Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 19. fejezet

19. fejezet

A tanév vége

Valami villant. Mintha aranysárga fény lett volna, mintha egy cikesz röppent volna el, de az is lehet, hogy csak a lámpa fénye volt.

Albus hangokat hallott. Nem egy hangot, hanem többet – mintha valakik vitatkoztak volna. A hangok furán ismerősek voltak számára, ám nem tudta hirtelen, hogy honnan. Egy lágy, női hang és egy férfias hang. Felismerte őket: a szülei voltak. Ahogy ez az emlékezetébe tódult, úgy jöttek az emlékek is. Egy sötétbarna hajú, kegyetlen lány, egy holtsápadt kislány – a húga –, egy ezüstszőke lány – az unokatestvére – és rengeteg halálfaló. Albus emlékezett.

A zöld villanás, ahogy közeledett felé, aztán egy ezüstszőke haj libbenése, majd ahogy a fény eltalálja a törékeny alakot. A mélykék, üveges szemek, a sápadt arc, a jéghideg bőr – mindenre emlékezett, csak nem mert felébredni. Félt, hogyha megteszi, akkor ezekkel mind szembesül, és ezt még nem akarta. Tudta, mi történt, de nem akarta, hogy szembesüljön a tényekkel, pedig egyszer meg kellett tenni. Nem élhetett örökké ezzel – egyszer szembesülnie kellett vele.

Lassan nyitotta ki a szemét – egyszerűen félt, félt, hogy mit fognak szólni a szülei. Minden az ő hibája volt. Nem mondta el a teljes igazságot az apjának, sőt az anyja előtt végig titkolózott, pedig ha színt vallott volna, akkor talán a húgát megmenthették volna. Itt hibázott, ezt be kellett ismernie, és ez borzasztó volt. Utálta, ha hibázott. Azt hitte, hogy mindent meg tud oldani egyedül. Tévedett, megint. Bár ehhez lassan hozzászokott, hisz legtöbbször tévedni szokott.

– Madam Pomfrey! – sikkantott fel Ginevra Potter, aki ott ült, közvetlenül a fia ágya mellett. – Azt hiszem, ébredezik – suttogta, majd odahajolt a fiúhoz, és megsimogatta a fejét.

Albus Perselus Potter fáradtan nézett az anyjára. Látszott rajta, hogy sok mindenen ment keresztül, és hogy nagyon megviselték a történtek. Ginny szomorúan figyelte; egyszerűen érezte, milyen lesz, mikor felébred. A Madam eközben odasietett hozzájuk, és ellenőrizte, hogy nincs-e a fiúnak láza.

– Anya – rebegte halkan Albus, majd a kezét nyújtotta a nő felé.

– Itt vagyok – mondta gyorsan Ginny nyugtatóan, és megszorította a hideg kezet. – Most már biztonságban vagy, Al!

A fiú megemelkedett egy kicsit, hogy jobban lássa édesanyját. Ginny arcát mély vágások, sebek tarkították; a derekát bekötözték, ott is megsérülhetett, mert valahányszor egy kicsit is megmoccant, megrándult a fájdalomtól. Albus torkát összeszorította a bűntudat. Borzalmas érzés volt, amikor az anyjára pillantott, és meglátta, mennyire szenved. Miatta szenvedett. Ha nem lett volna annyira bolond, hogy a Mester után megy, akkor semmi baja nem lett volna az az asszonynak, sőt akkor talán Victoire Weasley még most is élne...

– Hol van apa? – kérdezte végül, miután kellőképpen felingerelte a néma csend. Meglepetésére édesanyja elhúzta a száját.

Ginny tudta, hogy előbb-utóbb kérdezni fog felőle, természetes volt, hogy Albus felfigyelt Harry hiányára. Igen, a férje otthagyta őket, bármennyire is fontosak voltak neki. Mindig is ezt tette, Ginny már megszokta. Több éve ezt csinálta, sőt Albus születése előtt is volt egy ilyen időszak, amikor Harry otthagyta őket, mert fontosabb dolga volt. Ginny sóhajtott egyet, majd morcosan válaszolt.

– A Minisztériumban van – sziszegte.

– Dolgozik? – kérdezett rá Albus. El nem tudta képzelni, hogy az apja miért nincs ott vele, miért nem figyelte őt, ahogy az anyja tette. Érezte, hogy valami nincs rendben a szülei között, és emiatt nagyon megijedt.

– Dehogy! – sóhajtott ismét az asszony, de ez jóval szomorúbb volt, mint az előző.

– Veszekedtetek?

Albus kíváncsian fürkészte anyja arcát, de az elfordult, hogy ne láthassa meg az igazság jeleit, a veszekedést. Mert veszekedtek, nagyon is veszekedtek, ám nem akarta elárulni Albusnak, hogy miért. A gyerek még túl fiatal volt ahhoz, hogy megtudja, éppen ezért nem mondhatta meg neki – még nem!

– Madam – fordult ehelyett a javasasszony felé aggodalmasan –, van maradandó sérülése?

Az idős Pomfrey megnyugtatóan mosolygott rá, miközben megmosta a kezét. Visszasietett, még egyszer ellenőrizte Albus lázát, majd egy bájitalt nyomott a fiú kezébe. Albus undorodva szemlélte a főzetet, aztán egy vállvonás kíséretében az egészet felhajtotta.

– Nincs komoly sérülése, a sebeit már elláttam – magyarázta Poppy –, viszont adtam neki egy nyugtató bájitalt, csak Merlin a tudója, hogy mi lesz szegénykémmel később, amint tudatosul benne, hogy mi történt... Ó, édes Merlinem, szegény gyermek! – sopánkodott. – Szegény, szegény gyermek!

– Köszönöm, Poppy – bólintott Ginny hálásan, majd megrázta a fejét, mikor a javasasszony a kötéseit akarta megnézni. – Velem ne törődjön! Nekem semmi bajom! – Annyira elszántan tiltakozott, hogy Madam Promfrey megadóan emelte fel a kezét. Nem tudott vele ellenkezni, ezért inkább úgy határozott, hogy visszasiet a dolgozószobájába.

Albus eközben körbenézett a gyengélkedőn. Senki sem tartózkodott ott rajtuk kívül, csak ők. A helyiség kihaltnak tűnt, egy sérült sem volt ott – bizonyára már mind elmentek. Hirtelen jutott eszébe egy kérdés, ahogy figyelte az üres, fehér lepedős ágyakat.

– Mennyi ideig voltam eszméletlen?

– Három napig – suttogta Ginny szomorúan. – Azt hittem, már sosem ébredsz fel! Állítólag csak egy szimpla ájulás volt, de az nem tarthatott ennyi ideig. – Könny csillant meg a szemében, lehajtotta a fejét. – Ma este lesz az évzáród – tette hozzá motyogva.

Albus bólintott.

Bizonyára most hamarabb fejezzük be a tanévet, mint ahogy azt a tanmenetben eltervezték – gondolta. A Roxfort történetében nem gyakran fordult elő, hogy úgy halt meg egy tanuló, hogy nem volt háború. Az utolsó ilyen eset, amit Albus fel tudott idézni magában, 1995 környékén lehetett, amikor a Trimágus Tusa alkalmával meggyilkolták Cedric Diggoryt. Cedric Diggory váratlan elvesztése az egész iskolát megrázta, különösen a Hugrabugot.

– Mi lett Vickel? – tette fel Albus az őt leginkább foglalkoztató kérdést elszoruló torokkal.

Édesanyja szomorúan pillantott rá.

– Hazavitték a Kagylólakba a holttestet. Fleur és Bill nemrég beszéltek Flitwick professzorral – mesélte a sírástól rekedt hangon. – Ő ismerte talán a legjobban Victoire-t.

Albus kételkedett ebben. Az ezüstszőke lányt senki sem ismerhette nála jobban, ám ezt nem akarta az anyja orrára kötn. Talán az apjának el fogja... Neki el kell mondania! Tisztáznia kell magát, hogy tiszta legyen a lelkiismerete.

Mindent el fogok neki mesélni! – határozta el.

A gyengélkedő ajtaja hirtelen nyílt ki, mire Ginny felkapta a fejét. Albus úgy érezte, mintha ezer éve nem látta volna az ismerős, hollófekete hajfürtöket, a smaragdszempárt, a villám alakú sebhelyet, a kerek szemüveget. Harry Potter óvatosan lépett be a terembe, majd megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor észrevette, hogy Albus felébredt.

– Apa – nyögte ki nehezen –, úgy hiányoztál! – üdvözölte boldogan.

A férfi nem nézett Ginnyre, mikor odament hozzájuk. Megölelte Albust, feleségéhez azonban egy árva szót sem szólt. Mindketten hűvösen viselkedtek egymással, ezt Albus egyből kiszúrta. Mikor Harry széket húzott, Albus másik oldalára ült le, nem Ginny mellé, és ez elképesztően zavarta a fiút.

– Mi történt? – kérdezte követelőzve. – Mondjátok el! Mi folyik itt?!

Albus csak kapkodni tudta a fejét a szülei között. Mikor utoljára látta őket – még Lily elrablása előtt –, annyira szeretetteljesen néztek egymásra; boldognak tűntek, de most... Mintha két idegen ült volna egymás mellett!

– Még túl kicsi vagy ehhez – legyintett Ginny szomorúan.

– Nem jött el az ideje annak, hogy ezt elmeséljük – kontrázott rá Harry.

Albus lebámult az ölében pihenő kezére; mély hallgatásba burkolózott. Hallotta, ahogy a szülei suttogni kezdenek egymással, majd látta, ahogy az anyja dühösen feláll. Az apja ki akarta küldeni, ami nem tetszett az asszonynak.

– Mindjárt jövök, kicsim – hajolt közelebb hozzá Ginny, és megcsókolta a homlokát. – Apád négyszemközt akar veled beszélgetni! – tette még hozzá bosszúsan.

A fiú aprót bólintott, és figyelte, hogy hagyja el a gyengélkedőt az édesanyja. Az ajtó dübörögve csapódott be az asszony után, Albus pedig egyedül maradt az apjával. A varázsló felállt, és idegesen kezdett körbejárni. Albus arra gondolt, hogy le fogja őt szidni, de csalódott, ugyanis mikor Harry megszólalt, hangja nem volt mérges, sem csalódott, csak szomorú.

– Nem haragszom rád – tisztázta gyorsan –, de nem is vagyok boldog.

Albus bólintott.

– A húgodat elrabolták, Victoire pedig meghalt – folytatta tovább Harry. – De nem te vagy a hibás!

Albus elkerekedett szemekkel nézett fel az apja arcára. A férfi mintha éveket öregedett volna, mintha éveket szenvedett volna. Csodálkozva figyelte, nem értette, mire akar kilyukadni.

– Mindketten hibásak vagyunk, Albus – mondta végül a varázsló –, de attól, hogy itt szenvedünk, semmi sem változik meg! Victoire halott, el kell fogadnod! Lilyt pedig... – remegett meg a hangja. – Lilyt elrabolták! Most már nem tudunk ezen változtatni!

A fiú ismét bólintott.

– Albus – ült le az ágyára a férfi, és mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, ha van valami, amiről úgy gondolod, hogy jobb, ha tudok, akkor mondd el!

– De te is, apa – mondta Albus szomorúan. – Mi van veled és anyával?

Harry sóhajtott – talán sosem sóhajtott még ilyen bánatosan. Közelebb hajolt a fiúhoz, majd így szólt:

– Tudod, néha én is ezt kérdezem!

– Áruld el, kérlek!     

Talán a könyörgő hangnem miatt, vagy talán azért, mert olyan szépen kérte? Harry maga sem tudta, ellágyult. Mikor megszólalt, szelíden beszélt a fiúhoz, a fiához, aki annyira hasonlított rá, mégis szinte teljesen különbözött tőle.

– Emlékszel, mit mondtam anyád előtt? – kérdezte csendesen, majd megvárta, hogy Albus igennel feleljen, csak azután folytatta:

– Anyád és én az utóbbi két napban sokat civakodtunk – mesélte fáradtan. – Édesanyád úgy érzi, hogy elhanyagolom őt… hogy már nem szeretem őt.

– Apa… – halt el Albus hangja, mikor felfogta, mit magyaráz az apja. Harry folytatta – amit egyszer már elkezdett, illett befejezni.

– Az anyád már nem szeretne velem élni, fiam!

– Apa, ugye nem hagyod?

Albus könnyes szemekkel nézett rá. Újabb csapás érte a Potter családot, és ezt nem csak ő érezte, hanem Harry is. Tudta, hogy Isidora jóslata lassan beteljesedik, és ez borzasztó volt. Talán mégsem kellett volna elmondania Ginnynek a teljes igazságot, de most már nem volt mit tenni. Megtette, és ezzel mit ért el? A Weasley család utálta, Ginny pedig el akart válni.

– Azt hiszem, ezt már nem tudom megmenteni – vallotta be Harry. – Anyád ma reggel adta be a válópert.

Albus szeme megvillant, ám nem mondott semmit; várta, hogy az apja folytassa.

– Édesanyád azt szeretné – szólalt meg végül a férfi –, hogy te és James vele éljetek.

Albus feltekintett, majd elgondolkozva bólintott. Ezt érthető kérésnek tartotta, ráadásul biztos volt benne, hogy egy ilyen ügyben az anyja könnyűszerrel nyert volna.

– Ne aggódj, apa – nyugtatta meg a varázslót –, rengeteget fogunk találkozni!

A férfi megrázta a fejét. Albus lélekben felkészült a legrosszabbra, de amit Harry mondott, az minden addigi elképzelését fölülmúlta. Meg sem fordult a fejében, egyáltalán nem számított rá, sőt azt sem tudta, hogy az anyjának eszébe juthat ilyesmi!

– Édesanyád el akarja veletek hagyni Angliát – jelentette be Harry csendesen.

A percek óráknak tűntek. Albus megpróbálta feldolgozni az információt, amit az apja közölt vele, ám nem sikerült. Nem akarta elhinni, sőt egyszerűen gondolni sem akart rá! Úgy érezte, mintha csak álmodott volna, mintha az egész csak egy gonosz rémálom lett volna, amit a Mester küldött neki, hogy kínozza!

– Ezt nem teheti! – fakadt ki végül.

Harry szomorúan pillantott rá.

– Sajnálom – mondta –, de megteheti.

A fiú nem nézett rá, de a varázsló el tudta képzelni, hogy mit érezhet. Borzalmas lehetett neki, hiszen még olyan fiatal volt… Még nem tudja felfogni, mi történik vele.

Harry ebben nagyot tévedett. Albus, bár valóban fiatal volt, mégis megértette, mi folyik körülötte. Az apja valami olyasmit tett, ami megbocsáthatatlannak számított az édesanyja szemében, a kérdés csak az volt, hogy mit lehetett az?

Albus felnézett az apjára.

– Mit tettél, apa? – kérdezett rá töprengve. – Mit tettél, hogy el akar hagyni?

A férfi a tenyerébe temette az arcát. Nem válaszolt, csak felállt, és gyengéden megcsókolta fia homlokát, mielőtt távozott. Albus úgy érezte, hogy ezzel mintha örökre kilépett volna az életéből, mintha már nem akarna vele többet foglalkoznia. Nem törődött azzal, hogy nem túl férfias a sírás. Sírt. Úgy sírt, mint még soha – és tudta, hogy ez még csak a kezdet volt.

** * **

– Ma este hatkor lesz az évzáró, és McGalagony tart majd egy kis megemlékezést Victoire tiszteletére – magyarázta John White.

A szőke fiú volt Albus első látogatója – külön a kérésére érkezett, és csak ő, mert mással nem akart beszélni. A Madamtól ugyan megtudta, hogy Mary, Scorpius és Rose többször is érdeklődött utána, kérdezgették, hogy mikor látogathatják meg, ám maga sem értette, miért, egyáltalán nem kívánt velük társalogni. Akivel igazán szeretett volna szót váltani, az Kate Malfoy volt, de ő az édesanyával – Juliette-tel – visszavonult, ami azt jelentette, hogy Narcissához voltak hivatalosak teázni, ahol megismerkedhettek Astoriával. Tehát Kate-tel nem tudott beszélni.

Maryvel igazából azért nem akart, mert a lány nagyon aggódó típus volt, és tudta, hogy folyamatosan arról beszélne vele, hogy nem hibáztathatja magát, amiért Vic meghalt. Scorpius szintén, Rose pedig... Lindára emlékeztetné a párszaszó miatt. Egyfolytában csak az áruló jutott volna az eszébe, és semmiféleképpen sem akarta megbántani az unokatestvérét, így kizárásos alapon John maradt, mert ő nem törődött ilyen kicsinységekkel, mindenről tudott beszélni, és mind olyan témákról, amik nem zaklatták föl Albust.

– Köszi – mosolygott a fiúra. Szőke barátja szerényen viszonozta a mosolyt, majd leült az egyik székre.

– Tudod, Mary nagyon aggódik érted – jegyezte meg halkan.

Albus kíváncsian vonta föl a szemöldökét.

– Tényleg? Ez kedves tőle – tette hozzá tétován. – Miért mondod el?      

– Csak úgy – vont vállat John. – Egyébként nagyon összebarátkozott a bátyáddal, Jamesszel. James érdeklődik iránta – mondta még.

Albus felnevetett, visszhangot vert a kihalt gyengélkedőn – ez volt az első alkalom Victoire halála óta. John úgy látta, mintha őszintén tette volna mindezt, ám azért nem mert volna rá megesküdni.

– James mindenki iránt érdeklődik – vigyorgott végül a fiú.

– Ha te mondod – biccentett John zavartan. Azt nem akarta hozzátenni, hogy Mary iránt még jobban, mert akkor tudta, hogy a vörösesbarna griffendéles biztos megöli – vagy minimum megátkozza. Merengéséből Albus hangja ébresztette fel. A fiú már másodszorra szólította meg, mire sikerült feleszmélnie.

– Mondott még valamit Flitwick prof?

– Nem – rázta meg a fejét. – Csak annyit, hogy ne késsünk! Az igazgatónő hamar le szeretné tudni ezt az egészet.

Al óvatosan bólintott, mire John szedelőzködni kezdett. Magán érezte barátja pillantását, míg összeszedte a cuccait, majd udvariasan biccentett neki.

– Mary is érdeklődik James iránt? – kérdezte váratlanul, mielőtt John távozhatott volna. A fiú meglepetten fordult vissza.

– Nem – felelte elgondolkodva, és már távozni készült volna, de Albus újból kérdezett.

– Kate? Még mindig nem jött vissza?

John megkönnyebbült, hogy a barátja hanyagolja a Mary-James témát – már bánta, hogy akkor felhozta, de valamivel csak el kellett szórakoztatnia Alt, s addigra minden mást sikeresen kibeszéltek. Kérdésére megrázta a fejét, majd így szólt:

– Azt mondják, hogy a vacsorára érkezik Juliette-tel.

Albus bólintott.

John végre távozott, Albus nem szólt utána. Helyette az ablak felé fordult, és inkább kibámult rajta. A merengés ilyenkor mindig segített neki, legalább gyorsan telt az idő, ami jól jött neki, mivel mindenképp beszélni akart Kate-tel.

** * **

A nap további része felettébb unalmasan telt Albus számára. Sem az anyja, sem az apja nem tért vissza, sőt a bátyja sem látogatta meg, unokatestvérei pedig végképp nem! Úgy tűnt, Maryék is megunták a folyamatos várakozást, hogy Albus mikor akar végre beszélni velük, mivel többet nem zaklatták Madam Pomfreyt. Albus egész nap unatkozott, így mikor elérkezett a délután öt óra, mikor készülődni kellett az évzáróra, örömmel ugrott ki az ágyból.

Victoire húga, Dominique látogatta meg, hozott neki talárt. A lány már viselte a sajátját, rajta a griffendélesek híres oroszlánjával. Gyorsan segített Albusnak felöltözni, majd prefektusi teendőire hivatkozva távozott. Azt dünnyögte, segítenie kell Mollynak és Roxanne-nek feldíszíteni a Nagytermet, Albus azonban tudta, hogy ez egy mentség, hogy ne kelljen vele beszélgetnie, ne kelljen látnia a nővére gyilkosainak egyikét.

Albus tulajdonképpen megkönnyebbült. Neki is nehezére esett Dominique-kal társalogni, mivel a lány nagyon hasonlított Vicre, az viszont nem tetszett neki, hogy gyilkosnak gondolták, pedig nem volt az. Victoire őérte áldozta föl az életét, különben túlélte volna a kis kalandot, de sosem kérte meg rá, hogy ezt tegye. S nemcsak Vic, hanem a leendő gyereke is túlélte volna – Teddy fia vagy lánya. 

És ha már Teddy is az eszébe jutott, nagyon sajnálta őt. Igaz ugyan, hogy a fiatal férfi maradandó sérülést nem szerzett, de  elvesztette a szerelmét… A jegyese halt meg aznap, ráadásul még nem tudott a gyerekük haláláról! Albus tudta, mennyire megrázná, ha ezt megtudná, éppen ezért még nem tervezte neki elmondani. Sőt egyáltalán nem is akarta elmondani. Victoire vigye csak nyugodtan a sírba a titkát, mert ő – Albus – is ezt teszi majd.

– Mr. Potter – lépett be a gyengélkedő termébe Poppy. – Indulnia kell!

A fiú köszönetet rebegett a javasasszonynak, majd elindult a Nagyterembe. Biccentett Alice Longbottomnak, akivel a lépcsőnél találkozott össze, de hangosan nem köszönt neki. Kizárta a külvilágot, és csak ment és ment. Mikor belépett a Nagyterembe, érezte, hogy mindenki őt figyeli. Jamest kereste a másodévesek között, és tudta, hogy fog ránézni a bátyja.

Sosem látott még olyan tömény ellenszenvet, mint amilyet akkor James barna szemében. Érezte a bátyja gyűlöletét, ami felé irányult a húguk és az unokatestvérük miatt, és tudta, hogy megérdemli. De nem csak bátyja tekintete égette a szívét… Dominique, akivel nemrég találkozott, ugyanúgy nézett rá. De nemcsak ő! Molly, Lucy, Fred és Louis, sőt még Rose is ellenszenvesen bámulta meg, és ez nagyon fájt Albusnak. Tudta, hogy őt hibáztatják, és meg tudta érteni őket ezért, de… mégis nagyon fájdalmas volt.

Lehajtott fejjel foglalt helyett Mary mellett, Johnnal szemben. Scorpius pont átlósan ült vele, Maryvel szemben. A barátai nem néztek rá igazságtalanul, sőt inkább megértés csillogott a szemükben. Albus örült, hogy nem fordultak el tőle. Látta, hogy a griffendélesek közt sem Alice-nek, sem Odette-nek nincs vádló, égető pillantása, mintha ők is megértették volna. Albus elképesztően örült ennek.

Tekintetével megkereste a tanárokat az asztalnál – Juliette Malfoy Amorette Cornaróként ült az asztalnál, Kate azonban nem volt vele. Albus halk nyávogást hallott a lábánál. Kate macskaként járta a Nagytermet, és mikor észrevette, hogy Albus őt kutatja, hozzádörgölőzött. Albus óvatosan elmosolyodott, de ügyelt rá, hogy csak a macskalány lássa a mosolyát.

Észrevette, hogy a tanári asztal mögötti falon kivételesen fekete drapéria lóg, emlékeztetve arra mindenkit, hogy meghalt egy diák. Látta, hogy az összes tanár komoran ül az asztalnál, és kivételesen nem beszélgetnek.

Az igazgatónő ekkor megköszörülte a torkát, mire mindenki ránézett, köztük Albus is. McGalagony felemelkedett székéből, és így szólt:

– Véget ért egy újabb tanév! Valljuk be, igencsak hosszú volt és fáradalmas, nem igaz? – A diákok bólogattak. Az igazgatónő nyelt egyet, mielőtt folytatta:

– Sok dolog történt ebben a tanévben, de talán a legtragikusabb, hogy ismét egy diák életét vesztette a biztonságos Roxfortban. Emlékezzünk meg róla, hogy elvesztettünk egy kiváló embert, egy okos tanulót, egy iskolaelső diákprefektust, kinek most itt kellene ülnie közöttünk... – A hollóhátas asztal felé mutatott.

– Itt kéne most ülnie, hogy velünk együtt koccintson egy újabb tanévre, hogy végzősként büszkén hagyhassa el a kastélyt – könnyezte meg. – De nem így történt! Álljunk fel most mindannyian, és emeljük poharunkat a szépséges Victoire Weasleyre, a legbátrabbra!

Szavait taps követte, és csak aztán törte meg a csendet a székcsikorgás, a tompa lábdobogás. Mindenki felállt, majd több száz száj mormolása eggyé vált, úgy hangzott fel a pohárköszöntő:

– Victoire Weasleyre!

Miután mindenki helyet foglalt, McGalagony ismét szólásra emelkedett. Az idős asszony szinte látta maga előtt, hogy mondta egykor Dumbledore Cedric búcsúztatójánál az igazságot, így ő is követve elődét, ekképp szólt:

– Úgy érzem, jogotok van megtudni, hogyan halt meg Victoire – sóhajtott, aztán megemelte a hangját, hogy mindenki ráfigyeljen.

– Victoire Weasleyt egy új feketemágus, a Mester, név szerint Linda Granger ölte meg!

A suttogás azonnal életre kelt a Nagyteremben. A diákok döbbenten, szinte hitetlenkedve tekintettek az igazgatónőre. McGalagony mozdulatlanul állt, ahogy egykor Dumbledore, és várta, hogy elüljön a zaj.

– Victoire-nak sok szép tulajdonsága volt – folytatta –, de talán senki sem gondolta volna róla, hogy önfeláldozó – halt el a hangja.

– A gyilkos átok célpontja Albus Perselus Potter volt, azonban Victoire megmutatta, hogy milyen, amikor igazán bátrak vagyunk! – kiáltotta. – Mert bár szembeszállunk az ellenségünkkel és meghalunk, ez is egyfajta bátorság – mondta –, azonban szembeszállni az ellenségünkkel, megmentve egy másik életet! Úgy gondolom, nincs ennél nagyobb bátorság! Victoire Weasley pedig így cselekedett. Még egyszer mondom – emelte meg még jobban a hangját –, emlékezzetek Victoire Weasleyre...!

Ahogy elhalt a hangja, úgy halt el a tapsé is, s ahogy eltelt a tanév, úgy telt el a vacsora is. Albus ott találta magát a szobájában, csomagolva, útra készen. Este volt már, mire mindenki befejezte a pakolást; Mary, John és Scorpius ott ültek Albusszal szemben. Nem beszéltek, a csend beszélt helyettük. Albus a csillagokat nézte, mintha meg szeretné számolni őket. Gondolkozott.

Az ezüstös holdfény megcsillant a fényképen, mely az éjjeliszekrényen hevert árván, egyedül. Az ezüstszőke lány szomorúan mosolygott a holdra, mikor Albus Perselus Potter búcsút intett barátainak, és lefeküdni készült. Nem vette észre, hogy az egyik üres pergamenjén cifra, elegáns betűk jelennek meg, egy mondatot alkotva:

– Ne feledd az utolsót, Albus Perselus!