Utolsók
sorozat
1. kötet
Az utolsó tűzmágus
írta:
Dettanetta
Minden
jog J. K. Rowling tulajdona, én csupán kölcsönvettem a szereplőit és a
helyszíneit a magam és mások szórakoztatására; e sorozat megírásából semmiféle
anyagi hasznom nem származik.
Tartalom
Mindannyian
tudjuk, hogyan végződött Rowling epilógusa.
A Roxfort
Expressz útnak indult, s valamelyik fülkéjében ott ül Albus Perselus Potter is
– kétségek között, reménykedve, hogy a Teszlek Süveg megkegyelmez neki, és a
Griffendélbe rakja.
Az egész
családja híres, édesapja egy élő legenda, aki nagy tetteket hajtott végre,
elhozva a békét és a boldogságot a világ számára.
Ám
semmi sem tart örökké
– tartja a mondás.
„–
Lehet, hogy létezik valahol még egy Mardekár-leszármazott, csak hallgat, mint a
sír, és még nem meri felfedni magát.”
Az utolsó
tűzmágus hatalmas erővel rendelkezik, segítségével el lehet nyerni az örök
halhatatlanságot, legyőzhetetlenséget.
A Mester egy új
feketemágus, aki tanult előde hibájából, és még egyszer nem szándékozik
ugyanazokat elkövetni. Rémisztőbb, kegyetlenebb, és a világban eluralkodik a
pánik. Úgy tartják, még maga a követei sem tudják, ki is ő valójában. S a
Mester őt keresi, az utolsó tűzmágust.
Most minden
Albuson múlik. Mert ő Harry Potter fia, mert azt hiszik, olyan, mint az apja. A
világ megmentésre vár, Albust akarja, és a fiú nincs egyedül – hűen segítik őt barátai,
köztük a tudálékos Mary Jackson, az álmatag John White, a feketebárány Scorpius
Malfoy és a nyolcadrészt véla Victoire Weasley, aki két tűz közé szorul, s
döntenie kell, kit választ: a családját vagy a barátját?
„Egy
háborúnak már vége...
De
egy újabb van előkészülőben...”
– o –
1. fejezet
Amikor
minden elkezdődött...
Borongós őszi nap volt, amit a fiú
kifejezetten utált. A vonat zakatolva haladt kitűzött célpontja felé, azonban
az egyik fülkéjében egy kócos, hollófekete hajú fiú elfordította fejét az ablaküvegtől.
Smaragdzöld szeme összeszűkült, ahogy az előtte ülő vigyorgó, lángvörös hajú
lányt figyelte.
– Ki vele! – követelőzött a lány, ám a
fiú továbbra is értetlenkedve nézett rá.
– Miről beszélsz, Rose?
Rose Weasley nem hiába volt szakasztott
mása édesanyjának – leszámítva természetesen a lángvörös hajkoronát –, egyből
tudta, hogy unokatestvére hazudik, ugyanis kerülte a tekintetét.
– Miről? Miről? Ne játszd az értetlent,
Albus! – csattant fel egyből, de a fiú csak megvonta a vállát. – Hékás! – szólt
utána. – Most meg hova mész?!
Albus megrázta a fejét, majd válasz
nélkül sétált ki a kupéból, maga után hagyva egy nagyon ideges Weasleyt. Nem
hiányzott neki egyik családtagja sem, főleg nem a bátyja, James. Csak őt nem akarta, pedig nem volt egy rossz
testvér, azonban kifejezetten a nagyapjukra, a néhai James Potterre ütött. De
hamarosan megérkeznek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol
lehet, hogy mindennap látja; ám ha szerencséje van, lehet, sikerül elkerülnie… Őszintén
remélte, hogy így fog történni.
Ahogy elgondolkodva járta a vonat folyosóját,
kutató, kíváncsi szempárokkal találkozott; szinte mindenki őt leste. Hát
persze, ki ne szeretné látni a nagy Harry Potter fiát? A híres-neves Harry
Potter fiát, akinek az apja legyőzte minden idők legnagyobb feketemágusát, Voldemortot?
A varázslók és a boszorkányok már tizenkilenc éve gratulálnak az apjának, pedig
mikor volt már, hogy legyőzte? Tizenkilenc
éve, nem pár héttel ezelőtt!
Hogy elkerülje az újabb, kíváncsi
embereket, gyorsan benyitott az egyik fülkébe. Ketten ültek bent, egy lány és
egy fiú. Látszólag mindketten Albusszal egyidősek voltak; a lánynak
gesztenyebarna haja göndör tincsekben hullott a vállára, hatalmas
csokoládébarna szemével pedig egyenesen a belépőre fókuszált. A mellette ülő
fiú szalmaszőke haja a hossza miatt Lucius Malfoyra emlékeztette Albust;
acélkék tekintetével megnyugtatóan nézett rá.
– Elnézést, leülhetek? – kérdezte tőlük
halkan, majd nyelt egyet, és hozzátette: – Az unokatestvérem halálra idegesít,
ezért keresnem kellett egy másik kupét.
– Nyugodtan – intett a fiú, szája széle
mosolyra kunkorodott. – A nevem John White, ő pedig az egyik barátom, Mary
Jackson – mutatott a lányra. Albus megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Albus Perselus Potter – mutatkozott
be, mire a lány – Mary, pontosított
magában – egyből felnézett a vezetékneve hallatán. Sápadt arcán érdeklődés
tükröződött; csodálkozva szólalt meg:
– Az apád Harry Potter?
– Igen – felelte Albus feszengve. A lány
összenézett Johnnal, de nem válaszolt, mikor észrevette, mennyire érzékenyen
érinti Albust az édesapja nevének emlegetése; helyette lehajolt, hogy kivegye a
kosarában nyugvó macskáját. Az állat barna színű volt, és két nagy, világító
szemével nézett a többiekre.
– Bemutatom Kate-et – mosolygott Mary,
látva Al hitetlenkedő pillantását. A fiú nem akarta elhinni, hogy ez a lány is
macskabolond, ugyanis Hermione nénikéje szintén tartott macskát, nem is egyet.
Miután ezt szóvá tette, Mary sértődötten húzta fel az orrát. – Kate nem
akármilyen macska!
– Hát akkor?
A lány büszkén szegte fel a fejét,
miközben macskájára pillantva elérzékenyülten válaszolt.
– Anyukámtól kaptam, aki azt mondta,
hogy tizenegy évvel ezelőtt egy szakadt ruhás, fiatal nő kopogott be hozzá egy
pohár vízre szomjazva – mesélte. – Mialatt a vizét itta, édesanyám kiment, hogy
megnézzen engem, és mire visszaért, a nő eltűnt, nem hagyva maga után semmi
mást, csak ezt a macskát és egy üzenetet, amin az állt, hogy a neve Kate.
– De miért hagyna valaki egy macskát
nálatok? – értetlenkedett John, amiből Albus arra következtetett, hogy még ő
sem ismerte ezt a történetet.
Mary látványosan az „égnek” emelte a
szemét, majd megcsóválta a fejét. Elhúzta a száját, miközben válaszolt:
– Anyu szerint Kate különleges állat...
Mintha nem lenne teljesen macska... – vallotta be. Albusnak egyből az animágus
Peter Pettigrew jutott az eszébe, aki tizenkét éven keresztül élt a nagybátyja,
Ron Weasley Makesz nevű patkányaként, de amilyen gyorsan bevillant neki ez az
emlék, úgy vetette el az ötletet.
Ugyan már! –
Felhorkantott, ahogy még egyszer végiggondolta; másodjára is butaságnak tűnt. – Az nem lehetséges, hogy egy csecsemő
animágus legyen! Egyszerűen képtelenség!
– Jól van – adta meg magát –, elhiszem,
hogy a macska különleges.
A lány csillogó szemmel nézett rá, majd
egy elbűvölő mosolyt varázsolt az arcára, és lelkesen mesélni kezdett nekik,
hogy a kis Kate milyen furcsaságokat hajtott végre ezalatt a tizenegy év alatt.
Végül John volt az, aki erélyesen közbevágva elterelte a beszélgetést,
megmentve magukat egy újabb monológtól.
– Ti melyik házba akartok kerülni?
– A Griffendélbe – vágta rá Albus. – A
családomban szinte mindenki griffendéles volt. Anya, apa, nagynénik,
nagybácsik... Sőt rengeteg unokatestvérem, például Fred, Roxanne, Dominique,
Louis, Molly és Lucy, valamint a bátyám, James.
– Vannak egyáltalán a családodban
olyanok, akik nem a Griffendélbe jártak? – nyögött fel kikerekedett szemekkel
John.
– Victoire unokatesóm a Hollóhátba jár,
most lesz hetedéves, de ha jól tudom, akkor a dédanyám, Dorea Black is azt a
házat boldogította, megszakítva a nemes Mardekár hagyományát – merengett el a
fiú, majd várakozva nézett a másik kettőre. Elsőként John ragadta magához a
szót.
– Én szerintem félvér vagyok – kezdett
bele. – Apa aranyvérű családból származik, de kvibli, anya viszont boszorkány.
Hugrabugos volt, ahogy a családom nagy része, azonban anyu húga hollóhátas, míg
a fia, Edward, aki most lesz másodéves, griffendéles… Úgyhogy nekem teljesen
mindegy, melyik házba kerülök – vonta meg a vállát –, csak a Mardekárba ne. És
te, Mary?
– Az anyukám és az apukám is mugliszületésű
boszorkány illetve varázsló – magyarázta Albusnak –; mindketten a Hugrabugba
jártak, de anya azt mondta, kizárt, hogy abba a házba kerüljek, ugyanis
szerinte vág az eszem, mint a borotva.
Mindhárman lesütötték a szemüket és
mélyen a gondolataikba merültek, mert szégyellték, amiért ilyen sokat mondtak
el a családjukról. Albust személy szerint annyira nem bántotta, mert szívesen
beszélt a rokonairól, különösen családja legfiatalabb tagjáról, Lilyről. Húga
két évvel volt kisebb nála, de annyira imádnivaló teremtés volt, hogy mindenki
első látásra megkedvelte.
Az út hátralevő részében csak néha-néha
beszélgettek, akkor is semleges témákat hozva fel, mint például a kviddics,
melyben Al kifejtette, hogy egyelőre úgy véli, hajtó lenne a legszívesebben,
mert az sokkal jobban megy neki, mint a fogó poszt; abban James a nyerő. Bár
úgy vélte, tehetséges abban is, Jamesnek a vérében volt a cikesz elkapása, így
mellette mindig másodlagosnak érezte magát. John ehelyett inkább terelőt
választotta, míg Mary szintén a hajtó mellett foglalt állást, noha
elgondolkodott az őrzőn is; mindkettő nagyon közel állt a szívéhez, mert a
szülei is kviddicseztek, mikor a Roxfortba jártak.
Meglepően hamar telt el a vonaton
töltött idő. Albus kifejezetten jól érezte magát új barátai körében, akik szemlátomást
szintén megkedvelték; mosolyogtak és nevettek a megjegyzésein, sőt kíváncsian
faggatták, kérték ki a véleményét bizonyos témákban. Most már csak reménykedni
tudott benne, hogy a Teszlek Süveg ugyanabba a házba osztja be őket.
Annyira elmerültek a beszélgetésben,
hogy először fel sem figyeltek a kopogásra. Felkapta a fejét, majd mikor meglátta
a belépő Victoire Weasleyt, az egyik prefektust – egyben iskolaelsőt –, nem
tudta megállni, hogy ne vigyorodjon el. Unokatestvére nem hozott szégyent sem
az egynegyed részt véla anyjára, sem a francia családjára. Ezüstszőke
hajzuhatagát lazán copfba kötötte, mélykék szemét pedig egyenesen Albusra
függesztette. Szakasztott mása volt gyönyörű édesanyjának, Fleur Delacournak;
egyetlen vonása sem utalt arra, hogy valóban Weasley lenne.
– Szia, Albus – mosolygott a fiúra
lágyan, majd a többiekhez fordult. – Victoire Weasley vagyok, a Hollóhát
hetedéves prefektusa. Csak szerettem volna szólni, hogy mindjárt leszállunk,
úgyhogy lassan szedelőzködjetek ti is! Sok sikert a beosztáshoz, remélem, mindhárman
hollóhátasok lesztek – tette még hozzá kacsintva.
A három gyerek idegesen pillantott
össze, de végül Albus volt a legbátrabb, ő lépett ki elsőként a fülkéből.
Miután leszálltak a vonatról, megpróbálta megkeresni unokatestvérét, Rose-t, ám
a lány eltűnt a diákok tömegében, akárcsak James Potter – ez utóbbit Al egy
cseppet sem bánta.
– Elsőévesek – brummogott egy ismerős
hang –, ide hozzám!
Hagrid, a Roxfort vadőre vigyorogva
nézett a megszeppent elsősökre, és amikor sikerült a közelébe férkőzniük, egy
kisebb, csontropogtató ölelésben részesítette Albust. Mary és John A fiú úgy
érezte, mintha eltört volna néhány bordája, azonban a félóriás nem hagyott neki
időt, hogy levegőhöz jusson, rögvest megkérdezte, hogy van a családja. Elhaló
mosollyal válaszolt neki.
– Remekül...
Hagridot nem lehetett ilyen könnyen
lerázni.
– Merre lófrál a csirkefogó bátyád? –
érdeklődött vidáman, de Al csak a fejét ingatta.
– Halványlila gőzöm sincs, ám őszintén
remélem, minél messzebb tőlem.
Minden gólya ámulva bámulta a hatalmas
tavat, mely mögött ott állt a Roxfort teljes valójában. Még Albus szeme is
kikerekedett, pedig megannyi emléket látott korábban az iskoláról, élőben viszont
sokkal szebb volt.
– Csónakonként négy ember és nem több! –
parancsolta a félóriás, miközben a csónakflottára mutatott, mely egyáltalán nem
tűnt biztonságosnak.
– Mindenki beszállt? – nézett körbe,
majd miután meggyőződött ennek valójáról, harsogva kiáltotta el magát:
– Mehet a menet!
Albus Maryvel, Johnnal valamint az épp
előbukkanó Rose-zal került egy csónakba, aki egy szót sem szólt hozzá. Al jól
tudta, hogy unokatestvére még mindig haragszik rá, mert nem mesélte el, mit
suttogott a fülébe az apja a pályaudvaron. Mély sóhaj szakadt föl belőle, ahogy
visszagondolt arra a beszélgetésre; fülében élénken csengtek a szavak, amik
meggyőzték őt: választhat a Griffendél és Mardekár között.
Mikor a Roxfort kapujához értek, a
tölgyfaajtó előtt egy mosolygós, pufók arcú férfi várta őket, akiben Albus
egyből felismerte szülei régi barátját, Neville Longbottomot, aki nemcsak az
iskola gyógynövénytan professzora, hanem a keresztapja is volt.
– Neville bácsi – köszönt egyszerre Rose
és Albus. A férfi mosolyogva üdvözölte őket, majd a félóriásra sandított.
– Innen átveszem őket, Hagrid! – A vadőr
az elsősök felé fordult, és egy széles vigyort villantott. Neville eközben
szélesre tárta a kapuszárnyakat, és jókedvűen beljebb invitálta a megszeppent
nebulókat.
Az előcsarnok hatalmas volt; a kopár
kőfalakat fáklyák világították, sőt Albusékkal szemben terült el a márvány
lépcsősor, mely a felsőbb szintekre vezetett. Az elsősöknek nem volt idejük még
alaposabban körülvenni, ugyanis a professzor már elindult a kőpadlós csarnokon
a terem jobb oldalán nyíló ajtó felé, ám még azelőtt elfordult, és a várt hely
helyett egy kisebb szobába vezette őket. Rose összenézett unokatestvérével;
Jamestől már hallottak erről, így tudták, hogy Neville most fogja megtartani a beszédét
a Roxfortban működő házakról illetve egy-két alapvető dologról.
– Köszöntök mindenkit a Roxfortban! –
kezdett is bele a szokásos mondókája Longbottom professzor, melyet elődjétől
lesett el. Albus fél füllel hallgatta csupán, hiszen már mindent tudott. Négy
ház volt a Roxfortban: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Tudta,
hogy ezek közül csak egy lesz az otthona, a családja, viszont az órákon más
tanulókkal is találkozik majd. Arról is tájékozódott, hogy annak a háznak a
hálótermében fog aludni és a klubhelyiségében fogja tölteni a szabadidejét,
amelyikbe az elnyűtt Teszlek Süveg beosztja, amint végre bekerülnek a
Nagyterembe.
– A beosztási ceremóniára néhány perc
múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében! – fejezte be végül Neville.
– Kérem, csendben várakozzanak! – Azzal
elvágtatott, magukra hagyta a gyerekeket. Mindenki sápadtan álldogált, és Al
tudta, hogy már elkezdődtek a pletykák, miszerint trollal kell küzdeniük meg különböző
próbákat kell kiállniuk. Még a mindig nyugodt Rose is idegesen sugdolózott egy
betegesen sápadt lánnyal, aki közel állt ahhoz, hogy elájuljon.
– James azt mondta, hogy nagyon fog
fájni, és hogy a troll, amivel ő küzdött, kis híján laposra verte – mondta
éppen a lány, amikor Al odalépett mellé –, de szerintem csak viccelt. Anyáék
azt mondták, csak egy süveget kell felvennünk...
– Ne ijesztgesd annyira – rótta meg
Rose-t –, hisz nézz rá, látod, mennyire sápadt már!
Rose szeme megvillant.
– Mondd el, Albus! – nézett a fiúra,
hangjából parancsoló él csengett. Albus megrázta a fejét, még egyszer nemet
intett Rose-nak – aki persze vérig sértődött –, aztán bocsánatkérően
elmosolyodott; csendesen visszalépett a helyére, látva, hogy Neville suhogó
talárral közeledik. Maga a talár nevetséges volt, vérvörös színű, különféle
növénynevekkel díszített; majdnem mindenki fölkuncogott, miután jobban
megnézték maguknak.
A professzor lihegve fékezett le a
diáksereg előtt, majd egy elegáns mozdulattal hanyatt vágódott. A tejfölszőke
hajú Scorpius Malfoy, akit Albusnak már volt szerencséje a pályaudvaron
szemrevételezni, amikor a szülei észrevették a fiú családját, diszkréten vonta
föl a szemöldökét, mikor a kedves tanár úr az ő talárjába kapaszkodva
próbálkozott fölállni. Azt már persze egyikük sem díjazta, hogy a ráncigálás
következtében Neville ismét a földön kötött ki, míg Scorpius egy lányos sikolyt
hallatva rázuhant. Az épp arra elsuhanó Hóborc – akiről köztudott volt, hogy a
legrosszabb kopogószellem a világon – pedig felettébb szórakoztatónak találta,
hogy azt a doboz piros festéket, amit mellesleg Fricstől, az iskola gondnokától
lopott el, ráöntse a földön szenvedőkre és a közelállókra.
– HÓBORC! – vicsorgott Neville, de mikor
megkísérelt ismét felállni, szerencsétlenségére megcsúszott.
Albus és Rose nem kevésbé lepődtek meg,
mikor a szellem őket vette célba egy újabb dobozzal a vérszínű festékből. A
vörös hajú lány dühödten indult meg Hóborc felé, azonban nem számolt a
festéktócsával, így stílusosan elcsúszott, megbotlódva Scorpiusban; mellesleg,
hogy ne ő legyen az egyedüli, aki a Malfoy-fiút követte, magával rántotta
kótyagos unokatestvérét is.
Kisebb verekedés kezdődött a földön
szenvedők között, akiket a szellem nagy kurjantássokkal biztatott vagy égetett,
így mikor Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatónője végre kifáradt a Nagyteremből,
hogy megnézze, miért késnek az elsősök, igencsak sokkos állapotba került. Az idős
hölgy összepréselte az ajkait, úgy nézett le Longbottom professzora, majd
szigorú tekintetét a kopogó szellemre fordította.
– Hóborc! – A szellem csak gonoszul
elvigyorodott, és nem törődve az igazgatónő haragos kiáltásával, amilyen
gyorsan csak tudott, távozott. McGalagony visszafordította a tekintetét a
professzorra, és miután türtőztette magát, csak fagyosan annyit mondott:
– Remélem, kedves Neville, hamar
összekaparja magát a földről, mert a felsőévesek egyre türelmetlenebbek! –
Azzal távozott, otthagyva a nem kevésbé megdöbbent elsőéveseket és persze a
gyógynövénytan tanárt, aki csak ámult-bámult az igazgatónő után.
– Egyes oszlopba fejlődj! – adta ki
aztán az utasítást. – Jöjjenek utánam!
Albus úgy érezte, hogy inkább állna egy
Magyar Mennydörgő és egy Baziliszkusz közé, mintsem hogy besétáljon a Nagyterembe,
azonban a professzor nem úgy tűnt, mint aki meggondolja magát; kilépett a kis
szobából, és a csarnokon át bevonult a helyiségbe. A gólyák szótlanul,
egyszerre idegesen és izgatottan követték.
A termet több ezer gyertya világította
meg, melyek a levegőben lebegtek, közvetlenül a négy ház asztala fölött. Az
asztalokon aranytányérok és serlegek voltak helyezve, és már ott ültek a
felsőbbévesek. Albus egyből kiszúrta bátyját, Jamest, aki vigyorogva foglalt
helyet a griffendélesek között, Lucy Weasleyvel és egy magas, sötét hajú fiúval
beszélgetve.
Neville professzor éppen egy támla
nélküli széket állított eléjük, mikor Al végre elszakította tekintetét az
ismerős diákokról; a székre egy koszos, elnyűtt süveget helyezett, mire a fiú vetett
egy diadalittas pillantást Rose-ra. Unokatestvére sugárzó arcán boldog mosoly
terült szét. A süveg karimája közelében az egyik szakadás kinyílt, mint egy
száj, majd váratlanul dalra fakadt.
Albus falfehér lett az idegességtől, de
azért megpróbálta mosolyogva végighallgatni a süveg énekét a házakról. Mégis,
amikor a fejfedő befejezte, a kényszeredett mosoly, melyet az arcára
erőltetett, ráfagyott. Mialatt a gólyák és a tanulók többsége megtapsolta a
Teszlek Süveg dalát, megszorította Rose kezét. Neville eközben ismét eléjük
lépett, kezében egy hosszú pergamentekercset tartott, az elsőévesek névsorát.
– Akit szólítok – mondta –, az tegye a
fejére a süveget, és üljön le, hogy beoszthassák. – A pergamentekercsre nézett,
majd felolvasta az első nevet.
– Ambrus, Anna!
Egy világosszőke hajú, kerek arcú
kislány lépett ki Albus háta mögül. Felrakta a süveget, és leült. Néhány perc
múlva a száj megszólalt:
– MARDEKÁR! – kiáltotta a fejfedő.
A mardekárosok üdvrivalgással és hangos
tapssal fogadták a döntést, és vidáman üdvözölték az asztalukhoz szaladó
kislányt.
– Blackwood, Cynthia!
Egy sötétbőrű lányka botorkált elő a
gólyák tömegéből, a Teszlek Süveg pedig úgy határozott, hogy a Hollóhátban
találja meg második otthonát. Utána végre egy fiú következett. Alacsony,
kövérkés gyerek volt, szélesen mosolygott, ahogy odafutott a székhez.
– Boot, Paddy!
– HUGRABUG! – kiáltott újból a süveg, és
Paddy vigyorogva ült le a jobb oldali asztalhoz.
Bright, Julest is a Hugrabugba osztották
be; Donald, Sean pillanatokon belül követte, míg Fletcher, Elizabethet a
Griffendélbe. A diákok csak fogytak és fogytak, s eközben Albus szó szoros
értelmében kezdett rosszul lenni; remegett, mint a nyárfalevél, annyira izgult,
hogy a Mardekárba kerül, hogy ő lesz az első Potter a Mardekárban, a család
feketebáránya. Úgy hitte, James gyűlölni fogja majd, az apjáról meg odáig
merészkedett, hogy azt feltételezte, talán meg is veti. Sőt! Talán ki is
tagadják, hiába mondták azt, hogy nem.
– Jackson, Mary!
Albus ismerőse, Mary falfehéren, lassan
indult meg a szék felé. Mikor felrakta a süveget, még akkor is reszketett, ám
az alig ért a homlokához, már kiabálta is új otthonának nevét:
– HOLLÓHÁT! – A lány megkönnyebbülten
mosolyodott el, majd gyorsan lekapta a fejéről a kalapot, és már futott is az
asztalához.
Utána egy fiúra került sor – valamilyen
Conrad –, aki meglepő módon a Griffendélbe került, noha Albus azt gondolta
volna, hogy a Mardekárba, aztán egy ikerpár következett – a Kirkland-testvérek; az egyik hollóhátas, a másik griffendéles lett –, végül pedig egy ismerős
lányt szólítottak.
– Longbottom, Alice – mosolygott Neville
professzor. Lánya, egy szintén pufók arcú, szőke hajú kislány botorkált ki a
sorból. Bátran húzta a fejébe a süveget, mely néhány pillanat múlva
felkurjantott.
– GRIFFENDÉL!
Lupei, Livia a Hollóhátba került;
MacMillan, Joshua szintúgy.
– Malfoy, Scorpius! – hallatszott egy
újabb ismerős név. Dacára annak, hogy még mindig tetőtől talpig festékes volt,
Scorpius megpróbált magabiztosan kivonulni a székhez, azonban lába remegése
megakadályozta benne. A süveg hosszú perceken át tanakodott, majd mikor közölte
a döntést, mély csend ülte meg a Nagytermet; mindenkinek elakadt a lélegzete.
– HOLLÓHÁT!
Scorpius elfehéredve állt fel, és nem
törődve a döbbent pillantásokkal, lassan balról a második asztalhoz sétált. Az
első Malfoy a Hollóhátban, az összes felmenője mardekáros volt. Albus
határozottan látta, és mint később apjának is állította – „Esküszöm, Luna néni szipirtyóira!” –, a jó öreg Galagonya, ahogyan James nevezte otthon,
idegesnek tűnt.
Már csak nyolc gólya maradt. Akadt
ismerős név is, mint például Nott, aki azonnal a Mardekárba kötött ki, de akadt
olyan is, akiben Al csak ráismerni tudott apja volt évfolyamtársának a
gyerekére. Az egyik lányt például a rókaképűségről és a fekete hajról tudott
azonosítani, miszerint az anyja Pansy Parkinson lehet; mardekáros lett. Aztán
végül...
– Potter, Albus!
Megannyi kíváncsi tekintet szegeződött
rá; a teremben izgatott sustorgás csapott fel.
– James Potter öccse!
– Azé a James Potteré?
– Miért, te hány James Pottert ismersz?
– Harry Potter fia!
– Kiköpött apja ez a gyerek!
– Remélem, griffendéles lesz!
– Jöhetne egy Potter a Hugrabugba is!
– Ő az öcsém! Hahó, Al, griffendélesnek
kell lenned!
– Tapló!
– Ne csináld már, Dominique! Öcsinek itt
a helye, nálunk!
– Oda kerül, ahová tartozik, James.
Albus egyik kommentárral sem törődött;
vetett még egy utolsó, segélykérő pillantást Rose-ra, majd Jamesre is, aki még
mindig az unokatestvérükkel vitatkozott, aztán a szemébe húzta a süveget.
Egyszerre elsötétült előtte a világ, és csak a Teszlek Süveg vékonyka hangját
hallotta csak.
– Lám-lám, egy újabb Potter fiú! –
csendült a hangocska. – Szakasztott mása vagy az apádnak, kedves Albus, de csak
külsőleg!
Albus gondolatban felhördült: – Miről beszélsz?
– Jól hallottad... Te teljesen az
ellentéte vagy – folytatta a hang. – Bátorságod kevesebb, bizonyítási vágyad
sokkal több, jószívűséged nem ismer határt, és észből sincs kevés, ha jobban
megvizsgállak. Tehetséges vagy. De hova tegyelek? – morfondírozott, hogy aztán
újból folytassa.
– Nem vagy az apád; nem tartod annyira
sokra a bátorságot, hogy a Griffendélbe kerülj, de nem vagy ravasz sem, hogy a
Mardekárba.
Kérlek tegyél a
Griffendélbe! A Griffendélbe! – könyörgött gondolatban, ám úgy tűnt, a
süveget nem érdekli, mert így válaszolt:
– Egykor szabad kezet adtam a nagy Harry
Potternek és nem bántam meg – mondta –, ám ha szabad kezet adok a fiának, Albus
Perselus Potternek, meg fogom bánni. Az ész számodra sokat ér, ezért oda raklak,
ahol nagyszerűen tudod kamatoztatni a tehetségedet. Ne aggódj, ott is nagy
tettekre leszel hivatott, talán nagyobbra, mint apád – felelte szomorkásan,
majd hangosan elkiáltotta magát:
– HOLLÓHÁT!
Az utolsó szót mindenki hallotta. Albus
gyorsan kapta le a fejéről a süveget és sietett a hollóhátasok asztala felé, de
még látta, hogy James döbbenten néz össze Lucyvel. Unokatestvére, Dominique
velük ellentétben helyeslően bólintott egyet, Fred meg lebiggyesztette az
ajkát. A fiú egyből elkeseredett, és asztala felé igyekezvén azon gondolkodott,
vajon a szülei mit fognak ehhez szólni...
Victoire Weasley azonban húgához,
Dominique-hoz hasonlóan kicsattanó jókedvvel, óriási boldogsággal és örömmel
fogadta, hogy végre van egy sorstársa a családból. Olyan hevesen szorította
magához szegény Albust, hogy az alig kapott levegőt, majd miután ezen is
túlestek, maga és Mary mellé ültette, szembe Scorpiusszal.
A beosztás eközben tovább folytatódott,
és úgy festett, a tanárok is túltették magukat azon, hogy a nagy Harry Potter
fia hollóhátas lett. Tulajdonképpen egyiküket sem zavarta, hogy A Kis Túlélő
fiáról kiderült, hogy eszes gyermek, inkább meglepődtek, mert azt várták, hogy
a Griffendél gazdagodik egy újabb nebulóval, aki Jameshez hasonlóan méltó utóda
lesz Harrynek.
Nemsokára azonban ismerős név
hallatszott, így Albus egyből odakapta a fejét, megfeledkezvén az őt emésztő
gondolatokról. Rose következett, akinek arca szinte sápadtzöld színben játszott
a félelemtől. Al őszintén remélte, hogy Rose a Hollóhátba kerül, hisz Hermione
nénikéje mondta neki, hogy a süveg majdnem odaosztotta őt több mint két
évtizede.
Ám úgy tűnt, a szerencse ismét elpártolt
tőle...
– GRIFFENDÉL! – harsogta a fejfedő, így
a fiú csak megtapsolni tudta unokatestvérét, üdvözölni már nem.
– White, John!
Albus második ismerőse volt az utolsó,
így kissé bátrabban lépett a székhez. A süveg rövid idő után már kiáltotta is
döntését:
– HOLLÓHÁT! – Maryék a többiekkel együtt
tapsolták meg a fiút, aki megkönnyebbülve rogyott le a szomszéd székre.
Ezek után McGalagony emelkedett
szólásra. Annak ellenére, hogy a beosztás véget ért, úgy tűnt, nem felejtette
el, hogyan kezdődött, mire kellett kisietni a Nagyteremből, mert elképesztően idegesnek
látszott. Nehezen sikerült kierőszakolnia magából egy rideg mosolyt, miközben
köszöntötte a diákokat és jó étvágyat kívánt a vacsorához, rosszkedve kicsit
kordában tartotta a vidámságot.
Albus elámult a rengeteg, különböző étel
láttán, és alig tudta eldönteni, melyikből egyen. Mary, John és Malfoy szintén
így lehettek, ám Scorpius, aki még mindig sápadt volt – bizonyára aggódott a
szülei miatt –, keveset szedett magának. A vacsora gyorsan telt el; Al végig
beszélgetett a barátaival és Victoire-ral, sőt egyszer még Scorpiusszal is
szóváltásba keveredett, bár tényleg csak pár szót.
A vacsora után az igazgatónő elhadarta a
szabályokat, amik szinte sosem változtak, mint például az iskola melletti
erdőbe tilos a belépés – itt persze véletlenül sem feledkezett meg szigorúan nézni
a halkan nevetgélő James Potterre meg Fred Weasleyre! –, azután elengedte
őket.
A hollóhátas gólyák Victoire nyomában
átvágtak a zsibongó tömegen, elhagyták a Nagytermet, és felmentek a
márványlépcsőkön. Egy darabig a griffendélesek mellett haladtak, így Albusnak
volt ideje beszélgetést kezdeményezni Jamesszel, aki legnagyobb döbbenetére
vigyorgott.
– Na, mi van, öcsi? – kérdezte. – Úgy
tűnik, te lettél a család esze! – Majd felnevetett, pedig semmi vicceset nem
mondott. Öccse éppen készült ezt hozzávágni, azonban a prefektus Molly Weasley
felkiáltott.
– Griffendélesek, erre gyertek! – Vele egyszerre
Victoire is megszólalt:
– Hollóhát, utánam!
Al elszakadt bátyjától, és szentül
megfogadta, hogy még aznap küld egy levelet az apjának, melyben beszámol róla,
hogy a Hollóhátba került. Meg akarta előzni bátyját, mert az a komisz vigyor,
amit James felöltött, egy cseppet sem tetszett neki. Victoire eközben megállt
egy sas formájú kopogtató előtt, majd élénken magyarázni kezdte, hogy nem
jelszóval tudnak belépni, hanem meg kell válaszolniuk egy kérdést.
– Szürke szárnyú nagy madár, szürke lesz
a nagy határ, ha ősszel a földre száll – mondta a sas.
– Na, van valaki, aki tudja mi az? –
kérdezte Victoire kedvesen, miközben körbepillantott. A gólyák megrázták a
fejüket; úgy tűnt, senkinek sem sikerül megválaszolni a kérdést. Albus a nyakát
tekerte, hogy körbenézzen, közben pedig megpróbálta megtalálni a
kiindulópontot. Szerette a találós kérdéseket és a logikai feladatokat, most
viszont annyira fáradtnak érezte magát, hogy egyszerűen nem tudott gondolkodni.
Másra sem vágyott, csak befeküdni az ágyba, aztán aludni. Mindenki legnagyobb
döbbentére éppen Scorpius Malfoy szólalt meg csendesen.
– Köd.
– A válasz pedig helyes – felelte a sas,
majd beengedte őket. Albus vetett egy csodálkozó pillantást a fiúra, utána
követte unokatestvérét. A szőke hajú lány megmutatta, merre helyezkedik el a
fiúk és merre a lányok hálója, aztán sikeres tanévet és szép estét kívánt, úgy
búcsúzott el tőlük.
Albus, John és Scorpius egy szobába
kerültek; két másik fiúval osztozkodtak, akiket Simonnak és Josh-nak hívtak. Bár
a beosztás alatt nem nagyon figyelt, mégis emlékezett a fiúk nevére. Simon volt
az, akinek az ikertestvére a Griffendélben kötött ki, Josh pedig a MacMillan
vezetéknévre hallgatott.
Ahogy helyet foglalt, hogy megírja első
levelét a Roxfortból az apjának címezve, elgondolkodva szemlélte szobatársait.
Malfoy halálsápadtan írta a saját levelét, Simon éppen Josh-nak magyarázta a
foci fogalmát, míg John vigyorogva nyitott ki egy könyvet.
Talán a süvegnek
igaza volt
– gondolta. – A Hollóhát az én otthonom!
Majd ezzel a lendülettel belemártotta
pennáját a tintába, és írni kezdett.
