Molly/Jason – Változások – 5. kötethez

Megjegyzések:

Főszerepben ez alkalommal Molly Weasley, Percy Weasley és Audrey Weasley idősebbik lánya, Lucy nővére, valamint Jason Zambini, Blaise Zambini és Pansy Parkinson fia, azaz Griffendél kontra Mardekár. :) A novella Az utolsó vízmágus után játszódik, az ötödik kötet, Az utolsó lélekőrző alatt, Roger támadása előtt. Ennek figyelmében olvassátok! :)

Molly/Jason

Változások

A Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatala a világ legunalmasabb munkahelye volt, mert soha egyetlen kentaur nem fordult hozzájuk, hogy panaszt tegyen. Molly Weasley még a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság hóhérja is szívesebben lett volna, akkor legalább nem kellett volna naphosszakat – teljesen egyedül! – egy irodában gubbasztania. Frusztráltan támaszkodott meg a könyökével a – saját! – asztalán, miközben elszántan fixírozta a faliórát; az óramutató kínzó lassan haladt előre.

Kellett nekem ez az állás! – morogta a lány, majd a kávés csészéjéhez nyúlt; anélkül képtelenség lett volna életben maradni ezen a dögunalmas helyen, ahol még egy lélek sem járt. Molly igazából csak azért fogadta el az állást, mert az édesapja ráparancsolt, hogy tegye meg. Percy Weasley mindig is úgy képzelte, hogy lányai a Mágiaügyi Minisztériumban fognak dolgozni, s ennek érdekében mindent megtett: addig hízelgett az államtitkárnak, amíg intézkedni nem kezdett Molly „ügyében”.

Az elődöm biztos elpatkolt az unalomtól, azért kerülhettem be. Ha nem történik velem tíz percen belül semmi érdekes, akkor írok egy levelet apának, hogy leléptem az Egyesült Államokba. Alaszka olyan szép hely. – Ez a gondolat (és hozzáállás) sajnos vajmi keveset javított a kedélyén, bár amikor elképzelte maga elé a nagy Percy Weasley arcát, amikor megtudja, hogy elsőszülöttje feladta a karrierét, majdnem felkuncogott. (De csak majdnem.)

A humorérzékemet is tönkreteszi, nemcsak az életemet – nyugtázta elégedetlenül.

Felsóhajtott.

– Ennél rosszabb úgy sem jöhet, nem igaz?

Megvonta a vállát.

Klassz, ha egy boszorkány saját magával beszélget. Átlagos. Gyanítom, mindenkivel előfordul, aki ezen a moslék helyen tengeti napjait.

Néha felcsattant: – Merlin szerelmére, olyan nehéz lenne megszüntetni ezt a marhaságot?! Értelmetlen az egész!

Ilyenkor a szokásos reakciók érkeztek azoktól, akik ezen az osztályon dolgoztak. Most is, amikor kifakadt, egy pillanatra többen is kíváncsian felnéztek a nagyon értelmesnek látszó munkájukból – körömvizsgálgatás, kamupapírok rendezése, levél körmölése, könyvolvasás, varázslósakk –, aztán megrázták a fejüket.

– Megint kezdi – jegyezte meg unottan az egyik boszorkány, mire egy idős varázsló, aki Molly szerint korban nyolcvan és a sír között lehetett, elnézően mosolygott.

– Ugyan, Lys drágám, olyan fiatalka még, ráadásul csak nemrég került ide!

„Lys drágám” elfintorodott. Az a fajta nő volt, akit Molly teljes szívéből gyűlölt: magas, hirtelenszőke, kék szemű és vihorászós. Rejtély, mit kereshetett a Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatalában.

Molly dühében a haját tépte. Kezdte határozottan úgy érezni, hogy még tíz perc ezen az átokverte, dögunalmas helyen, ahol a kollégákkal sem nagyon beszélgetett, mert egyszerűen nem találtak közös témát – a két kocka igen, a két sakkozó gyökér szintén, a két cicababa meg pláne, de ő egyik kategóriába sem illett bele  –, és egy idegroham következtében beszállítatja magát a Mungóba. Ezen az érzésen csak rontott édesapja levele, amit reggel kézbesített Hermész, a családi baglyuk. Molly az „Imádott Mollym” után vesztette el a fonalat.

– A hatodik emeleten dolgozik – közölte a munkatársaival és saját magával a lány lesújtóan. – Én a negyediken. És levelet küld, levelet!

– Felháborító – játszotta meg magát Lys. – Mesélj még!

– Molly drágám, tudod, egy magad korabeli fiatal hölgy még nem értheti, mennyire elfoglalt is egy felnőtt. Édesapád, Peter Wesley megbecsült alkalmazottja szeretett Minisztériumunknak, ezt ne felejtsd el!

– Percy Weasley, Mr. Harper.

– Én is ezt mondtam, Molly drágám.

Molly lebámult ökölbe szorított jobbjára, összepréselte az ajkát. A mai napon immáron tizenötödszörre hallotta öreg kollégája szájából a „Molly drágám” megszólítást, és ha nem tudta volna, hogy az idős varázslónak mindenki „drágám”, akkor valami olyat tett volna, amit később nagyon megbánt volna, Percy Weasley meg természetesen belesápadt volna. Molly szerette az édesapját, de néha nagyon elege volt belőle.

Hátralökte a székét, majd felállt.

– Kávé – motyogta. – Szükségem van még kávéra.

Harper úr és „Lys drágám” összenéztek.

– Veled tartok – mondta kegyesen a szőke lány. – Felfrissítem a sminkemet.

Molly elhúzta a száját.

A csodaszép Lysandrát hallgatni, amíg leérnek az első emeletre, ahol működött az automata, maga volt a rémálom. Lys drágám kötelességének érezte, hogy megjegyzéseket tegyen Molly egyszerű, hivatalos ruhájára – „A térd alá érő fekete szoknya annyira ciki, Mo!”, „A blúzod túl nagy rád, látszik, hogy nem áldottak meg szép mellel az égiek, nagyobbítatnod kéne! Vannak otthoni bűbájok, de a Mungóban is elvégzik beavatkozást. Ha szeretnéd, megadom a gyógyítóm nevét, profi ebben.” –, aztán áttértek a férfiakra és a randevúkra – „A héten három varázslóval is randiztam, mind nagyon jók az ágyban. Nem akarok kérkedni a szépségemmel, de hát le sem tudtam őket magamról vakarni! Ó, hogy miért üldöztem el őket? Kérdezd csak meg bátran, no! Hát természetesen azért, mert keveset kerestek. És veled mi a helyzet, Mollym? Sosem láttalak még pasival! Eléggé frigidnek tűnsz, már ne is haragudj…”

Lecsapom.

Megfojtom.

Meggyilkolom.

Avada Kedavra, Avada Kedavra, AVADA KEDAVRA!!!

Lysandra – sajnos – életben maradt.

Molly csalódottan konstatálta, hogy nem sikerült nonverbálisan varázsolni, így hát mosolyt erőltetett az arcára, mikor elváltak, majd megállt a kávéautomata előtt. Karamellásat választott, hogy legyen valami öröme is egy újabb fárasztó, rémes napban, és miközben arra várt, hogy az elvarázsolt, berregő gép kiadja, az alkarját dörzsölve próbált magához térni. Ólmos álom csapta meg, állva is el tudott volna aludni, ha lehunyja a szemét.

– Frigidnek nevezett – mondta ki hangosan is hitetlenkedve. – Fogta magát és frigidnek nevezett.

– Az eléggé kellemetlen – hallatszott mögüle egy halk, mosolygós bariton. Molly összerezzent tőle. Felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét, hogy tompítsa a hangját. Egy férfi állt mögötte, egy nagyon ismerős, kreolbőrű férfi elegáns, smaragdzöld talárban, kezében ezüstkígyó markolatú sétapálcájával.

– Zambini! – sóhajtotta a lány. – Rég találkoztunk.

Jason Zambini lustán elmosolyodott, kivillantotta fehér fogát.

– Enyhe kifejezés. Évek óta nem láttuk egymást, Weasley kisasszony.

Molly felhúzta a szemöldökét.

– Kisasszony? Most már kisasszonynak nevezel, Zambini?

Jason megvonta a vállát.

– Felnőttem. Szeretném megadni a tiszteletet, ha egy hölggyel beszélek.

– De én nem vagyok hölgy! – tiltakozott Molly. – Félvér vagyok. Tudod – hangsúlyozta –, az anyám közönséges mugli, még csak nem is sárvérű, ahogy te neveznéd. – Jason arca erre megrándult. Molly csodálkozva figyelte a változást, melyet a szavai keltettek a férfiban; sosem gondolta volna, hogy az ex-mardekárost valaha is zavarná, ha jelenlétében a sárvérű szót használnák, hiszen annak idején mást sem csinált, csak sárvérűnek és vérárulónak nevezte a griffendéles bagázst.

– Tudom – felelte a férfi halkan. – Mindenki követhet el hibákat, Molly. – Első ízben szólította a lányt a keresztnevén, és Molly riadtan vette észre, hogy beleborzongott a lágy tónusba. Jason, ha látta is, nem tette szóvá, helyette kíváncsian mérte végig a boszorkányt.

Molly elpirult. Lepillantott a kezében gőzölgő csészére, a kávé karamellaillata enyhén érződött a levegőben. Jason követte a tekintetét, majd kedvesen elmosolyodott. – Örülök, hogy találkoztunk, Weasley kisasszony! Sokat gondoltam rád, amióta elhagytuk a Roxfortot. Vajon Miss Prefektus, a Weasleyk gyöngyszeme, a legvörösebb mivel foglalkozik? Te voltál az egyik legígéretesebb ötödéves, ezt nyugodt szívvel árulom el neked, drágám.

Érezte, hogy átforrósodott az arca, és látta az ex-mardekároson, hogy élvezi a zavarát, a pírjáról nem is beszélve. A csésze megremegett a kezében, kilöttyent néhány csepp; Jason az ujjaival fogta fel őket.

– Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatala? – kérdezte halkan. – Ez csak egy rossz vicc, ugye?

Molly kihúzta magát.

– Ha megkérhetlek, Zambini, a közeljövőben ne sértegesd a munkahelyemet!

– Sértegetném? – Jason csodálkozást mímelt. – Kérlek, drágám! Egy rossz szót sem szóltam.

– Hát hogyne – morogta Molly. – Lerí rólad, hogy lenézel. Azt hiszed, csak azért, mert valamelyik rokonod benyomott ide, egy jó helyre, mindent megengedhetsz magadnak?! Az élet nem így működik, Zambini. Most még talán ott dolgozom, jövőre lehet, hogy a mágiaügyi miniszter titkárnője leszek!

Jason nem sértődött meg – rosszabbat tett: kuncogott.

Szemlátomást szórakoztatta Molly hevessége és arcának pírja, mert egyszer csak végigsimított az egyik lázrózsaszerű folton. Molly a haja tövéig elvörösödött.

– Ne érj hozzám, Zambini, ez nem vicces!

Félreütötte a férfi kezét.

– Dolgom van – vetette oda mérgesen, mire Jason felnevetett.

– Már el is felejtettem, milyen kis pukkancs vagy!

Molly elfordult tőle.

– Nem érdekel, mit gondolsz rólam – suttogta. Hangja és szája széle is megremegett. Kezében a csésze megrázkódott. Sírással küszködött, a több hetes stressz és feszültség, az ideges veszekedések otthon, mikor az anyjával próbálták győzködni az apját, hogy mást akar csinál, engedje, hogy valóra válthassa az álmait, Lucy levelei, a sötét erők mozgolódása; minden összejött. Jason Zambini egyetlen mondatával összeroppantotta őt. Leomlott a páncél, amit maga köré emelt, hogy megvédje a lelkét. – Dolgom van – ismételte remegő hangon, majd botladozva megkísérelte otthagyni a férfit.

Jason elkapta a karját. A csésze kibillent, a kávé a földre loccsant.

Egyiküket sem érdekelte, Molly remegett és a zokogás szélén állt.

– Sírsz, Molly? – kérdezte a fülébe suttogva.

A lány felzokogott.

– Bunkó! – sikoltotta. – Ezt most miért kellett?! Miért nem tudsz békén hagyni?!

Jason átölelte, majd megfordította a karjaiban, hogy a szemébe nézhessen. Molly tudta, mit bámul rajta ennyire: szeplős arca felpuffadt a sírástól, szeme lázasan csillogott, vörösesszőke pilláján könnycseppek hada pihent. Csúnya volt, ijesztően csúnya – egy Weasleyhez képest is. Ízig-vérig apja lánya.

– Ne… – motyogta a férfi vállába. – Kérlek, ne…!

Jason szorosan a karjaiba vonta, ajka megpihent a lány haján, könnyű csókot lehelve rá. Molly soha nem érzett még ehhez hasonlót: bőre bizsergett azokon a pontokon, ahol a férfi meleg tenyere végigsimított; fölfuttatta az ujjait a karján, kitapintotta a kulcscsontját, szája pedig a kézfejére simult.

– Ne haragudj rám, Molly! Kérlek, ne haragudj rám!

Molly megborzongott. Jason szempillája hosszú volt és koromfekete, írisze a legsötétebb kék, a feneketlen óceán színe, tekintete meg egészen lágy és gyengéden csillogó, szinte könyörgő. Az érintése is kellemes volt. Valahogy furcsán – megengedhetetlenül! – kellemes. A lány el akart tőle húzódni, Jason viszont nem engedte, szorosan fogta a vállánál fogva, közben pedig megállás nélkül, suttogva szabadkozott, és kérlelte, hogy ne haragudjon rá, nem akarta megbántani.

– Lógok egy kávéval – jegyezte meg a férfi halkan, miután ellépett. Molly megrázta a fejét.

– Nem tartozol semmivel. Eredj a dolgodra!

Hűvös volt és hazug.

Le sem tagadhatom apámat – gondolta keserűen. – A karrierem érdekében én is bármire képes vagyok. Emellett pedig büszke is, túlontúl büszke.

Bármire, ráadásul büszkén… akár arra is, hogy elküldje a fenébe Jason Zambinit.

Mire visszaért az irodába, minden ízébe remegett, Jason Zambini pedig többször is utána kiabált, miután kitépte magát az öleléséből. Egyik kiáltására sem állt meg, inkább gyorsabb tempóra ösztökélte magát.

Mr. Harper varázslósakkozott, Lysandra a körmének vizsgálgatásába és a divatmagazinjainak nézegetésébe temetkezett; a többiekkel egyetemben csak egy pillantásra méltatták, aztán rögvest visszatértek fontos és izgalmas tevékenységükhöz.

– Remek – mormogta Molly, miközben elfoglalta a helyét az asztalánál. – Más sem hiányzott, mint összefutni egy újabb ismerőssel. Lysandra, miután befejezte a körmét, felfrissítette a sminkjét, de Molly szerencsétlenségére meghallotta a mormogását.

– Pocsék nap? – mosolygott jókedvűen, mire Molly rávicsorgott. – Szívem, a homlokráncolás nem egészséges. Tudhatnád, hogy csak ártasz a szépségednek… Szó, ami szó, látszik, hogy Weasley vagy. Nem tehetsz a csúnyaságodról, nem mindenki örökölhet nagyszerű géneket, mint én, de akkor legalább arra a kevés szépségre, ami neked jutott, igazán vigyázhatnál, kedveském. Teljesen elcsúfítod magad.

– Pazar – kommentálta a lány. – Köszönöm a jó tanácsokat.

– Nagyon szívesen – bólintott Lysandra.

Munkaidejük második felében tulajdonképpen azt csinálták, amit mindig: a semmit, de azt túl sokáig, ráadásul pocsék fizetésért. Molly ennek ellenére sosem érezte még, hogy ennyire gyorsan repülne az idő; minden egyes szabad másodpercét Jason Zambini töltötte ki, és bármennyire próbálkozott, nem tudta száműzni a gondolataiból a férfi hitetlenkedő arcát és hangját.

Nem egy jó munkahely, nekem azonban csak ez jutott. Nem lehetek olyan szerencsés, mint ő.

Lysandra megint nyávogott valamit neki, ez alkalommal viszont oda sem figyelt.

Jason.

A férfi neve lüktetett az elméjében.

Jason. Jason. Jason.

Jason…

És nem értette, mikor kezdett Zambini helyett Jasonként gondolni a férfira. Mire befejeződött a munkaideje, elfogta a fejfájás, a homloka felől irányult. Két ujja közé csippentette az orrnyergét, majd mélyet sóhajtva finoman megdörzsölte. Elköszönt a munkatársaitól, aztán felvette magára a kabátját, és elindult hazafelé. Édesapja két emelettel feljebb, a hatodikon dolgozott, a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon, mint osztályvezető, ennek köszönhetően a minisztériumi dolgozók többsége megbámulta, miközben elhaladt mellettük. Mosolygott rájuk, hogy jó benyomást keltsen, közben pedig – természetesen csak gondolatban – elküldte őket a fenébe. Jasonnel az aranykapunál találkozott össze még egyszer. Átkozta Merlint, amiért ez volt az akarata, de nem tehetett ellene: felszegte a fejét, és kimérten biccentett egyet a férfinak, reménykedve, hogy elkerüli, hogy az megállítsa őt.

Zambini erre lusta mosolyra húzta telt, szép ívű ajkát. Sejthette, mi járhat a fejében, mert – csak azért is, ez lerítt róla – megállította.

– Hazakísérhetlek? – kérdezte halkan. Molly felvonta a szemöldökét.

– Mégis miért tennéd? Fegyverszünetet kötöttünk, ez oké, de máskülönben semmi közünk egymáshoz, Zambini. Mielőtt bármit is mondanám, szeretném leszögezni, hogy nem is akarom, hogy legyen egymáshoz közünk.

– Legyen – hagyta rá egykedvűen. – Engem ez sem érdekel. Hazakísérlek.

– Az előbb nem az engedélyemet kérted?

– Egy Zambini sosem kér engedélyt – horkantotta válaszul, majd a karját nyújtotta. – Mehetünk, Molly?

– Még mindig nem válaszoltál arra, hogy mégis miért tennéd! – makacskodott. – Addig nem megyek veled sehová, megértetted?

Jason arcán sötét árnyék szaladt át. Közelebb a lépett a lányhoz, és óvatosan átkarolta őt.

– Kérlek… – súgta a fülébe. – Bízz bennem!

Komolynak tűnt, a tekintete pedig… Molly egy egészen picit megriadt.

– Ez nem rólunk szólna, jól értem?

– Nem, nem rólunk. Valami egészen más.

Molly nyelt egyet; nem tetszett neki a beszélgetés alakulása.

– Legyen – egyezett bele suttogva. – Kísérj haza, apám még úgyis dolgozik.

Molly édesanyja a konyhában tevékenykedett, amikor szorosan egymásba kapaszkodva beállítottak. Molly szédült és émelygett a hoppanálástól – mint minden egyes alkalomkor, amikor arra kényszerült –, de a világért sem vallotta volna be gyengeségét. Jasonnek nem is kellett, anélkül is észrevette, hogy mondta volna. Elöntötte a megkönnyebbülés és a forró hála, mikor érezte, hogy a férfi határozottabban és erősebben tartja, öleli magához, nehogy összeessen.

– Jól vagy? – kérdezte Jason gyengéden.

– Túl kedves vagy hozzám – állapította meg. – Nem értem az okát, Zambini.

A férfi megvonta a vállát.

– Már nem az iskolában vagyunk, Molly. Felnőttem. Szeretném félretenni a gyerekes viselkedést és végre a koromhoz megfelelően viselkedni.

– De te aranyvérű vagy! – tiltakozott. – Ez elég ok lenne arra, hogy félvér korcsnak nevezz!

– Nem látom értelmét az ellenszenvnek. Most már kikerültem abból a körből, senkinek sem kell megfelelnem. Azt tehetek, amit akarok. Nem foglak lekorcsozni, mert nem tartalak annak. Elismerem a tudásodat és a bájodat.

Molly nem felelt, de érezte, hogy arcába vér szökik a férfi szavaitól. Gyorsan elfordult tőle, hogy levegye a köpenyét és legalább addig se kelljen látnia őt. Jason erre elmosolyodott, aztán elnézett a válla fölött.

– Szép estét kívánok önnek, Mrs. Weasley – köszöntötte udvariasan Molly édesanyját.

Egy muglit</i> – gondolta a lány döbbenten. – Egy muglit szólít meg ennyire kedvesen. Pont ő, az aranyvérűek gyöngye! – Annyira lehetetlennek tűnt, hogyha nem hallotta volna a saját fülével, el sem hitte volna.

– Kislányom! – tárta szét a karjait Audrey, mire Molly szinte belemenekült az ölelésbe. Jason nekivetette a hátát a falnak, ellágyultan figyelte őket. Audrey összehúzta a szemöldökét, mikor észrevette őt. – Üdvözlöm, uram – köszöntötte megilletődve. – Ön bizonyára…?

– Zambini – hallatszott a lemondó motyogás Molly felől. – Jason Zambini.

Audrey a homlokát ráncolta, ahogy visszaemlékezett a névre. Molly átkozta magát, amiért korábban mindent elfecsegett az anyjának, ami a Roxfortban történt vele. Ha nem a tanulásról beszélt, akkor arról, hogy kivel keveredett újabb meg újabb összetűzésbe, így természetesen Jason neve is gyakran szóba került, ráadásul az esetek többségében nem túl kedvezően a férfira nézve. Ha nem is kellett büntetőmunkára mennie a férfi miatt, egyes megjegyzések túl fájóak voltak – azok különösen, amiket Jason az édesanyja szármázásra tett.

Tökéletes első benyomás.

Audrey arcára volt írva, hogy mindenre emlékszik.

Mollynak elakadt a lélegzete; arcából kifutott a vér, amikor eszébe jutott, miket mesélt még el édesanyjának. Nemcsak gúnyos megjegyzéseket kellett elviselnie… Voltak szóváltások, amikbe a mai napig beleborzongott, ha felidézte őket… És nem kellemetlen értelemben.

Audrey ezekre is emlékezett.

– Jason Zambini? – ismételte meg élesen; kutatóan nézett a férfira. – Az a Jason Zambini, Molly? – kérdezte lányától halkan, tekintetét le nem véve vendégükről. Megváltozott az arckifejezése, a hangja sem volt többé kimért. Kíváncsinak látszott, és ez meg jobban elkeserítette a lányt, mint az, hogy az édesanyja nem felejtette el, miket mesélt neki.

– Igen – felelte neki csüggedten. – Pont az.

Jason erre elvigyorodott.

– Ezek szerint ennyire népszerű lennék, hölgyem?

– Ó, de még mennyire! – nevetett az asszony; csillogott a szeme, ahogy Jasont nézte. – Isten hozta, Audrey Weasley vagyok, Molly anyukája – mutatkozott be kedvesen. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Zambini, már sokat hallottam öntől.

– Mondanám, hogy remélem, csak jókat, de mindketten ismerjük a múltbeli helyzetünket, nem igaz, asszonyom? – Jason vigyora egy leheletnyit halványult. Audrey aprót biccentett a fejével, arcának rándulása jelezte egyedül, hogy visszaidézte Molly szavait. – Inkább azt remélem – szólalt meg éppen ezért ismét a férfi –, hogy tudunk rajta változtatni a lányával. Minden vágyam, hogy ne legyünk többé ellenségek.

Audrey lágyan elmosolyodott, szigorú arcvonásai megenyhültek. Kinyújtotta a kezét Jason felé, és bár látszott rajta a bizonytalanság, megkísérelte leplezni azt. Jason habozás nélkül fogadta el a jobbját, nem törődve Molly felszisszenésével. Fél szemmel a lányra sandított, majd óvatosan megvonta a vállát; úgy tűnt, tényleg nem zavarja, hogy egy muglival kell érintkeznie.

– Mi szél hozta erre, Mr. Zambini? – érdeklődött Audrey. – Molly nem említette, hogy vendéget hoz magával.

– Mert én magam sem tudtam róla, hogy hozni fogok, anyu – szúrta közbe a lány, anyja viszont csak leintette.

– Elhallgass, kisasszony! Nem téged kérdeztelek. – Hangjából mosolygás csendült ki. Bár szigorúnak látszott, szelíden nézett lányára.

Molly felsóhajtott. Pont ezért nem szerette, ha a barátai – a nem létező barátai – meglátogatták, olyankor nem lehetett bírni az édesanyjával.

Jason eközben válaszolt, figyelmen kívül hagyva Molly rágódását:

– Szeretnék valamit négyszemközt megbeszélni a lányával, asszonyom. Manapság nem lehetünk elég óvatosak, mit osztunk meg egymással a Mágiaügyi Minisztériumban, ezért jobbnak láttam, ha önöknél tárgyaljuk meg.

– Okos döntés, Mr. Zambini, egyet kell értsek önnel, bár igaz, én csupán mugli vagyok.

– Változások történnek, asszonyom – sóhajtotta Jason. – Azt hiszem, ezek olyan erejűek lesznek, melyek akár az ön életét is befolyásolhatják. Talán pont azért, mert nem rendelkezik mágikus képességgel.

Jason finoman fogalmazott; ezt nemcsak Audrey, hanem Molly is értékelte. A lány elcsodálkozott rajta, mennyire megváltozott az egykori mardekáros; egyre inkább úgy viselkedett, hogy rá sem lehetett ismerni. Molly eltűnődött, hová lett az arrogáns, beképzelt hólyag, akit ki nem állhatott. Ennyire megváltoztatta volna az, hogy kikerült az iskolából? Ennyire megviselte, hogy elvesztette a testvérét?

Molly nem ismerte az igazi Jason Zambinit, s erre igen hamar ráébredt. Ha tehette volna, elkerülte volna, azonban a férfi valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – egy okot tudott volna rá mondani, de az persze lehetetlen volt! – közeledni szeretett volna felé, és a lányt nem arra nevelték, hogy előítéletes legyen. Éppen ellenkezőleg! Félre kellett tennie az előítéleteit, nem szabadott olyanná válnia, amiért éppenséggel lenézte a Mardekárba járókat. Amiért eddig tulajdonképpen mélyen megvetette Jason Zambinit is.

– Gyere utánam! – mondta végül a férfinak. Édesanyjára nézett, akinek homlokán elmélyült a ránca, ahogyan őt figyelte. – Felmegyünk a szobámba. – Elbizonytalanodott, Audrey viszont biccentett neki, hogy meggyőzze. – Igen, öhm… akkor a szobámba. Beszélgetünk, aztán Mr. Zambini gyorsan távozik, mert sietnie kell. Hangsúlyozom, anyu: nem marad vacsorára!

– Megértettem – kuncogta az asszony –, de ha esetleg meggondolná magát…

Molly frusztráltan sóhajtott egyet.

– Nem fogja! – jegyezte meg erélyesen. Jason vetett rá egy pillantást, majd inkább Mrs. Weasleyhez fordult.

– Kedves öntől, asszonyom, de tényleg sietnem kell. Csupán néhány szót váltok a lányával, aztán már itt sem vagyok.

– Igazán kár.

– Valóban – bólintott. Molly kedvetlenül hallgatta őket.

– Gyere már! – morogta. – Csak neked lehetnek még terveid a mai estére?

– Ugyan – csóválta meg a fejét Jason, de azért engedelmesen követte. – Miféle terveid lennének? Csak nem találkozgatsz valakivel, mondjuk egy férfival?

– Akkor sem árulnám el, ha térden állva könyörögsz.

– Tehát nem lesz találkozó.

– Azt nem mondtam.

– Ejnye, Molly! – Jason ravaszkásan elvigyorodott. – Csak nem egy hölgyemény…?

– Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy tréfálkozhass, Zambini!

– Elnézést. – Jason még mindig vigyorgott. Molly legyintett egyet, majd benyitott a szobájába.

– Erre – dünnyögte. – Ez az enyém.

Lehunyta a szemét borzalmában, mikor meghallotta Jason meglepett kiáltását. Frusztráltan sóhajtott fel és nézett körbe az apró helyiségben; szemöldökét dühösen vonta össze, úgy méregette a halványzöld falakat. Nem szívesen vallotta be – még a családjának sem –, de rajongott a zöld színért. Ron bácsi, amikor annak idején először és utoljára kukkantott be hozzá, percekig csak tátogott, aztán Molly apjához fordult, és számon kérte őt, miért nem tiltotta meg a gyerekeinek, hogy Mardekárt dicsőítsék. Molly legszívesebben elmagyarázta volna neki, hogy nem azért választotta a zöldet, mert annyira osztotta a kígyók nézeteit, azonban ismerte már nagybátyja forrófejűségét és makacsságát; Ron a fejébe vette, hogy unokahúga szíve a mardekárosokhoz húzza, s egyszerűen nem lehetett vele szót érteni. Többet senki sem kívánkozott a szobájába, erre… erre pont Jason Zambininek kellett úgy döntenie, hogy meglátogatja!

– Klassz a szobád – vigyorogta a férfi. Molly összeszorította a fogát.

– Kuss, ha élni akarsz, Zambini!

– Értettem. – Jason elnevette magát, szeme lázasan csillogott. – Tényleg tetszik – mondta ez alkalommal komolyabban. Molly elfordult tőle; érezte, hogy mélyen elpirult, s nem tudta volna megőrizni a büszkeségét, ha továbbra is viszonozza Jason Zambini tekintetét. Mikor ujjak fonódtak a csuklója köré, kényszerítették, hogy forduljon meg, igenis nézzen rá, nézzen az arcába, kelletlenül engedelmeskedett; szíve mindvégig a torkában dobogott, és nem kételkedett benne, hogy lángol az arca és a füle, annyira zaklatott volt.

– Gyerünk! – Erőt kellett vennie ahhoz, hogy ki tudja préselni magából a felszólítást. Jasonnek a szeme sem rebbent. Persze ő mindig is ilyen volt, igazi mardekáros, aki remekül álcázta az érzéseit, aki sosem árulta el magát olyan könnyedén, mint ahogy azt Molly pillanatok alatt megtette a férfi társaságában. – Halljam a mesédet, amiért egészen a szobámig jöttél, Zambini!

Jason elkomolyodott.

– Nem szeretnélek megbántani. Szeretném, ha tudnád, ez áll a legtávolabb attól, amit igazán szeretnék.

– Egy szavadat sem értem! Beszélj érthetően!

– Molly… – Jason mondata mély sóhajtásba fulladt. Szorítása egyre inkább felerősödött Molly csuklója körül. Nem szorította annyira, hogy fájjon, de határozottan markolta, éreztette, mennyire félti őt. Molly hitetlenkedve rázta a fejét.

– Elég a komédiából, Zambini! – próbált tőle elhúzódni. – Ne kertelj!

– Tudod jól, hogy a Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatala nem éppen a legelőkelőbb részlege a Mágiaügyi Minisztériumnak, és…

– Hogy merészeled?! – háborodott fel a lány. – Én… én igenis felelősségteljes munkát végzek! Lehet, hogy kevesen fordulnak hozzánk, de… de ez csak azért van, mert bátortalanok… Idővel… Csak az idő… – Elhallgatott. Szégyellte bevallani, de tudta, hogy a férfi igazat szólt. Az ajkába harapott ezért, és lenyelte további ellenkezését. Lesütötte a szemét, közben pedig biztos volt benne, hogy arcszíne már meghaladta a mélyvöröset is, Jason viszont nem sértődött meg az éles hangnemtől, sem attól, hogy jóformán állandóan provokálta és vitatkozott vele.

– Változások vannak készülőben, Molly Weasley – jelentette ki a férfi komoran. – Nemrégiben felbukkant egy férfi… Nekem nincs elég hatalmam hozzá, de amennyire tudom, a belső körökben a „Potter” nevet emlegetik. Ahogy látom, Harry bácsikád nem hozta szóba, igaz?

– Előttünk biztos nem – húzta el a száját Molly. – Potter? Nem lehet, hogy rosszul hallottad?

– Roger. Annyit tudok, hogy Roger Potternek hívják, és valamiért mindannyian kitérnek az útjából.

– Harry vajon tud róla? – gondolkodott félhangosan. – Ha igen, vajon beszéltek már erről apával és a többiekkel? Van egyáltalán valaki, akiben megbízhatunk?

– A falnak is füle van – mondta Jason gyorsan. – Óvatosnak kell lennünk. Puccs van készülendőben, ebben biztos vagyok. Valakik Roger Pottert akarják Shacklebolt miniszter úr székébe ültetni. Gyanítom, a cél az, hogy átvegyék az irányítást a Mágiaügyi Minisztériumban, onnantól kezdve pedig csak Merlin a tudója, mit terveznek. Teljes átalakítás… Tisztogatások, perek. Árnyakról beszélnek, és arról, hogy egy hibridekből álló szörnysereg lassan megkezdi útját a Roxfort felé. Nem tudom, mennyire ismert előtted Nikolai neve, ő a vezetőjük. Van egy boszorkány, több mint ezeréves… Árnylidérccé változtatta… Marianne… és Marianne férje, Peter, minden szörnyeteg szörnyetege, egy árny és talán egy árnylidérc gyermeke, ez utóbbiban nem vagyok biztos.

– Jason…

– Nem tudom, mi igaz és mi nem, azt tudom, hogy én érzem a változást. Te nem? Te nem érzed úgy, hogy valami készülődik?

Molly nyelt egyet; ő is érezte.

– Óvatosnak kell lennünk, Molly… és a gyerekek, azok az ártatlan fiatalok, akik még csak most kóstolnak bele az igazi mágiába… Nekik meg kell tanulniuk harcolni. Meg kell tudnunk, kikbe bízhatunk és kikbe nem! Molly, az unokatestvéred, Dominique már az iskolában van, nem igaz? Remélem, tudja, hogy benne van minden reményünk… Meg kell őket tanítania arra, hogyan védjék meg magukat! Merlin a tudója, miféle szörnyűségek közelednek! Lehet, hogy mindannyiunk élete a tét…

– Ne ess túlzásokba, Jason! – Hogy mikor lett Zambiniból Jason, arra Molly végképp nem emlékezett. Csak azt tudta, hogy a szíve olyan ütemben kalapált, hogy majd’ kiugrott a mellkasából, no meg azt, hogy ezt a pulzálást férfi is érzékelte.

– Kérlek, Molly! – mondta a férfi. – Hinned kell nekem!

– Én… Én egy pillanatig sem kételkedem a szavaid őszinteségében – vallotta be kelletlenül. – De miért nem Dominique-nak mondod mindezt? Én ugyan mit tehetnék ekkora távolságból? Utazzak a Roxfortba és segítsem Dominique munkásságát? Arra gondoltál, hogy élesszük újra Dumbledore Seregét? Hozzunk létre egy titkos foglalkozást, amin arra tanítjuk a gyerekeket, hogy harcoljanak?

– Pontosan – lehelte Jason. – Pontosan erre gondoltam.

– Te meghibbantál.

– Gondold végig!

– Tessék?

– Csak gondold végig! – mondta gyorsan a férfi. – Nem kérek mást, csak azt, hogy gondold át alaposan mindazokat, amiket most elmondtam! Ne beszélj róla senkinek, csak annak, akiben megbízol… és ne felejtsd, nem tudhatod, ki az ellenséged, nem tudhatod, ki rejtőzködik ebben a világban. Semmit sem tudhatunk, ahogyan Roger Potter igazi hatalmát sem ismerjük… Ahogy nem tudjuk, hogy ez a hibridsereg létezik-e egyáltalán, vagy pusztán kitaláció az egész. Semmit sem tudunk, Molly Weasley, de számba kell vennünk minden eshetőséget, csak így kerülhetjük el a végzetet.

Molly óvatosan bólintott egyet. Ami ezek után történt, később sem tudott kimaradni az emlékezetéből. Örökre belévésődött az a pillanat, amikor Jason elindult az ajtó felé, hogy távozzon, aztán meggondolván magát, hirtelen visszafordult; szorítása a csuklóján, tekintete rajta, és a szája… a szája lassan megtalálta az övét. Lágy és bizonytalan volt a csókja, ha egyáltalán annak lehetett nevezni azt a másodpercnyi érintést, melynek során az ajkaik találkoztak. Második alkalommal Mollyba mintha villám csapódott volna, úgy szikrázott végig a gerince mentén a vágy, s fel kellett nyögnie, amikor megérezte a szájában a férfi nyelvét. Fogak, nyelvek szimfóniája, s a bizonytalanságé, mert az nem hagyta őket magukra, és amikor már a lába is megremegett, zihálva húzódott el Jasontől.

– Kellemes estét kívánok, Miss Weasley – suttogta a férfi mély, vágytól karcos hangon. Molly megszólalni sem tudott, még akkor is elkerekedett szemekkel nézett rá, amikor lekísérte a lépcsőn. Édesanyja, ha látott is valamit zilált és döbbent állapotából, nem tette szóvá, csak udvariasan köszönt egyet, Jason pedig viszonozta azt.

Végül, miután dehoppanált, Mollynak sikerült újraindítani a szívverését. Felszegte a fejét, majd lassan kifújta a benntartott levegőt.

Jól van – gondolta. – Semmi baj.

De Jason csókja forró volt, érintése gyengéd… és igaz, hogy mardekáros volt, Molly mégsem akarta száműzni az elméjéből. Valahogy helyes volt, hogy másképp gondolt rá. Ettől megriadt, s megrázta a fejét, hogy kijózanodjon, aztán csatlakozott az édesanyjához. Később, amikor megfogadta Jason tanácsát, és megvitatta unokatestvéreivel a Tizenkettek ötletét, egy szót sem szólt arról, ki vezette rá, sőt nyomatékosan megkérte, hogy őt sem emlegessék ezzel kapcsolatban.

– Kérlek, Louis! Ennyit igazán megtehetnél az unokatestvéredért!

Louis biccentett.

– Ha ezt szeretnéd…

Molly mosolygott.

Igen, pontosan erre vágyott.

Jason az ő titka volt, ahogyan ő meg Jasoné, és mindez a közelgő káoszban valahogy helyén volt. Nem tudta, miért, nem tudta, meddig… Valameddig… A végsőkig.

Örökké.