Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 13. fejezet

13. fejezet

Egy új kezdet

– Ébresztő!

Ginevra Potter bosszúsan ráncolta össze a homlokát, ahogy középső gyermekét nézte. Albus békésen mosolygott álmában, így kedveskedve simogatta meg a fejét, és apró puszival kezdte ébreszteni.

– Na végre – mondta lágyan, mikor észrevette, hogy a fiú ébredezik.

– Jó reggelt – motyogott Albus halkan. – Vége van a viharnak?

Édesanyja fintorogva ingatta a fejét, majd az ablak felé mutatott. Albus tekintete az ablakra villant; odakint erősen havazott, és jól láthatóan fújt a szél – alig volt valamivel jobb az időjárás, mint a múlt éjszaka.

Ginny szomorúan követte a pillantását, még komolyabban figyelte őt. Albus érdeklődve bámult rá, de a vörös hajú nő csak felsóhajtott.

– Ha vége volna…!

– Lily, James? – kérdezte a fiú, ahogy körbenézett a szobájában. Sem a húga, sem a bátyja nem tartózkodott a helyiségben; csak ők ketten voltak, az édesanyja meg ő.

– Már felkeltek – felelte az asszony. – Nem is értem, hogy tudtál aludni ekkora viharban, kisfiam! Senki sem aludt ilyen mélyen rajtatok kívül – sóhajtott ismét.

– Rajtunk kívül?

– Victoire-nak is csodás éjszakája volt.

Albus zavartan pirult el, és félrenézett. Nem akarta, hogy az anyja megtudja, mi történt tegnap este, mert Albus igazából csak azután tudott elaludni, hogy beszélt az apjával, aki odaadta neki a láthatatlanná tévő köpenyt. A köpeny biztonságot nyújtott, megvédte a kíváncsi tekintetektől, a veszélyes alakoktól, így az álma meglepően békés volt – egy darabig. Élénken élt az emlékezetében a vége, mielőtt felriadt, és csak reménykedni tudott, hogy ismét megismétlődik.

A teremben sötét volt, és a csuklyás alak megállt, mikor észrevette a másikat.

– Bella – morogta a csuklyás, mire a fekete hajú nő meghajolt. – Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar visszaérsz!

– Valóban, Mester – remegett meg a boszorkány hangja, mikor letérdelt, és megcsókolta a csuklyás talárja szegélyét. – Híreket hoztam, híreket, melyek kedvezőek számodra, Mester!

A Mester közelebb lépett a nőhöz, majd érdeklődve figyelte őt tovább. Bella remegve, szemét lesütve folytatta mondandóját.

– Három éjszakán keresztül figyeltük Phaedrával a Potter család házát – kezdett bele a történetbe –, azonban a harmadik éjjel Phaedra meggondolatlanul megpróbálta áttörni Potterék védőbűbáját.

– Potterék észrevették, igaz, Bella?

– Igen – ismerte be a nő szégyenkezve. – Riasztották a Főnix Rendjét, akik...

           

A csuklyás alak úgy csapott le a hírre, mint egy ragadozó keselyű.

– A Főnix Rendjét? A Rend megszűnt Dumbledore halálával, te félkegyelmű!

– Nem, Mester – rázta meg a fejét Bella félve, hogy mit fog szólni a barna szemű. – Potterék újra létrehozták a Főnix Rendjét, akik ellenünk harcolnak, Mester!

– Egy csapat idős auror – mordult fel a Mester. – Simán elbánunk velük, Bella drágám.

Bella ismét megrázta a fejét, és tudta, hogy a csuklyás Mester hamarosan elveszti a türelmét.

– Potterék évfolyamtársai teszik ki a nagyrészét. Igazából már nem is Főnix Rendjének hívják magukat, hanem...

– Dumbledore Seregének – fejezte be bólintva a Mester. – Értettem, Bella. Tudod – nézett rá elmosolyodva –, nem is hasonlítasz annyira az anyádra. Neked legalább helyén van az eszed. Az anyádnak – mordult föl, ahogy elgondolkodott – csak Voldemort talpnyalásához volt elég esze! Nem csoda, hogy Molly Weasley megölte.

– Köszönöm, Mester – hajtotta le a fejét a nő elpirulva. – Ha szabadna megkérdeznem, most mit tervezel?

A barna szempár kegyetlenül villant meg; a Mester halkan felsóhajtott.

– Eleget játszottam már a Weasley-lánnyal! Valamikor az ő ügyét is le kell zárnom – motyogta halkan, majd felemelte a hangját, és így szólt:

– Nem küldök több halálfalót a tűzmágusért! Magam megyek el érte, mikor eljön a megfelelő idő.

– És az mikor jön el, Mester?

A csuklyás alak elmosolyodott.

– Nemsokára, Bella! Nemsokára!

– Minden rendben, Albus?

A fiú megrázta a fejét, majd ugyanabban a pillanatban igennel válaszolt. Ginny értetlenkedve nézett rá, de nem mondott semmit, türelmesen várta, hogyan folytatja. Al magában már elmondott egy sor szitokáradatot.

Ki lenne olyan hülye, hogy egyszerre mond igent is és nemet is? Jellemző, hogy beleestem ebbe a csapdába. Hülye, hülye Potter! – korholta saját magát. Az anyjára sandított, aki még mindig őt figyelte; a szemöldökét összehúzta, homlokán a ránc elmélyült.

– Csak különöset álmodtam az éjjel – vonta meg a vállát, és reménykedett, hogy az édesanyja annyiban hagyja.

Ez alkalommal nem volt szerencsés, Ginny egyből lecsapott.

– Tényleg? És mit?

Albus nem nézett a szemébe. Félt, hogy ha mégis megtenné, rögvest elmondana neki mindent, mint ahogy az apjával tette.

– Lényegtelen – mondta végül, majd elmosolyodva így kérdezett:

– Apa? Itthon van?

Az asszony szeme villant egyet; megértette, hogy nem akar az álmáról beszélni, és ez látszólag megrémisztette. Régebben Albus mindent elmondott neki, mindig vele beszélte meg, ha bármiféle problémája volt. Nagyon szoros volt közöttük a kapcsolat; Albus ragaszkodott hozzá, de természetesen Harryhez is. Nem volt titkuk egymás előtt…

Persze a háború mindig keresztbe húzza a számításainkat – gondolta.

Tudta, hogy amióta Albus is elment a Roxfortba, eltávolodtak egymástól.

– Nincs itthon – válaszolta suttogva. – Elment Hermione unokatestvéréjének a családjáért.

Albus szeme elkerekedett.

– Lindáék idejönnek?

– Igen. Tudod – magyarázta Ginny –, ők tegnap nem tudtak eljönni, mert abban a nagy viharban lehetetlenség lett volna értük menni.

Albus hallotta, amint kinyílt a bejárati ajtó. Mindketten felkapták a fejüket az ismerős hang hallatára:

– Megjöttünk!

A fiú úgy pattant fel, mint akibe áramot vezettek. Egy pillantást még vetett megijedt anyjára, aztán szinte száguldott lefelé a lépcsőn, hogy üdvözölje az apját és persze Grangeréket. Mikor leért, Harry éppen akkor segítette le Mrs. Grangerről a kabátot.

– Apa! – Átölelte édesapját, majd üdvözölte Grangeréket.

Lana Turner, azaz Mrs. Granger apró termetű nő volt, míg férje, David, kiköpött Granger. Nem volt kimondottan magas, mint Ron Weasley, ám alacsony sem, mint a felesége. Mellettük ott állt a lányuk, aki éppúgy, mint Hermione, boszorkánynak született.

Linda Granger sötétbarna hajú lány volt, égető tekintettel; sápadt arca szinte betegesnek tűnt, de bárki figyelmét elterelhette, ha mosolygott. A Beauxbatons Mágusakadémiára járt Franciaországban, mindezt a Delacour család hatására, noha annak idején a Roxfortból is kapott hivatalos levelet. Fleur addig győzködte Lanát, míg a Granger házaspár úgy határozott, a Beauxbatonsba küldik csemetéjüket. E döntésben közrejátszott az is, hogy Fleurék abban a hitben ringatták őket, hogy Linda legjobb barátnője, a nála egy évvel fiatalabb Victoire is oda fog járni, amint betölti a tizenegyet. Vic oda is járt, de csak egy évet, mert ezek után Bill és Fleur, akik mindaddig Franciaországban éltek, hazaköltöztek. Ennek köszönhetően Dominique és Louis már a Roxfortban kezdhették meg első tanévet.

Albus akkor még kisebb volt, ám azóta sem sikerült elfelejtenie, milyen arcot vágott imádott unokatestvére, Victoire, mikor hazaérkezett Angliába. Azt sem tudta száműzni az elméjéből, hogy Linda és Victoire hogyan néztek egymásra, amikor ismét találkoztak. Mindenki azt hitte, hogy a két lány ott folytatja majd a barátságukat, ahol abbahagyták, ám tévedtek, örökre összevesztek. Linda Vicet vádolta, hogy nem mert szembeszállni a családja akaratával, míg Victoire Lindát, miszerint nem akadályozta meg, hogy elmenjen. Egyikük sem békült, és ez így volt 2017 karácsonyáig.

– Szervusz, Albus – köszöntötte a fiút Linda halkan. Al felnézett a lány falfehér, szinte márványnak tűnő arcára, és elmosolyodott. Sosem volt jóban Lindával, mindig veszélyesnek találta, amikor kisebb volt, ám most valamiért vonzódott hozzá. Linda sokat változott – természetesen előnyére –, amióta nem találkoztak.

– Linda!

– Jó téged látni, Al – mondta a lány, majd lehajolt, és adott két puszit a fiúnak. – Sajnos a múltkor elkerültük egymást, mikor megtámadtak, de ha tudnád, hogy aggódtam érted!

– Tényleg? – vonta föl a szemöldökét a fiú. – Kerülöm a bajt, ne aggódj!

– A veszély néha észrevétlenül fonja köréd a karját – suttogta Linda szomorúan, közelebb hajolva hozzá. – Néha nem árt láthatatlanná válni! – kacsintott, mire Albus ereiben megfagyott a vér. Ajkai elnyíltak, szeme kitágult. Linda felkuncogott, aztán elnézett a válla fölött. – Victoire, Merlinre, milyen régen láttalak! – kiáltott fel hirtelen. Mintha mi sem történt volna kettőjük között, úgy ölelte meg az ezüstszőke lányt; arcán széles mosoly terült szét.

– Linda, már azt hittem, sosem jössz – mosolygott Vic, majd belekarolt egykori barátnőjébe, és karonfogva bevezette a nappaliba. – Annyi mindent kell mesélnem! – hallotta még Albus a lány lelkendezését.

Mr. és Mrs. Granger furcsa pillantást váltottak, ami nem kerülte el Albus pillantását, de nem mondtak semmit. Mosolyogva üdvözölte őket, akárcsak az anyja, aki szintén vidáman sietett le, arcán nyoma sem volt korábbi komolyságának.

Albus megfordult, ám vetett még egy utolsó pillantást a házaspárra, aztán gyorsan beslisszolt a konyhába, ahol ott találta az éppen reggeliző testvéreit. Leült Lily másik oldalára, majd elvett egy pirítóst, és megkente baracklekvárral.

– Megérkezett Linda – mondta Jamesnek, mire az összeráncolta a homlokát. Albus csak most az egyszer mert a bátyjára támaszkodni, testvére ugyanis éppúgy utálta egykor Hermione unokatestvérét, mint ő.

– Már alig vártam – morogta a fiú. – Kíváncsi vagyok, idén mivel fogja megfertőzni Lilyt!

Hármójuk közül csak Lily szerette Lindát, de a szeretet szó talán nem is a legjobb kifejezés volt rá. Kishúguk egyenesen rajongott az idősebbik lányért, aki mindig valamilyen érdekességről mesélt neki; baziliszkuszokról, árnyakról, vérfarkasokról és mindenféle sötét dologról. A kislány persze élvezte ezeket a meséket, mert a családban mindig ugyanazokat a meséket mondták neki.

– Linda? – Lily most is egyből fészkelődni kezdett a székben, amint meghallotta, miről beszélnek a testvérei. Gyorsan megitta a kakaóját, majd kifutott a konyhából, mielőtt a bátyjai annyit mondhattak volna, hogy „Várj még, húgi!”.

– Nem tetszik ez nekem – morgott James, és most az egyszer Albus egyetértett vele.

– Mi nem tetszik?

Teddy Lupin lépett be a konyhába; elcsaklizta Jamestől a frissen megkent pirítóst, és vidáman majszolni kezdte, nem törődve a fiú tiltakozó hördülésével. Albus sietve közbeszólt, mielőtt bátyja szólásra nyithatta volna a száját, mert érezte, hogy össze fognak szólalkozni az ellopott reggelin.

– Megérkezett Linda – mondta egyszerűen, mégis idegesen.

A két testvér legnagyobb döbbentére Teddy elkomorodott, és aggódva pillantott az előszoba felé.

– Victoire? – kérdezte halkan a fiatal férfi. – Vele van?

– Igen.

– James – nézett a fiúra Teddy –, megbocsátanál nekem meg Albusnak? Beszélnem kell az öcséddel – mondta, miközben letette a félig megevett pirítóst. James bólintott, majd nézte, ahogy Teddy és az öccse felállnak, és távoznak.

Teddy a pincébe vezette a fiút. Bezárta az ajtót mögöttük, és hangszigetelő bűbájt szórt a pincére. Albus időközben leült egy régi székre, és onnan figyelte a fiatal férfit. Teddy arca komoly volt, legalább annyira, mint amilyené mostanában minden felnőtté.

– Miért hívtál ide? – kérdezte végül.

Teddy leguggolt elé, megfogta a kezét. Mikor megszólalt, a hangja egyszerre csengett komoran és aggódóan.

– Emlékszel a tegnapi hóviharra?

Albus bólintott.

– Victoire mostanában furcsán viselkedik, nem igaz?

A fiú erre is bólintással felelt, bár legszívesebben megkérdezte volna, miért hozta ezt szóba. Egyedül azért hallgatott, mert úgy érezte, Teddy valamilyen nagy titokba fogja beavatni.

– Emlékszel arra napra, amikor megtámadtak, és Victoire talált rád?

Albus biccentett, de még mindig nem mondott semmit. Teddy nyelt egyet.

– Victoire elmondott neked valamit a Szellemszálláson, nem igaz?

– Igen – válaszolta a fiú.

Teddy elfordult. Hangja remegett, fojtottan szólt.

– Halálfaló, ugye?

Fejét lassan a fiú irányba fordította, borostyánszínű íriszében könny csillogott. Albus sosem látta még ennyire megtörtnek. Nem a mindig viccelődő, játékos Teddy nézett rá, hanem egy teljesen más férfi.

– Igen – mondta ki végül hosszas hallgatás után az igazságot.

– Sejtettem – biccentett a férfi. – Figyelj, Albus – hajolt közelebb –, nagy veszély les rád, nagyobb, mint ami apádat fenyegette egykor. A háború újra eljön, az ellenség már a közeledben van.

Albus értetlenkedve hallgatta.

– Nem értelek.

– Victoire azóta ilyen, amióta találkozott Lindával – mondta Teddy, miközben ökölbe szorította a kezét. – Az a vipera csinált vele valamit... Vic nem önmaga!

A fiúnak elakadt a lélegzete. Megvilágosodott, és a fejében egy újabb elmélet kezdett kibontakozni. Csak remélni merte, hogy butaság.

– Linda gonosz, Albus – suttogta Teddy. – Vigyázz magadra,  és vigyázz Victoire-ra!

– Nem hinném – kezdett bele csendesen –, hogy Linda gonosz.

Teddy sóhajtott, majd felállt.

– Apádék azért nem akarták, hogy ide gyere, mert valakik folyamatosan figyelték a házatokat, majd betörtek, és megpróbálták elrabolni a húgodat.

Albus szeme elkerekedett döbbentében. Ahogy a kis Lilyre gondolt, összerándult a gyomra. Húga annyira fiatal és esetlen volt még. Biztosan ezt a gyermeket akarták elrabolni?

– Szerencsére – folytatta Teddy – az anyád észrevette, és megakadályozta. Egyelőre senkinek sem szóltak, csak a szorosabb családnak. Másnap viszont – halkult el a férfi hangja – megérkezett Linda levele, melyben megérdeklődött, hogy viselte Lily ezt a traumát. Tehát...

– Tehát Linda áruló – szólalt meg egy jeges hang.

Albus összerezzent ijedtében, és villámgyorsan ugrott fel, akárcsak Teddy, aki egyből farkasszemet a lépcsőn álldogáló sápadt lánnyal. Linda Granger elegánsan sétált le a lépcsőn, majd megállt a férfi előtt.

– Csak közlöm veled, hogy Hermione írta meg levélben, úgyhogy nem kéne rögtön engem gyanúsítanod – sziszegte dühtől izzó szemekkel. – Ja és fiúk – fordult vissza az ajtóból –, Ginny néni keres titeket!

Teddy szó nélkül állt fel, és követte a lányt, de Albus még sokáig maradt ott, a pincében ülve, azon elmélkedve, amit édesapja keresztfia mondott neki.

„Apádék azért nem akarták, hogy ide gyere, mert valakik folyamatosan figyelték a házatokat, majd betörtek, és megpróbálták elrabolni a húgodat.”

Nem bíztak bennem – gondolta szomorúan. – Apa csak azért adta nekem a köpenyt, hogy megvédjen… hogy ne váljak olyanná, mint ő. Nem bíztak bennem!

** * **

Az élet kiszámíthatatlan. Van, amikor úgy érzed, nincs semmi értelme, hogy bárcsak ne is léteznél, de persze van, amikor boldog vagy, hogy élsz, mert tudod, hogy élned kell, ez a sorsod. Egyesek azt mondják, hogy az ember sorsa meg van írva a csillagokban, mások azt mondják, hogy ez hülyeség… Persze mindig van olyan, aki ezt elhiszi, aki tudja magáról, hogy hősnek született. A sorsát mindenki saját maga alakítgatja és irányítja, nem kellenek ehhez a csillagok. Ez a harmadik lehetőség. Van, aki ebben hisz.

Albus Perselus Potter hitt benne.

Hitt benne, hogy egyszer újra béke lesz a Földön, és hogy megszűnik a szenvedés és a kín. Hitt benne, hogy Kate, a macskalány egyszer előkerül, hitt benne, hogy Victoire újra a régi lesz, hitt benne, hogy Linda ártatlan, és hitt benne, hogy az utolsó tűzmágus életben marad.

Tudta, hogy ezekhez nem kellenek a csillagok, sem a szerencse, ide csak az kell, hogy összefogjanak. Ha mindannyian összetartanak, akkor a gonosz nem tud győzni. Mert mindig a jó győz, sosem a rossz, mert ha fordítva lenne, akkor az nem lenne helytálló.

Az élet kiszámíthatatlan. Ezt Albus tudta, nagyon is tudta.

** * **

A szünet amilyen hamar eljött, oly’ hamar telt el. Albus ott állt a pályaudvarnál, és mosolyogva köszönt el a szüleitől, majd gyorsan felszállt a vonatra. Egy új kezdet jött el, ezt érezte, és tudta, hogy most, 2018-ban minden másképp lesz. Túl sok lesz a szenvedés.

– Szia, Albus!

Mary és John közeledtek felé vidáman, mintha minden rendben lett volna. Átölelte mindkét barátját, majd elnézett a távolba. Isidora Jackson megfeszülve, lemerevedve állt tőle nem messze, és csak ennyit suttogott, halkan, dallamosan:

– Hamarosan elkezdődik.

Miközben Albus kezet fogott Scorpiusszal, aki sietve búcsúzkodott édesanyjától, udvariasan biccentett a törékeny asszonynak is. Behúzta a kupé ajtaját, és bólintott. Végignézett a kis társaságon, és tudta, hogy nem kell hangosan kimondani, mindenki érezte.

Hamarosan elkezdődik.

Albus tudta, és már alig várta. Tudta, hogy veszélyes lesz, veszélyesebb, mint amilyen az apja kalandja volt, de nem bánta.

Hitt benne, hogy a sorsát ő maga írhatja meg, és...

… ez volt a végzete.