Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 18. fejezet

18. fejezet

A háború folytatódik

Ginevra Potter férje vállára hajtotta a fejét, miközben haladtak a világosság felé. A kócos, sebhelyes férfi néha-néha ugyan hátrapillantott, hogy lássa, mi történt a többiekkel, ám nem bírt sokáig bámészkodni, inkább a karjaiban pihenő, ájult fiára tekintett. Felesége követte a pillantását, anyai szívet összeszorította a fájdalom. Harry megértően nézett rá.

– Minden rendben lesz, Ginny – suttogott a fülébe gyengéden, de csak reménykedni tudott benne, hogy az égiek nem hazudtolják meg a szavait. – Ne félj!

Ginny bosszúsan húzódott el tőle; jólesett a vigasztalása, viszont ha választhatott volna, a nyugtató, szelíd szavak helyett inkább a magány mellett voksolt volna. Nem tudott másra gondolni, csak Lilyre, az édes, ártatlan kislányára, akit nem sikerült megmenteniük, aki végül egy szörnyeteg karmai közé került. Harry lehajtotta a fejét, és elszégyellve sietett előrébb, hogy ne lássa a szomorú, fájdalmas tekintetét. Felzárkózott Isidora Jackson mellé; Mary édesanyja legelöl haladt egyedül, miközben férje, Richard hátul segédkezett Billéknek.

Az asszony szeme megvillant, mikor Harry beérte, és szinte kihívóan nézett rá.

„Én megmondtam…!”, üzente a tekintetével, Harry azonban szándékosan elkerülte azt. Szinte várta, mikor töri meg a csendet és hordja el őt mindennek. Felkészült rá, hogy ez meg fog történni. Nem lepődött meg, amikor ez alkalommal nem tévedett. Isidora nem várakoztatta sokáig.

– Én megmondtam, Harry Potter! – suttogta annyira halkan, hogy még a férfi sem értette tisztán, ezért közelebb kellett hajolnia az asszonyhoz, hogy hallja, amit az mond. – Én megmondtam! Emlékezz csak vissza arra a napra… Emlékezz szeptember elsejére, amikor a Minisztériumban beszélgettünk.... Én figyelmeztettelek.

Harry szeme elkerekedett; a felismerés váratlanul érte. Emlékezett, nagyon is emlékezett, hiszen bárhogyan is próbálkozott, nem sikerült száműznie azt a napot a gondolataiból.

** * **

2017. szeptember 1.,

King’s Cross pályaudvar

Harry Potter követte tekintetével az éppen eltűnő vonatot, amivel mintha örökre elvesztette volna a fiát. Persze csak a Roxfortba indult, ahol nem történhet semmi baj – legalábbis mostanság nem történt –, nem a világ másik végére. Felesége odalépett hozzá, összefűzte az ujjaikat. Ismerte már annyira, hogy tudja, mi jár a fejében, Harry pedig fáradtan sóhajtott fel. Igen, kicsit elvesztette Albust.

– Menjünk haza – mosolygott Ginny lágyan, miközben magához ölelte kislányukat. Lily még mindig azon szomorkodott, hogy még nem mehetett bátyjaival, és az sem vidította fel, hogy karácsonykor viszontláthatja őket. Nemcsak az bántotta, hogy nem volt még roxfortos, hanem az is, hogy egyedül maradt otthon. Hermione és Ron gyakran hozták át Hugót, ő viszont nem pótolhatta James és Albus hiányát.

Harry megrázta a fejét, majd megcsókolta feleségét, és nem felejtett el két cuppanós puszit nyomni Lily arcára, aki durcásan húzta el a száját. Ginny összeráncolta homlokát; az orrát fintorította, mivel pontosan tudta, mi lesz férje következő mondata. Mindig ugyanaz volt, és ezt Harry is jól tudta, de nem volt mit tennie, hívta a kötelesség, mennie kellett.

– Nagyon sajnálom, Gin, muszáj bemennem a Minisztériumba – jelentette ki szomorúan, mire Ginny felsóhajtott. Látszott rajta, mennyire küzdött, hogy megőrizze legendás türelmét, miközben férjét fixírozta.

– Mi történt már megint? Megint az a tökfilkó Mundugus? Legutóbb is miatta nem tudtál hazajönni időben!

– Nem, dehogyis! Ne vádold, ezúttal nem ő a felelős.

– Hát akkor? – húzta föl a szemöldökét a nő. – Malfoyék?

– Nem, Gin, nem.

– Akkor? Mi történt már megint, Harry? Annyira elegem van már, olyan sokat dolgozol. Szinte alig vagy velünk – biggyesztette le az ajkát, kérdését azonban olyasvalaki válaszolta meg, akire mégcsak gondolni sem mertek. Az asszony, aki érkezett, komor volt, legalább annyira, mint Harry, ami még jobban tetézte Ginny félelmét. Harry látta rajta, hogy fél, és nem szívesen vallotta be, de ő maga is hasonlóan érzett.           

– A kínai mágiaügyi miniszter – Meng-Yang – fél órán belül megérkezik, hogy beszéljen Shacklebolttal – csendült fel Isidora Jackson hangja, majd Harry mellé lépve folytatta:

– Aggasztó hírek érkeztek Kínából. Meng-Yang miniszter szerint nem egy diákja eltűnt a Csin Si Mágusakadémiából.

– Eltűnt diákok? – döbbent meg Ginny. Lily kíváncsian sandított fel.

Harry lebámult rá.

– Eltűntek? – kérdezte a kislány. – Miért, apa? Hová tűntek?

Harry hangosan köszörülte meg a torkát, miközben Ginnyre nézett, fejével pedig figyelmeztetően biccentett Lily felé. Ginny gyorsan az órára pillantott, aztán kétségbeesetten vissza a férfira, mint aki elcsodálkozott, hogy elrepült az idő, míg beszélgetésbe bonyolódtak.

– Ó, édes Merlin, nekünk mennünk kell! Gyere, Lily!

– De anya! – tiltakozott a gyerek. – Apa még nem válaszolt a kérdésemre!

– Most nem ér rá, gyere szépen! Elkésünk!

– De…

– Viszlát, Ginevra – mosolygott Isidora. Integetett Lilynek, aki zavartan búcsúzott. Ginny lehalkította a hangját, és magyarázni kezdett valamit, de hogy pontosan mit, azt már nem hallhatták. Harryvel együtt figyelte, hogy lép át anya és lánya a muglik világába, végül teljesen megfeledkezve a Csin Si Mágusakadémiáról és annak elveszett diákjairól. Miután a közelben már szinte senki sem volt, a két auror szó nélkül dehoppanált a Minisztériumba, hogy idejében odaérjenek a kínai miniszter érkezésére.

Egy hatalmas csarnokba találták magukat, és velük egyszerre jelent meg a semmiből még néhány varázsló és boszorkány. Mindannyian a csarnok végén levő aranykapu felé indultak, majd azon áthaladva egy még kisebb csarnokba érkeztek. A munkába igyekvők mind sorba álltak, hogy beszálljanak a vagy húsz – ha nem több – aranyrácsos felvonó valamelyikébe. A sor kivételesen kicsi volt, így Harryék hamar a felvonó közelébe jutottak. Beszálltak az egyik liftbe, és vártak, hátha csatlakozik hozzájuk még pár auror vagy dolgozó.

– Jó napot, Harry, Isidora – lépett be széles mosollyal az arcán egy pöttöm, Flitwick-féle férfi.

– Szép napot Dedalus – vigyorgott a férfira Harry. Rég futott össze utoljára Dedalus Diggle-lel a Minisztériumban, így most kellemesen meglepődött, mikor összetalálkozott vele.

– Hova tartasz? Kingsleyhez?

– Igen, tudod, a kínai mágiaügyi miniszter miatt – dörmögte oda Harry félig morogva. A pöttöm varázsló viszonozta a vigyort. Bólintott, aztán összehúzta a szemöldökét, ahogy elmerengett.

– Te? Ó, és ön, Isidora? – mosolygott az asszonyra. Isidora átvette Harrytől a szót.

– Mi is, Dedalus. Nem tudja véletlenül, hogy megérkezett már Meng-Yang?

A férfi intésére Isidora lehajolt hozzá.

Dedalus komolyan suttogta bele a fülébe a választ:

– Már megérkezett, és képzelje, asszonyom – halkította le még jobban a hangját –, azt pletykálják, hogy a halhatatlanok, akik a Rejtélyügyön dolgoznak, ismét kinyitják az egyik lezárt termet.

– Ez hogy kapcsolódik a miniszterhez?

Harry karba tett kézzel, felvont szemöldökkel nézett a pöttöm aurorra, de ahogy oldalra pillantott, látta, hogy nemcsak ő lepődött meg – a mindig mindenben biztos Isidora is döbbenten nézte a férfit. Harry odahajolt hozzá, és gonoszul így kérdezett:

– Ezt nem láttad előre, kedves Isidora?

A nőnek megvillant a szeme a gúnyos hangnem hallatán, majd büszkén szegte fel a fejét.

– Gúnyt űzöl belőlem, Harry Potter – vetette oda haragosan –, gúnyt, ahogy Trelawney professzorral is tetted! – Szinte sziszegte e szavakat, és egyre mérgesebbnek tűnt.

A férfi nem válaszolt, sőt odáig merészkedett, hogy hátat fordított Isidorának, és inkább Dedalust tüntette ki figyelmével. Kíváncsian várta, hogy a pöttöm varázsló folytassa. Amaz cincogó hangján meg is szólalt, hogy megmagyarázza a történteket.

– Tudjátok – mormolta halkan –, a halhatatlanok a legelső Voldemort-féle háborúban lezárták az egyik termet a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon.

– Lezárták? Erről nem hallottam – szólt közbe Harry. – Bár emlékszem, hogy mikor ötödéves voltam, volt egy terem... Nem tudtuk kinyitni. Arra gondolsz, Dedalus?

A férfi bólintott.

– Lassan hatvan esztendeje, hogy lezárták a termet. Csak az osztályon dolgozók az egyetlenek, akik tudják, mit tartalmaz. Vannak, akik azt suttogják, hogy magát a világvégét rejtették el előlünk, a sötétséget, mely a legnagyobb földi poklot idézhetné elő. Bármi is legyen az, mindenesetre most a kínai mágiaügyi miniszter azt kérte Kingsleytől, hogy nyissák ki, mutassák meg mindenkinek a Zárt Szoba titkait!

– De mégis minek?

Harry és Isidora értetlenül néztek össze; nem tudták elképzelni, mi köze van a kínai miniszternek ahhoz a teremhez. Kíváncsian várták, hogy Dedalus folytassa, de közben a lift megtelt a dolgozó varázslókkal, és lassan elindult. Dedalus mély hallgatásba burkolózott.

– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály, Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat – tájékoztatta őket a boszorkányhang.

Mikor megállt, kinyílt az aranyrács, és Harryék kiléptek. Dedalus még gyorsan odakiáltott nekik:

– Ha van esze, nem teszi meg! Szörnyűséget hozna ránk! Annyi bizonyos, hogy egy kínai család kérte a kinyitását, mert az egyik lányuk ott vesztette életét, és erősen gyanítják, hogy a Mester végzett vele. Meng-Yang nyomozni akar! Csak ennyit tudok!

Harryék bólintottak a pöttöm férfinak, majd továbbsiettek az Auror Parancsnokságra. Három munkatársuk, mire odaértek, már bent várakozott – egy vékony, csinos, szőke hajú nő, aki akár Fleurnek vagy Gabrielle-nek lehetett volna a mása, név szerint Saidy; egy fekete bőrű, pocakos férfi, akit Scottnak hívtak, valamint egy langaléta, bajszos férfi, Ben.

– Mi újság, főnök?

Ben egyből elvigyorodott, mikor Harry és Isidora beléptek az irodába, és sugárzó vigyorával gyorsan le is támadta őket. Harry viszonozta a kedves gesztust, majd helyet foglalt a főnöki székben. Isidora egyből mellé ült le, és parancsoló tekintettel nézett körbe, elsősorban azt jelezve vele, hogy mindenki takarodjon kifelé, mert neki fontos megbeszélnivalója van a főnökkel.

– Jól van, na! – húzta el a száját Saidy, miközben lassan, morogva szedelőzködni kezdett. Ben és Scott egyből kereket oldott, egyikük sem kockáztatta meg, hogy felbőszítsék Isidora Jacksont. – Mit képzel magáról ez a fruska...! – dühöngött ezalatt Saidy. – Ha azt hiszi, hogy Saidy Picchetset csak így kidobhatja, akkor nagyon rosszul hiszi! – morgott tovább maga elé, de annyira halkan, hogy szinte csak Harry hallotta. Isidora, ha fel is figyelt rá, nem zavartatta magát, ugyanúgy parancsolóan nézett Saidyre.

Harry elkerekedett szemekkel figyelte. Isidora csak arra koncentrált, hogy Saidy minél hamarabb távozhasson. Mikor a nő végre eleget tett a parancsának, Harry levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd szemrehányóan tekintett Isidorára. Az asszony csak ártatlanul mosolygott. Tisztában volt vele, hogy ezzel az akcióval nem tudja elkerülni Harry haragját, ám a legkevésbé sem érdekelte.

– Kettőnk közül ki a főnök?! – fakadt ki a férfi egyből. – Egyáltalán megengedtem, hogy beszélgess velem, Isidora?!

– Te vagy a főnök – mondta Isidora kimérten –, és nem szándékozom elvenni tőled ezt a posztot, viszont – emelte fel a hangját – beszélnünk kell! Nem kértem az engedélyedet – fűzte még hozzá. Tekintete, melyben egy ideig szomorúság ült, villámlott a haragtól.

Harry morogva állt fel – legalább annyira morogva, mint nem is olyan rég Saidy, de ő a nővel ellentétben nem becsmérelte Isidorát. Karba fonta a kezét, és dühösen meredt Isidorára. A nő csak mosolygott, mire muszáj volt mélyet sóhajtania.

– Mondd! – adta meg magát.

Isidora Jackson gúnyosan elmosolyodott; tudta, hogy úgyis nyerni fog. Harry eddig mindig meghallgatta őt, és még – Harry legnagyobb sajnálatára – bőven volt idő a kínai miniszterrel való találkozásig. A tervek szerint először az idősebb aurorok találkoznak Meng-Yanggal, és csak utána ők, azaz a fiatalabb csoport.

– Nem hallgatsz rám, Harry Potter – suttogta szomorúan az asszony, de nem mert ránézni a férfira. – Sosem hallgatsz rám – folytatta tovább –, pedig én csak a javadat akarom!

– De ki kért meg rá, Isidora? – mordult fel Harry. – Nem akarok még egy Trelawneyt!

Isidora sértett hangnemben válaszolt:

– Pedig Trelawney jóslata nagyon is beteljesedett!

– Véletlen volt – vágta rá egyből a varázsló.

Isidora szeme vészesen villant egyet, ám végül úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna.

– Úgy hittem, végül elismerted, hogy léteznek jóslatok – vallotta be halkan. – Azt hittem, megváltoztál, Harry.

A férfi lehajtotta a fejét.

– Én még mindig ugyanaz a varázsló vagyok, aki akkor a Roxfortba járt, Isidora.

Isidora nemet intett. Még szomorúbban nézett a férfira, szinte égette Harry lelkét, szívét, mindenét. Borzalmas érzés volt látni azt a csalódott arcot, és mikor a nő megszólalt, legbelül tudta, hogy igazat mond.

– Te egy idegenné váltál, Harry Potter! – Isidora hangja ostorként csattant; minden egyes szava felért egy-egy Vernon Dursley-féle veréssel. – Te már nem az az árva fiú vagy, aki akkor voltál! Már nem vagy az a fiú, aki visszaszerezte a bölcsek kövét, aki kihozta a Titkok Kamrájából Ginny Weasleyt, aki megmentette Sirius Black életét! Nem vagy az, aki megnyerte a Trimágus Tusát, aki többször is megmérkőzött Voldemorttal, és aki végül legyőzte őt!

Harry fagyosan nézett a haragos boszorkány lángoló szemébe. Mikor végre megszólalt, a hangja legalább annyira ridegen csengett, mint egykor Voldemorté, sőt talán még annál is fagyosabban.

– Miről akartál velem beszélni?

Isidora csalódottan hajtotta le a fejét, majd suttogva beszélni kezdett.

– Tegnap éjjel látomásom volt.

Harry felhorkantott.

– Mondtam, hogy ne zaklass ilyesmikkel, Isidora – sziszegte az asszonynak dühösen. – Nem tudnak érdekelni.

Az asszony csípőre tette a kezét, kísértetiesen hasonlított vele Mollyra és Ginnyre. Harry távozni készült, de Isidora felcsendülő hangja megakadályozta ebben.

– Menj csak, Harry Potter – szólt a férfi után –, de ha távozol, sosem tudod meg, hogy mi történik a fiaddal!

Harry megpördült, majd a nőre nézett.

– Miről beszélsz? – kérdezte élesen.

– Közeledik a végzet, mely ravasz kígyóként mászkál a világos oldal hősei között – mondta Isidora rekedtesen, üveges szemekkel. – Barátként érkezik, de a nyomában ott lohol vad, vicsorgó kutyaként a pusztulás – susogta majd végül szinte visítva sikoltott fel. – Albus Perselus Potter, közel a végzeted! – Miután elhallgatott, várakozásképpen tekintett fel a férfira, de az csak megvetően nézett rá.

– Nem vagy normális! – sziszegte.

– Pedig ez igaz – felelte az asszony. – Ragadozóként csap le a családodra a fájdalom, a szenvedés és a kín. Egyik csapás a másik után következik, alig lesz egy perc nyugtod! Rettegésben fogtok élni, a sötétség megfertőzi a családodat – folytatta tovább. – Az egyik letaszítja testvérét, és elfoglalja méltó helyét, megmérkőzve a sötétséggel. Egyedül neki van esélye arra, hogy mint oroszlán utóda, győzedelmeskedjen a sötétség fölött.

A varázsló dühödten kiáltott fel:

– Befejezted?!

Isidora lehajtotta a fejét, csendesen válaszolt.

– Igen.

– Akkor mennék! – vetette oda Harry, majd megragadta az ajtó kilincsét.

Az auror lassan, vontatott hangon szólalt meg ismét. Harry megállt, hogy hallja az utolsó mondatait.

– Egyet ne felejts, Harry Potter: Én megmondtam!

Az ajtó hangosan csapódott be: A Fiú, Aki Túlélte, dühösen távozott.

** * **

Harry belenézett Isidora meleg, barna szemébe. Bűntudata támadt, ahogy eszébe jutott, milyen hangnemben beszélt akkor szeptemberben ezzel a kedves asszonnyal, aki csak a családja javát akarta. Durván elhajtotta, pedig igazat mondott – azaz igazat jósolt. Akkor persze kinevette. Nem hitt benne, ahogy annak idején nem hitt Trelawney jóslataiban sem – pont úgy viselkedett, mint egykor Hermione.

Hirtelen felindulásból megragadta a boszorkány kezét, és esdeklően tekintett rá. Mindkettőjük szeme tele volt érzelemmel, mindkettőjük szíve tele volt fájdalommal, szenvedéssel, kínnal, pont úgy, ahogy azt Isidora megjósolta. Mary édesanyja tudta, hogy az előtte álló férfi akkor szeptemberben úgymond „elárulta” őt. Megbízott benne, megbízott és hitt a főnökében, hitt abban, hogy a férfi hisz neki és a jóslatainak, ám az csúnyán cserbenhagyta őt. Most mégis szinte könyörögve nézte őt. A bocsánatát és a barátságát kérte.

– Sajnálom – susogta Harry, és látszódott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja.

Isidora óvatosan kihúzta a kezét a férfi erős markából, és elfordult tőle. Sebzetten, mint egy sértett vad, úgy tekintett Harryre. Sértett is volt, de leginkább csalódott és elárult. Elárult, akárcsak az egész Weasley klán, hiszen őket is becsapta Linda, noha családtagként tekintettek rá.

– Már túl késő, Harry Potter – vetette oda –, így is túl sok galibát okoztál – bökött oldalra az ujjával. Harry félt követni pillantását, ugyanakkor tudta, hogy kikre gondol.

– Megpróbáltam jóvátenni – mondta gyorsan, hogy mentse magát.

– Ezt nem tagadom – bólintott az asszony –, de néha jobb, ha nem piszkítunk bele a dolgokba – tette még hozzá. Harry kelletlenül értett egyet.

Váratlanul éles kiáltás szakította félbe őket:

– Isidora!

Mary édesanyja összerezzent, Harry pedig meglepetten kapta fel a fejét, amikor meghallotta felesége hangját. Isidora abba az irányba fordult, amerről az asszonyt sejtette; kíváncsian nézett rá az őket figyelő Ginevra Potterre. Ginny arcáról a féltékenység jól látható jeleit olvasta le; az asszonyon látszott, hogyha kell, szándékában áll odajönni hozzájuk, mielőtt ők még jobban „összebarátkoznak”. Isidora gyorsan megrázta a fejét, hogy elkerülje mindezt, majd keményen meredt a smaragdszemekbe.

– Nem, Harry! – mondta. – Most jobban teszed, ha hallgatsz!

Harry lehajtotta a fejét; még szorosabban ölelte magához Albus törékeny testét. Utálta, hogy Isidora Jacksonnak mindig igaza volt, azt meg még inkább, hogy szeptemberben sem tévedett. A fájdalom, a szenvedés és a kín beköltözött hozzájuk; a sötétség valóban közöttük járt, nem volt egy perc nyugtuk sem. Harry utálata lassan gyűlöletté vált, de a férfi igazából nem is Isidorát, hanem saját magát gyűlölte. Mindig hibázott, sosem sikerült neki semmi teljesen egyedül. Mikor valamit egyedül akart megoldani, mindig kudarcot vallott, akárcsak most is.

Tudta, hogy a Mester az utolsó tűzmágust keresi, bár ezt nem titkolta a Rend elől. Mégis… A Rend felajánlotta a segítségét! A Rend tulajdonképpen azért létezett, ő viszont nem velük együtt nyomozott, hanem külön, egyedül, aminek lett is eredménye… De lett kudarca is, emiatt pedig elbukott. A Mester valahogy mindig egy lépéssel előrébb járt, mint ő.

Harry azzal is tisztában volt, hogy a Mester figyeli a gyermekeit, különösen a középső fiát. Azt nem tudta ugyan, hogy miért, de valamiért figyelte. Először azt hitte azért, mert Albus az utolsó tűzmágus, de végül hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett.

Bármilyen okból is tette mindezt a feketemágus, biztonságban akarta tudni Albus, ezért adta neki a láthatatlanná tévő köpenyt, az egyik ereklyét – az megvédte egy ideig megvédte a fiát.

Én ostoba – gondolta, ahogy bevárta feleségét. – Besétáltam Linda csapdájába.

– Miről beszélgetettek Isidorával? – szegezte neki a kérdést Ginny, ahogy melléért.

Harry egyből rávágta a választ – bár nem az igazat mondta.

– Semmiről, Gin.

Felesége kimérten bólintott.

– Értettem, tehát semmi közöm hozzá, igaz?

– Sajnálom, Ginny – suttogta Harry. – Nem ilyen életet akartam magunknak!

Ginny ránézett. Mély fájdalom ülte meg a tekintetét, és ahogy felszegte a fejét, Harryn átszaladt az a gondolat, hogy Ginny tényleg egy aranyvérű család tagja. Büszke volt és mindenre elszánt.

– Sajnálhatod is, Harry – mondta halkan –, mert amikor férjhez mentem hozzád, én sem ilyet képzeltem el…

Harry biccentett, mire a nő tovább folytatta:

– Talán jobb lett volna, hogyha végül tényleg elválunk.

Harry szeme meglepetten tágult ki. Elszorult a torka, ahogy eszébe jutott Albus születése előtti idő. Mielőtt még a középső gyerekük megfogant, Ginnyvel többet marakodtak, mintsem hogy boldogok voltak. Igazából mindenen összekaptak, amin csak lehetett. Nem egy veszekedésük odáig fajult, hogy Ginny megvádolta, hogy viszonyt folytat Cho Changgel, és Harry hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az asszony nem hitt neki, ráadásul ugyanez fordítva is megtörtént. Ginny akkoriban feltűnően sokat találkozgatott egyik barátjával, aki pedig Harrynek volt gyanús. A sok féltékenykedés miatt egyre kevesebbet és egyre ridegebben, hűvösebben beszélgettek.

Cho mindennapos vendég lett náluk, akárcsak Ginny barátja, Caleb, akivel, Merlin a tudója, azóta a nő nem találkozott. A két vendég azt bizonyította a házaspárnak, hogy házasságuk romokban hever, és hogy talán mindketten valaki más oldalán találják meg a boldogságot.

Ginny gyűlölte Chót, aki kihasználta a helyzetet, és szinte teljesen elcsábította Harryt. Az asszony persze hamar rájött, hogy Calebbel sosem lesznek szerelmesek, ezt pedig éppen közölni szerette volna Harryvel is, ám a férfi szerencsétlenségére pont akkor nyitott be hozzá az irodába, amikor Cho a sarokba szorítva csókolta és simogatta. Nem számított, hogy Harry tiltakozott-e, nem számított, Cho mennyire erősködött, Ginevra Potter még aznap beadta a válópert, férje pedig még aznap megmondta Chónak, hogy felejtse el őket. Szerencsére az akkor alig hét hónapos James semmit sem fogott fel abból a zűrzavaros időszakból, mivel túl fiatal volt.

A veszekedés elfajult, Harry szinte mindennap a kocsmában kötött ki, hogy csillapítsa bánatát. Nyomorát tetézte, hogy az egész Weasley család ellene fordult, kivétel Hermionét és néhány sógornőjét, köztük Fleurt, (Gabrielle-t, már amennyire őt sógornőnek lehetett betudni) és Audreyt.

Végül Harry összeszedte minden bátorságát, és ismét szerelmet vallott Ginnynek. A nő rájött, hogy tényleg szereti őt, ezért egyből visszaköltözött Jamesszel együtt, akit a válás ideje alatt magával vitt során a szüleihez. A Potter család újra egyesült, és kilenc hónappal később megszületett Albus Perselus, majd rá két évvel Lily Luna, s bár kívülről a legboldogabbaknak mutatták magukat, azért sokszor összekaptak. A féltékenykedés nem múlt el, csak egy kicsit alább hagyott. Ginny csak akkor nyugodott meg igazán, amikor a fülébe jutott, hogy Cho Chang . Akkor a nőstény oroszlán lenyugodott – egy kis időre.

– Ne mondj ilyeneket, Gin – kérte a szemüveges férfi. – Mi egy család vagyunk! Szeretjük egymást!

Az asszony könnyes szemekkel fordult el, de közben halkan válaszolt.

– Te csak próbálkozol, Harry. Ez már nem olyan, mint régen.

– Soha nem is volt olyan – jelentette ki Harry csendesen. – A háború elvette tőlünk a forró, perzselő szerelmet, a vágyat arra, hogy nagyon szerethessük egymást.

– Talán – bólintott rá az asszony, aztán hátrasandított. – Nézd Billéket!

– Mi van velük?

Harry érdeklődve nézett hátra, bár el tudta hinni, hogy nézhet ki a házaspár. Bill – bármennyire akart férfi maradni – sírt, Fleur pedig még nála is jobban, szívszorítóan zokogott. Hermione gyengéden támogatta, mivel járni sem bírt, ám valahányszor Billre pillantott, látszott, mennyire szereti őt.

– Vak vagy, Harry? – kérdezett vissza Ginny fáradtan.

– Nem, de mit kéne rajtuk néznem? Szomorúak – vonta meg a vállát –, hisz most halt meg a legidősebb lányuk!

– Még így is szeretik egymást – suttogta Ginny. – Erre akartam rámutatni, de te erre tényleg képtelen vagy, sőt nagyon hasonlítasz Ronra, látszik, hogy legjobb barátok vagytok!

– Mire gondolsz? – kérdezte Harry élesen.

– Te egy teáskanna érzelmi szintjén állsz a bátyámmal egyetemben!

Harry nem tudott válaszolni, mivel az alagút végébe érkeztek, és meg kellett álniuk a cső előtt. A seprűk, amivel lejutottak, ugyanott ott vártak rájuk, ahol hagyták. A szemüveges férfi gyorsan a lába közé kapta a sajátját, miközben erősen magához szorította Albust, nehogy lezuhanjon, aztán felszállt a levegőbe. Nem várta meg feleségét, egyszerűen nem akarta – minél előbb ki akart jutni.

Hisztis Myrtle újra csalódottan nézett rá, mintha még mindig azt várta volna, hogy meghaljon, figyelmét azonban nem kerülte el, mennyire szomorúan bámulta meg Albust is, mintha tudta volna, mi történt vele… mintha érezte volna.

– Meghalt! – sikkantotta a szellemlány, és Harry egyből tudta, hogy most Victoire-ra gondolt. Bólintott a lánynak.

McGalagony igazgatónő és néhány idősebb auror is felszállt már az alagútból. A professzor biccentett Harrynek, majd bicegve távozott, hogy figyelmeztesse a tanulókat, hogy térjenek vissza a hálókörletükbe a veszély miatt, az aurorok többsége – akik már felszálltak – pedig a hopp-hálózatot akarták használni, hogy szóljanak a Mágiaügyi Minisztériumba Linda Granger személyazonosságáról.

A Titkok Kamrájában szinte csak a családtagok, az elsőévesek és egy-két szülő maradtak. Harry az egyik csapnak dőlve várakozott Ginnyre és a többiekre, miközben folyamatosan Albust nézte, hogy van. A fiú sápadt volt, piszkos és véres. Harry csodálta, mennyire jól harcolt, örült neki, hogy megtanította rá, legalább most túlélte.

Egy éles, kétségbeesett sikoly hangzott el – az alagútból hallatszott. Harrynek még a vére is megfagyott, ahogy rájött, kitől származott. Nem mondta azt Myrtle-nek, hogy vigyázzon a fiára, a szellemlány kérés nélkül is megtette, már amennyire tudta. Harry újból a lába közé kapta a seprűjét, és már száguldott is lefelé.

Fleurt és Billt látta meg először, akik még mindig halott lányukat szorították magukhoz, utánuk pillantotta csak meg a falhoz húzódva John White-ot és Mary Jacksont; Albus barátai sápadt arccal nézték Mary édesanyját, Isidorát. Az asszony már előrántotta a pálcáját, és gyanakodva hallgatta a néma csöndet. Nem úgy tűnt, mintha veszélybe lennének, de még így is aggódtak, az előbb ugyanis egy főbenjáró átok szelte át a levegőt.

– Mi történt? – lépett közelebb Harry, ám mindenki lepisszegte.

Scorpius Malfoy falfehéren ölelte át Kate-et és Rose-t, miközben Hugo aggódva bújt az édesanyjához. Mindannyian csendben maradtak, tudták, hogy közel az ellenség. Mikor hirtelen, a semmiből előttük termettek a halálfalók, észre sem vették, melyik irányból érkeztek – minden olyan hamar történt, de tudhatták volna, hogy a sötét oldal mégsem adja fel ennyire könnyedén.

– Bújj elő! – kiáltotta Isidora.

Vérfagyasztó morgás volt a válasz – mindenki libabőrös lett. Scorpius szeme elkerekedett, majd gyorsan elrántotta Kate-et egy halálos átok elől. A fiú lihegett. Egy szót suttogott, egy szót, melyet az ismét beálló csöndben mindenki hallott, és egyikük tetszését sem nyerte el.

– Nagyapa.

Harry forogva próbálta kiszúrni a legidősebb Malfoyt, de nem úgy tűnt, a férfi meg kíván mutatkozni előttük. Hirtelen termett köd az alagútban, senki sem látott semmit. A gomolygó fehérségből két alak lépett elő – az egyik Bella volt, a másik pedig nem más, mint Lucius Malfoy.

– Ki mondta, hogy a Mester csak úgy elenged benneteket? – nevetett fel érdes hangon az arisztokrata férfi.

– Ó, milyen kár, hogy nekünk sietnünk kell – sóhajtotta Isidora ironikusan. – Sajnos el kell utasítanunk az ajánlatát!

– Ó, milyen kár, hogy ez nem ajánlat! – mordult fel Bella, majd suhintott egyet pálcájával.

A csata ismét kitört, de most úgy tűnt, hogy a világos oldal fog nyerni. Fleur Weasley összeszedte minden bátorságát, és seprűt hívott férjének, hogy vigye fel leányuk holttestét, ezek után csatlakozott sógoraihoz – Ronhoz és Harryhez –, akik Isidorával egyszerre bombázták a halálfalókat különböző bonyolult átkokkal, rontásokkal.

Hermione szintén seprűt hívott magához, és megpróbálta kimenekíteni kisfiát, Hugót, valamint kislányát, Rose-t,  Ginny viszont Maryt és Johnt próbálta felvinni. Mindketten többször is visszafordultak, hogy segítsenek valamennyi elsőévesnek feljutni, és végül már csak Kate Malfoy maradt odalent édesanyjával, Juliette-tel. Mindketten harcoltak, de majdnem úgy, mint azok, akik egész életükben ezt tették.

Luciust senki más nem érdekelt rajtuk kívül, egyfolytában csak őket támadta; célja mit sem változott az évek folytán, mindkettőjük esetében ugyanazt szándákozta elérni: halállal sújtani őket. Nem akarta úgy otthagyni a Titkok Kamráját, hogy nem sikerült volna végeznie valamelyikükkel, sőt annak örült volna a legjobban, ha mindkettőt megölte volna, de tudta, hogy azt csak nehezen sikerülnie elérnie. Harry Potter mindkét boszorkányt védte, és Lucius nem mert szembeszállni a Sötét Nagyúr legyőzőjével.

– Add fel, Juliette! – sziszegte dühösen, ám a nő csengő hangon nevetett fel.

– Tizenegy évvel ezelőtt sem adtam fel, miért tenném most?

– Hagyd békén őket Lucius – mondta Harry nyugodtan, mielőtt a férfi válaszolhatott volna Juliette kérdésére. Megpróbált úgy állni, hogy mindkét boszorkányt védje.    

– Harry!

A varázsló megpördült, de már csak azt látta, hogy Ginny kecses ívvel a levegőbe emelkedett, majd erős csapódással a falnak vágódott. A nő ájultan rogyott a földre, mire Bella diadalittasan felkiáltott. Sokban hasonlított édesanyjára, ám volt benne valami ördögibb, de hogy pontosan mi az, arra senki sem tudott rájönni. Talán gyengédség is volt benne, az viszont a legkevesebb mértékben, mégis… Harry úgy érezte, hogy az asszony tud kedves lenni, ha akar. Persze Bella nem akart az lenni, az nála a legsúlyosabb bűnnek számított, amit ember elkövethet.

– Mit tettél a húgommal?! – üvöltött fel Ron. Vele egyszerre Hermione is felsikoltott, majd megpróbálta visszafogni a férfit, mielőtt a boszorkánynak támad. Tudta, hogy semmi esélye nem lenne ellene.

Isidora három kábítóátkot indított el egyszerre; mindháromnak a célpontja Bella volt, de a boszorkány egy hajlással kikerülte őket. Gúnyos mosolyt varázsolt az arcára, és még volt képe integetni is Mary édesanyjának. Isidora majd’ felrobbant a dühtől és a tehetetlenségtől. Nem bírták legyőzni őket, pedig ráadásul még többen is voltak.

Isidora összepillantott Ronnal és Hermionéval – mindhárman egyszerre támadtak Bellára, míg Harry, Juliette és a lassan elfáradt Kate Luciust vették célpontul. Nem vált be. A két halálfaló hirtelen vált köddé, majd ugyanolyan gyorsan jelent meg újból a semmiből. Harry nem tudta mire vélni e tettüket; azt hitte, hogy már kiismerte őket eléggé, hogy tudja, mikre képesek. Úgy tűnt, ismételten tévedett. Linda bizonyára rengeteg ilyen trükköt tanított meg a halálfalóinak, ezért volt képes ilyesmire Lucius Malfoy. Csak ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, Bella egy suhintással kiütötte Hermionét, ki ájultan csatlakozott Ginny mellé. Odafentről kétségbeesett ordítások hallatszottak, mintha a gyerekek azt fontolgatták volna, hogy lemenjenek-e. Veszekedés hangja ütötte meg a fülüket, mintha Mary Jackson azt sikoltotta volna, hogy hamarosan megérkezik Rose a felmentősereggel.

– Nincs sok időnk – mormolta Bella, mikor meghallotta e szavakat.

Lucius komoran bólintott; igazat adott a boszorkánynak. Biccentettek egymásnak, majd ismét támadásba lendültek. Az idős arisztokrata kivételesen nem egy főbenjáró átkot küldött Juliette felé, de az asszonyt ez is váratlanul érte. Harry hiába üvöltött felé, a nőt hátulról érte az átok, mire pördült egyet, akárcsak Ginny Potter, és a falhoz vágódva elájult. Harry, Ron, Isidora és Kate egyedül maradtak – segítség nélkül.

– Most mit csináljunk? – sikkantotta Kate, ijedten nézve Harryre, a férfi azonban tanácstalan volt. Végül megvonta a vállát, és folytatta a harcot. El sem tudta képzelni, hogy ha még túlerőben is voltak, hogy állhat nyerésre a sötét oldal. Hermione, aki kiváló képességekkel megáldott boszorkány volt, ájultan feküdt tőlük nem messze, Ginny és Juliette... Ők szintén jól harcoltak, hogy tudták a halálfalók kiütni őket is? És...

– Hova tűnt Bill és Fleur?

Ron egyből Harryre kapta a pillantását. Abban állapodtak meg, hogy Bill felviszi Victoire holttestét, majd csatlakozik hozzájuk, Fleur pedig korábban ott harcolt mellettük, nem? Mi történt velük?

– Bill még nem jött vissza – mondta végül a férfi –, de hogy Fleur hová tűnt, arról fogalmam sincs – tette még hozzá. – Gondolod, hogy...?

A varázsló komoran bólintott.

– Elindult Linda után.

– Most ne ezzel foglalkozzatok! – kiabált közbe Isidora csapzottan.

A két férfi biccentett a nőnek, majd folytatták a harcot. Bella kihasználta, hogy egyikük sem figyelt – a Cruciatus fájdalmát Ron régen érezte utoljára, talán csak a Roxforti Csatában, mégis élénken élt az emlékezetében. Bella elmosolyodva lépett mellé, aztán egy pöccintéssel elkábította. A megölése nem állt a szándékában.

Isidorát hátulról kábította el az éppen akkor érkező Phaedra Nott; a görög asszony bizonyára úgy döntött, csatlakozik a barátaihoz. Harry és a macskalány ezt látva rémülten léptek hátra. Most már mindketten tudták, elvesztek. Ha két halálfalót nem tudtak legyőzni, mennyi esélyük lenne három ellen?

– Mi lesz most, Mr. Potter? – suttogta ijedten Kate, majd hátrálni kezdett.

A férfi felmérte az erőviszonyokat.

Ha bevállalom Phaedrát és Bellát, akkor Kate-nak marad Lucius… De hogy a csudába fogok elbánni a két boszorkával? És Kate hogy tudná kiütni Lucius Malfoyt? Lucius meg akarja őt ölni! De ha Phaedrát vagy Bellát meghagyom neki, őket nem fogja tudni legyőzni! Sőt egy elsőéves lánynak egyáltalán van bármiféle esélye is arra, hogy legyőzzön egy halálfalót?

– A tiéd Malfoy – mondta végül. – Enyém Phaedra és Bella.

Kate biccentett, majd megállt Luciusszal szemben. A férfi kegyetlenül mosolygott rá, mire szinte megfagyott a vére az ereiben. Győznie kellett, de iszonyatosan félt. Ha igaz volt, amit az anyja mesélt neki, akkor nem szabadott alábecsülnie Lucius Malfoy mágiáját; a varázsló sok mindenre volt képes, bármennyire is szerencsétlennek mutatkozott olykor-olykor. Kate beismerte magában, hogy félt tőle, sőt… a félés az még enyhe kifejezés volt arra, amit igazán érzett. Rettegett.

– Üdvözlöm, Miss Malfoy! – Lucius hátborzongatóan nyájas hangjától a hideg rázta. – Remélem, felkészült a halálra – folytatta a férfi, majd elgondolkozva hozzátette:

– Mert ma meg fog halni!

A lány Harryre kapta a tekintetét, mintha bátorítást várna a férfitól, azonban az el volt foglalva Phaedrával és Bellával. A két halálfalónő kis híján elkábította, de mindig elugrott előlük. Erős pajzsbűbájt vont fel, és úgy támadott. A szeretet erős hatalma vezérelte – úgy, mint ahogy egykor Voldemort ellen küzdött. Be akarta bizonyítani, hogy ő még mindig ugyanaz a férfi, hiába mondott neki Isidora Jackson mást.

Odafentről újabb sikoltás, aztán kiáltás hallatszott:

– Erre jöjjenek!

– Nyissa ki a Titkok Kamráját, Rose! – csendült fel Kingsley hangja, majd a Kamrában visszhangot vert az ijesztő sziszegés.

Harry ismét megtapasztalhatta, hogy nem érti a párszaszót, de most kivételesen nem bánta. Csak az tudta érdekelni, hogy minél hamarabb leérjenek az aurorok és megmeneküljenek. Most ez volt a legfontosabb, nempedig a párszaszó. A varázsló folytatni akarta a csatát, és már vissza is fordult a két halálfalónő felé, akik addig is folyamatosan bombázták átkokkal – amik ugyan mind lehullottak a pajzsáról –, de...

Lucius Malfoy üvöltése azonban megakadályozta – a két halálfalónőt is! – bármilyen támadásban. A férfi üvöltve kapott lángra, és a vele szemben álló, vigyorgó Kate Malfoy nem bírt nem kárörvendően nézni.

– Ezt meg hogy csináltad? – pislogott nagyokat a férfi. Kate lazán megvonta a vállát, majd a varázsló mellé ugrott, és tovább harcolt.

Újabb kiáltások harsantak fel föntről, nagy puffanással egyből tíz auror érkezett meg. A görög asszony és Bella hátrébb ugrott, mikor meglátták a két aurort, aztán egy csettintéssel köddé váltak. Az aurorok Kingsley vezetésével odarohantak a földön vergődő Lucius Malfoyhoz; pillanatok alatt megkötözték.

– Lucius Abraxas Malfoy – mondta Kingsley diadalmaskodva –, a Mágiaügyi Minisztérium nevében letartóztatom!

Az idős férfi nem reagált rá, csak gyűlöletes pillantással jutalmazta a macskalányt, aki Harryhez bújva, kárörvendően vigyorgott rá. Harry átölelte a lányt, majd biccentett Kingsleynek, és az éppen odasiető Saidyhez ekképp szólt:

– Vidd fel Kate-et! – parancsolta határozottan. – Fleur Weasley a Mester után ment, meg kell mentenem, ha nem akarjátok, hogy még valaki meghaljon ma!

A nő elhúzta a száját, de azért durván megragadta a macskalány kezét, és a seprűk felé kezdte rángatni. Kate morcosan nézett rá, ám nem mondott semmit; nem akarta felhergelni. Hátrapillantott, ahol Harry éppen Scottnak és Bennek parancsolt; a két férfi ezek után odalépett az ájult hölgyekhez. Scott Juliette-et kapta a karjaiba, míg Ben Ginnyt. Kate megnyugodott. Tudta, hogy édesanyja most már biztonságban van.

– Invito seprű! – hívta magához a seprűjét. A pillantása találkozott Harry Potter kutató, smaragdzöld szemével, szelíden mosolygott rá. Amaz viszonozta a mosolyt, és Kate innentől kezdve tudta, hogy nem kell félnie. Most már tényleg biztonságban voltak.

Harry gyorsan elkapta a tekintetét róla; biccentett Kingsleynek, és besietett az egyik alagútba. Amikor utoljára látta Fleurt, arrafelé igyekezett. Isidora – akit a férje egyből magához térített – és Richard csatlakoztak hozzá, akárcsak Ron – akit szintén felébresztettek –, így együtt indultak Fleur keresésére. Harry csak reménykedni tudott benne, hogy Fleurt nem ölték meg.

– Hogy jutott eszébe annak a boszorkánynak, hogy Linda után menjen? – morgolódott Ron, miközben a halántékát masszírozta.

– Linda megölte a lányát – közölte Isidora nyugodtan. – Természetes, hogy meg akarja bosszulni.

Ron sóhajtott egyet, majd összenézett Harryvel – az asszony már megint ki akarta őket oktatni. Az volt a szerencséjük, hogy a Jackson házaspár csak kuncogott mindezen. Nem érdekelte őket, hogy mások mit gondolnak róluk, csak élték az életüket, pont úgy, mint a Lovegood család. Ők is így csináltak.

Az alagút végébe értek, ahol sötétség uralkodott. Egy trónteremszerűség volt. A terem akkora lehetett, hogy elfért benne egy nagyobb csapat halálfaló. Rengeteg fáklya világította meg, melyek mind zöld lánggal égtek – ez adta a hangulatos smaragdfényt. Pár szék volt oldalra rakva, viszont középütt három hatalmas trónszék foglalt helyet. A legnagyobbik szék háttámlája smaragdkövekkel volt kirakva, az ülését pedig zöld bársony borította. A másik kettő jóval kisebb volt, de azért látszott rajtuk, hogy azok is trónszékként funkcionálnak. Egyik ülését sem borította valamilyen kő, csak sötét, fekete bársony, viszont mindháromnak a támlájába bele volt karcolva egy-egy kígyó.

Az aurorok lassan léptek be, óvatosan körülnézve, nehogy lesből támadjanak rájuk. Amint beléptek, a fáklyák fénye kialudt, így még sötétebb lett helyiség. Harryéknek rossz előérzetük támadt, mely pár perc elteltével bebizonyosodni látszódott. Lassan köd keletkezett a teremben, mindenki ijedten hőkölt hátra.

– Hol van? – nézett körbe Richard. – Én nem látom.

– Egyáltalán ti láttok valamit? – csendült fel valahonnan a ködből Isidora hangja.

– Semmit sem látok! – kiáltotta Ron, aztán az irányából két puffanás hallatszott, amit bosszús morgolódás követett. – Hé! Ki vagy? – kezdte el verni az illetőt.

– Én vagyok az, Richard Jackson! – kiabált az alatta fekvő férfi. – Mássz már le rólam!

Harry itt unta meg a veszekedést és a kiabálást. Elővette a pálcáját, elsuttogott egy Lumost, majd haragosan a földön fekvő férfiakra nézett.

– Fogjátok már be!

– Így sosem találjuk meg Fleurt – mondta Isidora is. – Menjünk!

A teremből egy hatalmas ajtó vezetett kifelé. Harry megpróbálta lenyomni a rézkilincset, de nem sikerült. Tanácstalanul nézett a többiekre, mire Isidora odasétált az egyik fáklyához – ahhoz, amelyik a legnagyobb lánggal égett, mielőtt kialudt volna –, és megnyomta a fáklyatartóra karcolt kígyót. A kígyó besüllyedt a tartóba, majd négy kulcs repült ki belőle és emelkedett a levegőbe.

A négy kulcsot négy acélkék színű, körülbelül húsz cm nagy lény fogta vékony kezecskéjében. Repültek velük, bár szárnyuk nem volt, s közben pedig magas, vékony, csacsogó hangot hallattak. Pixik voltak, másnéven tündérmanók. Harry egyből felismerte őket, mivel volt egy kellemetlen találkozása velük másodikban, csak azt nem értette, mit kell tenniük. Mikor ezt kifejtette, Ron úgy nézett rá, mint egy bolondra.

– Tudod, elsőben is ilyen volt – próbálkozott egy elnéző mosollyal a vörös hajú férfi. Kifejezetten élvezte, hogy most nem ő a buta. – Ki kell választanunk, hogy melyik a megfelelő kulcs.

– Azt tudom – legyintett Harry. – De a pixikkel mit tegyünk?! Ezek a szörnyetegek – nézett sötéten a repülő lényekre – pajkosak, csintalanok és ravaszok! Hermionénak biztos sikerülne megállítania őket – tette még hozzá.

– Hogy is volt az a bűbáj? – kezdett el félhangosan gondolkodni Ron. – Tudod, megállította őket. De melyik bűbájt használta? Te nem tudod, Richard? – fordult a harmadik férfi felé.

A férfi összeráncolta a homlokát, majd vállat vont.

– Én nem voltam ott.

Hangos sóhaj érkezett a sarokból, onnan, ahol Isidora állt. A férfiak nem törődtek vele, tovább gondolkoztak és vitatkoztak, hogy melyik bűbáj lehetett. Ezalatt a nő elmosolyodva megállt mellettük, előhúzta a pálcáját, és a repülő tündérmanókra szegezte. Egyetlen dermesztő bűbájjal ártalmatlanná tette őket. A kulcsok kiestek a tündérmanók kezéből, és hangos koppanással köszöntötték a földet. A férfiak tátott szájjal figyelték Isidorát, aki leguggolt sikeresen megszerzett kincsei mellé, és elgondolkozva szemlélte őket.

A kulcsok rézből készültek, akárcsak a kilincs, és mindegyik réginek tűnt, viszont az egyikbe, egészen pontosan a másodikba egy ezüst kígyó volt belekarcolva. Isidora diadalittasan emelte fel a kiválasztottat, mire az összes többi köddé vált. Harry elhúzta a száját, de azért elismerően biccentett a nőnek. Isidora átadta neki a kulcsot.

Harry a rézkilincshez lépett, belehelyezte a zárba, majd háromszor elforgatta. Az ajtó dübörögve nyílt ki.

Márványlépcső vezette fel őket egy újabb ajtóhoz, de ezt  már ki lehetett nyitni. Harry lépett ki elsőnek a szabadba, majd őt követte Isidora, Richard és végül Ron. Amint kiértek, megcsapta őket a friss, meleg nyári levegő. Mindannyian a Tiltott Rengetegben voltak, annak is a legmélyén.

Zöld fű borította azt a részt, és egy kis dombon egy márványból épült sír állt, névtáblával ellátva, mellette pedig egy portré pihent. Harry lassan közeledett a sír felé, majd elakadt a lélegzete, ahogy meglátta, mi áll rajta.

Itt nyugszik a dicső Mardekár Malazár s nemes kígyója Adelinda...

„Régi érzések, mit eltemettem,

Parancsszóra előgyertek.

S tárd fel titkom, ősi hantom,

Gyűlöletem s fájdalmam szabaduljon.

Érintsd meg újból bánatos szívemet,

S légy újra dicső kígyóm, szívszerelmem.”

– Ez nem lehet igaz – suttogta Harry.

 Isidora mellé lépett, és lehajolt, hogy megnézze a portrét, amit a varázsló annyira bámult.

– Pedig nagyon úgy tűnik – mondta végül csendesen.        

– Mi az?

A másik két férfi, akik eddig csak nézelődtek, gyors léptekkel siettek feléjük. Isidora sápadt arccal bökött a sírfeliratra, aztán a portréra. Ugyanúgy, ahogy Isidora és Harry meglepődtek, Ron és Richard is döbbenten néztek a feliratra és a képre. Nem akarták elhinni, hogy kit látnak rajta, pedig kénytelenek voltak, mert valóban Ő volt az.

A portrén mosolygó alakok zöld bársonyba voltak öltözve, ruhájuk szegélye pedig ezüst volt. Egy sötét hajú, szúrós, fekete szemű férfi ölelt át egy karcsú, sötétbarna hajú, fiatal nőt, akinek írisze olyan sötét volt, akár a csokoládé. A férfi lehetett Mardekár Malazár, a mellette levő nő pedig Adelinda. Malazár oldalára egy smaragdköves kard volt csatolva, mellényére pedig egy hatalmas ezüstkígyót varrtak, a boszorkány viszont – vele ellentétben – visszafogottabban öltözködött. Bár ugyanolyan anyagból készült teljesen zöld ruhája, kevésbé volt díszes.

– Ez a nő – nyelt egyet Harry – pont úgy néz ki, mint...

Isidora riadtan szegezte rá a tekintetét, egy pillanat erejéig elvágva vele a hangját.

Harry sóhajtott egyet, majd mégiscsak befejezte mondatát.

– Mint Linda Granger.

A portrén levő nő elmosolyodott, meghallva a Linda nevet, majd ránézett Malazárra, és integetett nekik. Barna tekintetében mérhetetlen szeretet, lágyság és melegség ült – egy cseppet sem hasonlított Lindáéra. Adelinda – a külsejét leszámítva – teljesen különbözött a kegyetlen boszorkánytól.

Harry elmosolyodva tekintett vissza rá. Azt kívánta, bárcsak Linda is olyan lenne, mint amilyen Adelinda volt. Tudta, miről szól a kis versike, ami síron volt feliratként – Adelinda és Malazár szerelméről, hogy ebbe belenézhetnek, ha párszaszóul parancsolnak.

Megrázta a fejét – még nem jött el ennek az ideje, most Fleur volt a fontos, nem a sír.

– Harry – fogta meg Isidora a kezét. – Tovább kell mennünk!

A varázsló bólintott, majd elfordult a sírtól.

– Menjünk – jelentette ki.

Tovább indult, ám nem arra, amerre Isidora várta volna, hanem kifelé a Rengetegből. Intett a többieknek, hogy kövessék – egyszerűen érezte, hogy hol van Fleur. Volt valamiért egy olyan sejtése, hogy Lindának sikerült leráznia a szőke hajú asszonyt.

– Miért lenne arra Fleur? – morgolódott szokás szerint Ron.

A napsugarak megcsillantak a hatalmas tó vizén, és valóban az egyik fánál ott volt Fleur; karját átkulcsolta a térdénél, úgy ringatta magát. Harry előlépett a bokrok mögül, majd megindult felé. Fleur úgy zokogott, mint még soha.

– Fleur – szólította meg csendesen a síró nőt.

Az asszony felkapta a fejét a nevére, fátyolos tekintetét Harryre szegezte, és bánatosan elmosolyodott.

– Gyere csak közelebb, Harry – mondta rekedten. – Minden rendben van – tette még hozzá remegve.

A varázsló leült mellé, és megfogta a kezét. Fleur rámosolygott, de a mosolya erőtlen volt, szomorú és szenvedő. Harry bátorítóan megszorította a kezét, majd így szólt:

– Őszinte részvétem, Fleur!

Sógornője újra elsírta magát; hosszú percek teltek el, míg végül dühösen kifakadt:

– Miért az én lányom, Harry? Miért? Miért pont ő? És miért pont Linda? – sorolta dühösen a kérdéseket.

– Itt nemcsak te vesztettél, Fleur – szólalt meg az odaérkező Isidora.

Harry megrovóan bámult fel rá, de az nem törődött vele, hanem folytatta. Fleur remegve emelkedett meg ültében a rideg hangnemre, és összeráncolt homlokkal meredt a nőre. Isidora csupán ennyi szünetet tartott, amíg ezt megtehette, azonnal belekezdett, amint észrevette, hogy a nő felfigyelt rá.

– Gondolj Lilyre – mondta. – Ő még csak kilenc-tíz éves! Egy kislány... Gondolj arra, hogy annak a szörnyetegnek a karmai között van! – Elhallgatott egy kicsit, hogy aztán még hangosabban folytassa:

– Ha Victoire-t megölte, szerinted mit fog tenni Lilyvel?

A mélykék szemekben megcsillant a felismerés jele, mire Isidora bólintott. Tudta, hogy a nő megértette, mire gondol, és komolyan veszi szavait. Ahogy Harry pillantott, életében először azt látta, hogy a férfi büszke rá. Amióta nála dolgozott aurorként, a férfi valamiért folyamatosan kritizálta őt, de úgy tűnt, ez alkalommal nem. Most kivételesen büszke volt rá.

– Őt is megöli – suttogta Fleur.

– Szedd össze magad, Fleur! – szólt rá Harry. – Mi segítünk rajtad, és tudod mit?! – kiáltott fel hirtelen szenvedélyesen.

Fleur csodálkozva tekintett rá.

– Esküszöm, hogy Victoire áldozata nem marad megtorlás nélkül!

A kezét nyújtotta Fleurnek. A nő kedvesen elmosolyodott, és ez kivételesen őszinte volt. Elfogadta Harry jobbját, majd felállt. Ron egyből odasietett hozzá, hogy átkarolja. Harry  keze lehullott a válláról: hagyta, hogy Ron és Richard visszatámogassák a kastélyba a megtört asszonyt.

Isidora megérintette a kezét, mire Harry rátekintett. Az asszony úgy mosolygott, mint még soha. Bólintott a férfinak, aztán ő is elindult vissza a kastélyba. Mielőtt még végleg visszaért volna, visszakiáltott Harrynek:

– Talán tévedtem! Mégis te vagy Harry James Potter!

Harry elrévedt; lassan közeledett a naplemente, az égbolt vöröses színt öltött fel. Tudta, hogy most lehetetlen küldetésre vállalkozna, ha megpróbálná megtalálni Lindát és Lilyt, mert mindjárt beköszöntött az éjjel, a sötét oldal napszaka. Visszanézett az erdő mélyé felé, ahol megtalálták Malazár és Adelinda sírját.

Egyszer még visszatérek – gondolta.

Ezzel a ragyogó, smaragdszemű férfi zsebre vágta a Pálcák Urát, majd elindult vissza a kastélyba. Nem sejtette, hogy valahol egy lángvörös hajú kislány zokogva rogyott le a földre, és így szólt a csillagokhoz:

– Apa, segíts!