőjük sem foglalkozott vele, bár ezt megszokta már; amióta az eszét tudta, édesanyja rendszerint civakodott az apjával. Ott martak egymásba, ahol csak tudtak. Minél jobban fájt, annál boldogabbak voltak. – Miben sántikálsz, Amorette? Vagy szólítsalak az igazi neveden?

– Tökéletesen megfelel az Amorette is, Philippe – válaszolta ridegen a nő. – Odette, kincsem, mesélj, mi minden történt veled?

A kislány az anyja háta mögé nézett; nem felelt. Kék szeme nagyra nyílt a félelemtől, ahogy a ketrecre nézett.

– Az nem Mary Jackson macskája? – pislogott. Amorette felnevetett.

– Okos kislány, akárcsak az anyja!

– Te komolyan őt hajkurásztad egész nap? – kérdezte Philippe döbbenten. Felesége bólintott a kérdésre, majd még jobban nevetni kezdett.

– És sikerült is!

– Azt hittem, te is segítesz a Potter-fiú felkutatásában – jegyezte meg a férfi. – Minden tanár őt keresi… Tudod, Albus Perselust, Harry Potter fiát! Mivel tudtommal te vagy a Mardekár házvezetője, amit még máig nem értek, hogy történhetett meg, az elsők között kellett volna lenned! – emelte fel a hangját, Amorette viszont rá sem hederített. Éppen sértődötten fordult el, hogy felvegyen egy köpenyt, és amikor megpördült, kötelessége miatt gyors csókot nyomott Odette arcára, majd elhúzta a száját. Szép arca undorodó grimaszba torzult. Sem a férjét, sem a gyermekét nem szerette, s ezen az utálaton az évek sem segítettek.

– Ki mondta, hogy nem megyek kutatni? – morogta. – Odette, kincsem, maradj itt, kérlek! Apuval mindjárt jövünk – mondta a kislánynak, aki ijedtében csak bólintani tudott. – Gyere már, Philippe!

A házaspár kilépett a folyosóra; az igazgatói iroda felé indultak. Philippe nem akart ránézni a feleségére. Maga sem értette, hogyan szerethetett belé. Annak ellenére, milyen életet éltek, mennyit civakodtak, mennyit bántották egymást, még mindig őrülten szerelmes volt Amorette-be. Eszébe jutottak a régi szép idők, azok a hónapok, esetleg évek, amikor még minden rendben volt közöttük. Most bárhogyan is próbálkoztak, a veszekedésen kívül nem tudtak mit csinálni; még egy-egy könnyebb beszélgetés alkalmával sem jutottak dűlőre, csak sértéseket vágtak egymás fejéhez. Philippe úgy érezte, felesége egyre jobban távolodott tőle, és már csak Odette az, aki összekötötte őket – vagy már ő sem? –, pedig régen minden máshogy volt.

Philippe alig érkezett meg Londonba, egyből összefutott a káprázatosan csinos, fiatal boszorkánnyal. A nő akkor még mosolygós volt, bár néha kissé aggódó és ideges, ám ha ezeket nem vette számításba, egészen szeretnivalónak találta. Nemcsak egy nő volt Philippe számára, hanem a világot jelentette neki. Egyből beleszeretett, és szerencséjére a szülei sem ellenezték. Amorette Jufson árva volt, ezt mondta, így Philippe szülei csak még jobban megszerették őt.

Össze is házasodtak, és igenis boldogok voltak – egy ideig. Amorette megszülte Odette-et, a férfi pedig szárnyalt boldogságában… Aztán az asszony hirtelenjében elvállalta a bájitaltant, amit Philippe nem értett. Amorette anya volt. Anya. Otthon kellett volna maradnia újszülött gyermekével, nem pillanatok alatt főzetek kotyvasztására okítani ostoba nebulókat, akik egyedül ahhoz értettek, hogy mihamarabb felrobbantsanak egy üstöt. A férfi ekkor jött rá, hogy az a heves szerelem, amit a nő iránt érzett, mindvégig egyoldalú volt; Amorette sosem szerette őt, vagy ha mégis táplált iránta valamiféle érzelmet, egészen mást, mint ő.

Milyen ostoba voltam – gondolta Philippe, ahogy a mellette lépkedő asszonyra nézett. – Hogy nem jöttem rá, hogy nem jelentek neki semmit? Hogy nem jöttem rá, hogy csak egy bábú vagyok a számára, akit kénye-kedve szerint mozgathat a sakktábláján?

– Minden rendben? – kérdezte Amorette hűvösen, amikor felpillantott a gondolataiból.

– Persze, szívem.

Philippe számára ezek a szavak sokat értek, de az asszony csak egy rideg pillantással jutalmazta. Nem érdekelte, hogyan nevezte a férje, csak valamiért legyen a férje. Philippe sokszor elgondolkozott azon, miért ragaszkodott az évek során annyira görcsesen, hogy a férje maradjon. Nem félhetett attól, hogy lelepleződik, mert a világ már elfeledte őt. Nem is hasonlított a családjára, úgyhogy sem jelenthetett problémát. Akkor meg miért volt olyan fontos, hogy a férje maradjon? Philippe mindenesetre nem bánta. Szerette a feleségét, a ridegsége ellenére is nagyon mélyen és forrón, ám még nála is jobban, őrült rajongással szerette a lányukat, Odette-et.

– Dumbledore Serege – mondta ki Amorette a jelszót, mikor megérkeztek a kőszobor elé.

Az igazgatói irodában már ott ült a Potter házaspár. Ginevra Potter szívszorítóan zokogott, míg Harry Potter – „a Kis Túlélő”, gondolta magában Philippe gúnyosan – falfehéren helyezkedett el a jobb oldalán.

– Minerva, Harry, Ginny – biccentettek a professzorok.

– Köszönöm, hogy sietettek – mondta az igazgatónő.        

Philippe és Amorette összenéztek, majd helyet foglaltak a házaspár mellett. Amorette érezte, hogy valaki vesébe látó pillantással méregeti. Dumbledore professzor komoran hunyorgott rá a portréjából; az arcán hitetlenkedés uralkodott, mint aki felismerte őt. Amorette tudta, hogy bármennyire is ügyesen bánt a varázslatokkal, a volt igazgatót nem sikerült megtévesztenie.

– Miért akartál velünk beszélni, Minerva?

– Harry, azt hiszem, bekövetkezett, amitől a legjobban féltünk – jelentette ki az idős igazgatónő.

– De hát tudunk róla, hogy van egy új feketemágus! – kiáltotta Ginny. – Mesternek nevezi magát… H-ha jól értesültem…

– Valóban, Ginevra, ám ez a Mester keres valamit.

– De mit? – kérdezte a nő szemöldökráncolva.       

Mindenki legnagyobb döbbentére Philippe szólalt meg; szemét lesütötte, úgy kerülte el felesége tekintetét.

– Az utolsó tűzmágust.

Mikor felemelte a fejét, nem lepődütt meg, hogy Amorette mélységes megvetéssel, gyűlölettel és hitetlenkedéssel meredt rá. Szinte hallotta a hangját a fejében:

Te nyamvadt áruló!

De nem érdekelte.

Az értetlenkedés nyomban felcsapott.

– A mit?

– Az utolsó tűzmágust?        

– És ki az utolsó? – záporoztak a kérdések; Harry és Ginny nem titkolta döbbentét.

Philippe az igazgatónőre nézett; az idős asszony nem úgy tűnt, mint aki meglepődött.

Persze, hiszen az igazgatók mindig mindenről tudnak, ami a kastélyban történik – gondolta, s halvány mosoly ülte meg szája sarkát.

Minerva készségesen vette át a szót; elmagyarázta, hogyan köthetőek a tűzmágusok Griffendélhez, és azt sem felejtette el megemlíteni, hogy ki volt eddig az utolsó.

– Lily? – döbbent meg a szemüveges férfi. – Mármint Lily Evans? Az anyám?

– Igen, Harry. Lily Evans volt az utolsó tűzmágus.

A férfi sokkoltan meredt előre. A szobában levők csendben maradtak, hagytak neki időt, hogy megeméssze az információáradatot. Az egykori igazgatók és igazgatónők portréi kíváncsian figyelték a beszélgetést – főleg Perselus Piton és Albus Dumbledore, bár az utóbbi egyáltalán nem volt meglepődve. Philippe nem csodálkozott többé: Albus Dumbledore valóban mindent tudott.

– Várjunk csak! – kiáltott fel hirtelen Harry. – Azt mondtad, hogy ez öröklődött, akkor...

Nemcsak az ő szemében, hanem feleségéében is megcsillant a felismerés. Már mindent értettek, és ahogy az igazgatónőre néztek, rájöttek, hogy helyes volt a feltételezésük.

– Az utolsó tűzmágus a gyerekeid közül kerül ki, ha valóban Lily Evanst tekinthetjük az eddigi legutolsónak – suttogta Minerva.

Harry és Ginny leplezetlen döbbenettel hallgatták az idős asszonyt. Nem tudták elhinni, hogy valamelyik gyerekük ilyen képességet birtokoljon. Lehetetlennek tartották, pedig lehetséges volt.

– A Mester tud erről – szólt közbe Amorette, aki eddig magában fortyogott a dühtől, hogy a férje ily’ aljas módon elárulta.

Ginny felsikoltott, meghallva a fekete hajú nő szavait, majd elborzadva nézett férjére. Amorette továbbra is mérges volt, de azért kelletlenül belekezdett:

– Kérlek, gondoljatok bele – kérte őket vicsorogva. – James Siriust megtámadják, de mekkora túlerővel! No meg persze azt se feledjük, hogy mind halálfalók gyermekei voltak az illetők! – Ahogy az irodában ülők hallgatták, úgy világosodtak meg. – Aztán Albust is megtámadták, most meg eltűnt – folytatta az asszony. – Minden bizonnyal a Mester is arra gondolt, hogy a Lily név Lily Evanst takar, és mivel tud következtetni, mert nem hinném, hogy ennyire ostoba lenne, bizonyára arra jutott, hogy a tűzmágus csakis egy Potter-gyermek lehet.

– Nem! – sírta el magát Ginny.

– Sajnálom, Gisella – mondta Amorette, de a hangjában egy csepp sajnálat sem volt.

– Ginevra! – visította az asszony dühödten. Nemcsak az bántotta, hogy a tanárnő rosszul mondta a nevét, hanem a hangsúly is, amivel kiejtette. Nem érdemelte meg a nyilvánvaló ellenszenvet.

– Mindegy, Gilda, mondom, hogy mindegy! – ingatta a fejét Amorette, mikor látta, hogy a vörös hajú nő elkeseredetten nyitja a száját a Ginevra névre. – De azért tényleg sajnálom – tette hozzá. Ginny felcsattant:

– Mire megyek a sajnálatoddal?! Eltűnt a fiam, és ez a Mester vagy ki a gyerekeimre vadászik! Harry, csinálj valamit! – fordult végül a férje felé. A szemüveges férfi értetlenül nézett vissza rá.

– Jó, de mit?

– Azt én honnan tudjam?! – sikoltozta, hogy aztán ismét higgadtan válaszoljon. – Valamit, akármit.

Az irodában ülők idegesen néztek össze. Harry nyugtatóan tette a kezét felesége vállára, majd aggódva kérdezte meg:

– Jól vagy, édesem?

– Én? – kédezte Ginny hisztérikusan. – Már miért ne lennék jól? Harry James Potter, most azonnal mondd meg az igazat!

A férfi védekezésképpen emelte fel a kezét. Ginny lassan ismét visszanyerte higgadtságát, ám Harry csak azért is halkan odadörmögte Philippe-nek, hogy minden alkalommal, ha összeszólalkoznak, eggyel több ősz hajszálat fedez fel a hajában.

– Miért ne lennék jól?! – sikítozott ismét Ginny. – A fiam... A fiam… – Remegett meg a szája széle. Amorette itt elégelte meg végleg a hisztériát. Előhúzta a pálcáját, és a megdöbbent asszonyra szegezte.

– Silencio! – Harry, Philippe és Minerva szeme egyszerre kerekedett el. – Bocsánat –szabadkozott Amorette –, de már nagyon untam a folyamatos hangulatváltozásait. Ja és Harry, ne aggódj, a feleséged jól van, csak idegösszeroppanást kapott a fiatok miatt! De nincs gond – tette még hozzá mosolyogva.

A férfi megnyugodva pillantott Ginnyre; az asszony továbbra is csak siratta fiát, akit nagy valószínűséggel elraboltak.

– Azt hiszem, elkanyarodtunk az eredeti témánktól – motyogta McGalagony. Amorette csengő hangon felnevetett, majd Harryre nézett.

– Én a helyedben vigyáznék a gyerekeimre! Merlin a tudója, talán a kis Lily lesz a következő.

A férfi elsápadt, akárcsak Ginny, akinek szerencsére még éppen időben nyomtak le a torkán egy adag nyugtatófőzetet, és most valamelyest helyrejött.

– Ne aggódjatok – mondta McGalagony. – Kijelölünk néhány aurort, akik folyamatosan védik majd őket, rendben?

Harry bólintott, miközben átölelte Ginnyt, és felsegítette a székről.

– Köszönjük, Minerva. Azt hiszem, mi most mennénk… Gin nagyon elfáradt!

– Menjetek csak! – bólintott az igazgatónő, majd elkísérte a Potter házaspárt a kandallóig.

– Ha megjönnek a rokonok, üzenjük nekik, hogy jöjjenek át hozzánk, és kérlek, küldd haza Lilyt – mondta még Harry, aztán zöld lángok kíséretében távozott feleségével.

– Mi is megyünk, igazgatónő – állt fel Amorette. – Még van egy kis beszélgetésem a férjemmel. – Szeme vészjóslóan szűkült össze. – Később még benézünk, Minerva!

Amorette megragadta Philippe karját, és mielőtt az tiltakozhatott volna, csendesen kiráncigálta az irodából. Philippe tudta, hogy most messzire ment. Reggel is, amikor előadást tartott a gyerekeknek a tűzmágusokról, felesége nem kicsit leckéztette meg.

Mikor visszaértek a lakosztályukba, a türelmetlen asszony félrelökte az útból Odette-et, és lassan előhúzta a pálcáját.

– Hibát követtél el – suttogta. – Őrületes hibát – villant meg kék szeme. – Mondd, Philippe? Miért kellett ezt? Nem élhettünk volna békében? Miért, Philippe, miért?

– Anyu...

– Elhallgass, Odette! – mordult rá a kislányra Amorette. – Az apád most túl messzire ment.

– Anyu, ne bántsd! – rimánkodott a gyerek, de az asszony dühödten lökte ismét arrébb.

Philippe döbbenten nézte.

– Megőrültél, Amorette?!

– Azt hiszem, igen, Philippe – válaszolta a nő vihogva. – Miatta lettem ilyen... Miatta. Az Ő hibája minden! Csak fájdalmat tudott okozni!

 – Ez nem igaz – vágott vissza Philippe. – Saját magadat tetted tönkre, Amorette! Én bolond pedig melletted maradtam és nem segítettem!

Amorette figyelmeztetően nézett rá. Mindketten tudták, hogy túl messzire mentek el, azonban valamiért egyiküket sem érdekelte többé igazán. Philippe tovább ingerelte, pedig érezte már, hogy nem kellene.

– Azt hittem, nem igaz a pletyka – mormolta –, de ahogy elnézlek, tényleg az vagy, nem?

Amorette értetlenül hallgatta férjét, aztán felnevetett – ridegen, kegyetlenül, mint akiben nincs szeretet. Nem is volt.

– Mi vagyok? – kérdezte. – Mondd ki, Philippe! Mondd ki!

Amorette felrántotta a talárja ujját. Ott, ahol a bal karja volt, ott, a karján tekerődzött a kígyós koponya. A férfi lehunyta a szemét borzalmában.

Felesége tekintete őrülten csillogott, mint egykor egy kegyetlen halálfalónőé.

– Halálfaló.

 – Ez hiba volt – suttogta Amorette, miközben a pálcájából egy zöld sugár indult útnak.

** * **

Aranysárga dolog csillant meg, mikor a fiú kinyitotta a szemét. Mintha egy cikesz lenne vagy mégsem? Megpróbálta magát feljebb tornázni, hogy láthassa a tárgyat. Nem, tévedett: a lámpa fénye volt, semmilyen cikesz nem repdesett a közelében, csak a képzelete játszott vele.  Egy sötét kis szobában pihent, természetesen a földön, az asztalnál pedig ott ült egy gyönyörű, ezüstszőke hajú lány.

– Szervusz, Albus – köszöntötte csilingelő hangján, miközben kék szeme kegyetlenül villant meg. – Már azt hittem, sosem ébredsz fel – ingatta a fejét helytelenítően, miközben lassan felemelkedett ültéből, és közelebb lépett a fiúhoz.

Albus szeme elkerekedett, ahogy felismerte, ki az.

– Örülök, hogy túlélted – mosolygott rá kegyetlenül Victoire Weasley.