Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 8. fejezet

8. fejezet

Amorette története

– Victoire? – Albus hangja alig volt több puszta suttogásnál, miközben a francia lányra tekintett. Nem akart hinni a szemének. Unokatestvére viszonozta a pillantását, ajka lágy mosolyra görbült. Puha, hófehér ujjai között elgondolkozva morzsolgatott egy liliomszálat.

– Azt hittem, meghaltál – törte meg a csendet tűnődve, finoman kiejtve a kezéből a virágot. Albus nyelt egyet: a liliom hervadtan ért földet, noha Victoire nem használta hozzá a varázspálcáját. Szőke haja ezüstösen ragyogott a félhomályban. Félrebillentette a fejét, fénylő tekintete égetett. – Amikor Lilyvel megtaláltalak vérben fagyva – folytatta csendesen –, azt hittem, halott vagy. Nem mozdultál, csak feküdtél véresen.

Albus reszketve lélegzett.

– Mi történt, Vic? – lehelte a kérdését. – Hol vagyunk?

Unokatestvére felnevetett ugyan, ám hangjából nem csendült ki semmi öröm, csak tömény fájdalom, keserűség és szenvedés. Albus úgy érezte, mintha egy teljesen másvalaki állt volna előtte, egy idegen valaki; nem ismerte őt, azt a lányt, aki az unokatestvérének vallotta magát. Nem hasonlított arra az életvidám, szelíd boszorkára, aki mindenkit a szárnyai alá vett.

– A Szellemszálláson – suttogta Victoire. – Hogy miért hoztalak ide? – kérdezte, mikor felnézve elkapta Albus meglepett pillantását. – Nem tudom – mondta őszintén. – De ne aggódj, a kishúgodat már elküldtem Madam Pomfreyért.

– Lilyt? – nyögte Albus. – Ő mégis mit keres itt?

Próbált felülni, de minden mozdulat rettentően fájt neki. Ismerte az átkot, amivel megátkozta az a titokzatos illető, így azt is tudta, hogy rengeteg vért vesztett. Kész csodának tartotta, hogy túlélte a támadást. Victoire is így lehetett vele, mert leplezetlen döbbenettel figyelte őt.

– Mindenki téged keres, Al. A szüleid, a tanárok, sőt néhány auror is. Biztos jól vagy? – Bár aggódónak tűnt, Albus el akarta űzni a hazug szavakat. Nem értette, miért, ösztönösen érezte, hogy a lány nem az igazat mondta. Valamiben hazudott, és Albus a hazugságon kívül semmit sem utált még ennyire. Victoire minden mondatából sütött a kényszer, mintha nem gondolta volna őszintén, csak valami hatására mondta volna őket.

– Jól vagyok – felelte végül óvatosan.

Victoire erre biccentett. Felállt.

A távolból hangok hallatszottak, dobogó léptek zaja. Egy perc sem telhetett el, és szinte berontott az ajtón McGalagony igazgatónő Madam Pomfrey társaságában, nyomukban pedig ott futott a kis Lily Potter. A gyermek vörös haja csak úgy lobogott utána, barna szeme pedig ragyogott az örömtől, hogy bátyja végre-valahára magához tért.

– Albus! – sikította, majd a következő lendülettel Albusra vetette magát.

A fiú felszisszent a fájdalomtól, ahogy megérezte a súlyát, ennek ellenére boldogan karolta át.

– Mr. Potter – szakította félbe a családi jelenetet az igazgatónő remegő orrcimpával –, el kell mondania nekem, hogy mire emlékszik! Utána pedig – fintorogva körbenézett – nem ártana, ha inkább a gyengélkedőre vinnénk önt!

Madam Pomfrey eközben elkezdett tevékenykedni Albus körül. Vérpótlót itatott meg vele – amit a fiú egyből kiköpött, így újabb adagot kellett bevennie –, majd egy pálcaintéssel összevarrta a sebeit. Miután ellenőrizte a hőmérsékletét is, a fejét csóválva ugyan, ám határozottan megkönnyebbülve fordult az igazgatónőhöz:

– Minerva, azt hiszem most már tényleg át kéne vinni őt a gyengélkedőre. Már túl van az életveszélyen, hála Miss Weasleynek és Miss Potternek.

Minerva összeráncolta a homlokát.

– Ez hogy érti, kedves Poppy? – kérdezte, mire Madam Pomfrey felsóhajtott.

– Úgy, hogy ha csak egy perccel később találtak volna rá, és később hívtak volna minket, Albus már nem élne – mondta ki az igazságot.

Minerva keskeny pennává préselte össze az ajkait, úgy fojtotta magába a válaszát. Ahogy a még mindig sápadt fiúra nézett, látszott rajta, hogy csak örülni tudott, amiért Victoire és Lily, noha nem is keresték, időben megtalálták.

– Uram, hölgyem – fordult a két, éppen akkor érkező aurorhoz –, kérem, segítsenek felvinni Mr. Pottert a gyengélkedőre. A lebegtetés lenne a legegyszerűbb, de ebben a romos szobában én inkább nem kockáztatnék.

Az egyik auror – egy csinos nő vállig érő, gesztenyebarna tincsekkel – lépett először a fiúhoz, majd melléje egy göndör hajú férfi.

– Isidora, te jobb oldalról támogasd – mondta a varázsló –, én meg balról.

Az igazgatónő hálásan tekintett a két aurorra.

– Köszönöm, Mr. Jackson.

A férfi – Mr. Jackson, memorizálta a nevét Albus – aprót biccentett.

– Nincs mit – felelte. A nő – Isidora – eleget tett az utasításnak, és óvatosan átkarolta a fiút. Szelíd erővel érintette meg, Albus furcsán ismerősnek találta. Biztos volt benne, hogy még sosem találkoztak, azonban nagyon hasonlítottak valakire. A következő pillanatban minden kérdésére választ kapott.

– A lányunk hogy van? – érdeklődött Isidora. – Richarddal rég nem írtunk neki levelet – tette hozzá mosolytalanul. – Tudja, megszaporodtak a halálesetek. Ez a Mester nem kíméli az Auror Parancsnokságot.

Hát persze!

Albus legszívesebben hangosan felkiáltott volna: Richard és Isidora Jackson Mary szülei voltak, ezért vélte őket annyira ismerősnek. Le sem tagadhatták volna a rokonságot: Mary a kettőjük kombinációja volt. Hajának színét édesanyjától, göndörségét édesapjától örökölte. Vonásaiban inkább az apja köszönt vissza, szemének csillogásában viszont egyértelműen az anyja.

– Igen – sóhajtotta eközben Richard –, sajnos tudunk a Mesterről. Harry minket is beavatott, és meg kell mondjam önnek, igazgatónő, nagyon nem tetszenek ezek a hírek. – Megvakarta a fejét, aztán mélyet sóhajtott. Isidora kihasználta hallgatását, és magához ragadta a szót.

– Egyre több a haláleset, egyre több mugli családot támadnak meg – halkította le a hangját. Megeresztett egy halvány mosolyt Albus felé, közben azonban igyekezett úgy beszélni, hogy szavait csak McGalagony érthesse. Albus kábultan kapaszkodott belé, ám még így is kihallotta a beszélgetésből a lényeget: a Mestert, aki az utolsó tűzmágust kereste. – Úgy érzem, hiába tanítottam meg Maryt mindenféle átokra, rontásra, talán nem elég. – Richard nem engedte el Albust, a fiú azonban érezte, hogy legszívesebben magához ölelné feleségét, hogy megnyugtassa. Isidora szája széle megremegett. Ezt McGalagony is észrevette; bátorítóan rámosolygott az asszonyra.

– Ne aggódj, Isidora – mondta lágyan. – Ugye nem baj, ha tegezlek? – kérdezte. Mary édesanyja nemet intett, majd elmosolyodott.

– Köszönöm, igazgatónő. Tehát Mary jól van?

Az idős asszony minden vidámság nélkül nevetett fel. Isidora és Ridchard ezalatt felsegítették Albust, és lassan, támogatva indultak el a kijárat felé. Albus gyengének érezte magát. Kiszáradt a szája, és forgott vele az egész világ. Sosem örült még ennyire, hogy határozottan fogták és nem léptek el mellőle; nem volt benne biztos, hogy egyedül is megtudta volna tenni azt a néhány métert, amíg kijutott volna a szabad ég alá, a friss levegőre. Remélte, hogy az jót fog tenni. A gyomra felkavarodott a bájitaltól, amit Madam Pomfrey itatott meg vele, és legszívesebben azonnal bedőlt volna az ágyába, hogy egy teljes napot átaludva végre kipihenje magát.

– Mary jól van, Isidora.

– Igaz, hogy összebarátkozott a Potter-fiúval? – nézett Richard komolyan Albusra. A fiú nyelt egyet. Megkockáztatott egy bizonytalan mosolyt Mary apja felé, mire az szélesen rávigyorgott. Szokatlan reakció lehetett tőle, Isidora meglepetten kapta felé a fejét. McGalagony eközben megválaszolta a kérdését:

– Igen, akárcsak Scorpius Malfoyjal és azzal a John White-tal.

Isidora ismét elmosolyodott; ez volt a második őszinte mosolya aznap.

– Johnt már régebb óta ismerjük – mesélte. – Az anyjával régi jó barátnők voltunk, csak ő nem ide járt, mint én.

– Komolyan, Dora, meg sem ismertelek titeket – nevetett ismét Minerva. – Teljesen megváltoztál, akár csak te is, Richard. Örülök, hogy így láthatlak viszont titeket. Bevallom, aggódtam értetek. Miután kikerültetek a Roxfortból… Tudod, hogy nem ellenetek irányul, de… Két mugliszületésű a nagyvilágban. Két ember, aki annyit szenvedett, mint ti. Hallottam rólatok egyet s mást.

Isidora és Richard váltottak egy pillantást.

Albus valamiért azt gondolta, még volt egy kis boldogságuk, mielőtt ismét kitör a háború.

– Sokat változtunk, valóban – ismerte el Mary anyukája –, de mindezt a gyermekeinknek,  Marynek és Edannek köszönhetjük. Ők adtak értelmet az életünknek. Nélkülük nem biztos, hogy életben maradtunk azok után, amik történtek velünk – mesélte, aztán elkapta az igazgatónő értetlen tekintetét, ezért magyarázkodni kezdett. Richard elfordította a fejét, úgy hallgatta. – Edan, ha úgy tetszik, a második gyerekünk, most hatéves… Harmadik lenne, de… Tudod, Minerva, miután elvesztettük a bátyámat és az első kislányunkat, Emmát... – Isidora elhallgatott, szeme fénylett az elfojtott könnyektől. – Azt az érzést nem kívánom senkinek – mondta elhalóan.

McGalagony hangja rekedt volt, mikor megszólalt.

– Annyira sajnálom, Dora – suttogta.

– Ugyan már – nevetett keserűen Isidora. – Nem kell ezt sajnálni. Elfogadtam, hogy Emmának és Robertnek ez volt a sorsa. Óvatosan! – kiáltotta, mikor Albus elszédülve esett össze. Túl sok információ özönlött az elméjébe. Mary sosem beszélt a családjáról, csak egy-két mondatban mesélt a szüleiről és az öccséről. Egyszer sem említette még, hogy volt egy nővére, Emma, aki meghalt, ahogyan a nagybátyjáról sem mondott semmit. Albus elgondolkodott, mikor történhetett mindez. Vajon hány éves lehetett Robert? Na és Emma Jackson? Vajon ők is mágiával születtek? Mary szülei mugliszületésűek voltak. Robert Jackson lehetett mugli is, Emma Jackson pedig… Lehetséges, hogy mindketten a Voldemort ellen vívott háború áldozatai voltak? Ezek olyan kérdések voltak, amikre csak az érintettek válaszolhattak volna, ők viszont makacsul hallgattak.

– Innen már kénytelenek vagyunk lebegtetni – mondta Richard, ahogy körülnézett. Kiértek a parkba. A fúriafűz megjuhászkodva engedte őket szabadon, így Albusra szegezte a pálcáját, aki félig már az öntudatlanság küszöbén táncolt.

– Vingardium leviosa! – hallotta még a férfit, aztán szemhéja lecsukódott. Nem bírta tovább: elvesztette az eszméletét.

Amint a teste a levegőbe emelkedett, a csapat elindult.

Madam Pomfrey aggodalmas pillantásokat lövellt felé, és duzzogva figyelte, hogy szegik meg az aurorok a parancsot. Minerva bal oldalára szegődött, és onnan nézett néha-néha hátra az aurorokra, ellenőrzésképpen, akik továbbra is lebegtetve vitték a fiút. A sort Victoire és Lily zárta; a kislány mosolyogva csacsogott a félig francia lánnyal. Madarat lehetett volna vele fogatni az örömtől, annyira megkönnyebbült és kivirult, amiért megtalálták Albust.

– Még szerencse, hogy Victoire időben érkezett – mesélte éppen Minerva a Jackson  házaspárnak, mikor az említett lány odasétált hozzájuk.

– Szerencse – mormolta Isidora, aztán hirtelen elhomályosodott a tekintete. – Mondja csak, Miss Weasley – pillantott a lányra, aki közbeszólt, hogy nyugodtan hívhatja a keresztnevén. Isidora szája széle megrándult. – Elnézést, Victoire – javította ki magát kelletlen éllel a hangjában –, ha nem bántom meg, hogy talált rá Albusra? Úgy értem, hol talált rá? Hiszen még nekünk, auroroknak sem sikerült, pedig átkutattuk az egész Roxfortot, sőt néhányunk a Tiltott Rengetegbe is bemerészkedett!

Victoire meghökkent, mikor minden tekintet rászegeződött.

– Éppen Lilynek mutattam meg a Szellemszállást – mondta végül halkan –, amikor az egyik szobába benyitva megtaláltam. Ott feküdt sápadtan és véresen... Alig volt benne élet – suttogta. Szempilláján megcsillant egy könnycsepp. – Egyből az ágyra cipeltem, míg szóltam Lilynek, aki persze halálra rémült, hogy hívja önöket, asszonyom.

– Értem.

Isidora nem mondott semmi mást, csak vetett még egy kutató pillantást a fiatal lányra. Nem akarta szóvá tenni, de érezte, hogy hazudott neki. Richard így fordult Vichez:

– Csak te és Lily Potter voltatok ott? Vagy esetleg más is?

– Összefutottunk Lindával – válaszolt csacsogva a kis Lily, miközben egy szökkenéssel felzárkózott az idősebbek mellé. Victoire orrcimpája megremegett.

– Linda? – kapott az információ után Isidora mohón. – Ő kicsoda?

Minerva adta meg a választ.

– Hermione Granger unokatestvére – felelte. – Meglepő lehet számotokra, ugyanis ő is boszorkány. Hermione édesapja az unokahúga tulajdonképpen, a testvérének a lánya. Nem is gondoltuk volna, hogy létezik még Granger-boszorkány. Linda mindenkit megdöbbentett, mikor a varázsereje megmutatkozni látszott.

Richard összehúzta a szemöldökét.

– Miss Granger hol van? Nem találtam ott magukkal.

– Elküldtem, hogy szóljon a többi aurornak. – Victoire mosolyt erőltett az arcára. Mindenre volt válasza, ezt a férfi bosszúsan ismerte be, ugyanakkor figyelmét nem kerülte el, mennyire feldühítette Linda neve. Titkoltak valamit, ebben mindkét auror biztos volt.

Az út további részében mindannyian a gondolataikba temetkeztek; a parkot néma csend ülte meg, csak a Tiltott Rengetegből kiszűrődő zajok törték meg olykor-olykor. Albust egészen a gyengélkedőig lebegtették, ahol James – akinek kiengedése ellen, elsősorban saját biztonsága miatt Madam Promfrey hevesen tiltakozott, ezért bosszúsan fonta össze a karjait mellkasa előtt, némasági fogadalmat téve a hátralevő, pihenésképpen töltött napokra nézve – csupán egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy öccse – többnyire – épségben előkerült.

Mr. és Mrs. Jackson elbúcsúztak az igazgatónőtől, és Maryre hivatkozva távoztak a gyengélkedőre. Egy gyors köszönés és ölelés után valószínűleg visszatértek a munkájukhoz a Minisztériumba. Minerva megértően bólintott, aztán sietve üzenetet küldött a Potter családnak, hogy előkerült Albus, ezek után pedig visszatért az irodájába. Victoire eltűnt, köddé vált, mintha ott sem volt volna, akárcsak Linda Granger, aki persze még beköszönt Hermione nénikéjéhez, ahogyan ő hívta a nőt.

** * **

Éles sikoly szelte át a levegőt; a férfi lelassított felvételként látott mindent. A zöld fénycsóva előtört a pálcából, majd lassan megindult felé.

– Átkozott boszorka! – üvöltötte Philippe, miután elugrott az átok elől.

– Én megmondtam neked, Philippe! – susogta Amorette Cornaro. – Megmondtam, hogy ne keresztezd az utaimat, mert számodra az nem lesz jó vég! Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

– Őrült vagy! – sziszegte a férfi, miközben odébb szökkent, hogy kikerüljön egy újabb Avadát.

Nevetés tört fel Amorette torkából; ugyanolyan szertelenül vidám nevetés, amelyet Sirius Black hallhatott, mielőtt unokanővére, Bellatrix Lestrange meg nem ölte. Ugyanolyan nevetés, melyet Bellatrix hallatott, mielőtt Molly Weasley el nem pusztította a csatában. Philippe tudta, mi következik, mégsem akarta elhinni.

– Avada Kedavra!

Amorette Cornaro pálcájából ismét előtört a zöld fénysugár, mely villámgyorsan szelte át a levegőt. A férfi szeme elkerekedett döbbentében, ahogy először magára, majd a feleségére nézett. Lassan dőlt el, mint aki nem akar megválni a világtól, főleg nem a kislányától. Szeme üvegéssé vált, izmai elernyedtek. Megcsókolta a halál, és magával rántotta a túlvilágra.

– Én megmondtam – suttogta az asszony, néhai férje fölé hajolva. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – ismételte.

– Anyu?

Odette előmászott a szekrényből, ahová ijedtében elbújt. Kétségbeesetten nézte halott apját és őrült anyját, aki csak nevetett. Miután Amorette észrevette lányát, szélesen elmosolyodott. Úgy tett, mintha mi sem történt volna.

– Baj van, Odette?

– Apa... – halt el a kislány hangja. A rémülettől kikerekedett a szeme.

Az asszony letérdelt elé, majd belenézett annak kék tekintetébe. Nem szívesen ismerte be, de gyűlölte Odette-et. A szeme éppolyan volt, akárcsak az apjáé… Minden mozdulata, cselekedete, minden vonása Philippe Cornaróra emlékeztette.

Amorette sosem szerette Philippe-et, mert akit igazán szeretett, az már úgymond „halott” volt számára. Élt, de megvolt a maga családja, gyerekei, akikért rajongott, felesége, akit nagyon szeretett, és mindezek mellett úgy gyűlölte Amorette-et, mint ahogy ő a tulajdon vérét, Odette-et.

Odette-et, aki hisztérikus zokogásba kezdett, ahogy megértette, mi történt az édesapjával. A falig hátrált, és ujját az anyjára szegezte.

Amorette hirtelen cselekedett.

– Exmemoriam! – sikoltott, mire a kislány szeme egy pillanatra hatalmasra nyílt. Az átok hatott, mert döbbenten nézte az apját. Amorette szívverése felgyorsult. A szeméhez nyúlt, ujjbegyével megdörzsölte, mintha egy könnycseppet akarna elmorzsolni, másik kezét pedig hullámzó mellkasára fektette. – Az apád volt, kicsim – hazudott elcsukló hangon. – Az apád volt! Meg akart ölni, Odie! – használta a kislány becenevét szánt szándékkal. Egyedül Philippe volt az, aki így hívta. Amorette még kimondani sem szerette a nevét. – Én... meg kellett védjem magam!

A gyermek szeme tágra nyílt, ahogyan őt hallgatta. Látszott rajta, hogy a szívébe beköltözött a rémület. Az Ő apja, aki annyira szerette Őt és az anyját… Meg akarta ölni az anyját!

– Nem haragszom, anyu – felelte Odette, és már ő is könnyezett. Minden ízében remegett, és sápadt volt az arca. Volt valami a tekintetében, valami furcsa csillogás, ami nyugtalanította ugyan Amorette-et, végül azonban mégis nem törődött vele. Odette odaborult hozzá. – Hogy haragudhatnék, anya? – kérdezte hüppögve. – Hiszen meg akart ölni! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy apa... Szeretett engem, nem?

– Attól tartok, nem – hazudta Amorette, majd átölelte lányát, akit még jobban rázott a sírás e szavak hallatán. – Nagyon sajnálom, kicsim – suttogta. – Én sosem hagylak el, mindig is szeretni foglak!

– Szeretlek, anya.

– Én is szeretlek, kincsem – mondta az asszony fintorogva. Végül eltolta magától, és komolyan nézett a szemébe. – Odette, kérlek, ne szólj erről semmit – fogta suttogóra a hangját. – Nem akarom, hogy Minerva ezt megtudja.

– Nem szólok – felelte a gyerek, aztán csókot adott anyjának, majd zokogva kirohant a helyiségből. Amorette nem tartotta vissza.

Menj! Sírd ki magad!

Utána térj észhez, és légy az, aki eddig voltál: Láthatlatan.

Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Odette mindennél jobban szerette az apját, és bár elhitte anyjának nevetségesen gyengére sikerekedett meséjét, a lelke megsérült.

– Ostoba kölyök – húzta el a száját, majd Kate felé fordult, aki rémülten, még mindig macskaként állt a ketrecben.

Intett a pálcájával: a ketrec eltűnt, a kékesfehér fény körbevonta testét. Lassan megnőtt és eltűnt róla a szőr. Miután a varázslatnak vége lett, a remegő lány félve nézett az asszonyra.

Amorette meghatottan figyelte.

– Gyönyörű vagy.

– Mit akar tőlem? – sziszegte Kate, elrántva magát a nőtől. Amorette nem adta fel.

– Ne viselkedj így, kérlek! – szólalt meg könyörgően, de a macskalány közbevágott:

– Megölte a férjét!

– Philippe megérdemelte – vágta rá a választ Amorette. – Kérlek, ne utasíts el!

Akárhányszor megpróbálta megérinteni a lányt, az elhúzódott tőle, sőt undorodva bámulta.

– Mit akar tőlem? Egyáltalán... Ki maga?

Amorette ránézett a kislányra. A gyerek kihívóan figyelte, és látszott rajta, hogy válaszokat akar. Felsóhajtott, majd erősen koncentrálni kezdett. Kate riadtan lépett hátra, zöldes-barna szeme csodálkozva kerekedett el.

A tanárnő haja, mely mindeddig fekete volt, lassan világosodni kezdett. Világosbarnává változott, éppen olyanná, mint amilyen Odette-é volt – talán az egyetlen, amiben hasonlítottak egymásra –, kék tekintete pedig sötétedni kezdett, míg barnáná nem vált teljesen. Teste karcsúbb lett, kecsesebb, akár egy előkelő, aranyvérű nőé. Amorette Cornaro hosszú évek után először levetette álcáját.

– Ki maga? – suttogta döbbenten Kate, mert vonásaiban mintha a tükörképe nézett volna vissza rá, csak sokkal idősebb és világosabb kiadásban.

Az asszony halványan elmosolyodott, aztán előhúzta a pálcáját talárja rejtett zsebéből, és három fénylő szót írt a levegőbe: AMORETTE LILY JUFSON.

Egy pöccintésre a betűk felcserélődtek, és két fénylő szó lett belőle egy olyan nevet alkotva, amire senki sem gondolt.

JULIETTE MALFOY.

– A nevem Juliette Katerina Malfoy – jelentette be csendesen. – Az anyád vagyok.

Kate e szavakra lefagyott. Hitetlenkedve nézett a nőre, pedig tudta, hogy igazat mondott.

– Nem – nyögte végül. – Maga nem lehet az én... H-hogyan? – kérdezte végül. – Hol volt eddig? Miért nem voltam magával? Válaszokat akarok! – sorolta rendületlenül, ahogy lerogyott az egyik székre.

Juliette mosolya szomorú volt, mikor rápillantott. Leült vele szembe egy másik, támla nélküli székre, és mély levegőt vett, hogy belekezdjen a történetébe, mert tudta, nem lesz rövid.

– Ophiuchus Malfoy és Gerda Erson törvénytelen gyermekeként születtem meg 1982-ben, egy tavaszi napon – kezdett bele Juliette. – Az anyám nem tudott ellátni engem, így úgy gondolta, apámnál jobb helyen leszek. A születésem után nem sokkal beállított hozzá, és közölte vele, hogy a nevem Juliette Katerina, és hogy a lánya vagyok, majd anélkül távozott, hogy magyarázatot adott volna. – Kate nem szakította félbe; elhűlve hallgatta, és sejtette, ez még csak a kezdete mindannak a sok titokban, amiről Juliette mindeddig egy szót sem ejtett.

Valóban az volt – a kezdet.

– Az apám persze őrjöngött, mert ő a kutatásnak akarta szentelni az életét, nem pedig gyereket nevelni, azonban – folytatta – amikor meglátott, valahogy megszeretett. Mikor nagyobb lettem, már egyenesen rajongott értem. Segítettem neki kutatni az animágiát, amit ha továbbfejlesztett volna, anigámiának nevezett volna el. Ez volt minden vágya – sóhajtott föl Juliette; hangjából vágyakozó él csendült ki. Kate előrehajolt; a térdére könyökölt, úgy kérdezett sürgetően.

– De?

Juliette finoman megvonta a vállát, ahogyan erőt véve magán, lenyelte a könnyeit.

– Az egyik kísérlete nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Ott voltam, amikor meghalt. Végignéztem a halálát… Végignéztem a legkedvesebb rokonomnak a halálát. – Elakadt, mert nem tudta, hogy folytassa, ám végül így szólt: – Tizenöt évet is alig töltöttem be, de affelől nem volt kétségbem, hogy a Malfoy család nem fog megtűrni maga mellett. Addig sem szerettek. Azt hiszem, szégyenfolt voltam a saját családom szemében. Egy fattyú gyermek. Kinek kellene? Ezt én is tudtam. Apám temetését messziből néztem végig, ügyelve, hogy ottlétem ne derüljön ki, majd elmentem. Kevesen tudták rólam, hogy metamorfmágus vagyok, éppen ezért ez kapóra jött – ismerte be önelégülten. – Aznap, amikor apámat eltemették, vele temettek engem is. Aznap meghalt Juliette Katerina Malfoy, hogy megszülessen Amorette Lily Jufson.

Juliette behunyta a szemét, és a macskalány esküdni mert volna, hogy a múltban jár.

Igaza volt.

Juliette emlékezett minden mozzanatra, ami akkor történt. Emlékezett, ahogyan átváltozott, ahogyan sírt, ahogyan rájött, hogy nincs miért élnie Malfoyként.

– A Sötét Nagyúr hatalma akkor már óriási volt – folytatta. – Nem bírtam végleg szakítani a családommal, így hát Amorette Lily Jufson beállt halálfalónak, mondhatni, alig tizenöt évesen. A beavatási ceremónia borzasztó volt, a saját anyámat kellett megölnöm, aki persze egyből felismert. Én nem ismertem fel, csak később mondták meg nekem, hogy Gerda Erson halt meg akkor.

Juliette szája széle megremegett, noha az előbb sikerült egy kicsit megnyugodnia. Érezte, hogyan szakad fel belőle minden, hogy szavakká alakuljanak. Az emlékek sokáig kínozták, de tudta, többé már nem fogják.

– Senki sem jött rá, hogy én vagyok Juliette, persze mindezt csak egy ideig. Egy nap – keményedett meg a hangja – Lucius Malfoy leleplezett. A Malfoy család számára világossá vált, hogy élek, és nem haltam meg. Ezután volt a roxforti csata, amiben szerencsére a Sötét Nagyúr meghalt, így én szabaddá váltam. – Juliette már teljes mértékben remegett, ahogy mesélt, a macskalány – a lánya – viszont elhűlve hallgatta továbbra is; úgy érezte, titkokat tudhat meg, hogy miért lett ilyen az asszony, az az asszony, aki a tulajdon anyja volt. Még nem sikerült elfogadni ezt a tényt. Oly’ sok év után végre-valahára megismerte az igazi anyját, aki egy gyilkos volt. Hogy hidegvérű? Nem, semmiképpen. Egy megtört asszony volt, aki jégpáncél mögé próbált rejtőzni. – Éveken át csak menekültem, féltem, hogy rám találnak – suttogta eközben Juliette. – Mert éreztem, hogy keresnek, Katerina. Tudtam, hogy Lucius addig nem nyugszik, míg meg nem öl.

Kate összeráncolta a homlokát.

– Nem értem. Mégis miért?

– Veszélyt jelentettem a vagyonra. Abraxas, Hyperion és Cepheus Malfoy apja úgy rendelkezett, hogy az örökséget mindig úgy osszák szét, ahány Malfoy létezik. Ha az egyik is él, annak muszáj megkapnia a jussát. Ugyanannyi vagyon járt volna nekem, mint Dracónak, és ez piszkálta Lucius csőrét. A volt halálfalókat mind rám állította, hogy keressenek meg minél előbb, mielőtt beváltanám a követelésemet, éppen ezért cselekednem kellett.      

Kate pislogni kezdett. Sejtelme sem volt, mit értett Juliette „cselekedet” alatt, hiszen meghagyta az Amorette nevet, amivel könnyedén leleplezhette magát – főleg azzal, hogy beállt tanárnak az egyik legnívósabb iskolába. Édesanyja – bármennnyire tiltakozott ellene, mégis csak az anyja volt – felnevetett, mert értette, mi jár a fejében.

– Keresnem kellett egy férfit, aki elvesz feleségül, így felvehettem a nevét – mondta Juliette. – Mert hogyha ez megtörténik, az állásinterjúkon megadhatom a férjezett nevemet, ezzel pedig elkerülöm a lelepleződést. Azonban… pont tizenegy és fél évvel ezelőtt – halkult el a hangja – megismerkedtem egy férfival.   

– Apa... – lehelte Kate, ahogy végre megértette.

– Igen. – Juliette ajka lágy mosolyra húzódott. – Az apád egyszerűen magával ragadott, pedig már itt, a Roxfortban is ismertem. Éppen összeveszett a feleségével, és válni készültek. Engem hivatalosan is kitagadott a Malfoy család azzal, hogy üldözni kezdtek. Csak egy éjszaka volt – suttogta –, de számomra rengeteget jelentett… aztán megtudtam, hogy várandós vagyok veled – mondta szeretetteljesen. – A fény sötétségben, a remény a boldogtalanságban.

Kate ellágyulva hallgatta tovább. Nem tudott már haragudni arra a nőre, aki ily’ sok mindent állt ki. A fejével intett, hogy folytassa. Juliette úgy tett, ahogyan kérte tőle, mert tudta, most már mindennek vége.

– Luciusék még mindig kerestek, hogy megöljenek, így tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Most már nem csak én, hanem általam te is – jelentette ki. – Lucius már rád is vadászott. Meg akartalak védeni, így nem tehettem mást. Isidora és Richard Jackson egy nap meglátogattak engem, mivel új lakóként költöztem be az egyik szomszédos házba. Velük volt az alig pár hónapos kislányuk, Mary is; én akkoriban kellett, hogy szüljek. Amikor láttam, hogyan viselkednek Maryvel, tudtam, hogy náluk tökéletes leszel. Amikor megszülettél, Kate-nek neveztelek el, hogy maradjon valami belőlem is. Katerina, azaz Kate.

– Mary azt mondta, szakadt ruhában voltál – csodálkozott a lány. – Mi történt velünk?  

– A születésed után pár héttel, egy este elindultam veled a házból, hogy végleg elhelyezzelek Jacksonéknál, de Lucius valahogy rám talált. Végig üldözött, és mindenképp meg akart ölni – suttogott tovább. – Emlékszem, egy szakadéknál álltunk, mikor megátkozott, és mindketten a mélybe vesztünk.

Kate halkan felsikkantott.

Juliette szomorkásan elmosolyodott.

– Azt hittem, mindketten meghaltunk, így nagyon boldog voltam, mikor rájöttem, hogy te is élsz, nemcsak én. Lucius bizonyára azt hitte, meghaltam, mert nem jött le utánam, hogy megnézzen. Elmentem Jacksonékhoz – mondta. – Isidora volt csak otthon. Téged már átváltoztattalak macskává, és mivel kicsi voltál, elfértél a zsebemben.

– De hogyan? Milyen varázslattal?

– Anigámia, kicsim. Ophiuchus nagyapádnak sikerült végül, de csak a halála árán. Rájöttem, hol hibázott, és kijavítottam. Sikerült az anigámia által átváltoztatni – folytatta tovább. – Isidorától csak egy pohár vizet kértem, de mire visszatért, csak téged talált ott macskaként, egy pergamenre pedig ráírtam, hogy a neved Kate… Így lettél a Jackson család macskája.

Most már a lány is sírt. Juliette vigasztalóan ölelte át, úgy, ahogy Odette-et soha. Odette-et nem tudta szeretni, ellentétben Kate-tel. Az asszony tudta, hogy leánya kíváncsi a története további részeire, így hát nem hagyta abba.

– Még mindig féltem, hogy kiderül, életben maradtam. Pár napot töltöttem Franciaországban, majd visszatértem Londonba… Akkor találkoztam először Philippe-pel.

– Akit megöltél – vetette oda Kate. Ezt nem sikerült elfelejtenie.

– Philippe egyből belém szeretett, nekem pedig a hasznomra vált. A szüleinek azt hazudtam, hogy árva vagyok, így még jobban megkedveltek – nevetett Juliette. – Néhány hét múlva már meg is tartottuk az esküvőt – igen, kincsem, ennyire korán, a szülei csodálkoztak is, minek kapkodunk –, és belőlem Mrs. Cornaro lett. Még az esküvő előtt lettem terhes, és persze elképesztően idegesített a tény, hogy ilyen hamar. A terhességemet végiggyűlölködtem. Utáltam, hogy lesz egy gyerekem egy olyan férfitól, akit nem szeretek. Miután megszültem Odette-et még csak rá se néztem – húzta el a száját Juliette. – Nem akartam látni. Alig foglalkoztam vele; utáltam őt, mert az apjára ütött. Minerva éppen akkoriban hirdette meg a bájitaltan állást; egyből jelentkeztem rá. Philippe ekkor jött rá, hogy sosem fogom őket szeretni. Sem őt, aki a férjem volt, sem Odette-et, akit én hoztam a világra. Szerencsére nem mondott semmit, elfogadta a döntésemet, így tanítani kezdtem. Nagyjából ennyi a történetem – fejezte be egy sóhaj kíséretében.

Kate hümmögött egy sort, majd így szólt:

– Miért lettél újra halálfaló? Miért ölted meg Philippe-et?

– Azért kezdtem tanítani, mert tudtam, hogy egyszer te is ide fogsz jönni, akárcsak Mary Jackson, így várni kezdtem. Azt hiszem – sóhajtotta –, az évek során egy kicsit megőrültem, ahogy vártalak. Mikor először megláttalak... Azután kezdtelek el követni, mert éreztem a veszélyt. Ez a Mester Mardekár utóda – mondta fintorogva. – Összehívta a halálfalókat, köztük engem is. Páran felismertek, de nem mondtak semmit. A Mester az utolsó tűzmágust keresi, hogy megölje. Megijedtem. Féltem, hogy rájön, ki vagy te, ezért kaptalak el, és zártalak ketrecbe. Sajnálom, kicsim, nagyon sajnálom. Sosem akartalak bántani, ahogyan az sem állt a szándékomban, hogy megijesszelek.

A lány biccentett, noha ő egyáltalán nem sajnálta. Ha Juliette nem tette volna ezt, talán soha sem derül ki, hogy ő az édesanyja, márpedig azóta, hogy rájött, vissza tud változni emberré, nem tudott másra gondolni, csak az igazi szüleire, és e kérdésében Isidora Jackson tanácstalan volt.

– Philippe ekkor már gyanakodott rám, és főleg rád, miután meglátta, hogy mit csinálok. Nem tehettem mást, színt vallottam: mindent elmondtam rólad, az apádról és arról, hogy valójában én vagyok Juliette Malfoy. Kiszúrt velem! Azt mondta, megért engem, erre elmondta mindenkinek, hogy mit tudok a tűzmágusokról.

Kate csodálkozva figyelt, továbbra sem törődve azzal, hogy anyja hangja megremegett az indulattól.

– Megbüntettem, úgy, mint még soha senkit! Azt hittem, ennyi elég volt neki, de nem! Ő még egyszer akciózott! Annyira felidegesített! Ő nem az apád, és ez volt a legrosszabb az egészben. Beleszerettem az apádba, így nem tudtam elfogadni, hogy Philippe a férjem és nem ő. Annyira szerettem őt, Katie, annyira szeretem még most is… Csak őt, az édesapádat. Aztán persze Philippe még arra is rájött, hogy halálfaló vagyok – mondta. – Nem hagyhattam életben, mert túl sok mindent tudott. Philippe Cornaro – nézett a férfi holtestére –, ezért kellett, hogy meghalj! Bocsáss meg! – zokogta.

Kate felállt. Pár percig az anyja vállán nyugtatta a kezét, és megnyugtató szavakat suttogott neki, majd távozott. Hagynia kellett, hogy az anyja megnyugodjon, hagynia kellett, hogy a két évtizedes szenvedést végleg maga mögött tudhassa. Ebben nem segíthetett neki. Egyedül Juliette Malfoy volt képes rá, hogy lerendezze a múltját. Hogy ismét Juliette Malfoyként létezhessen a világban, nem Amorette Lily Jufson Cornaróként.

A lány a folyosón visszaváltozott macskává, majd visszasietett Mary szobájába, édesanyja pedig ezalatt zokogott, úgy zokogott, mint még soha. Itt fejeződött be Amorette története, ezt ő is tudta.

A fürdőszobába sétált, és megmosta az arcát. Ahogy a saját tükörképére nézett, széles mosoly ült ki az arcára. Amorette Lily Jufson Cornaro ma éjjel meghalt, akárcsak a férje, Philippe Cornaro.

– Juliette Malfoy feltámadt – suttogta a tükörképének, majd diadalittas mosollyal sétált ki a szobából. Nem vette észre, hogy egy kegyetlen kék szempár gazdája mindent hallott. Az illető ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, aztán leporolva magát, a kandallóhoz lépett. Kimondta a kért személy nevét, majd miután megjelent a barna szemű, így szólt:

– Mester, van itt egy kis gond.