Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 12. fejezet

12. fejezet

Kegyetlen karácsony

– … és ne feledjék, kérem, hogy holnap a vonat reggel nyolckor indul, tehát akik haza szeretnének utazni, azok feltétlenül legyenek ott már fél nyolckor! Mindenkinek szép napot kívánok!

Az idős McGalagony nehézkesen sétált le az emelvényről a diákok tapsa közepette. A téli szünet holnaptól kezdődött meg a Roxfortban, és az összes tanuló izgatottan várta, hogy végre letehessék a pennát. A tanárok persze megmutatták, hogy még az utolsó napokban is tanulni kell, így Albus Perselus és társai az összes szabadidejüket vagy a könyvtárban töltötték, vagy a klubhelyiségben tanultak.

Rengeteg mennyiségű házi feladatot, dolgozatot és esszét halmoztak fel nekik az utóbbi időkben, és Albus megszerezte azt az örömöt a családjának, hogy mind hibátlan lett. Ron bácsi viccesen kifejette az egyik levelében, hogy Al nagyon hasonlít Hermione nénihez. Persze e levél után egyből érkezett még egy, az pedig Harry Pottertől, aki közölte, bármennyire is megokosodott mostanában Ron, ebben nincs igaza, mert úgy vélte, Hermione helyett valaki másra hasonlított Al. A fiú tudta, hogy kire, és minden este erre gondolt, miután eloltotta volna a gyertyát.

Lily Evans.

Néhai nagyanyja elképesztően okos boszorkány volt, már Lumpsluck professzor is nem egy Lump Klub alkalmával szót ejtett róla. Albus már a klub gondolatára is megborzongott, mert még élénken élt az emlékezetében az az este, amelyre véletlenül ment el még november tájékán Maryvel. Akkor még jóban voltak.

Büszke volt a gondolatra, hogy a nagyanyjához hasonlították, és kivételesen nem az apjához. Utálta, amikor minden ember ajnározni kezdte, mert a híres Harry Potter fia, vagy azért, mert kiköpött olyan volt, mint az apja, csak a sebhely hiányzott – még.

Albus utálta ezeket. Nem azért, mert nem volt büszke az apjára – mert természetesen az volt, sőt szerette is –, csupán gyűlölte a puszta tudatot is, hogy csak azért barátkoztak vele a varázslók és boszorkányok, mert Harry Potter fia, vagy elvártak tőle olyan dolgokat, amiket az apja végrehajtott..

Pont ezért veszett össze akkor Maryvel, akivel közel két hete nem békült ki. Beszélgettek, de csak kényszerből, sőt az utóbbi napokban a veszekedésük a tetőfokára hágott, akárcsak egykor Ron és Hermione között. Egyikük sem volt hajlandó békülni, mindketen megmakacsolták magukat. Mary egyszer tett rá egy nevetséges kísérletet, de Albus habozás nélkül elhajtotta, mert még élénken élt benne a lány okozta fájdalom. Azóta is bánta, hogy nem hallgatta meg egykori barátját. Tudta, hogy nagyanyja sem bocsátott volna meg egyhamar. Emlékezett a mesékre, amiket az apja mondott neki régebben esténként, az ágya mellett ülve.

A történetek többnyire egy gyönyörű lányról szóltak, akinek ragyogó, sötétvörös haja volt és smaragdzöld írisze, meg persze egy kócos, sötét hajú fiúról. A mesében, mely a húga kedvence volt, Lily hercegnő – a Szépség, ahogyan az apja nevezte – utálta a herceget, akin szörnyű átok ült. A herceg számára legkedvesebb személy nem látta meg benne a jót, csak a szörnyet. Hiába udvarolt a Szépségnek James herceg, a hercegnő folyamatosan elutasította, és inkább egy hűséges barátjával volt elfoglalva, Perselusszal.

Emlékezett, amikor nyolc évesen Jamesszel meg Lilyvel beöltöztek farsangkor, és eljátszották a történetet a szüleiknek. Húguk volt Lily hercegnő, James a Szörnyeteg, míg Al Perselus, a szegény paraszt, Szépség legjobb barátja, aki szerelmes volt a hercegnőbe.

A szüleik jót nevettek a történeten, amiben Lily hercegnő hat teljes éven át kínozta szerelmével James herceget. Végül természetesen a Szépség meglátta a Szörnyetegben a jót és a szépet, majd hozzáment feleségül, életet adva a fiuknak, Harry hercegnek, kinek végül szörnyű sorsa volt a házaspár megölése után. A mesében persze Lily hercegnő és James herceg boldogan éltek kisfiukkal, míg meg nem haltak.

Albus mindig is jót mosolygott ezen a történeten, és egy másikon is, melynek fő témája a smaragdszempár volt. Imádta a szemét, melyet az apjától örökölt, s mindenki ezt fedezte fel elsőként. Akárki belenézett,  rögtön megjegyezte, „Olyan szemed, akár az apádnak!”. Al tudta, hogy az emberek már elfelejtették, kitől örökölte igazából.

Lily Evans.

Ő volt a lángoló smaragdszempár igazi tulajdonosa. Azé a szempáré, mely rabul ejtette végül James Potter szívét.

Régebben azt mondták az apjának, hogy „A szemed az anyádé, Harry!”, ám manapság már senki sem hangoztatta ezt, csakis Harry Potter. Ő mesélte el Albusnak, honnan is ered a smaragdszeme, kinek volt előzőleg hasonló, és persze megeskette, hogy méltó lesz hozzá.

Albus úgy érezte, méltó a nagy Lily Evans Potterhez, aki feláldozta magát a fiáért, akivel végzett Voldemort.

Ahogy ezen elmélkedett, alig vette észre, hogy McGalagony beszéde végetért; csak a nagy nyüzsgésre tudatosult benne, hogy az igazgatónő befejezte monológját.

– Fél nyolckor? Akkor legalább hétkor fel kell kelnünk – nyögött fel a hollóhátasok asztalánál John. – Az korán van – panaszkodott, miközben Scorpius együtt érzően veregette meg a hátát. Többen morgolódtak, nemcsak ők. Egyik háztársuk, aki metamorfmágus lehetett, mert haja, melyet laza copfba kötött, rózsaszínben pompázott, összesúgott a mellette ülő, szőke lánnyal. Mindketten elhúzták a szájukat, és dühös pillantásokkal bombázták McGalagony igazgatónőt.

Mary kivételesen nem mondott semmit. A két szőke fiú döbbenten nézett össze, mert megszokták, hogy a lány ilyenkor csípősen válaszol nekik, például hogy „Lusta banda!”, vagy hogy „Nincs is korán, ne nyavalyogjatok feleslegesen!”. De nem. Mary elfordult tőlük, és a tanári asztalt kezdte figyelni. A fiúk észrevették, hogy Albus is szokatlanul csendes, valamint ő sem kapcsolódik bele a beszélgetésbe. Végül Scorp vette a bátorságot, és megtörte a csendet:

– Összevesztetek?

Az érintettek egyből felpattantak. Albus szinte sziszegett, ahogy a fiúhoz hajolt, kikerülve John kezét, aki lefogni igyekezett volna.

– Ahhoz – neked – semmi – közöd! – szótagolta, de akkora dühvel, hogy a két fiú ijedten hőkölt hátra.

Albus vetett egy megvető pillantást Mary felé – figyelmét nem kerülte el a lány szemében megcsillanó könnyek hada sem –, majd sarkon fordult, és nem törődve a fiúk kiáltásaival, távozott a Nagyteremből. Az asztal túloldalán ülő Victoire felkapta a fejét, amint meghallotta bevágódni a terem ajtaját. Halkan súgott valamit az egyik barátnőjének, aztán felállt, és követni készült volna unokatestvérét, ha nem állítja meg őt valaki. Egy vörös hajú lány volt az, alig lehetett fiatalabb nála.

– Miért nem hagyod őt békén? – suttogta halkan. – Miért?

Victoire hátravetette hosszú, ezüstszőke haját, majd közelebb hajolt a lányhoz, és mélyen belenézett annak barna szemébe. Akárcsak az előbb Albus, ő is ugyanazt a mondatot harsogta, ráadásul éppenúgy szótagolva, ahogyan a fiú tette.

– Ahhoz – neked – semmi – közöd!

James csatlakozott a lány mellé, és együtt néztek Vicre. A szőke lány még jobban belefúrta a tekintetét a két griffendélesébe.

– Valóban? – lépett előrébb James, de a vörös hajú elkapta a kezét.

– Ne!

Victoire gúnyosan mosolygott, miközben biccentett egyet unokatestvéreinek. Pillantása előbb Jamesre, majd a másik griffendélesre rebbent. Húga, Dominique Weasley állta azt; a lány meleg tekintete, mint mindig, most is felkavarta őt, így végül elfordult tőle – no meg persze Jamestől, aki tanácstalanul figyelte őket –, majd kisietett a Nagyteremből.

** * **

Olyan hamar repült el az a nap, hogy Albus másnap már a Roxfort Expressz előtt találta magát, egy bőröndöt cipelve. Az egészet megnehezítette, hogy ráadásul még havazott is, továbbá jéghideg volt, így nehezen tudtak felszállni a vonatra.

A két prefektusnak, Mollynak és Roxanne-nek kellett felsegítenie a bőröndjét, mert egyedül nem bírta felrakni. Miután mindannyian nehézkesen felszálltak a vonatra, a probléma ott kezdődött, hogy nem találtak annyi fülkét, hogy mind kényelmesen elférjenek. Az összes Weasley- és Potter-gyerek egy kupéba kényszerült beférni, míg barátaik együtt szorongtak valahol egy másik fülkében.

Victoire és Dominique öccse, Louis ötödéves griffendéles volt, szőke haját édesanyjától örökölte, barna szemét pedig az édesapjától – vonásaiban is inkább őrá hasonlított, bár nem tagadhatta a vélákat sem. Ölébe Percy idősebbik lánya, Molly ült bele, aki a Weasleykhez hűen vörös hajú volt, míg Fred – aki kiköpött apja és nagybátyja volt – Lucyt rántotta az ölébe. James Rose-zal együtt foglalt helyet, szorosan Louisékhoz préselődve, velük szemben pedig Fred húga, Roxanne foglalt helyet Dominique-kal és Victoire-ral. A törékeny hollóhátas lány Albus ölébe került, mivel már tényleg nem volt hely.

– Elzsibbadt a lábam – jelentette be drámaian James, röpke ötpercnyi utazás után. A vonat, mely zakatolva haladt a kitűzött cél felé, még alig hagyta el a Roxfortot, de az utasai igencsak kényelmetlenül ültek.

– Ez meg minket hol érdekel? – morogta Roxanne, miközben kedvetlenül játszadozott egyik vörös tincsével. – Viseld el!

James persze egyből visszavágott, ráadásul meglehetősen sértett hangon, mert senkinek sem engedett meg ilyen hangnemet. Albus gyanította, hogy most Roxanne bátyja lelkébe tiport.

– Könnyű azt mondani! Nem rajtad ül egy nyolcvan kilós lány!

– Hékás! Nem is vagyok nyolcvan kiló! – sikoltott fel Rose.

A fiú bűnbánó pillantást küldött felé, Rose szeme viszont haragosan szűkült össze. Roxanne kuncogva csóválta meg a fejét, majd beletemetkezett az egyik könyvébe, ami persze véletlenül sem valami regényféleség volt, hanem...

– Az az izé a kezedben – szólalt meg csillogó szemekkel Fred – csak nem „Az ezer legjobb csíny a világon” című könyv?

A lány kelletlenül bólintott, majd figyelmét ismét a könyvre fordította, meg persze Fredre is egy kicsit, aki miután meghallotta a címet, lelkesen beszélni kezdett a csínytevésekről. Albus magában elismerte, hogy unokatestvérei tényleg George Weasley gyerekei.

– Már megint kezdik!

Victoire fáradtan felsóhajtott, majd fészkelődni kezdett Albus ölében, hogy megtalálja a legkényelmesebb pozíciót. Nem akart úgy járni, mint James, aki lassacskán halálra idegesítette őket.

– Már a bal kezem is elzsibbadt – mondta éppen még drámaibb hangon, mikor Vic fölnézett rá.

– Most komolyan kérdezem, James – szólalt meg Roxanne kíváncsian, miközben előrébb hajolt, hogy jobban láthassa a fiút. – Szerinted ez minket érdekel?

A fiú sokáig meredt maga elé, mint aki gondolkozik, de a fülkében ülők mind tudták, hogy csak hülyéskedik. Végül flegmán, nagyképűen rávágta:

– Persze, hogy érdekel, mert én vagyok James Potter!

Kitört a hangzavar; Albus azt sem tudta, hova kapja a fejét. James és Roxanne egymást túlharsogva veszekedtek, míg Louis, Fred, Lucy és Rose egyszerre, fennhangon biztatták őket. A kupéban úgy tűnt, csak Molly, Albus, Victoire és Dominique maradtak még agyilag épségben; mindannyian rémülten kerestek valamiféle kiutat a bolondok házából.

A nagy hangzavar közepette a smaragdszemű fiú odahajolt Vichez, és súgott neki valamit. James felvonta a szemöldökét; a veszekedést elvágta valami, de a hangzavar megmaradt. A fiú látta, amint öccse felsegíti Vicet, majd együtt távoznak valahova. Kicsivel később ő is indulni készült.

– Hova mész, James? – Lucy kérdőn nézett utána, de a fiú csak megrázta a fejét, aztán kilépett a kupéból.

James elővett az útitáskájából – amit mindig magával hordott – egy fekete köpenyt. Mennyivel könnyebb lett volna, ha az apja láthatatlanná tévő köpenyét is elcsente volna, nemcsak a Tekergők Térképét, de most már késő volt bánkódni.

A fekete köpeny is megteszi – gondolta, miközben felvette. Táskáját visszatette a kupéba, majd nem törődött Lucy kérdéseivel, elindult az öccse után.

Elhaladt egy fülke mellett, ahonnét egy számára nagyon édesen csengő kacagás hallatszott ki. Habozva állt meg az ajtó előtt, nem tudván, hogy mit tegyen. Végül vett egy mély levegőt, kopogott és benyitott.

– Sziasztok!

– Helló, James – köszönt vissza Mary Jackson gyanakvóan. – Mit akarsz?

– Beszélhetnénk? – kérdezte a fiú halkan, lesütve a szemét, ami igazán nem volt jellemző a nagyképű és flegma, öntelt James Potterre.

Mary egy pillanatra ellágyulva nézett rá, az örökös bajkeverőre; a fiú csillogó barna szeme még az ő szívét is megérintette. Apró mosollyal az ajkán állt fel; úgy döntött, követni fogja a fiút.

– Mit akarsz?

Csípőre tett kézzel állt meg James előtt, miután becsukták a kupé ajtaját. Ezzel a cselekedetével borzasztóan hasonlított az idősebbik Molly Weasleyre, James nagyanyjára, no persze Ginny Potterre, James édesanyjára.

– Albus lelépett valahova Vickel – kezdett el hadarni. – Victoire mostanában nagyon furcsa, különösen ma, olyan... Olyan...

– Olyan milyen?

Mary nyugodtan nézett a fiúra, bár látszott rajta, hogy hozzá hasonlóan ideges. Bármennyire is rosszban volt Albusszal, az érzésein egyszerűen nem tudott változtatni. Már ő is gyanakodott az ezüstszőke lányra, mivel Al és Vic túl sok időt töltöttek együtt mostanában, úgyhogy rettegve hallgatta Jamest, hátha nem igaz az, amire gondolt.

– Kegyetlen – mondta ki a fiú suttogva.

A lány halkan felsikkantott, majd megragadta James kezét, és szinte zokogva szólalt meg.

– Könyörgöm, keressük meg!

A fiú ránézett a sápadt, könnyes arcára, mely egyértelműen azt tükrözte, hogy borzasztóan aggódik. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy nem őérte, hanem az öccséért. Különös módon dühítette, azonban Mary esdeklő tekintetét nem tudta elkerülni; megfogta hát a lány kezét, és halkan így szólt:

– Esküszöm, hogy megvédem őt, rendben? Megesküszöm, Mary! – kiáltotta. – Nem engedem, hogy bántsák!

A lány szégyenlősen sütötte le a szemét, aztán halkan elrebegett egy köszönömöt.

James nem hezitált többé. Gyorsan kezdett el futni a folyosón, maga után húzva Maryt is. Szerencséjükre senki sem tartózkodott odakint, csak a vége felé egy-két kisebb gólya, de őket könnyedén félrelökte az útból.

– Merre? Merre mentek, James?! – sikította Mary. – James... – nyögte halkabban kínjában. – Merre?

James hátrasietett a lánnyal nyomában, egészen a vonat végébe. Egy ajtó nyílt kifelé, ahonnét már lehetett látni a poggyászkocsit. Mary elhűlve nézett át a poggyászkocsira, melynek tetején ott állt Victoire széttárt karokkal, miközben előtte Albus térdelt. Remegve fordult vissza Jameshez:

– Mi folyik itt? – suttogta döbbenten.

A fiú elfordította a tekintetét az öccséről és az unokatestvéréről, hogy a lányra bámulhasson, úgy válaszolt.

– Ha én azt tudnám – mormolta, majd ismét a poggyászkocsi tetejére pillantott.

Mindketten meglepetten hőköltek hátra; a poggyászkocsi tetején senki sem tartózkodott. Nem volt ott Victoire tárt karokkal, nem térdelt előtte Albus. Tényleg nem volt ott senki. A vonat zakatolva haladt tovább a síneken, és Jameséktől nem messze felcsendült egy kacaj:

– Két tökös derelyét kérünk!

James megpördült, akárcsak a mellette álldogáló lány; még a szájukat is eltátották döbbentükben. A büfésboszorkány kocsija ott állt tőlük nem messze, és a pirospozsgás, idős asszony éppen Victoire Weasleynek nyújtott át két tökös derelyét, míg mellette Albus fizetett.

A két gyerek gyorsan odasietett a hollóhátasokhoz, és míg Mary egy hatalmas sikollyal vetette magát a ledöbbent Albus karjaiba, addig James szúrós szemekkel méregette az elbűvölően mosolygó lányt.

– Jól vagy, Mary? – kérdezte elvigyorodva Albus. – Itt vagyok, nyugalom!

A lány szipogva húzódott el tőle, mint aki megijedt, hogy a fiú kiabálni fog vele.

– Annyira megijedtem – suttogta megtörten. Albus értetlenül ráncolta össze a homlokát.

– De mégis mitől? – kérdezte. Felhúzta a szemöldökét, miközben kíváncsian mérte végig a lányt, de az nem tudott felelni a kérdésére, válasz helyett elsírta magát, majd szorosan átölelte. Albus tétován viszonozta az ölelést, aztán nyugtatóan kezdte el simogatni Mary göndör haját. Hátrébb lépett, elhúzódva tőle, és nem kellett sokat várni, a lány végül megtörte a csendet.

– Sajnálom – fakadt ki. – Nem úgy gondoltam! Nem várok el tőled semmit, Al! Tudom, hogy nem vagy az apád! Kérlek, nagyon kérlek, ne haragudj rám, Albus! – zokogott tovább. – Kérlek, kérlek, ne haragudj!

Albus ellágyultan simított végig az arcán.

– Mary... – mormolta, a lány azonban nem hallgatott rá, rendületlenül folytatta bocsánatkérő monológját. Zokogása fölerősödött, remegő kezével bele kellett kapaszkodnia Albus ingébe, hogy valamelyest megtartsa az egyensúlyát; térde még így is megbicsaklott. Albus tenyere a csípőjére simult, határozottan fogta meg.

– Nagyon hülyén viselkedtem – hüppögte, Albus ez alkalommal viszont nem hagyta, hogy még jobban belemerüljön, erélyesen közbevágott. Marynek erre elhalt a hangja; csodálkozva vette tudomásul, hogy Albus szégyenkezve sütötte le a szemé. Mélyen elvörösödött, zavarában toporgott. Gyengéden átölelte a lányt – pontosabban közelebb vonta magához –, majd a füléhez hajolva suttogni kezdett.

James arcán bosszús kifejezés jelent meg; ránézett a szintén dühösnek tűnő Vicre, aztán sarkon fordult, és otthagyta az öccsét meg a két lányt. Victoire még tétovázott egy kicsit, de végül egy nőies mordulással követte unokatestvérét. Albus mindkettőjüket figyelmen kívül hagyta, csakis kizárólag a barátjával foglalkozott, akit végre visszakapott.

– Te ne haragudj rám, Mary – suttogott a fülébe. – Tapló módon viselkedtem, pedig nem volt rá okom – húzta el a száját. Megbicsaklott a hangja, végül mégis erőt vett magán, és tovább folytatta: – Kiforgattam a szavaidat, kiabáltam veled, és tudom, hogy mindezek súlyos hibák voltak. Könyörgöm, bocsáss meg! – Egyetlen hosszú pillanatig belenézett a lány meleg, barna szemébe.

Mary elpirult zavarában, és még jobban átölelte őt. Albus dülöngélni kezdett, óvatosan helyezte át súlyt egyik lábáról a másikra, mire a lány felnevetett, és játékosan orron koppintotta. Csak ezek után szólalt meg, de hangja mindennél lágyabb volt, tele szeretettel és egy másik érzéssel, amit Albus sehogyan sem tudott felismerni.

– Én már régóta megbocsátottam neked, Albus – suttogta elpirulva. – Már abban a pillanatban, amikor megsértettél. Nem szeretek veled haragban lenni, és arra jöttem rá, hogy nem is tudok. Tudod – itt még jobban elpirult –, ahhoz túlságosan szeretlek!

– Én is szeretlek, Mary – nevetett a lányra Al –, hiszen te vagy az egyik legjobb barátom.

A lány arcán egy pillanatra fájdalom suhant át, de tovább mosolygott. Albus kézen fogta; lassan elindultak. Mary halkan így suttogott:

– Nekem is te vagy az egyik legjobb barátom.

           

Albus rámosolygott.

– Tudom – felelte őszintén, majd benyitottak Maryék fülkéjébe.

Scorpius és John éppen sakkoztak, miközben Simon és Josh, a két szobatársuk fennhangon biztatták őket. A fülkében rajtuk kívül még egy világosbarna hajú, kék szemű lány is tartózkodott – Albus egyáltalán nem ismerte  –; éppen egy könyvet olvasott, ám néha-néha, különösen akkor, ha a sakkjátszma eldurvult, és a fiúk nem tudták eldönteni, melyiküknek van igaza, fintorogva nézett föl. Mellette ott ült Edward, John rokona is, aki folyamatosan Jamesékkel lógott. Griffendéles volt, akárcsak az olvasó lány.

– Albus!

Scorp örvendezve kiáltott fel, amikor meglátta a belépő fiút, kézen fogva Maryvel. John kihasználta a figyelmetlenségét, és mattot adott a királyának.

– Kibékültetek? – pillantott fel, miután megnyerte a meccset, és szelíden elmosolyodott.

– Igen – bólogatott Mary, aztán Albushoz fordult. – Hadd mutassam be neked Odette Cornarót – mondta az olvasó lányra mutatva. – Philippe és Amorette Cornaro lánya.

Odette félretette a könyvét, majd felállt, és kezet fogott a fiúval. Ezek után megszeppenve ült vissza a helyére, és újra olvasmányába temetkezett. Albus elgondolkozva figyelte.

Szóval ő Kate húga – gondolta. – Egy újabb Malfoy-lány, ez érdekes.

Az idő hamar elrepült, és Albus csak örülni tudott, hogy végül átült Maryékhez. Amikor még nem járt a Roxfortba, James és a többi unokatestvére – különösen Roxanne és Molly – mindig azt mondták, nincs jobb, mint együtt ülni a vonaton egy kupéban. A fiú ezt remek ötletnek tartotta, de rá kellett jönnie, hogy egy cseppet sem jó buli.

Mindenki csak üvöltözött, veszekedett, amivel elképesztően idegesítették őt… És nemcsak őt. Úgy tűnt, másokat is; ezért is ment el Victoire-ral, hogy végre egy kis nyugta legyen. Csak azon csodálkozott, hogy a veszekedést kirobbantó James is elhagyta a fülkét. Magában jót derült ezen, csak azt nem értette, mit keresett a bátyja Maryvel, Mary pedig miért volt annyira megijedve?

Ilyesféle gondolatok kavarogtak benne, míg be nem lépett Molly, hogy közölje velük, mindjárt megérkeznek. Albus egy kicsit örült, hogy végre ismét találkozhat a szüleivel, mert amikor legutóbb beszéltek... Nos, az határozottan nem volt kellemes.

Harry és Ginny néhány nappal azután látogatták meg, hogy előkerült, és az anyja nem tudott semmi másról beszélni, csak arról, hogy látszik, kinek a fia, mert Harry is éppolyan bajkeverő volt, mint ő, pedig Albus bármi másról szívesen beszélgetett volna. Még mindig érzékenyen érintette, ha arra célozgattak, mennyire hasonlít az apjára, de persze ezt nem mondhatta meg az anyjának, mert az valószínűleg elsírta volna magát. Albus ezt végképp nem akarta, így tehát mosolygott, mikor édesanyja az apját dicsőítette, és bólogatott, hogy mennyire örül a „nyilvánvaló” hasonlóságoknak.

– Még simán utazhattunk volna pár órát – jegyezte meg hirtelen Scorpius, mire mindenki rápillantott.

– Mégis miért?

– Semmi kedvem a családomhoz – felelt unottan Johnnak. – A nagyapám… – Szája megvető fintorra húzódott. – Fogadjunk, hogy végig az öcsémet, Lupust fogja ajnározni, hogy Lupus így, Lupus úgy, vagy hogy, bevallom, nekem ez a személyesem kedvencem: Scorpius – utánozta az öreg varázsló hangját –, miért nem lehetsz olyan, mint az öcséd, Lupus?

Odette érdeklődve hallgatta fiút, és miután az befejezte a dühkitörést, kíváncsian így kérdezett:

– Ennyire nem szereted az öcsédet?

– Nem az – legyintett a tejfölszőke. – Csak utálom, amikor a nagyapám folyamatosan vele szekál. De fogadjunk, hogy az egész család ott lesz, szóval megint vitatkozni fog az anyámmal. Tudjátok – vette halkabbra a hangját –, a nagyapám gyűlöli az anyámat… Persze csak azért, mert griffendéles volt.

A kupéban mindenki felhördült, azonban egyedül csak Albus adott hangot döbbentének.

– Az apád egy griffendélest vett feleségül?!

– Igen – mosolyodott el Scorpius. – Anyám griffendéles évfolyamelső volt Hermione nénikéd után. Lucius papa sosem tudta ezt megbocsátani apának – kuncogott. – De a lényeg az – mondta végül –, hogy bárcsak nem kellene hazamennünk! Annyira utálom az ilyesmit – panaszkodott, de azért a vállára vette útitáskáját, akárcsak a fülkében mindenki más.

A vonat sípolva állt meg, mire mind felpattantak. A négyes együtt szállt le a szerelvényről, majd állt meg oldalt, míg a nagyobbak lesegítették bőröndjeiket a poggyászkocsiról. Victoire odalebegtette Albusnak a bőröndjét, majd kedvesen rámosolygott. A többieknek Molly, Dominique és Roxanne segítettek, valamint a további prefektusok.

Albus megállt a bátyja mellett, és kutatni kezdett a szüleik után. A Weasleyk lángvörös üstökét már messziről kiszúrta, így vigyorogva indult el feléjük, akárcsak James illetve az unokatestvéreik.

Ginny mosolyogva ölelte át őket, míg Harry játékosan borzolta össze a hajukat. A kis Lily vidáman ugrált mellettük, majd minkét bátyjának cuppanós puszit adott. A többi Weasley is ott állt; Ron és Hermione éppen Rose-t ölelgették, mellettük Hugo csimpaszkodott nővére karjába. A kisfiú annyi idős volt, mint Lily, és ő is vidáman üdvözölte hazalátogató testvérét.

Tőlük nem messze Percy Weasley álldogált a feleségével, Audreyval, aki egy mosolygós, mugli asszony volt. Percy éppen megjegyzéseket tett Lucy ruhájára – többek között azt hangoztatta, hogy egy cseppet sem méltó egy hozzá hasonló elegáns lányhoz –, mikor Albus éppen arrafelé bámészkodott. Audrey persze egyből szidni kezdte férjét – „Hagyd már békén azt a szegény lányt, szívem!”, sóhajtotta a fejét csóválva –, ám semmit sem tudott ellene tenni; helyette Molly tanulmányi eredményeit dicsérte meg, aki büszkén húzta ki magát és mosolygott rá.

Percyéktől balra a sebhelyes arcú, de vidám Bill bácsi is karolt bele kedvesébe, Fleurbe. Albus, akárhányszor ránézett Fleur nénire, eszébe jutott, hogy Victoire tényleg kiköpött anyja, míg Dominique és Louis, akik bár örököltek egy kicsit anyjuk szépségéből, vonásaikban meg viselkedésükben mégis inkább az apjukra hasonlítottak.

Ron bácsikájuktól jobbra George és Angelina éppen a gyermekeiket, Fredet és Roxanne-t üdvözölték. Albus tekintete George fülére vándorolt; pontosabban arra a helyre, ahol a fülének kellett volna lennie. A háború felemésztette George-ot, elvesztette testvérét, ám mégis boldognak tűnt. Albus tudta, azért, mert valamilyen szinten a fiában visszatért Fred Weasley.

– Albus, Albus! – sikongott Lily, elterelve a figyelmét Scorpiusról, aki éppen odaállt a nagyapja elé, hogy üdvözölje. – Ugye hoztál nekem ajándékot?

– Hát persze, húgi – mosolygott a kislányra. – Nagyon is sokat, de csak karácsonykor adom oda, oké?

A kislány elhúzta a száját, és savanyú arcot vágott az utolsó mondat hallatán, majd lelkesen bizonygatni kezdte, hogy ő nagyon jó kislány volt, így reméli, sok-sok ajándékot fog kapni, Albus azonban ekkor már nem figyelt rá, ismét a Malfoy családot nézte. Lucius nagypapa cseppet sem tűnt boldognak, ahogy unokájára bámult a mosolygós Astoria mellett. A fiú csodálkozva fedezte fel továbbá azt is, hogy sem Draco Malfoy, sem Narcissa Malfoy nincs jöttek ki, hogy üdvözöljék Scorpiust, csak Lucius és Astoria, valamint egy vékony, szintén tejfölszőke hajú kisfiú, aki nem lehetett más, mint a Scorpius által oly’ sokszor emlegetett Lupus.

Albus hegyezni kezdte a fülét, mikor észrevette, hogy a legidősebbik Malfoy végre megtöri a csendet, azonban rá kellett jönnie, hogy feleslegesen fülelt; az egész pályaudvar zengett Lucius Malfoy haragjától.

– TE SZÉGYENTELEN KORCS – kezdett el üvöltözni az idős férfi –, MÉG VAN MERSZED HAZAÁLLÍTANI AZOK UTÁN, HOGY A HOLLÓHÁTBA KERÜLTÉL?! UGYANOLYAN ELFAJZOTT FATTYÚ VAGY, MINT A MOCSKOS ANYÁD!

Astoria a szája elé kapta a kezét.

– Lucius – suttogta elborzadva, majd a gyermeke elé állt, hogy szinte a testével védje. – Hagyd békén a fiamat! – harsogta dühösen, ám sógorát nem hatotta meg.

Lucius félrelökte Lupust – a kisfiú ijedten esett el –, majd Scorpius elé szökkent, és a fiú ingétől fogva emelte a magasba. Albus felkiáltott, akárcsak a barátja, de még ez a kiáltás se tántorította el az idős férfit a tervétől. Megrázta unokáját, és lekevert neki egy pofont; tenyere nagyot csattant az arcán.

Albus arra lett figyelmes, hogy az apja óvatosan félretolja Lilyt, és megindul a Malfoy család felé. Astoria sikoltva próbálta kiszabadítani elsőszülöttjét; egy másodpercig úgy tűnt, ő is kapni fog egyet. Ez ösztönözte arra Harryt, hogy megszaporázza a lépteit, ám még mielőtt odaért volna, Lucius elengedte unokáját, majd remegő menye felé fordult.

– Te – sziszegte az asszonynak. – Minden a Te hibád! Ha te nem lettél volna, a fiamnak most tisztességes felesége és mardekáros fiai lennének!

A nő zokogott, ahogy a karjai között tartotta fiait. Lupus rémülten menekült oda hozzá, azonban az idős férfit nem érdekelte, hogy maga Harry Potter tart felé, ahogyan azzal sem foglalkozott, hogy mindenki őt bámulta; még a három aurorral sem törődött. A törékeny asszonyra szegezte pálcáját, majd egy ismeretlen átkot motyogott az orra alatt..

Astoria szépséges arca eltorzult a fájdalomtól, miközben remegve hunyta le a szemét. Lucius kárörvendve nézte a fájdalmát, ám nem állt szándékában megszüntetni az átkát. Astoria felsikoltott az újabb meg újabb fájdalomtól és kíntól; segítséget kért, de senkitől sem kapott, csakis tőle.

– Capitulatus! – üvöltötte Harry Potter, majd miután Lucius pálcája a kezébe repült, az idős férfihoz lépett, és teljes erőből orrba vágta – pont úgy, ahogy még régebben az unokatestvérétől, Dudleytól leste el. – Legközelebb ne merészelj egy hölgyet bántani, Malfoy, mert én fogok tenni róla, hogy ismét Azkabanba kerülj! – sziszegte a férfinak, aztán felsegítette a földről Astoriát.

– Köszönöm, Harry!

A nő hangja erőtlen volt az átélt fájdalmak miatt, de azért hálásan szorította meg a férfi kezét. Ginny Potter is odalépett hozzájuk Hermione Weasleyvel, hogy támaszként menjenek a boszorkány mellett, nehogy az elájuljon, ám úgy tűnt, elkéstek vele. Astoria tekintete elhomályosodott, majd összecsuklott.

Elájult.

– James, Albus – fordult Ginny a két fiú felé –, kérlek, menjetek előre a húgotokkal, Rose-zal meg Hugóval. A kocsinál találkozunk!

James kézen fogta a kis Lilyt, míg Rose Hugót. Anélkül léptek át a muglik világába, maguk mögött hagyva integető barátaikat, hogy visszanéztek volna.

** * **

– Hol vannak már? – nyafogott Lily.

A három Potter-gyerek egy ezüstszínű Fordban ült; a vörös hajú kislány duzzogva figyelte az órát. Kerek tizenöt perc telt el, és a szüleik még mindig sehol sem voltak.

– Biztos beültek Malfoyékhoz.

James horkantva fejezte ki nemtetszését, mikor öccse vállat vonva felelt. Egy cseppet sem örült neki, hogy Albus Scorpiusszal barátkozott; úgy vélte, az alma nem esett messze a fájától, s féltette testvérét, nehogy bántódássa essék.

– Na végre – mondta gúnyosan a kislány, mikor észrevette, hogy szüleik a kocsi felé igyekeznek. – Sokáig tartott nekik – jegyezte meg, mire James bólogatni kezdett.

– Hát előkerültetek? – kérdezte hasonló hangszínnel, mint előbb Lily.

Ginny és Harry beültek a kocsiba, majd az asszony rosszallóan nézett két duzzogó gyermekére.

– James Sirius Potter, velünk te ne beszélj ilyen hangnemben, megértetted?!

A fiú morgott valamit, de hangosan csak annyit mondott, hogy megértette. Albus előrébb hajolt, és így szólt az apjához:

– Mi lett Mrs. Malfoyjal?

– Jobban van – mordult fel az anyja. – Még éppen idejében lépett közbe apátok – válaszolt a férje helyett. – Luciust fel kéne jelenteni! Harry – fordult a férfihoz –, szerinted mit fog vele csinálni?

– Mindegy – mondta Harry. – Innentől már nem a mi felelősségünk. Majd Draco megoldja az ügyet, elvégre az ő családja.

Ginny belenézett férje smaragdszemébe, majd halkan kifújta a bent tartott levegőt, és lágyan ennyit mondott:

– Reméljük.

** * **

Albus elmosolyodott, mikor végre meglátta a házukat. Annyira hiányzott már neki – maga a környezet is! –, ezért boldogan szállt ki a kocsiból. Belépve a házba megcsapta őt a finom csokis süti illata, amiből egyből sejtette, hogy Molly nagyija is megérkezett hozzájuk látogatóba.

Arthur és Molly Weasley a háború után nem sokkal úgy döntöttek, eladják az Odút; egy kisebb házba költöztek, mivel már egy gyerekük sem lakott velük, és nem látták nagy értelmét, hogy ott maradjanak. Túl sok minden kötötte oda őket… Túl sok minden emlékeztette őket Fredre és a többiekre. A nagyszülők új háza közel esett Potterékhez, ezért Molly nagymama rengetegszer látogatta meg őket, hogy finom sütiket süssön. Alig lehetett vele bírni, gyakran a szennyesüket és a takarítást is elvállalta, pedig arra a házimanójuk is ott volt.

A karácsonyt mindenki náluk – a Potter családnál – töltötte. Ilyenkor valamennyien összegyűltek és vidáman mulatoztak, ezért az összes gyerek imádta a karácsonyt, köztük Albus is. Ünnepekkor mindent elnéztek nekik.

Albus apja és Ron bácsi szoktak karácsonyfát venni, amit a lányok és gyerekek díszítették fel. Sipor, a vénséges vén házimanójuk, aki már lassan élete végét járta, takarította ki mindig a házat – Molly nagyi nem tudta megállni, hogy ne kontárkodjon bele a munkába, Albus édesanyja pedig azért csatlakozott, hogy visszafogja az anyját –, majd az asszonyok közösen sütöttek süteményeket és készítették el az ünnepi ebédet.

A téli szünet első napján mindenki Albusékhoz ment. Bill és Fleur Franciaországból jöttek haza, így egyből a pályaudvarra siettek a három gyerekért. Fleur családját látogatták meg a meseszép országban, és persze meghívták őket magukhoz az ünnepre.

Albus egy cseppet sem csodálkozott, mikor belépett a nappaliba és ott találta Gabrielle Delacourt két gyerekével, Yvette-tel és Gideonnal. A fiatalasszony gyerekeinek az apja nem volt más, mint Charlie Weasley, éppen ezért Molly mama hatalmas botrányt csapott, mikor ez pár éve kiderült; olajat öntöttek a tűzre azzal is, hogy Charlie nem óhajtotta feleségül venni Gabrielle-t. Charlie bűnén végül az enyhített valamennyit, hogy a nevére vette a gyerekeket.

Yvette egyidős volt Percy első lányával, Mollyval. Vörös hajú volt, mint a Weasleyk többsége, viszont kék szemű, mint francia rokonainak többsége. Gideon – az ikertestvére – viszont szöges ellentéte volt. Ezüstszőke haját édesanyjától örökölte, míg barna szemét az apjától.

– Gabrielle! – lépett beljebb Ginny.

Albus édesanyja senkit sem utált jobban, mint Gabrielle Delacourt, Fleur húgát. Noha az érzés kölcsönös volt, mégis barátságosan üdvözölték egymást.

– Ginny! Örülök, hogy látlak!

– Hát még én, Gaby – mosolygott az asszony.

– Mintha meghíztál volna – jegyezte meg a francia nő, miközben jól megnézte magának Ginny alakját.

– Nem lehet mindenki karcsú – mondta savanyúan a másik.

Albus előrefurakodott, majd vigyorogva körbenézett. Az ajtóban egy türkizkék hajú, borostyánszemű fiú tűnt fel.

– Teddy! – kiáltotta boldogan, azonban öröme eltörpült Victoire-é mellett.

Unokatestvére a fiú karjaiba esett, és szenvedélyesen megcsókolta. A gyerekek fintorogva fordultak el a párostól, miközben néhányuk – elsősorban James – hányást imitált.

– Elszakadnátok egymástól? – adott a hangot a vélemények egy felmordulás kíséretében. Victoire után érkezett. és valamiért nagyon nem tetszett neki a meghitt párocska, pedig szeptember elsején vigyorogva újságolta el mindenkinek, hogy látta őket csókolózni a peronon.

Úgy dönthetett, hogy elviccelje a helyzetet; félrelökte Vicet, majd nőiesen ölelte át Teddyt, apró puszikat adva a fiúnak. Eközben persze lányos hangon utánozta Victoire-t, és bizonygatta, hogy ő Vic és szerelmes Teddybe.

– Hagyj már békén, James!

Teddy vidáman nevetett rá a fiúra, aki ezt viszonozta, majd üdvözölte a család többi tagját.  Mindenkit egy csontropogtató, Hagrid-féle ölelésben részesített, és sok-sok puszit adott, főleg a lányoknak.

Ahogy Albus körbenézett ebben a káoszban, zavartan komorodott el. Valamiért úgy érezte, hogy az idei karácsony nem lesz fényes. Ahogy jobban megfigyelte a felnőtteket, rájött, hogy mindannyian furcsán feszültek.

Apja arca komorabb volt, mint valaha, anyjáé pedig aggódó. A nagyanyja és az épp akkor előkerülő nagyapja arcán féltő arckifejezés ült; Gabrielle és Charlie folyamatosan az udvarra néztek, mintha valamiféle veszélytől tartanának. Hermione és Ron követték a kis Lily minden lépését, Teddy pedig félve figyelte Vicet.

Albus érezte, hogy valami nincs rendben. Az udvarra tekintett, és a bokrokban mintha megvillant volna egy barna szempár – ugyanaz a szempár, amit akkor is látott, amikor Vickel elsétált derelyét venni. Pislogott egy kicsit, azonban mire kinyitotta a szemét, eltűnt.

** * **

A téli szünet napjai csak úgy teltek, és már nagyon közeledett a karácsony. Az ünnep első napja előtti éjjelen esett hó és őrületes hóvihar volt. Fújt a szél, a fák ágait nekicsapta az ablaknak, a hó pedig betemette a bejáratot; Potteréknél egy felnőttnek sem volt nyugta.

Albus ijedten rezzent össze, mikor hirtelen kinyílt a szobája ajtaja. James jött be Lilyvel, mindketten befeküdtek az ágyába. A két fiú magához szorította húguk remegő testét, és nyugtatni kezdték, akárhányszor nagyot csattant odakint az egyik faág vagy dörgött egyet az ég.

A házban minden kisebbik gyermek bekérezkedett nagyobbik testvére ágyába, és sokan érkeztek meg aznap hozzájuk. Egész Angliában őrületes hóvihar volt, és senki sem tudta az okát. A mugliknál rengeteg felnőtt halt meg, így például Hermione szülei és rokonai mind Potterékhez mentek. A felnőttek alig bírták tértágító bűbájjal kezelni a szobákat, főleg miután a többi Delacour, Johnsonék és Alcotték – Audrey szülei – is megérkeztek.

Albus a vihart jelnek tekintette. Érezte, hogy ezt a Mester keltette, talán éppen azért, mert dühös volt, vagy talán azért, mert örült valaminek. Pontosan nem tudta, miért, de sejtette, hogy a Mesternek köze van hozzá.

– Mindjárt jövök – súgta oda a testvéreinek, majd kikászálódott az ágyából, felvett egy köpenyt, és elindult az apja után.

A férfira a dolgozószobában talált rá, amint éppen az időjárásváltozást okozó könyveket olvasta. Felpillantott, mikor belépett a szobába, és haloványan rámosolygott.

– Miért nem alszol, Albus?

A fiú ránézett az apjára, és viszonozta a mosolyt, ám utána továbbra is komolyan viselkedett.

– Apa – kezdett bele halkan –, valamit el kell mondanom.

A férfi leült a székbe, és intett Albusnak, hogy tegyen hasonlóan. Az előbbi tettetett vidámságnak nyoma sem volt; Harry is komolyan figyelte fiát, akárcsak Albus őt. Albus eleget tett a kérésének, leült vele szemben, majd sóhajtva emelte fel a fejét és nézett mélyen a szemébe.

– Hallgatlak – mondta a férfi. – Mi az, amit el szeretnél mondani?

Albus mély levegőt vett, és belekezdett a történetbe.

– Tudok az utolsó tűzmágusról.

Harry döbbentében leejtette a szemüvegét, amit addig elgondolkozva forgatott a kezében. Végül megemberelte magát, és csak ennyit kérdezett:

– Honnan tudsz róla?

A fiú elmesélte, hogy kicsoda Mary macskája valójában, hogyan jöttek rá, hogy Kate macskalány, mi történt, mikor elrabolták Albust, hogy Victoire talált rájuk, hogy Kate Juliette lánya és hogy elrabolták most. Mesélt arról, hogy jöttek rá, a tűzmágusnak Potter-gyereknek kell lennie, hogy tudják, hogy Lily Evans volt eddig az utolsó. Majdnem mindent elmondott, egyedül Victoire Weasleyről hallgatott, mint a sír. Megfogadta a lánynak, hogy megőrzi a titkát, s még az apja kedvéért sem szegte volna meg az ígéretét.

A történet végén Harry felállt, és az egyik fiókhoz lépett. Albus követte a tekintetével; a férfi előhúzott egy csomagot, majd felé nyújtotta, közben pedig lassan elmosolyodott. Arcán meleg kifejezés jelent meg, és szinte meghatódva figyelte őt.

– Ez meg mi? – vette át Albus.

Apja ismét leült vele szemben, és úgy nézett rá.

– Nem így akartam, hogy megkapd – mondta halkan –, de nehéz idők érkeznek majd el, sötét erők hálózzák be a világot, és érzem, szükséged lesz rá.

– Mi ez?

Albus lassan kezdte el kicsomagolni, miközben még mindig az apját figyelte. Harry még szélesebben mosolygott.

– Egykor Dumbledore-tól kaptam – mesélte –, de igazából nem ő szánta nekem. Ez generációkon át öröklődött a Potter családban, és most eljött a te időd, Albus Perselus.

– Én? – A fiú közben kibontotta a csomagot.

Egy ezüstösszürke, fénylő köpenyt tartott a kezében, mely úgy nézett ki, mintha vadonatúj lett volna, ám Albus tudta, hogy valójában nem az.

– Ezt egyszer az apám hagyta rám, de nekem már nem hoz hasznot – mosolygott Harry. – Próbáld csak fel!

Albus magára kanyarította a köpenyt, majd megdöbbenve vette tudomásul, hogy a teste eltűnt. Csodálkozva nézett fel az apjára, aki még mindig mosolygott.

– Ez egy láthatatlanná tévő köpeny. Bármikor használhatod, amikor szükséged van rá. Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.

– Ez az a...?

– Igen, fiam – mondta Harry. – Ez az a köpeny.

Albus átölelte az apját, és csillogó szemekkel nézett bele a hasonló színű szempárba. A férfi ölelése szeretetteljes volt, olyan, amilyet Al mindig is imádott.

– Használd belátásod szerint. – Ezzel a mondattal Harry Potter hátat fordított fiának, és kilépett a dolgozószobából.

A szobában az ablakok hirtelen nyíltak ki; a szél felkavarta a papírokat, és emiatt hatalmas mennyiségű hó jutott be a szobába. Albus érezte, hogy valaki figyeli, hogy valaki les rá. Gyorsan körbenézett, majd elmosolyodott.

Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.

Albus magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyt, majd elhagyta a dolgozószobát. A fülében csengtek apja szavai:

– Ha eljön az idő, örülni fogsz, hogy láthatatlanná válhatsz.