15. fejezet
A régi ismerős
– Albus, várj!
A fiú megtorpant
a folyosón, és visszafordult, hogy Scorpiusra nézhessen. A tejfölszőke
lesütötte a szemét, miközben átkarolta Maryt. Albus türelmetlenül bámult rá, és
várta, hogy végre elmondja, amit akar.
– Mondd már,
nincs sok időnk! – csattant fel dühösen, mikor látta, hogy Scorp még mindig nem
szólal meg. – A Mester már nálunk van!
A hármas elhűlve
meredt Albusra; csak akkor értették meg, miről beszél tulajdonképpen.
Mindannyian tudták, miért ment a Mester Potterékhez – az utolsó tűzmágusért. Scorpius bólintott, majd gyorsan belekezdett
a történetébe, miközben megiramodtak az igazgatói iroda felé.
– Emlékszel –
suttogta halkan –, mikor elrabolták Kate-et?
Albus lehajtott
fejjel válaszolt; hangja alig volt több puszta suttogásnál, sőt még Scorpiusnál
is halkabban szólt.
– Nem tudok nem
emlékezni. Miért kérdezed?
Scorpius
zavarában elfordította a fejét; látszott rajta, hogy kellemetlen neki a téma.
– Arra is
emlékszel – emelte fel kissé a hangját –, hogy mi történt a pályaudvaron
karácsonykor? Mikor a nagyapám...
– Emlékszem –
biccentett gyorsan Albus, hogy oldja a feszültséget. A másik bólintott, majd
gyors pillantást vetett Johnra és Maryre, akik szótlanul sétáltak melletük.
Mély sóhaj
szakadt fel belőle.
– Miután
hazamentünk – kezdte –, az édesanyám veszekedni kezdett a nagyapámmal. A
házimanók gyorsan riadóztatták apámat, aki visszasietett hozzánk, és párbajozni
kezdett a nagyapámmal – folytatta, és a hangja kicsit büszkén csengett. – Apám
megtiltotta neki, hogy még egyszer betegye a lábát hozzánk, de ő mégis eljött –
nevetett fel érdes hangon. – Lupus fedezte fel a házban.
Albus ismét
megállt, és érdeklődve hallgatta tovább barátja meséjét. Nagyon kíváncsi volt a
történtekre Malfoyéknál, azonban tudta, hogy a családja elsődleges prioritást
élvez. Szinte látta maga előtt, mi történik azokban a pillanatokban, míg
Scorpius mesélt. A fiúra nézett, az csendesen mondta tovább:
– Lupus látta,
hogy lent járt nálunk a pincében, így miután nagyapa elment, ő is lement –
suttogta. – Ott volt, érted? Nagyapa volt az, aki...
A Mester diadalittasan elmosolyodott, ahogy Potterék
házát nézte. Felnézett az égre, miközben belépett a kapun. Pálcáját az ajtó
kilincsére szegezte, és szinte vidáman mormolta el a bűbájt:
– Alahomora!
Az ajtó halkan nyikordult egyet, majd dübörögve
kicsapódott.
– Kate-et Lucius
Malfoy rabolta el – mormolta Albus, miközben megdörzsölte a fejét. – Hol van
most, Kate? Még mindig ott? – kérdezte.
Scorpius megrázta
a fejét, majd elmosolyodott. Az egyik szoborra nézett, mely mögött volt egy
kevéske hely – pont annyi hely volt, hogy egy állat elbújhasson mögé. Egy barna
bundájú, villogó szemű macska mászott elő, majd kékesfehér fény vette körbe.
Kate Malfoy leporolta magát, majd kedvesen elmosolyodott, és odalépett hozzájuk.
Amaz nem szólt semmit, nem tudott mit mondani. Albus óvatosan ölelte át a
lányt, mintha attól tartott volna, hogy ismét eltűnik.
– Albus –
mosolygott.
– Lupus szólt
anyának – mondta eközben Scorpius –, anyu pedig kiszabadította Kate-et, majd
nem is olyan rég Roxmortsba hoppanált, és felgyalogolt vele.
Albus bólintott,
majd átkarolta a macskalányt. Örült, hogy ismét láthatja, mert nagyon a
szívéhez nőtt.
A Mester kegyetlenül nézte a szobában játszadozó
vörös hajú kislányt. A gyerek éppen magyarázott valamit a rávigyázó türkizkék
hajú Teddynek. A Mester előráncigálta maga mögül a könnyes szemű Victoire-t,
majd belökte a szobába.
– Szervusz, Teddy!
A fiatal férfi csodálkozva tekintett föl.
– Vic, mit keresel itt? – kérdezte, amint észrevette
a lányt. Odasietett elé, és gyengéden megcsókolta.
Victoire remegve viszonozta, de továbbra is
fájdalmasan tekintett Teddyre. Összekulcsolta a férfiéval az ujjait, majd egy szomorú
mosolyfélét villantott.
– Jól vagy?
Megrázta a fejét, majd kibontakozott az öleléséből,
és pár lépést tett hátra. A vörös hajú Lily érdeklődve figyelte őket,
csodálkozás és értetlenkedés csilant meg a szemében. Zavarta, amiért nem tudta,
mi a baja unokatestvérének.
– Annyira sajnálom,
Ted – remegett meg Victoire hangja, s mielőtt a türkizkék hajú férfi
megkérdezhette volna, hogy mit, cselekedett.
Lily felsikoltott.
Victoire Weasley kezében megvillant a pálca, és
vöröses fény tört ki belőle, mely pont a mellkasán találta el Teddyt.
– Stupor!
A férfi szeme lecsukódott, majd hangtalanul esett
össze. A Mester belépett a szobába, és rámosolygott a vörös hajú kislányra.
– Megvagy, Lily Potter!
– Albus, minden
rendben? – érintette meg Kate a fiú vállát, mikor megálltak az igazgatói iroda
előtt.
A fiú nem tudta
elképzelni, hogy érhettek oda ilyen hamar. Lába szinte ösztönösen vitte őt a
biztonságos hely felé. Ránézett Kate-re, majd megrázta a fejét. A lány nem
értette a viselkedését, de mikor megszólalt, teljesen elsápadt.
– Elkéstünk.
– Hát ti meg mit
kerestek itt? – Az ötös megfordult, és szembetalálta magát Isidora Jackson
kérdő tekintetével.
Az asszony tett
pár tétova lépést a gyerekek felé, majd megállt tőlük nem messze, és érdeklődve
várta a magyarázatot.
– Inkább azt
mondja meg, hogy mi a jelszó! – mondta hirtelen Albus, majd sietve hozzátette:
– Elkezdődött.
Az auror arcából
éppúgy szaladt ki a vér, akárcsak Kate-nek; tekintete előbb a macskalányra,
utána Albusra rebbent. Bólintott, majd sietve odalépett melléjük, és a
kőszoborhoz fordult:
– Éljen
Dumbledore Serege!
A kőszobor
félreállt az útból, és lassan megjelent a csigalépcső, mely az igazgatói
irodához vezetett. Mrs. Jackson hátralépett, majd megfordult, és a gyerekekre
nézett.
– Ha siettek,
talán még elkaphatjátok McGalagony professzort – felelte Albus kérdő tekintetére.
– Maga nem jön
velünk, Isidora? – kérdezte John.
Az asszony
szomorúan elmosolyodott, majd megszorította John kezét. Mikor megszólalt, a
hangja halk volt, mégis erőteljes, parancsoló.
– Nem mehetek,
nem hagyhatom el a helyemet. Nektek kell mennetek!
Albus bólintott
az asszonynak, aztán előreindult az igazgatói felé, nyomában a macskalánnyal.
Még hallotta, ahogy Mrs. Jackson lentről sok szerencsét kíván nekik.
Tudta, szükségük
lesz rá, mert már közel volt a vég.
A kis Lily megfogta a mellé leguggoló Mester kezét,
és egy széles mosolyt villantott rá, olyat, amilyet mindig is szokott, ha
meglátta őt.
– Hova megyünk?
– Segíts nekem, Lilykém – suttogta a mágus, ahogy
végigsimított a gyerek arcán. – Segíts nekem, és jutalmat kapsz érte!
Lily kíváncsian nézett a Mesterre, majd a mögötte
álló Victoire-ra. Mindkettőjük arcán kedves mosoly ült ki, és a Mester
mézesmázos hangjától nagyon boldog lett. Érezte, hogy valami különleges,
szokatlan dolog fog történni, csak arra nem jött rá, hogy ez számára jó vagy
rossz… Azonban tudta, hogy szereti őket, így nem félt tőlük. Nem félt, és ebben
nagyot hibázott.
– És mit?
– Az titok, Lilykém – mondta a Mester. – Ugye
szereted a titkokat, kicsi Lily?
– Nagyon meg fogok lepődni? – kérdezte a kislány.
A Mester egyből bólintott, miközben megpuszilta a
gyerek arcát. A kislány felállt, majd követte az elinduló Vicet.
– Akkor menjünk – válaszolta komolyan.
Nem vette észre, ahogy a Mester szeme gonoszan
megvillan, és ahogy kegyetlenül ránézett.
– Higgy nekem, Lily – mosolygott a mágus –, nagyon
meg fogsz lepődni.
A kislány viszonozta a mosolyt, majd előreszaladt.
Nem hallotta, ahogy a Mester halkan megszólal, és a szó, amit mondott, a
sorsáról döntött.
– Halálosan.
Albus gyorsan
lenyomta a kilincset, és belépett az igazgatói irodába. Nem vesződött a
kopogással, mert tudta, hogy az időbe telik, és pont ez az, ami nekik szörnyen
kevés volt. Az iroda üres volt, akárcsak McGalagony széke. Az igazgatónő nem
volt ott; nem volt ott senki.
– Na?
A többiek is
beléptek az irodába, majd rémülten vették tudomásul, hogy McGalagony bizonyára
már elment a gyűlésre. De senki nem volt oly rémült, mint Albus, akit hirtelen
öntött el düh, hogy Mrs. Jackson valószínűleg tudta, hogy az igazgatónő nincs
már a Roxfortba, mégis felküldte őket az igazgatóiba.
– Most mit
tegyünk? – kiáltotta John, miután meggyőződött, hogy McGalagony valóban nincs
az irodában.
– Nem tudjuk
őket értesíteni, és lehet, hogy a Mester már el is rabolta Lilyt – hadarta
gyorsan Mary, majd mind Albusra néztek.
A fiú szemhéja
lecsukódott; nem akarta, hogy a többiek lássák, valójában milyen gyenge. Szúrta
a szemét a sós könnye, melyet el akarta takarni a világtól, s a Mester
kárörvendő kacagása visszhangzott a fülében.
Lily értetlenül nézett a Mesterre.
– Hol vagyunk?
– Biztos helyen, csillagom – mosolygott a mágus.
A kislány körbenézett a sötét teremben, majd
megborzongott.
– Mikor megyünk már haza? – kérdezte.
– Nem érdekel a meglepetésed?
A mágus tudta, hogy kell felvillanyoznia egy gyerek
kíváncsiságát; ehhez mindig is értett.
Albus
öntudatlanul ült a földre. Karjaival átfogta a térdét, és a távolba nézett. Az
irodában levő gyerekek mind tudták, mit jelent ez: elkéstek. Mary leült a fiú mellé, és megfogta a kezét; gyengéden
megszorította, hogy jelezze neki, ők itt vannak vele.
– Mihez kezdesz,
Albus Perselus?
A fiú
csodálkozva kapta fel a fejét, majd a hang után kezdett kutatni, melynek csakhamar
gazdáját megtalálta. Az íróasztal mögötti falon lógó portré volt az. Albus
felállt, és odasétált a portré elé, melynek lakója halkan, ismét kérdezett:
– Nos? Mi a
válaszod, ifjú Albus Perselus?
A félhold alakú
szemüveg mögül megnyugtató égszínkék tekintet szegeződött rá. Könnycseppek
gördültek a hosszú ezüstszakállra, s a festett arc büszkén, szinte kihívóan
nézett Albusra.
– Dumbledore –
lehelte a fiú.
– Valóban –
mosolygott rá a portréalak –, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, fiam!
Mihez kezdesz?
Albus zavartan
nézett hátra a barátaira, akik tapintatosan elfordultak tőle, hogy ne zavarják
őt a volt igazgatóval való beszélgetésben.
– A Mester
elrabolta a húgomat, professzor – mondta Albus. – Kötelességem őt megvédeni,
azaz...
– Azaz?
Dumbledore
professzor szélesen mosolygott rá, melyet a fiú alig bírt viszonozni. Lehajtotta
a fejét, miközben ökölbe szorította a kezét.
– A szüleim nem
bíztak bennem – mondta. – Nem mondták el, hogy mi folyik a háttérben!
– Miért? –
hunyorgott rá a volt igazgató. – Te elmondtad nekik, amit tudtál?
Albus lesütötte
a szemét, mellyel egyben bevallotta, hogy ő sem mondott semmit. A professzor
komoran bólintott, mint aki tudta.
– Akkor mit
vártál, fiam?
– Magam sem
tudom – suttogta halkan.
Dumbledore
megsimogatta hosszú szakállát, miközben az előtte álló fiúra nézett. A roxfortos
taláron megcsillant a Hollóhát jelvénye, mely szokatlan volt egy Pottertől. A
professzor előrébb hajolt, és csillogó szemekkel nézett Albusra.
– Mit fogsz
tenni? Ne feledd – mondta szelíden –, te nem csak egy fiú vagy! Te az a fiú vagy.
Albus szeme
megvillant. Túlságosan ismerősek voltak számára ezek a szavak, és tudta is,
hogy honnan. Mary ugyanezeket vágta a fejéhez akkor, mikor összevesztek. Csak
ekkor értette meg a jelentésüket. Ahogy belenézett Dumbledore kék íriszeibe,
rájött, mire gondolt az öreg professzor. Ha bízik magában, bármire képes, mert ő Harry Potter fia. Mert benne van a
vérében. Szinte suttogva szólalt meg:
– A húgom már a
Mesternél van, professzor!
– És ki a
Mester, Potter?
Perselus Piton
szúrósan nézett rá. A fiú gondolatban elnevette magát, mikor érezte, ahogy a
két volt igazgató kereszttüzében áll. A két igazgatóéban, azokéban, kikről a
nevét kapta.
Albus Perselus.
A két portréra
tekintett, majd eszébe jutottak a Mester szavai. A szavak, melyek annyira
ismerősek voltak a számára, csak nem tudta, hogy honnan.
– Jó téged látni, Al – mondta halkan a Mester,
miközben közelebb ment hozzá, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. –
Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy
aggódtam érted!
A fiú számára
villanások voltak, a kép pedig lassan kezdett összeállni, ahogy visszagondolt
karácsonyra, főleg a lányra.
– Jó téged látni, Al – mondta a lány, majd lehajolt,
és adott két puszit a fiúnak. – Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor
megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!
Albust
elárasztották az emlékek.
– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét a fiú. –
Kerülöm a bajt, ne aggódj!
Mindig is
kerülte a bajt, rendszerint a baj találta meg őt, de az a hang...
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait
– suttogta halkan a Mester. – De...
– De néha nem árt láthatatlanná válni – vágott közbe
Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott a vér.
Azt a hangot nem
akkor hallotta először. Emlékezett mindenre... Emlékezett arra is, mikor az
anyjával beszélt.
– Lényegtelen – mondta végül, majd elmosolyodva így
kérdezett:
– Apa? Itthon van?
– Nincs itthon – válaszolta suttogva a nő. –Elment
Hermione nénikéd a családjáért.
Albus szeme
elkerekedett döbbentében.
Szervusz, Albus.
Szervusz, Albus.
Szervusz, Albus.
A Mester hangja
dübörgött a fülébe, a tekintete pedig elhomályosult.
– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karjait
– suttogta halkan a Mester. – De...
– De néha nem árt láthatatlanná válni – vágott közbe
Albus, és érezte, ahogy az ereiben megfagyott a vér.
– Látom, emlékszel – kacsintott a Mester. – Tudod –
húzta fel a szemöldökét, akárcsak az előbb Al –, ott voltam.
Újabb emlék
jutott az eszébe, ahogy eltűnődött.
– Nem bölcs vagyok, Weasley lány – villantott egy
szomorkás mosolyt Myrtle. – Csak ismerem az életet. És attól, mert hisztis
vagyok és sírós, az nem jelenti azt, hogy nem tudom milyen az élet! – Érződött
a hangján, hogy mindjárt sírni fog, ezét a két hollóhátas csöndben maradt.
–Tudod, Albus – suttogta a lány közelebb lebegve a fiúhoz –, az igazi titkok
néha több száz méter mélyen vannak eltemetve a föld alá.
A fiú felnézett
a két portréra, majd lassan bólintott. Dumbledore büszkén nézett rá, akárcsak
Perselus Piton. Albus agyán átfutott a gondolat, hogy Piton talán most az
egyszer büszke rá.
– Gyerünk! –
indítványozta, ahogy a barátaira tekintett, majd futólépésben iramodott az ajtó
felé.
– Hova megyünk?
Mary sietve
próbált felzárkózni mellé, ő viszont csak futott és futott; nem úgy tűnt, hogy
fog válaszolni.
– Albus? –
lihegett John is. – Hova megyünk?
A fiú nem
válaszolt, csak megállt a lányvécé előtt. Mary és Kate értetlenül néztek össze,
akárcsak a fiúk.
– Hisztis Myrtle
mosdójához futottunk? – meredt a mosdó ajtajára undorodva Scorpius.
Albus leintette,
majd belépett a helyiségbe. Myrtle ott lebegett az egyik vécé fölött, és
bólintott a fiúnak, mikor az ránézett. Kivételesen nem mondott semmit, csak
komolyan figyelte a hollóhátasokat.
A fiú előhúzta
az álgalleonját, amit még Victoire csinált neki, és belekarcolta az üzenetét.
Csak remélni tudta, hogy az illető meg fogja kapni, hisz karácsonykor az
ajándékba világosan leírta, mindig hordja magával.
– És most mit
csinálunk? – kérdezte csípőre tett kézzel Mary.
Albus egyből
tudta rá a választ.
– Várunk.
Nem kellett
sokat várniuk, a mosdó ajtaja lassan kinyílt, és feltűnt benne egy bozontos,
lángvörös hajú lány feje. Albus biccentett a lánynak, hogy jöjjön beljebb. Rose
Weasley értetlenül tett eleget kérésének.
– Miért hívtál
ide?
A többiek
kíváncsian néztek a fiúra, aki szélesen elmosolyodott.
– Nyisd ki nekem
a Titkok Kamráját!
Rose szeme
elkerekedett, de azért remegve odaállt a csap elé, és erősen koncentrálni
kezdett. Albus komoran figyelte őt, és amikor a lány megszólalt, magában
fohászkodott, hogy sikerüljön neki.
– Tárulj fel!
A lány Alra pillantott,
aki megrázta a fejét. Embernyelven volt. Rose újra próbálkozott, ám most többet
koncentrált.
– Tárulj fel!
A csap nyomban
felizzott és forogni kezdett, amint a lány sziszegett. A következő pillanatban
pedig az egész mosdó megmozdult – pontosabban elsüllyedt a falban. A helyén egy
cső szája jelent meg, egy akkora csőé, amibe egy ember könnyen belefért.
– De hát...
Hogyan? – dadogott Rose döbbenten, miközben a többiekre pillantott. Mindenki
legalább olyan döbbent volt, mint ő.
Albus nemet
intett, majd eltökélten a nyíláshoz araszolt.
– A húgom
odalent van – mondta halkan. – Lemegyek, és megmentem őt! Nem kell, hogy velem
jöjjetek – vékonyodott el a hangja, ami megcáfolta az állítását. – Egyedül is
boldogulok!
Mindenki
egymásra nézett, végül Kate lépett oda mellé elsőként.
– Mire valók a
barátok? – kérdezte.
– Mind veled
megyünk – tette hozzá John a többiek szapora bólogatása közben.
Albus hálásan
elmosolyodott; óvatosan beleereszkedett a csőbe, majd elengedte peremét. A
barátai követték őt.
Mintha egy végtelenül hosszú, sötét csúszdán siklanánk
végig!
– Ez volt Albus első gondolata. A cső több helyen is elágazott, és ezek a
mellékágak szűkebbek voltak – egy ember nem fért el benne.
A cső hirtelen
fordult vízszintesbe, és Albus kiröppent a végéből. Hatalmas csattanással
landolt a nedves, kövezett alagút padlóján. Ruhája csupa latyak volt, de azért
hősiesen felsegítette a lányokat a földről.
Egy hatalmas
kőomlás torlaszolta el tovább az utat, bár egy helyen egy kisebb átjáró volt
építve. Albusnak eszébe jutott, mit mesélt az apja. Ron bácsikája csinálta az
átjárót, hogy Albus apja kimenekíthesse Ginny Weasleyt, Albus édesanyját. A fiú
sosem örült még ennek ennyire, így egyből átmászott a kőomláson, majd
átsegítette a lányokat.
– Figyeljetek –
fordult a többiekhez –, nem mehetünk mind tovább!
– De hát... –
kezdett el egyből tiltakozni a többi gyerek, azonban a fiú szigorú tekintetét
látva abbahagyták.
– Csak én meg
Rose megyünk tovább – mondta Albus olyan hangon, hogy senki nem mert
ellenkezni. – Ti értesítitek a Rendet.
– Ez nem jutott
eszedbe, mielőtt lejöttünk?
Scorpius
szemrehányóan nézett a fiúra, de az csak megvonta a vállát.
– Bocs,
elfelejtettem.
– Akkor hogy
jutunk fel? – makacskodott tovább a fiú.
– Majd hívunk
seprűket a seprűtárolóból – mondta Mary.
Albus bólintott,
aztán Scorpiusra pillantott, hogy lássa, van-e még valamiféle problémája. Scorpius
már nyitotta volna szólásra a száját, de a macskalány vigyorogva közbelépett.
Albus levált
Rose-zal a csapatról, majd tovább indultak. Az alagút egyre csak kanyargott,
miközben minden idegszála megfeszült az idegességtől.
– Mit csinálsz velem? Ez nem a meglepetés! Engedj
el! Engedj el! – sikítozott Lily, de a Mester csak kegyetlenül kacagott tovább.
– Most már az enyém vagy, aranyom! – nevetett fel a
mágus. – Senki sem menthet meg!
Nagy sokára
végül maguk mögött hagyták az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találták
szembe magukat. Két elnyúló kígyó domborműve díszítette a falat, a hüllők szeme
helyén pedig fénylő smaragdok ültek.
Rose reszketve
lépett a fal elé; tudta, mi a dolga, ám mégis annyira furcsa volt számára
mindaz, amit művelt. Persze hallott arról, hogy az apja miképp nyitotta ki a
kamrát, de tudta, hogy az apja – vele ellentétben – nem beszélt igazából
párszaszóul, csak utánozta azt. Nem értette, hogy akkor ő miért érti a kígyók
nyelvét.
A kígyószemek
kíváncsian villantak meg, a lány pedig mély, búgó sziszegéssel fordult
hozzájuk.
– Tárulj!
A fal közepén
egy egyre táguló rés jelent meg. A két kígyó-dombormű pedig eltávolodott
egymástól, és a titkos átjáró a szárnyaival együtt eltűnt a falban. Albus megpróbálta
legyőzni a félelmét; összeszedte minden bátorságát, és Rose-zal az oldalán
belépett az ajtón.
A terem hosszú
volt, és félhomályba burkolózott. A mennyezet a sötétbe veszett, és
kígyófaragványokkal díszített oszlopsorok támasztották alá. Furcsa, zöldesen
derengő fény töltötte be a termet; az utolsó két oszlopnál pedig egy hatalmas
szobrot világított meg. De annál is jobban az előtte – azon az ismerős asztalon
– fekvő alakot.
Az alaknak
lángvörös haja volt, és szeplős, sápadt arca. Fölötte pedig egy újabb ismerős
állt; sötétbarna haja kontyba volt rakva, barna szeme pedig szokatlan módon
csillogott. Hófehér ruhában állt mozdulatlanul, mintha esküvőre készülne. Az
arca sápadtabb volt, mint eddig, és mikor észrevette a belépőket, ismerősként
köszöntötte őket.
Ő volt az.
A Mester.
– Szervusz,
Albus! – köszöntötte a fiút halkan.
Elmosolyodva
tekintett a fiúra, miközben lehajolt, és kisimított pár tincset a vörös hajú,
ájult kislány arcából. Albus remegve vette tudomásul, hogy a földön ott fekszik
a húga, Lily Luna Potter.
– Már azt
hittem, hogy sosem jössz – folytatta tovább a mágus. – Akkor hol marad a móka?
–A termet betöltötte a kegyetlen, őrült kacagása, miközben lassan elővette a
pálcáját. – Vedd elő te is – intett a fiúnak –, mert ma megmérkőzünk! – Nem
várta meg, hogy Albus előhúzhassa a pálcáját...
Linda Granger
őrülten felnevetett, majd legyintett a tiszafapálcával, melyből egy zöld
fénysugár indult útnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése