Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 9. fejezet

9. fejezet

Az álom

Az élet nem állt meg oly’ könnyedén – bármi történt, lassan újraindult. Noha Albus Perselus Pottert megtámadták, előkerült, és így minden visszatérhetett a régi kerékvágásba… vagyis majdnem. 

McGalagony igazgatónő megszigorította a szabályokat; az iskolát aurorok lepték el, vigyázva a tanulók biztonságára, azonban még ezek sem tántorították el attól a gyerekeket, hogy tovább folytassák a nyomozást. Ha valaki ekképp vélekedett volna, az tévedett; egyiküket sem olyan fából faragták, hogy gyáván megfutamodjanak.

Albus – mondhatni – megszállottá vált a titoknak, még elszántabban akarta kideríteni, mi folyik itt, Mary, John és Scorpius pedig, mivel a barátai voltak, azonnal a segítségére siettek. Meglepő módon Kate viszont elzárkózott előlük – elbujdosott, és valahányszor mégis összetalálkoztak vele, nem mondott semmit. Nem akarta megosztani velük, kicsoda is valójában Amorette Cornaro, a bájitaltan tanárnő.

Philippe Cornaro felmondott, majd elvált feleségétől. A hír – mely elsőként a női mosdóban szökött szárnyra, miután a griffendéles Elizabeth Fletcher letámadta Odette-et – robbanásszerűen söpört végig az iskolában, az igazságot azonban vajmi kevesen tudták. A tanári kar nem tartozott közéjük. Amorette, Kate és Odette voltak a szemtanúi Philippe meggyilkolásának, és mindhárman a hallgatás mellett döntöttek. Eleinte persze voltak pletykák – a leghajmeresztőbb elméletek is napvilágot láttak –, ám amilyen gyorsan terjedtek, oly’ sietősen maradtak is félbe.

Időközben beköszöntött a tél, és minden nebuló a szünetet várta. A tanárok bekeményítettek, ami a dolgozatokat illette, és Albusnak egy rövid időre le kellett tennie a kutatásról. Mindenképpen jó jegyeket akart szerezni, hogy édesanyja büszke lehessen rá, akárcsak Jamesre.

Nem mondhatni, hogy James remekül tanult, de Sötét Varázslatok Kivédéséből, bűbájtanból és átváltoztatástanból kiváló volt, valamint a Griffendél csapatában fogó poszton játszott, akárcsak az apja és egykor, egy rövid ideig a nagyapja. Amennyi információ a család rendelkezésére állt, az idősebbik James Potter pontosabban hajtóként tevékenykedett a csapatban, egy időben viszont fogóként is kipróbálta magát. James Sirius tőle örökölhette a tehetségét.

Albus vágyott az elismerésre. Olyanná akart válni, mint amilyen a családja többi tagja volt, sőt, talán még túl is szerette volna szárnyalni a bátyját és az apját mindenben, éppen ezért folyamatosan a könyvtárba járt, kutatott és tanult. Néha még nyomozott is a halálfalókkal kapcsolatban, de mindig olyanokat talált, amik alapján nem jutott előrébb. Persze Scorpius, Mary és John is folyamatosan vele voltak ilyenkor, akárcsak azon a hideg decemberi napon is, amikor a könyvtárban jártak, és Albus váratlanul felfigyelt egy rég nem hallott hangra.

– És most mi lesz? – morgott a férfi. – A Mester világosan azt mondta, hogy hozzuk el neki, de akkor mit keresünk a könyvtárban?

Albus ezer közül is felismerte volna! Ugyanannak a halálfalónak a hangját hallotta, aki ott volt, mikor betörtek az iskolába, és aki közölte Cornaróval, hogy az utolsó tűzmágust keresik a Mester számára. Összenézett Malfoyjal. Három barátja közül a fiú tartózkodott egyedül a közvetlen közelében, Mary és John távolabb kutattak, így titokban azt remélte, hogy nem jönnek vissza, nehogy véletlenül is megzavarják a halálfalókat a diskurálásban.

– Agyatlan! – csattant fel a női hang gazdája. – Komolyan ennyire szerencsétlen vagy, vagy csak tetteted, Blaise? – Scorpius szeme döbbenten kerekedett el, míg Albus ajkai elnyíltak. Mindketten a morgós férfit figyelték, aki lassan levette csuklyáját.

Blaise Zambini bőre kreol volt, sötét hajában egy-egy ősz szál vegyült. Még mindig  elismerésre méltóan nézett ki, ámbár az évek rajta is hagytak némi nyomot. A mellette álló nő, aki szintén követte a példáját, hátratolva köpenye kámzsáját, rókaképű volt és fekete hajú. Scorpius keresztapja, Blaise mogorván bámulta.

– Te beszélsz nekem, Pansy?

– Bajod van? – Pansy Parkinson hangja egy oktávot emelkedett, és ahogy éles hangon megszólalt, szinte visított. Bár semmi köze nem volt a Black családhoz – legalábbis Albusék nem tudtak róla –, viselkedésében kísértetiesen emlékeztette a gyerekeket Bellatrix Lestrange-re, aki szerencsére tizenkilenc éve halott volt. Albus csupán a merengő segítségével látott emlékeket az őrült boszorkányról, aki végzett Sirius Blackkel, Teddy Lupin édesanyjával és George bácsi ikertestvérével, elég volt ahhoz, hogy borzongva gondoljon a néhai halálfalónőre. Pansynek talán még a külseje is megegyezett vele valamelyest, ám lényeges különbség volt, hogy a tekintete nem csillogott eszelősen – nem úgy, mint Belláé, akin egyszerűen mindig is látszott, hogy az eszét vesztette.

– Nekem ugyan semmi, de egy cseppet sem tetszik ez az egész! – felelte idegesen Scorpius keresztapja.

– Te akartál csatlakozni a Mesterhez – vonta meg a vállát Pansy, mire Blaise felcsattant.

– Egy fenét! – kiáltotta. – De tudod jól, hogy sokkal fontosabb nekem Daphne és a gyerekeim, mintsem hogy végignézzem, amint megöli őket, mert nem álltam be halálfalónak!

Pansy elhúzta a száját, ahogy Blaise-t hallgatta. Albus visszafojtotta a lélegzetét. Az egyik könyvespolc mögül leskelődött Scorppal; Mary és John időközben visszaérkeztek, és letelepedtek mögéjük hangtalanul, így ők is becsatlakoztak a hallgatózásba. Igyekeztek a legkisebb zajt csapni, nehogy felhívják magukra a halálfalók figyelmét, azonban ez igencsak nehéznek bizonyult, mert Pansy és Blaise között a beszélgetés olyan irányt vett, hogy többször is a szájukra kellett szorítaniuk a kezüket. Majdnem hangosan felkiálotttak, elárulva magukat.

– Te tudod – mondta Pansy. – Komolyan mondom, Blaise, azt hittem, legalább egy kicsit sajnálod, hogy elbukott a Nagyúr. Azt hittem, jelent neked még valamit az szó, hogy aranyvér, drágaságom!

– Jelent is, ám nem olyan áron, hogy rettegésbe kelljen élnem, mert a Mester bármikor megölheti a családomat!

Pansy horkantva nevetett fel.

– Ha sikeresen elhozzuk neki az utolsó tűzmágust, akkor nem fogja megölni – mutatott rá a lényegre. Blaise tudta, hogy társának igaza van, de ezt a világért sem ismerte volna be.

– Akkor menjünk, vigyük el neki, ne ácsorogjunk itt a könyvtárban, ráadásul hajnali hatkor! Egyáltalán – nézett körbe a férfi – biztos, hogy nincs itt senki?

– Hajnali hatkor? – hitetlenkedett Pansy. – Ne nevettess!

Blaise egy mordulással válaszolt a piszkálódásra, majd tovább nézte a nőt, aki már a harmadik polchoz sétált a kutatás közben. Nem bírta tovább, megkérdezte:

– Mit keresel, hm?

Pansy lesújtóan pillantott rá. Mikor rájött, hogy Blaise-t komolyan érdekelte a válasza, a fejét fogva, nagyot sóhajtva válaszolt.

– Te hogy fékeznéd meg a tűzmágust?

– Elkábítanám – jelentette ki nagy bölcsen Blaise. Pansy erre felnyögött.

– Te tényleg nem vagy normális, Zambini.

Blaise sértődötten fordult felé. Pansy megpróbált nem idegbajt kapni. Mikor a Mester az ex-férjét választotta társául, még örült is egy kicsit, hogy talán visszahódíthatja, ám egyre inkább úgy tűnt, Blaise Zambini tagadhatatlanul szerelmes Draco sógornőjébe, Daphnéba, a gyerekeit pedig egyenesen imádja. Bezzeg a Pansyvel való fiukat meg lányukat egy cseppet sem! Talán közrejátszott ebben az is, hogy mind Jason, mind Paige inkább az anyjára ütött.

– Édesem – kezdte gúnyosan Pansy –, egy tűzmágust? Megőrültél? Akkora az ereje, hogy lehetetlenség! Ezért keresek egy könyvet a tűzmágusokról!

– Szerintem nincs itt olyan könyv – jegyezte meg Blaise unottan. – Menjünk már, Pansy! Egy ilyen kölyökkel csak el tudunk bánni ketten, nem?

– Csak nehogy ne sikerüljön… – motyogta az asszony dühösen. A szemébe húzta a csuklyáját, és felvette álarcát. Albus szemszögéből szinte suhant mindkét halálfaló, ahogyan elhagyták a könyvtárat.

A négyes előmászott rejtekéből, majd tanácstalanul néztek össze.

– Úgy tűnik, az a lista nagyon is igaz, amit egy hónapja írtunk – suttogta Mary.

– Pont Blaise bácsi? – rázkódott meg Scorpius. – Parkinsont még megértem, de Blaise bácsit...

– Te mondtad, hogy halálfaló volt, és hogy milyen!

Albus szavaira a tejfölszőke fiú elsápadt.

– Nem úgy értettem – vallotta be akadozó hangon. – Blaise bácsi imádja Daphne nénémet, akárcsak Cybele-t és Castort, de gyűlöli a mugliivadékokat. A Sötét Nagyúrtól örült, hogy megszabadult, hiszen hallottad, értük, a családjáért… a lányáért és a fiáért bármit megtenne.

Albus gyorsan leintette Scorpiust, mikor kimentek a könyvtárból. A titkos alagutakat használva hamar, feltűnés nélkül érték el a klubhelyiséget, ahol Mary gyorsan megválaszolta a kopogtatósas kérdését.

– Folytathatod – jegyezte meg Albus, mikor már a hálótermükben voltak.

A fiúk kifejezetten örültek annak, hogy Simon és Josh – a szobatársaik – még mindig aludtak, míg Mary zavartan bámulta a kezét. Igaz, amióta összebarátkoztak, nem egyszer fordult már elő, hogy meglátogatta a hálókörletüket, mégis széngyelősen viselkedett. Albus rávigyorgott, majd levetette magát az ágyára. Csak suttogni mertek, mert féltek, hogy felébresztik a két alvó fiút.

Albus tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést:

– Mi van Nottékkal?

Scorpius felsóhajtott.

– Figyelj, Al – mondta halkan –, ez a Mester meggyőzte a Zambini családot, gondolod, hogy Nottékat vagy minket, Malfoyokat nem?      

– Mire gondolsz?

Scorpius ismét sóhajtva válaszolt. A három gyereket kirázta a hideg, ahogy hallgatták barátjukat.

– Arra, hogy a Malfoy és a Nott család ismét beállt a halálfalók sorába, akárcsak Zambiniék, és csak idő kérdése,  többiek mikor csatlakoznak hozzájuk – magyarázta beletörődően.

Albus elkomorodott; sejtette, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a Mester megmutatkozik. Addig is nem ártott odafigyelniük, hiszen az utolsó tűzmágus bárhol lehetett, hacsak... A fiú mégcsak kimondani sem merte.

Hacsak nem a Potter családból valaki – fejezte be végül gondolatban.

** * **

Juliette Malfoy megállt a hatalmas kúria előtt. Világosbarna hajába belekapott a szél, szeme szokatlanul csillogott, és a kapu, mely addig zárva volt, dübörögve nyílt ki. Megvetéssel nézett az előtte álló nőre. Hiába annyi év, egy cseppet sem változott, csak talán egy kicsit őszült. A nő zavartnak tűnt, ahogy viszonozta a pillantását.

– De hiszen te meghaltál! – suttogta döbbenten. – Mit akarsz tőlem?!

– Mint látod, élek – mutatott rá Juliette a nyilvánvaló tényre. – Beszélnünk kell – tette hozzá még hűvösen.

– Fáradj beljebb.

Az őszülő asszony még jobban kinyitotta a kaput, beinvitálva őt. Juliette ridegen mosolyodott el, majd fagyosan így szólt:

– Segítened kell!

– A házam ajtaja mindig nyitva áll előtted, Juliette – mondta az asszony. – Segítek neked.

Juliette elgondolkozva figyelte. Az idősödő boszorkány magabiztosan lépett be a kúriába és indult el a társalgó felé. Végül csak ennyit mondott:

– Tudtam, hogy lehet rád számítani, Narcissa.

** * **

– Albus!

A fiú meglepetten fordult meg. Az egyik auror, egészen pontosan Isidora Jackson, Mary édesanyja állt tőle nem messze, arcán különös kifejezéssel.

– Igen, Mrs. Jackson? – lépett közelebb az asszonyhoz. A nő mintha rémült lett volna, ahogyan ránézett.

– Vigyázzon magára, Potter úr! Vigyázzon magára!

Albus megkönnyebbülten sóhajtott fel; aprót bólintva fordult meg, hogy távozhasson, azonban váratlanul egy éles hang harsant fel a háta mögött:

– Hamarosan elkezdődik.

Albus úgy pördült meg, mint akit kupán vágtak. Isidora megfeszült tagokkal, lemerevedve állt, szeme pedig üvegesen meredt az ég felé. Úgy tűnt, mintha nem hallana semmit. Albus nem próbálkozott azzal, hogy mutasson neki valamit, de nem is lett volna rá ideje, Isidora ugyanis szinte rögvest folytatta.

– A Kiválasztott diadalmaskodott a Sötét Nagyúr fölött – suttogta karcos hangon –, a világban béke uralkodik egy darabig. Hamarosan elérkezik az idő, mikor a Sötétség ismét feltámad, és megmutatkozik a világnak. Csak egy győzhet felette, ismét elhozva a békét; az anyja a jégkirálynő, ki legbelül egy törékeny liliom, az apja az oroszlán, ki szarvas apától született, s csak az ő gyermekük győzheti le a gonoszt. Átveszi testvére helyét, s az oroszlán utódja győzedelmeskedhetik a Mester felett. Hamarosan elkezdődik – halkult el Isidora hangja. Teste megrázkódott; egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, mintha orra bukna, de végül talpon maradt. Albus lefagyva, ledöbbenve állt a helyén, és onnan nézett rá, Isidora tekintete azonban értetlen volt.

– Valami baj van, kedvesem? Mr. Potter?

Albus észbe kapott, mikor rájött, hogy egy ideje csak áll, és bámulja az aurort. Megrázta a fejét, és halkan odamotyogott valami választ, mielőtt hátat fordított volna neki. Meg sem állt a Hollóhát klubhelyiségéig, ahol szinte összeesve dőlt le az ágyára aludni.

Tudta, hogy egy jóslatot hallott. Tudta, mert az apja elmesélt neki mindent Trelawneyről, a jóslatokról, így felismerte, hogy Mary édesanyja transzba esett. Úgy tudta, eddig csak Cassandra és Sybill volt igazi jósnő, ám az előbb látottak alapján Isidora is közéjük tartozott. Az asszony jósolt neki, és a jóslat egy újabb háborúról szólt, azonban nem maradt ideje sokat töprengeni. A hirtelen jött álom úgy nyomta el benne a kétségeket, a kérdéseket, mintha azok felesleges dolgok lennének. A fiú szenvedése, mely az évek során csak nőttön-nőtt, ismét visszatért, majd egy álomban bújt el.

Remegett a félelemtől.

– Áruló van közöttünk – szólalt meg jeges hangon a sötétben valaki.

A fiú egy hatalmas, kör alakú teremben állt; középen egy óriási trónszék foglalt helyet, és az egész terem kísérteties sötétségben úszott.

– Mester, ez nem igaz! – Egy fényesfekete hajú nő borult a földre zokogva; sűrű szempillái mögül óvatosan lesett az árnyékban levő felé. – Téged nem árulhattak el...

– Pedig ez történt, Bella.

– Nem! – sikoltott fel az asszony. – Nem, Mester, nem!

A Mester halk mordulással fejezte ki nemtetszését. Albus érezte, hogy kering a gyűlölet a levegőben, hogy fertőz meg mindent.

– Parkinson, Zambini!

Két remegő alak botorkált ki a csuklyás halálfalók sorából. A rókaképű asszony azonnal térdre borult a Mester lába előtt, és megcsókolta annak talárja szegélyét. A férfi – ellentétben Pansyvel – csak fejet hajtott a Mester előtt; térdelni nem volt hajlandó.

– Hol a tűzmágus?

– Sajnálom, Mester – suttogta Pansy –, de nem sikerült elhoznunk.

– Azt látom, Parkinson – sziszegte a mágus. – Azt látom. Mivel nincs itt, gondoltam, hogy elbénáztátok.

A rókaképű asszony alázatosan csókolta meg ismét a Mester talárja szegélyét, majd felbátorodva így szólt:

– Minden Zambini hibája, Mester! Ha ő nem akadékoskodik, akkor...

A Mester egyetlen metsző pillantással elvágta az asszony szavát. Albus közelebb lépett álmában, hogy lássa a Mester arcát, azonban azt csuklya fedte. Érezte, hogy ismeri, de nem tudta, hogy honnan.

– Kaptok még egy esélyt – susogott a mágus. – De nem ti mentek. Bella, Phaedra, gyertek közelebb! – parancsolta.

Albus szeme elkerekedett a sokktól. Egy gyönyörű, szintén fényesfekete hajú nő lépett közelebb, de annak szempillái nem voltak sűrűek, a vonásai pedig mintha egy istennőt tükröztek volna. Mrs. Phaedra Nott, a görög asszony mosolygott, ahogy Bella mellé sétált.

– Igen, Mester? – suttogta.

– Ti mentek el érte. Ti hozzátok el nekem az utolsó tűzmágust. Mielőtt a tanév letelik, a karjaim között akarom tartani őt!

A görög asszony bólintott. A többi halálfaló lassan oldalazott ki a teremből, akárcsak Phaedra Nott. Albus a tekintetével követte őket, egészen addig, míg csak a Mester és Bella maradtak.

– Nem értelek – szólalt meg Bella. – Miért nem te mész el érte?

A Mester felnevetett.

– Még bíznak bennem. Nem tudják, hogy már rég nem az ő oldalukon állok.

– Mi van, ha nem járunk sikerrel, Mester?

Bella lesütötte a szemét, ahogy a Mester éles pillantást vetett rá. Mikor a mágus válaszolt, a hangja kemény volt, akár a szikla.

– Akkor kénytelen leszek én érte menni.

– De akkor lelepleződsz! – tiltakozott Bella. A Mester bólintott a mondatára, majd így felelt:

– Valóban, de akkor is  megszerzem az utolsó tűzmágust.

Az asszony biccentett, mert megértette a céljait. Lassan indult el az ajtó felé, hogy elhagyja a termet. A mágus rászegezte kegyetlen barna szemét, és így szólt:

– Bízok benned, Bellatrix.

Bellatrix rámosolygott a Mesterre, aki viszonozta azt. A mágus arcán szokatlanul kedves mosoly terült szét, mikor Albus felé fordult. A fiú szeme elkerekedett a sokktól, amikor meglátta az arcát, aztán egyszer csak Bella és a Mester halványodni kezdtek, majd egyszerűen köddé váltak.

Albus üvöltve ébredt fel. Verejtékben úszott, és reszketett, mint a nyárfalevél; lepedője nyirkos volt az izzadságától. Remegve állt fel és botorkált el a fürdőszobáig. Magában örült, hogy a szobatársai nem voltak ott; bizonyára mind órán tartózkodtak. Erre gondolva elfintorodott, már nem volt kérdéses számára, hogy lekéste. Úgy sejtette, Mary, John és Scorpius éppen azon tanakodhatnak, vajon merre lófrálhat. Gyorsan elhessegette a rémképeket, amik eszébe jutottak, majd megmosta az arcát jéghideg vízzel.

Belenézett a tükörbe: egy rémesen sápadt és kócos fiú nézett vissza rá. Tudta, hogy nem mindennapi álma volt, de nem értette, miért. A Mester nem csinálhatott horcruxokat, nem volt benne az egyik lélekdarabja. Igaz, nem örült volna, hogy ha horcrux lett volna, mint egykor az apja, ám kétségkívül jól jött volna. Most is megtudta, hogy ki a Mester!

– Nem... – Hangja alig volt több puszta suttogásnál.

Szeme még jobban elkerekedett. Tudta, hogy ismeri a Mestert, de ahogyan megpróbált visszaemlékezni annak arcára, nem működött. A Mester kivehetetlen volt számára, rajta kívül minden más éles volt. Bella, Pansy és Phaedra… de a Mester kiléte...

Nem emlékezett semmire.