Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 11. fejezet

11. fejezet

A suttogó szél

A hűvös levegő kirázta a fiút; jéghideg volt odakint, de ő mégis ott ült kint. Tudta, hogy inkább boldognak kellene lennie, akárcsak a többi diáknak, hiszen hamarosan beköszöntött a karácsony, így hazautazhattak a szüleikhez, azonban Albus Perselus Potter nem tudott örülni. Még mindig a szeme előtt látta Kate Malfoy rémült tekintetét; a lány szinte segítségért rimánkodott, azt kérte annyira kétségbeesetten, ám ő nem tudta ezt megadni neki.

Visszaemlékezett, mennyire döbbent volt Juliette, amikor megérkezett, és megtudta, hogy ha pár perccel hamarabb ér oda, megmenthette volna a lányát. Albus sosem látta még annyira elkeseredettnek az asszonyt, mint akkor.

– Már megint elmélkedsz?

A fiú felkapta a fejét az ismerős hangra. Mary – kezében két bögrével és egy takaróval – állt nem messze tőle. Halványan elmosolyodott, úgy lépett oda Albushoz, majd leheveredett mellé a padra, és óvatosan betakarta magukat a mintás pokróccal.

– Nem, nem egészen – felelte Al. – Hát te? Ó, köszi – mosolyodott el ő is, mikor a lány átnyújtotta az egyik bögrét.

– Magadat okolod – mondta Mary csendesen. – Érzem, hogy magadat okolod, de nagyon kérlek, ne tedd, Albus! – érintette meg a fiú arcát. – Nem te vagy a hibás.

Albus összerándult az érintésére. Dühödten vonta össze a szemöldökét; haragosan nézett rá, majd az összes mérgét beleöntve a mondataiban, kifakadt:

– Te ezt nem értheted, Mary! Megakadályozhattam volna, de nem tettem! Érted?! Hagytam őt… Elrabolták, és még csak azt sem tudom, hogy kik!

A lány szégyenlősen sütötte le a szemét, majd összébb húzta magán a takarót, és belekortyolt az italába.

– Érthetem, Albus – suttogta halkan. – Érthetem, mert ember vagyok. Érthetem, mert ismerem az ilyen érzést. – A fiú felpillantott rá. – Megakadályozhattad volna, de nem tetted, éppen ezért vagy az, aki. Te nemcsak egy fiú vagy – mosolyodott el ismét Mary. – Te az a fiú vagy.

Albus szemében felvillant a harag, amint meghallotta a lány utolsó szavait.

– Szóval én nemcsak egy fiú vagyok, igaz? – sziszegte neki dühösen. – Én Harry Potter fia vagyok, így rögtön egy hős is, nem? Erre akartál kilyukadni, nem igaz, Mary?!

– Félreértesz, Albus.

A lány szavai még a suttogásnál is halkabbak voltak; szempilláját könnycseppek hada ülte meg, úgy bámult a mellette ülő fiúra. Al felpattant a padról, és lerázta magáról a takarót, vele együtt persze Mary vigasztaló kezét is.

– Nem értelek félre – sziszegett. A hangjából áradt a düh; újabb könnyeket csalt Mary szemébe. – Azt hiszed, nem tudom, mit akartok mind? – Gúnyosan nézett a lányra. – A híres-neves Harry Potter fia, az új Kiválasztott. Neki muszáj hősnek lennie, muszáj a legjobbnak lennie, mert aztán jön egy Voldemort-féle, és hopp, már harcolnia kell!

– Albus...

A fiú villogó szemekkel nézett rá; tekintetében ott ült a csalódottság. Csalódott a barátjában, és undorodott tőle emiatt. Azt hitte, hogy ő más, hogy Mary megérti őt, de ahogy a lányra nézett, rá kellett jönnie, olyan ember nem létezik. Őt senki sem értette meg.

– Albus... – szólította meg ismét Mary. Reszketett, ahogy a fiúra pillantott, de ez semmi sem volt Al dühéhez képest. A fiú vetett még egy utolsó, megvető pillantást barátjára, majd hátat fordított neki, és nem törődve annak könnyes tekintetével, visszaballagott az iskolába.

– Albus! – sikoltotta Mary, de a fiú nem válaszolt, még csak meg sem fordult.

A lány zokogva rogyott le a hóba; nem érdekelte, mennyire fázhat meg, csak nézte a távolodó Potter-fiú alakját.

– Nem érdemel meg téged.

Mary a hang irányába fordult. James Potter figyelte őt az egyik fának dőlve; vörösesbarna haját gyengéden borzolta össze a szél, szeplői ragyogtak a téli fényben.

– Miről beszélsz? – suttogta a lány. – Semmit sem tudsz.

– Ha te mondod – vont vállat James.

A fiú arca komoly volt, ahogy ránézett, majd elmosolyodott. Még mindig azzal a mosollyal az arcán indult vissza az iskolába, pont úgy, ahogy öccse pár perccel ezelőtt, a különbség csak annyi volt, hogy Mary nem sikoltott utána, ez pedig zavarta Jamest, de még mennyire.

** * **

Albus megállt a pince előtt. Amióta a Roxfortba járt, soha sem ment le oda. Nem volt olyan bátor, mint a bátyja, és ezt tudta, hiszen pont ezért nem kerülhetett a Griffendélbe – mert egy csepp oroszlánvér sem jutott neki. A nyáron nevetett és morgolódott James piszkálásain, de a legrosszabb az volt, hogy tudta, a bátyjának igaza van. Mindig igaza volt, és ezt szörnyen gyűlölte.

– Jól vagy?

Victoire közeledett felé lobogó talárral, arcán széles mosollyal. Albus gyomra rándult egyet, ahogy találkozott a tekintetük. Furcsa bizsergés áradt szét a testében, és nem értette, mi ez a kellemetlen érzés. Unokatestvére kedvéért kipréselt magából egy hasonló mosolyt, ám látszódott rajta, mennyire kényszeredett.

– Persze, Vic – válaszolta halkan.

Az ezüstszőke lány összeráncolta a homlokát; csengő hangon nevetett fel. Játékosan érintette meg a fiú orrát, aztán még mindig nevetve így szólt:

– Ugyan már – kacagott. – Nekem nem hazudhatsz! Tudod – hajolt közelebb hozzá –, én megérzem az ilyesmit.

Albus bólintott, és ismét elmosolyodott, ez alkalommal viszont őszintébben.

– Igazad van – sóhajtott fel. – Tényleg nem hazudhatok.

– Na végre!

Victoire vidáman tapsolt egyet, majd várakozóan nézett rá.

– Szóval – szólította meg furcsa hangon – mit nem szeretnél elárulni kedvenc unokatestvérkédnek, Al?

Nem kellett sokat győzködnie, hogy beszéljen, Albus rögvest nekilátott a mondandójának:

– Összevesztem Maryvel – bökte ki, aztán felpillantott. Legnagyobb döbbentére Victoire arcán nem látszott meglepetés, mintha pontosan tudta volna, hogy mi történt.

Albus érezte, hogy valami megváltozott. Az örökké vidám és vérbeli francia lány, akivel a vonaton találkozott, már nem volt a régi, valami történt vele. Belekezdett volna a kérdezősködésbe, de unokatestvére lepisszegte.

– Beszélnünk kell – suttogta. – Legyél ma éjjel a Szellemszálláson.

– Vic? – kérdezte döbbenten. A lány leintette.

– Ma éjjel, pontban éjfélkor a Szellemszálláson!

A fiúnak még csak tiltakozni sem maradt ideje. Victoire Weasley hátravetette hosszú, ezüstszőke haját, mélykék szemében megcsillant a világító fáklyák fénye, majd befordult az egyik sarkon.

Albus ott maradt a folyosón, egyedül.

** * **

– Szép napot kívánok, Albus – mosolygott rá Neville Longbottom, mikor belépett az üvegházba.

A férfi a lányával, Alice-szel rendezte a virágokat, és jókedvűen pillantott fel. Albus igazából nem is értette, hogy miért ment az üvegházba. Oly’ rég beszélt utoljára Neville-lel – a saját keresztapjával! – vagy Hagriddal, hogy szinte teljesen el is felejtette, hogy a világon vannak; túl nyúzott volt az utóbbi időkben. A megannyi rejtély, a sok nyomozás felemésztették őt, nagyon megviselték lelkileg.

– Neville bácsi, Alice – biccentett nekik Albus lágyan.

– Rég nem láttunk – csacsogott egyből vidáman a lány, majd odaszökkent hozzá, és adott neki egy puszit. – Annyira örülök, hogy ismét itt vagy! Amióta hollóhátas lettél, teljesen elhanyagoltál, de nemcsak engem, hanem Rose-t és a bátyádat is! Meg Lucyt! Mindenkit! – hadarta, és hangjából kicsendült a neheztelés.

– Hagyd már békén ezt a szegény fiút, Alice!

Neville összeborzolta keresztfia kócos haját, majd csillogó szemekkel nézett lányára, aki ártatlanul viszonozta apja pillantását.

– Én csak az igazságot mondtam – duzzogott az említett, aztán vonakodva hozzáfűzte:

– Ami néha fáj.

A tanár játékosan kupán legyintette Alice-t, aki nevetve hajolt el tőle, majd mindketten a még mindig zavartan álldogáló Albusra néztek.

– Mi szél hozott erre, Al? – sóhajtott fáradtan Neville. – Miért látogattál meg minket?

– Maradhattál volna a drágalátos kis barátaid mellett – vágott közbe Alice; arcát halvány pír festette meg. – Ők menőbbek nálunk – mutatott végig magán szomorkásan, mire Albus ajkai elnyíltak. Legszívesebben nyomban tiltakozott volna, látva a lány szemében megcsillanó bánatot, de annyira váratlanul érte a szembesítés, hogy hirtelen azt sem tudta, mit mondjon neki.

– Én csak gondoltam meglátogatnálak titeket – motyogta tétován –, de ha zavarok, akkor elmegyek.

Ezzel a kijelentésével zavarában sarkon fordult, és távozni készült, ám Neville utána kiáltott. A férfi szeme szokatlan módon csillogott, arcán pedig széles mosoly terült szét, ahogy a középső Potter-gyermekre tekintett.

– Nem akarsz segíteni nekünk? Jól jönne még egy segítő kéz, mert nyakig ülünk a munkában! Persze csak akkor, ha nem bánod – tette hozzá csendesen.

Albus elmosolyodva fogadta el a feléje nyújtott jobbot, majd csatlakozott Neville-hez és Alice-hez.

– Neville bácsi – kezdett bele akadozva, miután több mint félórája öntözték a növényeket.

Keresztapja szórakozottan nézett fel; Alice bő tíz perccel azelőtt hagyta ott az üvegházat, így már csak ők ketten tartózkodtak odabent. Albus megvárta, míg a férfi befejezi az egyik növény locsolását, és csak azután kezdte el figyelni őt.

– Mondd, fiam! – Szemlátomást fáradtan törölte le verejtékét, s pillantott várakozóan a fiúra; szinte elgondolkodva nézegette őt. Albus zavartan billegett egy kicsit, miközben szemét lesütötte, mint egy bűnös kisfiú, ki rossz fát tett a tűzre.

– Neville bácsi, beszéljünk, mint férfi a férfival – lépett előre nagy komolyan.

– Hallgatlak.

A férfi nem titkolta nevetését, de legalább nem hangosan művelte azt, hanem inkább halkan kuncogott. Albus arcán ennek ellenére eltökéltség látszódott, és persze valamiféle komolyság is, melytől a férfinak elment a kedve a tréfálkodástól.

– Tudom, hogy valamit titkoltok – suttogta a fiú. – Érzem. Van valami, amit szinte mindenki tud, aki akkor harcolt Voldemort ellen, de nem vagytok hajlandóak elmondani.

Neville felsóhajtott.

– Al... – kezdte, de keresztfia nem hagyta annyiban.

– Nem! – vágta el a férfi szavát határozottan. – Anyuék tegnap levelet küldtek, miszerint jó lenne, ha nem mennénk haza karácsonyra. Mi – az – ami – miatt – nem – mehetünk – haza? – tagolta lassan, jól érthetően.

Neville lehajtotta a fejét, és zavarában elfordult. Albus ebből leszűrte, hogy valóban van valami, valamiféle titok, amit még az egyik legkedvesebb tanára, a saját keresztapja sem mondhat el neki.

– Figyelj, Al – törte meg végül a csendet a férfi –, édesanyádéknak jó okuk volt ezt írni – mondta halkan.

– Miért?

A férfi mindinkább hátat fordított neki, miközben elvörösödött. Hatalmas sóhajjal adta meg magát, majd így szólt:

– Történt egy s más nálatok az utóbbi hetekben.

Albus felvonta szemöldökét, és kérdőn nézett a tanárára.

– Például?

Neville az ajtóhoz lépett, majd onnan nézett vissza, úgy válaszolt. Hangja ellentmondást nem tűrő volt, ami nagyon ritkán jellemezte őt, azt a férfit, akit az iskola valamennyi tanulója a legkétbalkezesebb professzornak tartott.

– Ez már tényleg nem tartozik rád. – Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetésüket, és otthagyta az üvegházban az igencsak dühös keresztfiát, Albus Perselust.

** * **

Beesteledett már; a kócos hajú fiú lassan vágott át az udvaron, ahogy a fúriafűz felé igyekezett. Az alagút, amibe bement, régi ismerősként köszöntötte, akárcsak az ódon ház, mely teljesen kihaltnak tűnt, kivétel a legutolsó szobáját. A szobában kevéske fény honolt, mely megvilágította a karcsú boszorkányt.

A lány szomorkásan elmosolyodott, mikor észrevette az ajtó előtt ácsorgó fiút. Egy intéssel beinvitálta a kis szobába, majd rámutatott az egyik kis székre. A kócos gyerek zavartan ült le, a szobára pedig néma csend telepedett, amit kisvártatva a lány halk hangja hasította ketté.

– Azt hittem, nem fogsz eljönni – mondta csendesen, szemét lesütve.

– Mégis miért nem?

– Nem tudom, talán azért, mert nem vagy griffendéles – vonta meg a vállát tanácstalanul.

– Miért hívtál ide? – törte meg az ismét kialakuló, mély csendet Albus. – Mit akarsz nekem elmondani?

– Őszintén? Nem tudom.

Victoire hangja alig volt több puszta suttogásnál, majd felállt, és lassan a szoba egyik ajtajához sétált. A fiú érdeklődve nézett körbe: a szoba nem volt nagy, de három ajtóval rendelkezett, egy, amin bejöttek, és még kettő, amik közül a jobb oldalihoz sétált a lány.

– Hova mész? – kiáltott utána.

A boszorkány kinyitotta az ajtót, és átsétált a másik szobába, mely sötét volt. Egyetlen pislákoló fény világította meg a helyiséget; egy gyertya égett a sarokban. Victoire megállt a fényben; sápadt arcán jól látszott a félelem, miközben elnézte, ahogy Albus közelebb sétál hozzá.

– Miért vagyunk itt? Válaszolj!

– A parancsolgatásoddal semmit sem érsz el – jelentette ki csendesen. Albus elszégyellte magát, amint rájött, milyen hangnemet használt unokatestvérével szemben.

– Ne haragudj – kérte. – Nem tudom, mi ütött belém... Én...

– Én tudom – fordult felé a lány. Kék tekintete villámot szórt a határozottságtól, és Al megdöbbenve fedezett fel milliónyi apró gyémántot benne.

Victoire ismét lesütötte a szemét, legalább olyan szégyenlősen, mint egy ártatlan kisgyermek. A fiú kérdőn figyelte őt; válaszokat akart, és remélte, hogy meg is kapja majd. Unokatestvére suttogva szólalt meg. Suttogva, de mégis szenvedélyesen.

– Érzem, hogy árad belőled a gyűlölet... Gyűlölöd a világot, gyűlölöd az életedet, gyűlölsz mindenkit, aki keresztbe tesz neked!

– Miről beszélsz?! – csattant fel a másik. – Én nem gyűlölök senkit!

A lány csengő hangon nevetett fel.

– Nem akarnád megfojtani per pillanat egy kanál vízben Maryt? – suttogott közelebb hajolva. – Nem akarod üvöltve kiverni Neville Longbottomból a szuszt, csak azért, mert nem mondta el, hogy miről van szó? Nem gyűlölöd a szüleidet, mert folyamatosan titkolóznak? – Az utolsó kérdést szinte gúnyosan tette fel:

– Nem gyűlölöd a világot, mert igazságtalan?

Albus elhallgatott, lehajtotta fejét. Nem merte beismerni, hogy Victoire-nak igaza van. Érezte magában a mardosó gyűlöletet, mely megfertőzte pillanatok alatt a testét. Unokatestvére halkan kuncogott, mert tudta, hogy a fiú beismerte magában.

– Helyes – suttogta. – A gyűlölet erőssé tesz, erőssé és legyőzhetetlenné.

– Úgy beszélsz, mint egy halálfaló – jegyezte meg erre Albus, még mindig szégyenkezve.

Amikor felnézett, smaragdszeme rátalált a lány mélykékére, mely kegyetlenül szűkült össze a halálfaló elnevezésre, aztán szinte ragyogni kezdett. A fiúé elkerekedett döbbentében.

– Te nem lehetsz... Nem...

– Halálfaló vagyok, Albus – mondta ki Victoire őszintén, mire Albus Perselus lemerevedett. Egyszerűen ránézni sem mert az előtte ülő gyönyörű lányra; túlságosan is megdöbbent, mintsem hogy reagálni tudjon egy ilyen kijelentésre. Csak akkor eszmélt fel, mikor megérezte, hogy valamiért nedves lett a keze. Később sem tudta megállapítani, vajon mikor történhetett, unokatestvére hirtelen kezdett el sírni, s a csendes pityergést lassan kétségbeesett zokogás váltotta föl.

– Minden rendben?

– Nem! – sikoltotta dühödten. – Semmi sincs rendben, Al! Mindent elrontottam – zokogott tovább, mely lassan átment valami másba. Albus ijedten vette észre, hogy unokatestvére lélegzete elakadt. A lány hirtelen kezdte el kapkodva a levegőt, és furcsán hörgött.

– Jól vagy? – érintette meg unokatestvére vállát. – Te jó ég, jól vagy?

A könnyek megállás nélkül folytak le az arcán, a hörgés felerősödött, a levegőkapkodás felgyorsult. Victoire előrerendülve a földre esett. Albus látta, mennyire reszket, mennyire remeg a lába.

– Jól vagy?! – Kiáltása kétségbeesett volt, segítséget követelt valakitől, de az a valaki nem volt ott.

Unokatestvérét kiverte a verejték, és először elvörösödött, majd elsápadt. Albus felsegítette a földről, majd úgy, ahogy egyszer az apjától látta, „felemelte” a tüdőjét. Hirtelen ismerte fel a tüneteket, melyeket sokszor Rose Weasley is produkált, mikor izgult vagy félt valamitől. Albus apja azt mondta, ilyenkor „fel kell emelni” a tüdőt, bár a fiú csak akkor értette meg pontosan, hogy mit jelent ez, mikor a férfi megmutatta neki, hogyan kell csinálni.

– Orron szívd a levegőt – utasította a lányt –, a szádon fújd ki, és ezt lassan! Megértettél?!

Victoire aprót bólintott, majd reszketve nekilátott a feladatnak. Albus megnyugodva fújta ki a levegőt, ahogy észrevette, hogy unokatestvére látványosan megnyugodott. Nehezen az egyik székbe manőverezte őt, majd kinyitotta az ablakokat.

– Jobban vagy? – kérdezte.

– Igen... Azt hiszem – pihegte a lány válaszul. – Mi volt ez?

– Pánikrohamod volt – mondta Albus aggódva. – Még szerencse, hogy időben felismertem a tüneteket. Rose-zal sokszor történt már ilyen, mert folyamatosan félt, hogy rossz jegyet kap. De te… te mitől féltél?

Victoire szemében könnyek csillogtak, úgy viszonozta a fiú tekintetét.

– Beálltam halálfalónak, Albus – suttogta. – De esküszöm, hogy nem akartam! Én nem... Én csak...

– Csak?

Albus nyugodtan figyelte őt; tudta, hogy nem szabad olyasmit mondania, amivel megijesztheti.

– Minden október környékén kezdődött – kezdett bele a történetébe Victoire. – Mielőtt eltűntél, azt hiszem, engem is megtámadtak, mert mikor felébredtem, nem emlékeztem semmire. Aztán eltűntél, és megérkeztek a szüleid – folytatta, miután mélyet sóhajtott. – Mondtam, hogy vigyázok a húgodra, de amikor körbevezettem Lilyt, mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, amíg a mosdóba megyek. Onnantól nem emlékszem megint semmire, egy fekete lyuk van a helyén.

Albus előrébb lendült, hogy jobban hallhassa, amit unokatestvére mesél. A lány akadozva folytatta.

– Miután felébredtem, egyből megkerestem Lilyt, és aztán rád találtunk. Itt felbukkant Linda, aki azt mondta, hogy ő is kutatni jött. Előreküldtem Lilyt és Lindát, hogy hívjanak segítséget, ezek után pedig ismét egy lyuk van. Nem tudom, mit csináltam – fakadt ki kétségbeesetten. – Másnap felfedeztem a bal karomon ezt – sírta el magát, majd felrántotta a talárja ujját.

Bal karján valóban ott tekerődzött a kígyó a koponyával, ami rémisztőnek tűnt hófehér, selymes bőrén. 

Albus elborzadva meredt a Sötét Jegyre, mely egyértelműen hirdette, hogy a lány csatlakozott a halálfalókhoz.

– Segíts rajtam, könyörgöm!

Megragadta a fiú karját, szinte zokogott félelmében, a roham pedig ismét jelentkezni kezdett. Albus újból segített rajta; lágy szavainak hatására, a durzsulásra a lánynak sikerült megint megnyugodnia.

– Minden rendben lesz – suttogta Albus a  fülébe, miközben óvatosan átölelte.

Victoire könnyezve bújt hozzá. A fiú karjai óvva védték meg az ellenségeiktől.

– Minden rendben lesz – suttogott Albus. – Én megvédelek, Vic! Csak ne félj, kérlek! Csak ne félj!

Arcon csókolta a lányt, és ringatni kezdte karjaiban, mint apa a gyermekét. Victoire szeme felragyogott, ahogy ránézett, majd megnyugodva hunyta le.

Albus erősebben szorította magához a törékeny testét, és megpróbált nem odafigyelni a növekvő teliholdra, főleg nem a kutató tekintetre.

A barna szempár pedig összeszűkült a távolban, majd annak illetője dühösen fordult el, maga mögött hagyva a két unokatestvért, akik hittek a reményben. Ő nem hitt, egyáltalán nem hitt. Csak ennyit suttogott az éjszakába:

– A hollófiú háborút akar? Tényleg ezt akarja?

Kegyetlenül elmosolyodott, majd megválaszolta saját kérdését.

– Hát legyen háború. Igazi háború.

Zöld fények csaptak fel körülötte, mágikus tűzként terjedtek el. A távolban egy holló riadtan repült el, miközben a szél lassan feltámadt. Nem vitt mást magával, csak egy szeretni képes fiú szavait:

– Csak ne félj, Vic, csak ne félj!