20. fejezet
Lehull a lepel...
Kifejezetten
esős idő volt, mikor Albus Perselus Potter kinyitotta a szemét, és felébredt
korántsem mély álmából. Odakint legalább úgy tombolt a vihar, mint
karácsonykor, sőt talán még sokkal rosszabban. Bár most nem hóvihar volt, hanem
rendesen zuhogott az eső. Mit zuhogott, szakadt! Mintha dézsából öntötték volna
a vizet, pedig előző nap akkora forróság
uralkodott, mint még soha! Mindenesetre Albus nyúzottan, álmosan ébredt – az
utolsó iskolai napra, aznap mentek haza. Szívesen indult volna útra, ha minden
úgy lett volna, ahogy mindig is tervezte. Anyja, apja boldogan várja őt és
Jamest a pályaudvaron a kishúgukkal, majd együtt hazamennek, azután pedig
meglátogatják a rokonokat, és kezdődhet a fantasztikus nyár! Szép lett volna,
édes álom maradt.
Albus nem tudta,
milyen lesz a nyara. Most, hogy az apja bevallotta, hogy elválnak, nem sok
reményt fűzött ahhoz, hogy boldog lesz. Egyszerűen érezte, hogy nem. A húga –
Lily – eltűnt. A bátyja és az unokatestvérei utálták őt Victoire halála miatt.
Nem lesz boldog nyara, ebben biztos volt. Sőt! Ha a szülei elválnak, akkor ahogy
az apja mesélte, Jamesszel meg az anyjukkal együtt elköltöznek valahova – egy
teljesen más országba. Sosem térhet majd vissza a Roxfortba, sosem láthatja többet
az ősrégi falakat, magát a kastélyt, a sok vicces festményt, a szellemeket, a
tanárokat... A Hollóhát, mely szinte a második otthonává vált, többé nem
fogadhatja őt.
– Jó reggelt! –
ébresztette fel a merengéséből egy szintén fáradt hang.
John nagyokat ásítva
rúgta le magáról a takarót, majd pizsamában nekiállt leellenőrizni, hogy
mindent becsomagolt-e a hazaútra. A többi fiú is ébredezett a szobában, elsőként
Scorpius, utánunk Simon és Josh; az utóbbi kettő egyből megrohamozta a fürdőt. A
két szőke csak erre várhatott, mert amint Simonék kimentek, átültek Albushoz.
– El sem hiszem,
hogy eltelt már egy teljes év – sóhajtott fel Scorpius. – Olyan rövidnek tűnt!
– De megyünk
haza – vigyorodott el John. – Ti nem várjátok?
– De!
– Nem! – Albus
és Scorpius egyszerre válaszoltak. Albus válasza sokkal drámásabb hatást
váltott ki Johnból, mint Scorpé.
A két fiú szemlátomást
kíváncsian várta Albus magyarázatát, így az kénytelen volt elmesélni, mi zajlik
most otthon, Potteréknél. Nem ecsetelte hosszasan, csak röviden vázolta fel a
tényeket, de még így is mélyen megdöbbentette velük a barátait. Gyorsan
ejtették a témát. A hálóteremben néma csend keletkezett, még egy árva pisszenés
sem hallatszott.
– Mikor indul a
vonat? – kérdezte végül egy sóhajtással John.
– Nyolckor –
vágta rá a választ Albus egyből. – McGalagony előrébb hozta az indulást, mert
ezzel is el akarja kerülni, hogy megtámadják a vonatot.
John bólintott,
majd Albus után nézett. A fiú hirtelen pattant fel, és iramodott az ajtó felé. John
és Scorpius összenéztek, aztán követték Albust a tekintetükkel, és már
feltették volna a kérdést, hogy hova megy, amikor az megválaszolta.
– Megnézem
Maryt. – A két fiú nem tiltakozott, hagyták, hogy menjen.
A göndör lány
pont ott ült, ahová Albus elképzelte: a kandalló előtt, kezében egy könyvvel,
és látszólag mélyen az olvasmányba merülve pihent. Haját összefogta, és egy
csattal feltűzte, valamint a roxforti talár helyett már mugli ruhát viselt –
egy kék pólót és egy sötétebb kék farmert.
A
klubhelyiségben rajta kívül alig tartózkodtak, csak néhány felsőbbéves
ücsörgött. Albus borzasztóan érezte magát, ahogy lesétált. Victoire Weasley szokott
ott ülni a sarokban, onnan mosolygott rá biztatóan, valahányszor Albus lejött a
hálóterméből, közben pedig a barátaival beszélgetett. De most már nem
találhatta ott a sarokban, helyét két fiú és egy lány foglalta el.
Albus mélyet
sóhajtott. Biztosan tudta, hogy csak egy valaki ismerte igazán Victoire
Weasleyt, az pedig nem más volt, mint jómaga. Tényleg ismerte a lányt, ismerte
az igazi Victoire-t, azt, akit senki sem, mert mindig rejtegetnie kellett.
Talán Teddy még ismerte valamennyire, de Albus azt is lehetségesnek tartotta,
hogy ő sem. Nem hitte, hogy Victoire mindent bevallott neki.
– Jó reggelt –
ült le végül hosszas merengés után a fiú. Megpróbált felvillantani egy gyenge
mosolyt, bár közben lesütötte a szemét, így nem látta, hogy a göndör hajú lány
észrevette-e. Mary felpillantott a könyvből, majd amint felfedezte maga mellett
Albust, félretette a regényt, és közelebb csúszott hozzá.
– Rég beszéltünk
– mondta újból Albus, mikor észlelte, hogy a lány csak egy bólintással reagált
a köszönésére. Mary nem válaszolt, csak várt. A fiú sóhajtva folytatta:
– Nem tudom, mi
történt velem az utóbbi hetekben – suttogta –, de azt igen, hogy eltávolodtunk
egymástól.
– Ez igaz –
felelte halkan Mary. – Figyelj – fogta meg a kezét. – Szeretném, ha tudnád, hogy
melletted állok! A barátod vagyok, Al, és kérlek, ne taszíts el magadtól –
tette még hozzá szomorkásan. – Nem akarok tőled távol lennie. Mindig ott akarok
lenni, ahol te vagy. Veled. Erről szól a barátság.
A fiú
elmosolyodott, de a mosolya tétova volt, mint aki megijedt attól, hogy Mary
egyszer csak feláll, és otthagyja őt. Bár ha ilyesmiben reménykedett, akkor
tévedett. Mary Jacksonnak esze ágában sem volt magára hagyni – igaz barát volt.
– Tudtam –
szólalt meg végül, mire Mary kíváncsian sandított rá. Albus belefogott a
magyarázatba:
– Valahol mélyen
mindig is tudtam, hogy ki a Mester, csak nem akart összeállni – mormolta
bosszúsan.
Ismét csend
telepedett a klubhelyiségre, csak egy-két felsőbbéves törte meg olykor egy-egy
hangosabb kiáltással.
– Mi történt
aznap? – kérdezett rá Mary hosszas hallgatás után.
– Te is ott
voltál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Albus. Mary elmosolyodott, majd így
válaszolt:
– Tőled
szeretném hallani!
Albus egy
sóhajtással fogott bele a történetbe, és most kivételesen nem hagyott ki
semmit. Az elejétől fogva mindent elmesélt, és legnagyobb megdöbbenésére Mary
hallgatta. Néha ugyan elkomorodott, néha elmosolyodott, attól függően, hogy Albus
épp melyik részt mesélte. Látszott rajta, hogy végre-valahára őszintén megérti
Victoire-t, Albus pedig megkönnyebbült, és rájött, hogy tényleg jó dolog
beszélgetni. Legalább még egy ember levett a teher súlyából egy kicsit. Egyedül
a gyermekről hallgatott. Ügyesen kicselezte Victoire terhességét, a lány
félelmeit, titkait. Ezeket meghagyta magának, hiszen nem volt muszáj a világnak
mindent tudnia... Elégedjenek meg az igazság nagyjával, annyi is elég volt
ugyanis ahhoz, hogy valaki megértse, miről van szó.
– Látod? –
mosolygott Mary, miután Albus befejezte a történetet a szülei válásával.
–Mennyivel könnyebb, nem?
– De – sóhajtott
Albus is.
A lány
elkomorodott, mikor kihallotta a mondatból a fájdalmat.
– Szóval
elválnak.
Albus bólintott.
– Mi lesz veled
nyáron?
– Ha anyának
sikerül megnyernie a pert – komorodott el még jobban a fiú –, akkor elköltözöm
vele... Bár lehet, hogy így is költözöm, még akkor is, ha apával maradok. Őszintén
szólva – nézett fel –, nem tudom, mi lesz!
A csend most nem
tartott sokáig, sőt egy percig sem. A klubhelyiségben az összes diák felállt,
és szedelőzködni kezdett. Albus csodálkozva nézte őket, nem értette, hogy miért
készülődik mindenki. Látta, hogy John White hirtelen a lépcsőnél terem, és
mintha hívná őt. Bólintott neki, hogy mindjárt megy. Mary rápillantott az
órára, majd sóhajtott egyet.
– Bármi is lesz,
azt hamarosan megtudod – jelentette ki, és mikor elkapta a meglepett
pillantását, folytatta:
– Indulnunk
kell!
Albus sóhajtott.
Elköszönt a lánytól, és ő is – akárcsak a többiek – felsietett a hálótermébe.
Ott már mindenki lázasan csomagolt, főleg John és Scorpius, akik, bár hajnalban
összecsomagolták, amit kellett, de mindig vagy valamit kifelejtettek, vagy valamit
kivettek a bőröndjükből, Simon és Josh, a másik két szobatárs pedig nemhogy
segítettek volna nekik megkeresni az állítólag „elveszett” dolgokat, inkább
jóízűen nevettek a szerencsétlenkedésükön.
Albus előkereste
a bőröndjeit, és megnézte, hogy minden bennük van. A két szőkével ellentétben az
övéi igenis rendben voltak, és csak pár simítást kellett rajtuk végezni. Miután
azok is megvoltak, ő is csatlakozott Simonék mellé, hogy együtt nevessen velük
Scorpékon. Az említett éppen sikeresen hanyattvágódott John bőröndjével,
leverve az éjjeliszekrényükről a szüleiről készült képet, aminek kerete
darabokra tört. Ezt csak John tudta fokozni, aki belelépett a törött üvegbe. Üvöltve
esett át Scorpon, így mindkét fiú a földön kötött ki. Persze Johnék tovább
szerencsétlenkedtek, mivel még mindig nem találták meg a keresett tárgyaikat.
Albus mélyet sóhajtott, miközben Simonék nevettek, a szőke fiúk szitkozódtak,
és így kérdezett:
– Mit nem
találtok?
– A pálcámat!
– A fogkefémet!
– érkezett a felelet a két fiútól.
Albus felvonta a
szemöldökét.
– John – fordult
először a szőkébb fiúhoz. – A pálcád ott van az ágyad alatt – bökött az
említett hely felé, majd csak ezután fordult Scorp felé.
– A fogkefédet
összetévesztetted a pálcáddal – magyarázta türelmesen. – A pálcádat csomagoltad
el, a fogkefédet tetted a farzsebedbe!
A fiúknak csak
az volt a szerencséjük, hogy Al figyelte, hogy szenvednek a pakolással, ezért
tudta, mit hova tettek. Persze ezt a feleletet Simonék ismét nem hagyhatták szó
nélkül, így a szoba zengett a nevetéstől.
– Na, megvagytok?
– tette karba a kezét hosszas pakolászás után.
– Meg – morogták
a legsötétebben. – Most már mehetünk – tette még hozzá Scorp.
Albus
elvigyorodott; halkan ennyit mormogott:
– Ideje volt
már! – Scorpius erre úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. John szintúgy.
** * **
– Hollóhát –
elsőévesek –, utánam!
A hetedikes
Barbara, aki Victoire helyét foglalta el, szigorúan nézett a gólyákra, mire
Albus akaratlanul is megborzongott. Kint álltak, pont a Roxfort előtt, és a
vonat felé tartottak, ami már ott állt figyelmeztetően sípolva. Az igazgatónő
elrendelte, hogy minden évfolyamot vagy egy prefektus kísérje, vagy egy iskolaelső,
persze a házakon belül.
Albus elindult
Barbara után, de egy pillanatra lemerevedett, mikor meghallott egy nagyon ismerős
hangot. Egy pillanatra óriási képtelenség jutott az eszébe, így nagyon fájt az
igazság, mikor felnézve meglátta, hogy ki szólt:
– Griffendél –
elsőévesek –, utánam!
Unokatestvére, Dominique
lobogó hajjal állt tőle nem messze. Mikor a tekintetük találkozott, a lány
először állta, de dühe nem ismert határokat; hirtelen fordította el a fejét.
Albus sóhajtott, de magában igazat adott neki. Hiszen tulajdonképpen mire is számított?
Arra, hogy megbocsátja neki a vétkét? Az nem mehetett ennyire hamar. Persze nem
arról volt szó, hogy Albus tudta magáról, hogy gyilkos. Az nem volt. Az Linda volt
és a bandája, de nem ő! A fiú tudta, mennyire nehéz elfogadnia a családnak,
hogy Victoire meghalt, ő meg életben maradt. Őszintén remélte, hogy tényleg
csak ennyiről volt szó, Rose viszont úgy tűnt, mintha megbocsátott volna neki.
Legalábbis mintha ezt látta volna rajta, mikor titokba ránézett. Rose
haloványan mosolygott, ezzel biztatta őt a túlélésre. Albus félénken
viszonozta. Félt, hogy valamelyik unokatestvére észreveszi. Ebben a kapkodásban
viszont senkinek sem tűnt fel, mindenki saját magával volt elfoglalva, nem
törődtek másokkal, nem törődtek a társaikkal, csak mentek előre.
Albus messziről
látta Jamest, amint ott halad a másodévesek között a barátaival, viszont a testvére
még nem bocsátott meg neki, pedig a fiú karácsonykor úgy érezte, mintha egy
kicsit közelebb kerültek volna egymáshoz. Persze elképzelhetőnek tartotta, hogy
csak azért, mert Jamesnek megtetszett Mary.
Ó, igen!
Mary…
Albus végül
megértette, mire gondolt John, amikor nála járt. Jamesnek tetszett Mary, ezért
feltűnően sokat beszélgetett vele, hátha a lány attól jobban megkedveli. Albus
kárörvendően elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy bátyjának semmi esélye,
mert Mary nem barátkozott olyanokkal, akik nem hittek neki, Albusnak, akik nem voltak
képesek a megbocsátásra.
Közben
megérkeztek a vonatokhoz, és elkezdték felpakolni a bőröndjeiket. A Griffendél
kezdte, utána folytatta a Hollóhát, majd a Hugrabug és legvégül a Mardekár.
Persze először az elsőévesek kezdték a házakon belül, és utána szép sorban a
többi évfolyam.
– Várj, segítek!
– mondta Albus, mikor látta, hogy Rose nem tudja feltenni a sajátját.
James egy
mordulással fejezte ki nemtetszését, majd elütötte öccse segítőkész kezét, és ő
maga segített Rose-nak a bőrönd felpakolásában. A lány szégyenlősen sütötte le
a szemét, és azt suttogta Albusnak, hogy ne haragudjon rá. A fiú nem is tudott
volna rá haragudni, sőt senkire sem! James elhamarkodottan ítélt, mint mindig,
erről egyikük sem tehetett. Ezt kellett elfogadni.
A tanárok is
kisiettek, hogy biztonságban menjen az iskola elhagyása. Albus hiába nézelődött,
nem látta Juliette Malfoyt, sem Kate-et, de a bájitaltanáron kívül a többi
professzor mind ott volt. A vonat fütyült egyet; jelezte, hogy ideje a
gyerekeknek felszállni. A prefektusok egyből a diákok felé fordultak:
– Gyerünk,
felszállni!
Albus az elsők
között kapaszkodott fel a vonatra, majd barátaival együtt elindult egy üres
kupét keresni – pontosabban megkeresni az utolsó fülkét. Már messziből érezte, kik
ülnek benne, így nem érte őt nagy meglepetés, mikor kinyitotta a fülkét – ellentétben
a barátaival, akiknek leesett az álluk, meglátva a hármast.
– Szervusz,
Albus!
Kate
hátravetette félhosszú, barna haját, és kedvesen rámosolygott a belépő fiúra.
Odette nem mosolygott, csak ült egymagában, és nézett kifelé az ablakon.
Anyjuk, a szinte szőke hajú Juliette Kate-hez hasonlóan mosolyogva fogadta
őket, ám ő kevésbé mutatta ki annyira az érzelmeit, mint lánya. A nő ezt a
tulajdonságát a Malfoy ágról örökölte, ezt Scorpius egyből megjegyezte amint
helyet foglaltak. Albus nem törődött a fiúkkal, hogy megint milyen lököttséget
mondanak, helyette Kate felé fordult.
– Már akartam veled
beszélni – jelentette ki.
A lány
kíváncsian felvonta a szemöldökét, majd előrébb hajolva így suttogott:
– Tényleg? És
mégis miről?
– Szerintem
tudod te azt – mondta komoran Albus.
A fülkében ülők
– Odette kivételével – érdeklődve hallgatták a párbeszédet, bár sejtették, hogy
a két gyerek csak ilyen titokzatosan fog beszélni, mivel nem akarják, hogy megtudják,
miről beszélnek. Nem tévedtek, mivel az utóbbi két mondat pont úgy hangzott el,
mint az előző. Egyikük sem mondott semmi konkrétumot, csak titokzatosan
kérdezősködtek és válaszolgattak. Juliette egy sóhajtással unta meg az egészet,
aztán élénk csevejbe kezdett Scorpiusszal a Malfoy családról. Mary – mivel
látta, hogy a tejfölszőke kivel foglalta le magát – Johnhoz fordulva halkan
beszélgetni kezdett a nyári programokról.
– Nem tudom,
miről beszélsz – suttogta eközben a macskalány, de nem úgy tűnt, mintha ezzel
meggyőzte volna Albust.
– Pontosan
tudod, Kate – jegyezte meg a fiú, óvatosan pislogva a barátai felé, majd miután
megbizonyosodott afelől, hogy egyikük sem figyel, ismét a lányra nézett.
– Sok mindent
nem tudsz, Albus – mondta szomorúan a lány. A fiú egyből lecsapott a témára, és
szinte követelőzve kérte az igazságot.
– Miket?!
Kate lehajtotta
a fejét, és megpróbálta elkerülni a pillantását. Félt, hogy a másik egyből is kiolvassa
az igazságot. Annak igazán nem örült volna, nagyrészt azért is, mert ő maga
akarta elmondani neki, de csak akkor, amikor elérkezik a megfelelő idő.
– Figyelj –
mondta komolyan –, esküszöm, hogy amint eljön az ideje, akkor elmondom! Addig is
– mosolyodott el szomorúan – meg kell bíznod bennem!
Albus élesen
hangon így kérdezett:
– Miért bíznék
meg benned?
A lány
sóhajtott.
– Nem tudom –
felelete őszintén. – Be kell érned a szavammal!
A fiú
elmosolyodott. Szelíden nézett rá.
– Nekem pont ez
kell!
A beszélgetést
ennyivel le is zárták, de a macskalány tudta, hogy Albus még fog vele beszélni.
Akkorra készült a nagy vallomással, és őszintén remélte, hogy nem fogja
megbánni, amiért addig halogatta. A két gyerek bekapcsolódott a beszélgetésbe,
különösen Albus; Kate inkább a féltestvérével, Odette-tel próbált társalogni,
ám feleslegnek tűnt – Odette nem foglalkozott vele.
A vonat eközben
végleg maga mögött hagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát,
és zakatolva haladt kitűzött célpontja, London felé. Egész úton beszélgettek,
kártyáztak vagy egyéb szórakozással ütötték el az időt. Albus nem igazán akart
megérkezni, mert nem tudta, mit fog találni otthon. Magában fohászkodni kezdett
Merlinhez, hogy állítsa meg a vonatot, történjen valami, hogy ne érkezzenek meg
időben!
– Rossz
előérzetem van – szólalt meg Mary, mielőtt befutott volna a szerelvény a
pályaudvarra. Senki sem mondott semmit.
– Mintha
hűvösebb lenne – jegyezte meg.
– Csak az
időjárás őrült meg – vonta meg a vállát Juliette. Egyből talpra ugrott, amikor
a lány megszólalt. Mary bólintott, de továbbra is élesen figyelt minden zajra.
Scorpius ekkor
hirtelen felállt, majd Johnnal és Odette-tel elindult kifelé.
– Hová mész,
Scorpius? – kérdezte Juliette.
– A
büfésboszorkányhoz bevásárolni. Ti jöttök? – pillantott Maryékre a fiú.
– Én megyek,
legalább egyből leszállhatunk – állt fel magyarázkodva Mary, aztán várakozóan
Albusékra nézett.
Albus megrázta a
fejét, de a legnagyobb megdöbbenésére Juliette is csatlakozott a gyerekekhez.
Végül megvonta a vállát, mert biztos volt abban, hogy ő nem szeretne vásárolni,
így inkább ott maradt Kate-tel, néma csendben. A többiek egyhamar nem érkeztek
vissza.
Már bemondta a
hangosbemondó, hogy mindjárt megérkeznek, mikor Kate velőtrázóan felsikoltott.
Albus rögtön felugrott, és ijedten pásztázni kezdte a környéket. Ő is érezte
azt, amiért Kate sikoltott. Hangos reccsenés hallatszott, sőt nem is reccsenés
– mintha levált volna valami.
Újabb sikoly
hangzott el Kate-től, mivel a vagonjuk volt az, ami levált a vonatról, és
hátrafelé indult el. Albus számára hátborzongatóan hatott, ahogy érezte, hogy
gurulnak hátra. Kétségbeesve nézett ki az ablakon. A vonat tovább haladt előre,
ugyanis senki sem vette észre, mi történt.
– Most mit
csináljunk?!
Hiába nézett a
macskalány Albusra, a fiú nem tudta a választ. Harry sosem mesélt ilyesmiről,
mert még vele sem történt ehhez fogható, viszont azt Albus az apja nélkül is
tudta, hogy nem szokványos dolog esett meg. Lindának biztos, hogy köze volt
hozzá.
– Meg kell
állítanunk a vagont! – kiáltott fel, amint kinézett az ablakon. Egy oly hely
felé közeledtek, ahol a sínek lekanyarodtak, ahol a vonat leállhatott. Ott
várta őket a rémálma, Linda Granger, Bellatrix Lestrange és Phaedra Nott
testesítették meg. A Mesternek lobogott a szélben a hosszú, sötétbarna haja,
közben pedig kihívóan tekintett Albusra. A fiú mindent megértett. A vagon akkor
vált le, mikor már mindenki leszállni készült, tehát már csak ketten maradtak
Kate-tel azon a részen. Linda mindent előre kitervelt, csak az volt a kérdés,
hogy miért? Hisz már megkaparintotta az utolsó tűzmágust, minek kellett még
akcióznia?
Kate ránézett.
– Al – remegett
meg a hangja, amikor megszólalt. – Most mi lesz?
A fiú nem
válaszolt, csak némán meredt előre, miközben a vagon egy erőteljes nyikorgással
lefékezett. Kate ijedten pislogott rá, de még ekkor sem válaszolt. A fülke
ajtajához lépve leszállt a vagonról, Kate pedig megadóan követte. Mikor leszálltak,
Linda előhúzta a pálcáját, és gúnyosan elmosolyodott.
– Üdvözöllek, Albus
Perselus!
– Linda – mondta
kimért hangon a fiú. – Te meg mit keresel itt?
A lány felvonta
a szemöldökét.
– Én is örülök,
hogy látlak, drága Albus! – csilingelte vidáman.
Albus tett felé
pár lépést – pontosabban Kate elé állt, hogy védje, mivel félt, hogy Linda
célba veszi őt, azonban úgy tűnt, hogy a lánynak esze ágában sem volt egyelőre támadni,
mintha várt volna valamire. Közelebb lépett, mire Phaedra és Bella gyorsan
félreszökkentek, hogy előreengedjék. A lány egészen Albusig sétált; ott
megállt, elmosolyodott, és átkarolta a fiút.
– Tudod –
kezdte, miközben elvezette Kate-től –, amikor a Kamrában voltunk, azt hittem,
ott találkozunk utoljára! – Felsóhajtott.
– Milyen
érdekes, hogy mégis pont itt futottunk össze, nem gondolod?
A fiú
felhorkantott, meghallva a mézesmázos szavakat, s undorodva tekintett a boszorkányra.
A lány látta az undorodó grimaszát, így ismét sóhajtott, végül pedig megvonta a
vállát.
– Ha nem, hát
nem – mormolta megjátszott szomorúsággal, de valójában egyáltalán nem sajnálta,
sőt pontosabban nevetett rajta.
– Mit akarsz
tőlünk? – sziszegte oda Kate, akinek időközben megjött a bátorsága, és szinte
villogó szemekkel vizsgálta a boszorkányt. Linda megint felkacagott, aztán
kérdőn nézett a macskalányra. Kate folytatta:
– Már elvitted
Lilyt, akkor mit keresel itt újból?
A Mester
bólintott a kérdésre, aztán összenézett a másik két halálfalónővel. A két
elsőéves türelmesen várta a választ, s míg Albus még mindig ott állt Lindánál –
a lány a ruhájától fogva tartotta magánál –, addig a macskalány távolabb
helyezkedett el, egészen pontosan a lefékezett vagonnál.
– Tényleg
ennyire ostoba vagy? – kérdezte végül Bella.
Kate még
értetlenebbül nézett rájuk; most már semmit sem értett.
– Elvitted a
húgomat – mordult fel hirtelen Albus –, mit akarsz? – A fiú vádlón meredt a
Mesterre, aki csak a vállát vonogatta.
– Nem hiszem el,
hogy nem jöttél rá magadtól – magyarázta csacsogva a boszorkány. – Pedig
annyira egyszerű!
Albus dühödten
tekintett fel. Linda angyalian mosolygott, és látszott rajta, hogy a nagy
vallomásra készül.
– Hallom, válnak
a Potter szülők – váltott hirtelen témát, de Albus érezte, hogy valahogy
kapcsolódik a lány felbukkanásához.
Egyből
felszisszent.
– Örülsz neki,
mi?
– Ha azt
mondanám, hogy nem – vigyorodott el a lány –, akkor hazudnék!
Albus
megengedett egy halovány vigyort, de csak pár másodpercig tartott. Eszébe jutott,
hogy kivel beszél, ezért még vigyorogni sem akart. Egy ilyen megjegyzés miatt végképp
nem!
– Eddig is
hazudtál – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Kate, aki a fiúval ellentétben egy
cseppet sem értékelte a megjegyzést. – Mi változott meg?
Linda a szokásához
híven ismét a vállát vonogatta.
– Igazából
semmi, csak gondoltam, én is viccelhetek.
– Akkor rosszul
gondoltad – morrant fel Kate, mire a másik két halálfalónő is előhúzta a pálcáját,
és fenyegetően nézett rá.
– Tudod mit? –
lépett előrébb Albus. – Inkább hagyjuk ezt az egész beszélgetősdit!
Mindenki
kíváncsian nézett rá, főleg Linda, aki nem értette, mire akar kilyukadni. Albus
egy sóhajtással folytatta:
– Akarsz tőlünk
valamit, nem? – kérdezte.
A Mester
elkomorodva bólintott. Beismerte, hogy tényleg nem a beszélgetés miatt támadta
meg a vonatot és okozott enyhe szívinfarktust a macskalánynak. Albus biccentett
neki, majd óvatosan visszasétált Kate mellé, és onnan beszélt tovább.
– Mire vársz,
Linda? – A másik felvont szemöldökkel reagált a flegma kérdésre.
– Úgyis te
nyersz – biztatta tovább Albus. – Akkor rajta! Hagyd, hogy láthassuk a
győzelmed! – A lány tett egy lépést felé, mire elgondolkozva így szólt: – Csak
ne lepődj meg, ha harcolni fogunk!
Phaedra visítva
nevetni kezdett; elképzelhetetlennek tartotta, hogy két elsőéves meg tudná
magát védeni három profi halálfalónő ellen, még ha a szüleik annyira sokat tanítottak
volna nekik a párbajozásról. Lehetetlenség lett volna, hogy ők győznek. Bár a
múltkor kivételesen mind jól harcoltak, azonban az asszony úgy gondolta, hogy
akkor csak mázlijuk volt, igazából nem is értenek annyira hozzá. Az igazság
pedig az volt, hogy Phaedrának igaza volt, ezt Albus erősen érezte, és tudta, hogy
most játszva legyőzik őket.
Bella suhintott
először a pálcájával, majd őt követte Phaedra. Mindketten egy-egy Cruciatust indítottak
útnak, és mindketten a macskalányt célozták meg vele. Albus gyorsan reagált az
átkokra, és félrelökte Kate-et, aki sikoltva esett a földre. Az átkok célt
tévesztve csapódtak a vagonba, mire a halálfalók – Linda kivételével – visítva
sikoltottak fel dühükben. Bella újból akart célozni, azonban a Mester erélyesen
közbeavatkozott.
A tiszafa suhogott,
ahogy a kezében forgatta, s a barna szemek kegyetlenül összeszűkültek – a lány
nem díjazta, hogy Albus védekezni próbált. Hátravetette hosszú haját, majd
ragadozóként körbe-körbesétált az áldozatai körül. Albus a tekintetével követte,
hogyha elérkezik az idő, megvédhesse a macskalányt és saját magát.
– Sosem
gondoltad végig – szólalt meg elgondolkozva, haragosan tekintve a fiúra –, hogy
miért romlott meg a szüleid kapcsolata?
Albus nem
válaszolt. El kellett ismernie, hogy a lánynak igaza volt, hiszen valóban sosem
gondolta végig, csak elfogadta a tényt, hogy a szülei elválnak. A kérdés
viszont továbbra is ott lógott a levegőben: Miért?
Miért döntött úgy a Potter házaspár, hogy el kell válniuk? Mi volt az oka, hogy
Albus anyja, Ginny úgy döntött, hogy nem tudja tovább elviselni Harryt?
Egyáltalán mi volt az, amit a szemüveges varázsló elmondott Ginnynek? Mi volt
az, ami az asszonyt ennyire érzékenyen érintette?
– Az arcodra van
írva a válaszod – mondta Linda, aztán megállt, és úgy szólt:
– Én
végiggondoltam.
A fiú makacsul
nem figyelt rá, pedig nagyon érdekelte a téma, viszont azt vette észre, hogy
Kate nem igazán akarja, hogy a Mester elmondja. Értetlenül tekintett hol az egyik
lányra, hol a másikra. Kate szigorúan nézett a Mesterre, amaz viszont
kegyetlenül viszonozta azt.
– Mi folyik itt?
– tette fél végül az őt foglalkoztató kérdést a fiú.
– Ez jó kérdés –
bólintott egyből a Mester. – Tudod – mosolygott ártatlanul –, a legjobban engem
is ez érdekelt, viszont a választ egyhamar nem kaphattam meg.
Albus
összeráncolta a homlokát, most már figyelt Lindára, most már nem tudta
türtőztetni magát, elárulta, hogy érdekli őt a lány mondandója. Mielőtt azonban
a Mester ismét beszélni kezdett volna, megállította őt Kate könyörgő hangja. A
macskalány Albushoz fordult.
– Ne hallgass
rá, Al! Csak be akarja feketíteni a családodat!
A fiú enyhén
megrázta a fejét – túlságosan is érdekelte őt a téma, mintsem hogy ne figyeljen
a lányra. Lindára nézett, és így szólt:
– Folytasd!
– Sokat
tanakodtam, miközben megpróbáltam rábírni a húgodat a tűzmágia használatára –
villant meg újra a lány tekintete –, míg végül rá nem jöttem a megoldásra,
amiben nem igazán vagyok biztos. Ez csak egy elmélet – felelte.
– Mégis mire? –
tette fel a kérdést Albus értetlenül, mire Linda szólásra nyitotta szép ajkát.
Távolból kiáltások harsantak, felnőttek hangjai, s ahogy Albus a vagon felé
tekintett, meglátta seprűn közeledve a szüleit, Juliette-et és az összes
Weasleyt. Sőt… még az unokatestvéreit is!
Hirtelen
hatalmas lángörvény fonta körbe a Mester testét, s a lány kecses ívvel a
magasba emelkedett, majd ugyanolyan elegánsan több métert esett hátra. A
lángörvény nem állt meg, hanem tovább haladva elsöpörte a két halálfalónőt,
akik ugyanott végezték, ahol a barátjuk. Még mindig lángolt a növényzet, mikor
Linda Granger nyögve feltápászkodott. A bőre halványan vöröses volt az égéstől,
ruhája pedig szenes, amit azon kívül skarlátvörösre festett a vére.
– Azt hiszem...
– köhögött egy kicsit a füst és a vér miatt –, mégis igazam volt.
Albus követte a
lány tekintetét, s a porfelhő felé nézett. Akárcsak a filmekben, úgy lépett ki
belőle Kate, s akárcsak a tekintete, úgy lángolt az egész teste is. A tűz
barátként ölelte körbe, ő pedig csak elmosolyodott, mikor észlelte, hogy
mindenki őt nézi, beleértve az édesanyát és a többieket is.
Harry döbbenten
fordult a riadt tekintetű Juliette felé, aki megpróbálta palástolni félelmét.
Mintha értelem csillant volna meg a férfi szemében, mert biccentett egyet.
Amikor Albusra nézett, látszott rajta, hogy mindent ért, s már nemcsak ő, hanem
valamennyi felnőtt is. Csak a gyerekek néztek értetlenül, no meg Bella és
Phaedra.
– Igazam volt –
ismételte meg Linda, majd körülnézett, és mielőtt bármelyik auror odakaphatott
volna, dehoppanált. Két halálfalója megadóan követte őt.
Albus visszafordult
a macskalányhoz. Tekintete egyszerre volt döbbent, ijedt, ugyanakkor értelmes
is. Már ő is értette, így csak az unokatestvérei és a bátyja voltak kérdésesek,
ők voltak azok, akik nem értettek semmit, s bár Albus már tudta, miért van ez,
mégis kénytelen volt Kate-re nézni, tőle várni a választ.
S ott, a
barátságos lángok között, a lángoló vagontól nem messze, Albus Perselus Potter
így fordult a macskalány felé:
– Ki vagy te?
A lány pedig még
szélesebben elmosolyodott, s először büszkén nézett édesanyjára. Megvárta, hogy
a nő bólintson, és csak azután válaszolt. A hangja magabiztos volt, lágy és
kedves. A zöldes-barna szemek legalább annyira szelíden néztek Albusra, mint amilyenek
a szavai voltak, s bár egy kis szomorúság is vegyült beléjük, a néma csendben
senki sem vette észre. Mert csend volt. Csak a szél suhogását lehetett hallani,
még a madarak sem csicseregtek, talán éreztek, hogy drámai a pillanat,
sorsdöntő és nehéz. A barna hajú lányt ismét körbeölelték a lángok, de most már
senki sem lepődött meg. S a lány így szólt:
– A Kiválasztott
lánya vagyok, s a nevem Kate Potter – suttogta halkan. A zöldes-barna szemek
ekkor még szomorúbban csillantak meg.
– Én vagyok az
utolsó tűzmágus.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése