Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 10. fejezet

10. fejezet

A támadás

– Hol voltál?!

Albus épphogy lehuppant Mary mellé gyógynövénytanon, de a lány máris rászegezte villámló tekintetét. Még zihálva kapkodta a levegőt a futástól – hosszú távot tett meg, míg leért az üvegházakhoz –, ám gyorsan körülnézett, ki tartózkodik a közelükben, és miután megállapította, hogy csak néhány griffendéles, mélyet sóhajtott, mielőtt belekezdett a történetébe.

– Találkoztam anyáddal – mondta halkan. Scorpius, John és Mary értetlenül figyelték, hiszen az, hogy összefutott Mrs. Isidora Jacksonnal, nem volt meglepő az állandó járőrözések miatt. Ők is találkoztak már jó párszor az asszonnyal, aki mindig kedves volt, ugyanakkor féltő és aggódó is. Mikor a lány ezt szóvá is tette, Albus bosszúsan ráncolta össze a homlokát.

– Valóban nem meglepő – hagyta rá. – Mrs. Jackson, mint mindig, aggódott, ám amikor indulni készültem, meghallottam a hangját. – Mary kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Na és?

– Transzba esett – felelte Albus csendesen. Mary szeme elkerekedett, Scorpius pedig ijedt arcot vágott. A fiú erre folytatta: – Mrs. Jackson jósolt nekem. Valami olyasmit, hogy hamarosan kezdődik, és hogy valaki, akiről a jóslat szól, átveszi a testvére helyét, és esélye lesz elpusztítani a gonoszt.

Mary a szája elé kapta a kezét, és halkan felsikkantott, magára vonva jó néhány griffendéles tekintetét. 

Albus érezte magán érezte unokatestvére, Rose Weasley tekintetét; a lány idegesen méregette őt, és amikor óvatosan felé sandított, valóban összekapcsolódott a pillantásuk. Biccentett a lánynak, s abba az egy pillantásba, amit rávetett, igyekezett mindent megüzenni: „Nincs semmi baj, megnyugodhatsz!”. Rose karbafonta a kezét. Alice, aki közvetlenül mellette foglalt helyet, súgott valamit a fülébe, mire bólintott. Albus még mindig őt nézte, sőt megkockáztatott egy biztató mosolyt is. Ez utóbbi működött a legjobban, pár perc elteltével valamennyi griffendéles, aki eddig őket figyelte, köztük Rose is, visszatért az előbbi cselekvéséhez.

– Az anyám nem jósnő – jelentette ki végül Mary, miután felfogta, mire céloz a fiú. – A családunkban tudtommal soha nem is volt jósnő, vagy... – Elhallgatott, mert rájött, hogy tévedett.

Albus felkapta a fejét.

– Mégis volt?

A lány lassan bólintott. Mint az kiderült, nem szívesen akarta beismerni, mert családjuk próbálta elfelejteni mindazt a sok szomorúságot, amit ennek köszönhetően át kellett élniük. John rátette a kezét a vállára, finoman megszorítva azt.

– Kicsoda, Mary?

Mary felsóhajtott, majd belekezdett a meséjébe. Az övé kicsit sem hasonlított Scorpiuséhoz.

– Mint azt említettem már jó párszor – nézett körbe –, a szüleim mugliszületésűek. – Megvárta, míg mindhárom hallgatója bólintott, és csak azután folytatta: – Azonban anya családjában nemcsak ő, hanem a nővére is boszorkány volt, ezért okozott nagy döbbenetet, amikor anyu is levelet kapott, hogy felvették a Roxfortba.

– Anyukád nővére? – döbbent meg John. – Azt meg hogy? Úgy értem, az anyád hogy lett boszorkány?

Albus és Scorpius összenéztek, de nem szóltak semmit. Ők tudták, hogy előfordulhat olyasmi, hogy egy mugli házaspárnak nem egy gyermeke mágiával születik, ám kimondottan ritkának számított a varázslóvilágban. Mary biccentett.

– Nem tudjuk – tárta szét a karjait. – Dumbledore professzor akkoriban csak annyit mondott, hogy nem gyakori, és hogy legyünk rá büszkék. Anyám nővére, Médeia, mikor végre eljött ide, a Roxfortba, hollóhátas lett, akárcsak most én.

– Médeia? – szólt közbe gyorsan Scorpius homlokráncolva. – A görög mitológiában szereplő Médeiáról?

A lány bólintott.

– A nagyanyámnak is mitológiai neve van – mesélte. – Mikor a nagynéném megszületett, a ő javasolta ezt a nevet, hátha olyan nagy hatalmat ad majd nénémnek, mint egykor Médeiának.

Scorpius hümmögött.

– Értem, folytasd! – kérte.

– Médeia néném vérbeli hollóhátas volt – mesélte Mary. – Híres volt az eszességéről, de olyannyira, hogy néhányan egyenesen odáig merészkedtek, hogy azt feltételezték róla, Hollóháti Hedvig leszármazottja… Persze ez csak egy mese volt, amit a sok pletyka alapozott meg. A nagyanyám – emelte fel egy kissé hangját, ám csak annyira, hogy az illetéktelenek füléig ne érjen el –, Léda azt mondta, ő nem hisz ebben a pletykában. A családunk Médeia egyenesági leszármazottja, nem Hedvigé, amit számos feljegyzés bizonyít. Ha kíváncsiak vagytok, egyszer megmutahatom őket. A mitológiabeli Médeiának azért volt akkora varázsereje, mert boszorkánynak született. Úgy gondolom, Léda nagyi valójában ezért ajánlotta ezt a nevet a nagynénémnek.

John erre előrehajolt.

– Várjunk csak egy percet! – szakította félbe a lányt. – Ez azt jelenti, hogy a mitológiák valóságosak?

– Igen – válaszolta meg a kérdését Albus. – Mivel te félvér vagy, ezért erről nem hallhattál – mondta. – Minden mítosz valóságos; az istenek léteznek, akárcsak a nagybetűs Isten, amiben a muglik hisznek. A mi világunkban Merlin az, aki uralkodik, ő vállalta el a varázslók istenét. Mivel Merlin maga is varázsló volt, egyértelműen ő lett az istenünk – magyarázta a fiúnak, aki csodálkozva itta a szavait. – Merlin sok mindent megélt, és hatalmas erővel bírt; előre látta a jövőt, ott volt, mikor a híres Guinevere hercegnő és Arthur király összeházasodott, satöbbi-satöbbi – legyintett türelmetlenül. Mikor észrevette, hogy John még mindig döbbenten figyeli, biccentett egyet Marynek, hogy sürgesse a történet folytatását.

A lány úgy is tett.

– Médeia néném valóban hatalmas varázserőt tudhatott magának, akárcsak ősünk, és hatalmas boszorkány lett belőle, azonban egy nap – halkult el a hangja – transzállapotba esett. Jósolt. Megjósolta, hogy az édesanyám hugrabugos boszorkány lesz, de persze senki sem hitt neki. Tudjátok, Médeia és az anyám között hét teljes év volt, így amikor a néném végzett, anyám éppenhogy csak megkapta a levelét – magyarázta. – Médeia néném jóslata teljesült, akárcsak az ezt követőek. Megjósolta, hogy anyám és apám egy pár lesznek, hogy lánygyermekük születik, hogy hatalmas titkot fognak őrizni, hogy aurorok lesznek, hogy harcolni fognak Voldemort ellen – hadarta. – Mind teljesült!

– De itt az édesanyád jósolt, nem Médeia – emlékeztette Albus. – Amit elmondott, ahogyan elmondta… Nagyon hasonlított Sybill Trelawney jóslatára. Láttam az övét, apáék megmutatták a merengőben. Gondolod, hogy ez is igaz lesz?

A lány félredöntötte a fejét, ahogy elgondolkodott. Mind a négyen szaporán szedték a levegőt, és mind a négyen tudták, hogy úgymond ismét „tilosban” járnak. Albus mellkasában különös, meleg érzés terjedt szét, ahogy a jövőre gondolt. Tudta, hogy ez a Mester nagyobb lesz, mint Voldemort volt, de azt is tudta, hogy valakinek meg kell majd állítania. Remélte, hogy ő lesz az, és akkor az apja nyomdokaiba léphet, hiszen ott csengett a fülében a süveg mondata, mely azt vetítette elő, hogy nagy tetteket fog végrehajtani. „Talán nagyobbat, mint apád…”, jutott eszébe még a Teszlek Süveg hangja, aztán felnézett, és észrevette, hogy barátai őt bámulják.

– Attól félek, igen – suttogta Mary.

** * **

– Most mit csináljunk?

John és Albus tanácstalanul néztek fel a kérdést feltevő Scorpiusra, míg Mary karba tett kézzel hallgatta őket.

– Hogy érted ezt? – kérdezte John.

– Ha Mrs. Jackson jóslata igaz... Csakis a tűzmágus lehet! – kiáltotta Scorpius izgatottan.

Mary bólintott, majd így szólt:

– Ez igaz, de mit kezdjünk vele?

– Egyértelmű – szólalt meg Albus. – Meg kell találnunk ezt a tűzmágust.

– Körülbelül olyan lesz, mintha tűt keresnénk a szénakazalban! – csattant fel John, mire két értetlen tekintetet is kapott válaszul. Mivel egyedül Mary értette, mire utalt, nem kezdett bele a magyarázatba, inkább türelmetlenül legyintett. – Mugli mondás.

Mary halkan motyogott maga elé, ám Albus így is kihallott belőle egy nevet, mégpedig azt, hogy „Lily”. Nem is gondolkodott, egyből megragadta a lány karját, és miközben odarántotta magához, élesen így kérdezett:

– Ezt hogy érted?

Scorpius és John váltottak egy pillantást; ők nem hallották Lily nevét.

Albus megköszörülte a torkát. Mary kelletlenül felsóhajtott.

– Philippe Cornaro professzor – mondta halkan.

– Mi van vele? – ráncolta a homlokát John.

– Mielőtt elment, elmesélte, hogy az utolsó tűzmágust Lilynek hívták. Induljunk ki ebből!

Albus felvonta a szemöldökét.

– Mire gondolsz?

– Azt mondta, hogy az anyja ismerte ezt a Lilyt, és hogy Lily a Roxfortba járt – magyarázta Mary okoskodva. – Philippe egyidős a szüleinkkel, nem igaz? Ez azt jelenti, hogy Lily körülbelül annyi lehet, mint a nagyszüleink.

Scorpius és Albus szeme egyszerre kerekedett el, ahogy rájöttek, mire gondol a lány, John azonban kérdőn nézett rájuk. Kisvártatva megszólalt.

– Ez miért fontos?

– Hogy vagy te hollóhátas? – háborodott fel Mary. John magyarázkodni kezdett volna, de a másik három letorkolta. Scorpius vette át a szót.

– Lily, mint Lily Evans – mondta ki az igazságot. – Minden egybevág – tette hozzá. – Philippe Cornaro anyja ismerhette Lilyt, ha a Roxfortba járt, mert elég idős hozzá. Lilynek szörnyű sorsa volt, hiszen Voldemort megölte őt, valamint Griffendél-leszármazott kell legyen, mert griffendéles volt, és csak így lehetséges, hogy tűzmágus.

– Ezer másik Lily lehetett a Roxfortban akkoriban!

Albus reményvesztetten próbálta menteni a menthetőt, miközben John is lassan megvilágosodott.

– De nem biztos, hogy ezer másik Lilynek lett szörnyű sorsa, volt egyidős Philippe anyjával valamint gazdagította a Griffendélt – mondta csendesen Mary.

Albus megtörten viszonozta a tekintetét. Az utolsó épségben levő idegszála már pengeélen táncolt, és szépen lassan kénytelen volt beismerni, hogy Mary és Scorpius helyesen gondolkodnak.

– De... – próbálkozott még makacsul az ellenkezéssel, ám a lány leintette. Kutakodni kezdett a táskájában, majd elővett egy vörös-arany borítású könyvet, melynek borítójára nagy, nyomtatott betűkkel a következő volt ráírva: 1977/1978-as tanév. Albusra emelte a tekintetét, és halkan így szólt:

– Ezt a könyvtárból szereztem.

– Mi ez? – ráncolta össze a homlokát Al.

– Azt hiszem, a cím magáért beszél – suttogta a lány  válaszul, miközben kinyitotta a könyvet, és a hátuljára lapozott. Egy évfolyamalbum volt, mégpedig 1978-ból.

– Ezek itt a hetedéves griffendélesek – mutatta a fiúknak, különösképpen Albusnak.

A kép szereplői lassan oldalaztak be, majd szélesen elmosolyodtak. Albus hamar kiszúrta a négy Tekergőt. Nagyapja haja ugyanúgy kócosan meredt az ég felé, ahogy a Potter család valamennyi tagjának; barna szeme játékosan csillogott rájuk. Albus szívét melegség öntötte el. James Potter szorosan ölelt magához egy gyönyörű, sötétvörös hajú lányt, akinek ragyogó, smaragdszínű tekintete volt, akárcsak Albusnak és a fiú apjának, Harrynek.

Lily Evans vidáman nevetett rá; arcára földöntúli mosoly ült ki, mely a békét hirdette, a felhőtlen boldogságot, ugyanakkor volt benne valami... Akkor ugyan még nem tudta, milyen veszély les rá, mert a jelennek élt, nem a jövőnek, Albus azonban észrevetett valamit. Ahogy James magához húzta, ahogy egymásra néztek, mintha egy pillanatra mély bánat ülte volna meg a tekintetüket. Mintha. Csakhamar felváltotta a ragyogás.

Mintha sejtettek volna valamit – gondolta Albus keserűen. – Mintha történt volna valami abban a tanévben, amit nem tudtak száműzni az elméjükből. Valami, ami felejthetetlen. Valami, ami rossz, nagyon rossz.

Mellettük ott álltak a Tekergők további tagjai is: a sápadt, megviselt kinézetű Remus Lupin, mellette a fess Sirius Black, aki még csak nem is sejtette, hogy tizenkét éven át fog ártatlanul sínylődni Azkabanban. De ott állt még az áruló, patkányképű Peter Pettigrew, aki kiszolgáltatta Jamest és Lilyt Voldemortnak, aki levágta a kezét, hogy a Sötét Nagyúr újra élhessen, és aki végül megmentette Harry Pottert azáltal, hogy az adósa volt.

Albus újabb ismerősöket fedezett fel: Frank és Alice Longbottomot, akik akkor még nem voltak házasok, de ugyanolyan mosolygósak voltak, mielőtt még a tragédia megtörtént. A fiú tudta, hogy a Longbottom házaspár a Mungó Zárt osztályán él, emlékeitől megfosztva.

Megrázta a fejét, hogy felocsúdjon; sosem szerette a halottakat nézni, mert mindannyiszor eszébe jutott, mi lett volna, ha az élet másképpen alakul... Az ilyesmi pedig fájdalmas gondolat volt. Ha belegondolt, akárcsak egyszer, hogy mi lett volna, ha Lily és James Potter életben maradt volna... Biztos, hogy az apjának jobb sorsa lett volna, és akkor Albusék Potter nagyiékhoz is elmehettek volna karácsonykor, nemcsak Weasley mamáékhoz. Talán nem is így hívnák akkor a testvéreit, James Siriust és Lily Lunát. Sőt! Albusnak megfordult a fejében, hogy az apja és az anyja talán sosem találkoztak volna, hiszen pont azért tudtak megismerkedni, mert Harry muglik között nevelkedett, s nem tudta, hogyan juthat át a falon a 9 és ¾ vágányra.

Az apját tizenegy évesen James és Lily Potter vezette volna át; talán sosem kellett volna az életét kockáztatva harcolnia Voldemort Nagyúr ellen. Talán a Kiválasztott nem is Harry Potter lett volna, hanem Neville Longbottom. Albus ilyenkor sokszor elgondolkozott, hogy ha a keresztapja lett volna a Kiválasztott, akkor mi lett volna? Neville talán ugyanúgy összebarátkozott volna Weasleyékkel? A trió Neville-ből, Ronból és Hermionéből állt volna, vagy teljesen másvalakikből? Talán James keresztszülei, Ron és Hermione sem barátkoztak volna össze. Albus nem tudta, de abban biztos volt, hogy minden másképp alakult volna.

– Miért mutattad meg a képüket? – kérdezte végül Marytől.

– Itt írja a nevüket, nézd! – mutatott a kép alatti szövegre a lány. – Csak egy Lily van, az pedig Lily Evans.

– Na és? Lehet, hogy hatodéves volt akkor – vont vállat Albus.

Mary dühödten lapozott előre a könyvben, majd mindegyik évfolyam alatt a szövegre bökött. Nem volt köztük egy Lily sem.

– Fogadd el a tényt, Al. Lily Evans volt az utolsó tűzmágus.

A fiú elsápadt a határozott kijelentésére. Tudta, hogy barátja az igazat állította – megint –, de még magának sem merte beismerni. Félt a lehetséges következményektől, félt mindazoktól, amiktől valóban félnie kellett.

– Az pedig tudod, mit jelent, Al? – vette át a szót Scorpius.

Albus felnézett rá. Barátja arcára megértő, egyben aggódó mosoly ült ki.

Albus megvonta ismét a vállát, de azért válaszolt. A hangja komoly volt, olyan, amilyen talán még soha. Érezte, hogy ez már egy cseppet sem a játékról szól. Először izgalmasnak találta a nyomozást, nem gondolt bele, mivel jár mindaz, amibe hirtelen belecsöppentek. Különös érzés volt a könyvtár tiltott részlegében ólálkodni, szabályt szegni, hevesen dobogó szívvel várni, melyik pillanatban kapja el valamelyik tanáruk, most viszont rádöbbent arra, hogy mindezekhez hozzátársul a felelősség is. Most már nem táncolhattak vissza, még akkor sem, ha akarták.

Mély levegőt vett, mielőtt hagyta, hogy az igazság kiszaladjon a száján…

– Az utolsó tűzmágusnak Potter-gyereknek kell lennie.

** * **

           

Albus megállt az egyik ablaknál. A tél mindig is a kedvenc évszakja volt, rajongott a hóért, ám most még ez sem tudott neki igazi örömet okozni, hiszen odakint megint veszély ólálkodott. Valahogy érezte, hogy onnan, kintről figyelik. Mintha egy barna szempár villant volna az egyik bokorban, mintha a fák között fekete csuklyásokat látott volna. Érezte a veszélyt.

– Min gondolkozol?

Összerezzent a váratlan hangtól, majd megfordult, és rámosolygott Kate-re. A lány lesütötte a szemét, ahogy közelebb lépett hozzá.

– Csak elmélkedem a veszélyen – mondta a fiú. – Hát te? Mostanában úgy eltűntél – rótta meg játékosan. – Mesélj, mi újság veled?

– Semmi komoly. Kiderült, hogy ki az anyám – mesélte halkan Kate.

– Ki?

A lány zavartan sütötte le ismét a szemét, ahogy kimondta a nő nevét.

– Juliette Malfoy.

Albus nagy szemeket meresztett. Kate nem várta meg, hogy kérdezősködjön, gyorsan belefogott a magyarázatba, miszerint Juliette Malfoy és Amorette Cornaro egy és ugyanaz a személy.

– Ez hihetetlen – dünnyögte a végén maga elé Albus, majd hirtelen ránevetett a lányra. – Megtaláltad az édesanyád, akivel annyira szerettél volna találkozni, ez nagyszerű, Kate!

– Ha te mondod – motyogta a barna hajú. Nem tűnt felhőtlenül boldognak.

Albus eltűnődve nézte őt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány megremegett, ahogy a tájat kémlelte. Albus elfordította róla a tekintetét, és ő is inkább a kinti, hó borította parkot és Rengeteget kezdte fürkészni. Az érzés, hogy valaki figyeli, ezúttal is szinte azonnal jelentkezett.

– Furcsa érzésem van – suttogta Kate, felpillantva rá. Albus felvonta a szemöldökét, ám nem szakította félbe, türelmesen várta, hogy folytassa. Néhány pillanat múlva a macskalány valóban megtörte a csendet. – Valaki figyel minket – szaladt végig a borzongás a gerince mentén.

Albus ismét a Tiltott Rengeteg irányába meredt. Esküdni mert volna, mintha a barna szempár megint megvillant volna. A fekete csuklyásokat is látta, vagy csak a képzelete játszadozott vele? Kate még jobban reszketett mellette, ahogy követte a tekintetét.

– Albus! – Cérnavékony hangon kiáltott fel.

A fiú pupillája kitágult; a felismerés kiült az arcára, majd villámgyorsan cselekedett. A parkot zöld fény szelte át, mely megvilágította a havat; fénybe borult a táj, úgy süvített feléjük a gyilkos átok.

Albus lerántotta a földre a macskalányt, nem törődve annak rémült sikolyával. A gyilkos átok az egyik szobornak csapódott, ami egyből darabokra tört. Kate újból sikoltott, újabb átok indult feléjük. Albus egyből felismerte: a Cruciatus volt az.

– Ne! – üvöltötte torkaszakadtából, majd félrelökte a lányt.

Minden izma görcsbe rándult, amikor eltalálta az átok. A fájdalom átjárta az egész testét, ám mégis volt annyi ereje, hogy összeszorítsa a fogát. Hangtalanul rángatózott a földön.

– Hagyják abba! – sikoltott Kate.

Távolból léptek hallatszottak, egyre gyorsabbak és szaporábbak. A fák közül két csuklyás alak lépett ki; a magasabbik volt az, aki pálcáját Albusra szegezte, s még mindig kínozta őt. Az első csuklyás gúnyos mosollyal lépett a földre rogyott macskalányhoz.

– Üdvözlöm, Miss Malfoy – köszöntötte rekedten. – Remélem, nem bánja, ha meghívom egy kis teára!

Kate felpillantott, és belenézett az alak jeges szemébe. A férfi szórakozottan bámult le rá.

Kate tiltakozni készült, azonban döbbenten hallgatott el.

– Csak ön után, Miss Malfoy! – kiáltotta az idegen, majd egy zsebórát – egy zsupszkulcsot – nyomott a meghökkent lány kezébe.

Kate egy ijedt sikkantás kíséretében távozott, Albus pedig úgy érezte, soha sem fogja elfelejteni azt a rémült arcot, melyet a lány vágott, mielőtt végleg eltűnt volna előle.

– Hagyd a fiút – morogta a jeges tekintetű férfi. Társa egyből abbahagyta Albus kínzását, majd a varázslóval együtt – szintén egy zsupszkulccsal – követték a lányt.

– Ne!

Albus kétségbeesetten üvöltött fel, aztán visszarogyott a földre. Smaragdszemével kutatva keresett valamiféle megoldást, de a kínzás még élénken élt az izomzatában, így felállni egyelőre nem tudott.

Egy ezüstszőke hajzuhatag libbent az arcába, mélykék szempár gazdája pillantott le rá. Felnyögött, és kinyújtotta a karját az ismerős alak felé. Segítséget várt tőle, de valamilyen oknál fogva nem kapott. Meleg ujjak simítottak végig arcán, és egy halk, dallamos hang szólalt meg.

– Hamarosan elkezdődik, és én várni fogok rá – suttogta a fülébe. – Minden rendben lesz, Albus. Ketten, együtt legyőzhetetlenek leszünk.

A meleg ujjak ismét végigsimítottak az arcán, még egyszer, utoljára, majd váratlanul eltűntek, akárcsak a mélykék szempár valamint az ezüstszőke hajzuhatag. A lány felállt Albus mellől.

Egy másik, idegen hang szólalt meg.

– Mit csinálsz?

– Ahhoz neked semmi közöd! – csattant fel a dallamos hang.

– Döntsd el, kinek az oldalán állsz! – harsogta az idegen hang. – Az övékén vagy a miénken?

– A tiéden, ez természetes – suttogta a lány válaszul.

– Akkor viselkedj ahhoz méltóan!

– Mit akarsz tőlem, Mester?

Édes nevetés hallatszott; Albus előtt lassan homályosodott el minden, hogy aztán a sötétség ólomként nehezedjen a szemhéjára. Végül mégiscsak elvesztette az eszméletét, pedig azt hitte, sikerül ébren maradni, míg rátalálnak. A léptek zaja ismét felerősödött, de azt már ő nem hallhatta, ahogy a Mester utolsó mondatát sem, mely könnyeket csalt a lány szemébe.

– Hozd el nekem az utolsó tűzmágust, Victoire Weasley!