James/Mary – Ez szerelem lenne? – 1. kötethez

Ez szerelem lenne?

James Potter zavartan birizgálta a vörös-arany csíkos takaró rojtjait, miközben fél füllel unokatestvére, Lucy Weasley magyarázatát hallgatta a kelta tündérmanókról, amiket legutóbb vettek Sötét Varázslatok Kivédésén. Bármennyire is érdekelte az SVK, ez alkalommal nem tudta annyira lekötni Lucy meséje, hogy a tündérmanók ravasz, agyafúrt kis teremtmények és nagyon veszélyesek. Azóta nem, hogy megmagyarázhatatlan érzések uralták a testét.

– Oké – eresztette le a könyvét Lucy –, feladom. Nem figyelsz rám.

– Dehogynem – mondta a fiú sietve. – Ott tartottál, hogy veszélyesek.

– James! – Lucy a szemét forgatta. – Tudom, hogy valami bajod van. Az unokatestvéred vagyok, emellett pedig a legjobb barátod! Még a fiúk körletébe is bemerészkedtem, hogy elmagyarázzam neked a manókat, téged meg… nos, finoman fogalmazva: lerí rólad, hogy nem érdekellek. Elég az arcodra néznem, látom rajtad, hogy gondolatban valahol teljesen máshol jársz.

– Biztos szerelmes! – vihogta Fred Weasley, aki szintén megtisztelte őket jelenlétével, bár James nem értette az okát, hogy miért. Azért tényleg felesleges itt lennie, hogy olyan hülyeségekkel traktálja Lucyt, hogy szerelmes vagyok… – gondolta dühösen. – Ugyan kibe lennék szerelmes? Az egyetlen lány, akivel eddig összebarátkoztam, az Lucy, ő meg az unokatestvérem. Egyáltalán miért kéne szerelmesnek lennem? Merlin trottyos tangájára, csak tizenkét éves vagyok!

Lucy kuncogása rázta föl az elmélkedésből.

– Igazad lehet – mondta a lány éppen Frednek. – Az megmagyarázná ezt a fura viselkedést.

– Ja, eléggé kifordult magából. Mi lesz így a nagy James Sirius Potterrel? – sopánkodott. – Ha a csaj is belezúg, akkor tuti, hogy a mi Jamesünk viselkedni szeretne majd kedvéért, aztán meg nem lesz több olyan balhé, mint a tanév elején. Nem fogjuk többet kikészíteni Fricset meg McGalagonyt.

Lucy lebiggyesztette az ajkait.

– A francba! – szitkozódott. – Tényleg! – Jameshez fordult, aki bárgyú vigyorral figyelte őket. Szokás szerint megint túl sokat agyalt, ezért ostoba vigyorgással próbálta felvenni a beszélgetés fonalát.

– Potter, megtiltom, hogy szerelmes legyél – közölte vele ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem akarok apuci jól nevelt, illedelmes kislánya lenni, megértetted? Ahhoz meg, hogy balhézzak, te is kellesz, észlény. Te vagy a nagybetűs Bajkeverés.

– Öhm…

– Örülök, hogy egyetértünk. Én is így gondoltam.

Fred elröhögte magát.

– Jaj, Lucym, nézz már ennek a szerencsétlennek az arcára! Szerintem azt sem tudja, fiú-e vagy lány.

James egyikőjük szurkolódó megjegyezésére sem reagált. Ha bárki is megkérdezte volna, hogy mikor kezdődött, azt válaszolta volna, hogy nem tudja. Nem tudott visszaemlékezni napra pontosan, mikor érezte azt a furcsa valamit először a szíve tájékán… mikor töltötte el először melegség, ha eszébe jutott Mary Jackson.

Igazából még most sem sikerült megfejteni, hogy amit érez, az egyáltalán szerelem-e. Lucy és Fred szerint igen, de ő maga kételkedett benne. A legutóbbi levélben, amit a szüleinek írt, nem tett említést semmiről, ezért még a reggel küldött egy újabbat, azt viszont csak az apjának címezte. (És még egyet, azt meg Teddy Lupinnak.)

(Mindketten azonnal válaszolhattak, mert az első óra végére a két bagoly visszatért az iskolába.)

Halihó, James!

Te aztán nem vesztegeted az idődet!

Mary Jackson? Ő nem Richard és Isidora Jackson gyermeke? Ha jól tudom, aurorok. És azt mondod, hollóhátas? Király! Legalább okos, mint Vic.

Figyelj, szerintem neked tetszik ez a lány. Nem mondom, hogy szerelmes vagy belé, ahhoz még fiatal vagy, de… James, semmi gond, ha tetszik neked. Igen, még akkor sincs gond, ha Albus háztársa és egyik legjobb barátja! Ja, amúgy ezt azért említem, mert szinte látom magam előtt az aggodalmas arcodat, hülyegyerek! Ne aggódj már ennyit! Ne legyél nyámnyila hugrabugos, oké? Griffendéles oroszlán vagy, hát menj oda a lányhoz, és mondd meg neki, hogy tetszik neked!

Csók a kis buksidra!

Ölel:

Teddy

A boríték egy rövidebb levelet is tartalmazott, mely szintén Teddytől jött.

James, véletlenül se hallgass rám! Előtte kérdezd meg Vicet is.

Pusszantalak:

Teddy

– Hát ezzel sokra mentem! – sóhajtotta a fiú, majd félrehajította a levelet. Lucy és Fred összenéztek.

– Adjak tanácsot? – kérdezte Fred. – Értek én a nőkhöz!

– Ja, persze – vigyorogta Lucy. – Azért sem sikerült meghódítanod azt a hollóhátas hajtót, Anne-t.

– Anne Platt – ejtette ki a lány nevét olyan áhítatosan, hogy James is elvigyorodott tőle.

– Bármi is legyen a diagnózis, vonzalom vagy szerelem, azért remélem, sosem fogok így viselkedni – mondta Lucynek borzongva. – Fred ijesztő.

– Gúnyolódj csak! – húzta el az orrát a fiú. – Anne gyönyörű… és egyszer a barátnőm lesz.

– Hát hogyne, Fred – kuncogtak a fiatalabbak, tudván, hogy unokatestvérüknek esélye sincs. – Hát hogyne.

James mély hallgatásba merült. Bárhogyan is próbálkozott, nem tudott rájönni, mikor és hogyan történt. Már a tanév elején, az első héten azt akarta, hogy Mary Jackson felfigyeljen rá. Mikor a Teszlek Süveg Albust a várt Griffendél helyett – mert James csak heccelte, egy másodpercig sem feltételezte igazából, hogy öccse mardekáros lesz – a Hollóhátba osztotta be, ő pedig állva tapsolta meg, észrevette, hogy egy barna hajú, okoskodónak tűnő lány mellé huppan le. Mary mellé. Azt hitte, Al egy stréber, mindentudó, idegesítő boszorkánypalántát kapott magának, de hamar rá kellett jönnie, hogy Maryben sokkal több lakozik, mint arra számított.

Megkedvelte a lányt, miután „kölcsönvette” tőle a macskáját a csínyéhez, ezért gyerekes módon ott bosszantotta, ahol csak tudta. Szeretett szurkálódni vele, mert a vége mindig az lett, hogy Mary összehúzta a szemöldökét, majd kivonta varázspálcáját. A párbajozás érdekes volt. Mary – annak ellenére, hogy elsős volt –, meglepően sok átkot és rontást ismert, James pedig imádta, hogy kiszámíthatatlan a küzdelmük végeredménye.

(Rendszerint azzal végződött, hogy vagy mindketten gyengélkedőre kerültek, vagy csak az egyikük. James többnyire visszafogta magát, ha nagyon belelendültek, így csak ő jutott a javasasszonyhoz.)

(Ó, és a rivallók még aznap érkeztek. Szerencséjükre vagy éppen balszerencséjükre James anyukáját és Mrs. Jacksont is csodálatos tüdővel áldották meg az égiek, valahogy sosem fáradtak bele gyermekeik szidalmazásába.)

Jó érzés volt a lánnyal küzdeni, de az viszont még jobb volt, amikor Mary takarodó után belopakodott a gyengélkedőre, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért megsebesítette. A lány szeme akkor szokatlanul csillogott, és James hirtelen forrónak érezte az arcát, s kezdte megérteni Lily ábrándjait a pillangókról – az övében lassan egy egész állatkert életre kelt, ha Mary Jacksonnal társalgott.

** * **

– Már megint elmélkedsz?

James megállt.

Hiába parancsolta meg a lábának, hogy keljen életre, az nem engedelmeskedett. Nem mozdult.

Mary és Albus beszélgettek.

– Magadat okolod – suttogta a lány halkan. – Érzem, hogy magadat okolod, de ne tedd, Albus. – Megérintette Albus arcát, és James azt kívánta, bárcsak nem az öccsével lenne ennyire kedves, hanem vele. – Nem te vagy a hibás.

– Te ezt nem értheted, Mary! Megakadályozhattam volna, de nem tettem! Érted?! Hagytam őt… Elrabolták, és még csak azt sem tudom, hogy kik!

– Érthetem, Albus – mondta a lány határozottan. – Érthetem, mert ember vagyok. Érthetem, mert ismerem az ilyen érzést. – Albus felpillantott rá. – Megakadályozhattad volna, de nem tetted. Éppen ezért vagy az, aki. Te nem csak egy fiú vagy. – Mary elmosolyodott. – Te az a fiú vagy.

Albus szemében felvillant a harag, amint meghallotta a lány utolsó szavait. James lélegzet-visszafojtva nézte az eléje táruló jelenetet. Öccse dühösen sziszegett Mary felé… Dühösen. Olyan hangon beszélt vele, ahogyan James sosem mert volna, és nem azért, mert udvariasnak nevelték a szüleik. Egy lánnyal nem illik így társalogni, ezt még ő is megtanulta.

– Szóval én nemcsak egy fiú vagyok, igaz? Én Harry Potter fia vagyok, így rögtön egy hős. Erre akartál kilyukadni, nem igaz, Mary?!

– Félreértesz, Albus… – magyarázkodott a lány a suttogásnál is halkabb hangon. Szemében könnyek hada csillogott. Al felpattant a padról, és lerázta magáról a takarót valamint Mary kezét.

– Nem értelek félre – sziszegte megvetően. A hangjából düh és méreg keveréke áradt, mellyel újabb könnyeket csalt Mary szemébe. – Azt hiszed, nem tudom, mit akartok mind? – Gúnyosan nézett a lányra. – A híres-neves Harry Potter fia. Az új Kiválasztott. Neki muszáj hősnek lennie, muszáj a legjobbnak lennie, mert aztán jön egy Voldemort-féle, és hopp, már harcolnia kell!

– Albus...

James a távolból is meg tudta állapítani, hogy Al csalódott a lányban… sőt! Undorodott tőle emiatt!

Mary is észrevehette ezt, mert teljesen elfehéredett, de azért újra próbálkozott.

– Albus...

Reszketett. James a karjaiba akarta zárni, hogy megvédje, azonban nem mert mozdulni, nehogy rájöjjenek, hogy hallgatózik. Albus vetett még egy utolsó, megvető pillantást a sápadt lányra, akinek vállai rázkódtak az elfojtott zokogástól, majd hátat fordított neki, és nem törődve a könnyekkel vagy a fájdalommal, amit ő okozott, visszaballagott az iskolába.

Mary ekkor felsikoltott – ez lehetett az utolsó mentsvár, amibe még kapaszkodott. Azt remélhette, hogy Albus neve megállásra készteti James öccsét…

Tévedett.

A fiú nem válaszolt, még csak vissza sem fordult.

Mary zokogva rogyott le a hóra, úgy tűnt, az sem érdekli, hogy összeszedhet egy csúnya betegséget, csak nézte Albus távolodó alakját. James tehetetlenül figyelte. Vérzett a szíve, amiért ilyen állapotban látja a barátját – természetesen csak azért zavarta, mert Mary a barátja volt! –, és legszívesebben képen törölte volna a saját öccsét. Miért viselkedett így Maryvel?! Hogy tehette ezt, pont vele, az állítólagos legjobb barátjával?!

Nekidőlt a fának, melynek rejtekében eddig állt.

Megszólalt.

– Nem érdemel meg téged.

Mary összerezzent, a hang irányába kapta a fejét. Amikor megpillantotta Jamest, zavarában elpirult. Szeme csillogni kezdett. James tudta, Al szavai mellett az is bántja, hogy ő most a szemtanúja lehetett gyengeségének. Mary Jackson mindig erős, határozott lánynak mutatta magát, akit nem lehetett vérig sérteni, pedig valójában – a lelke mélyén – igenis érzékeny volt, most viszont teljesen összeroppant – Albus miatt.

– Miről beszélsz? – kérdezte suttogva. – Semmit sem tudsz.

James az égnek emelte a szemét. Sejtette, hogy Mary ezt feleli.

– Ha te mondod – vonta meg a vállát, mint akit nem érdekli, de Mary tudhatta, hogy ez nem így van.

Komolyan nézett a lány szemébe, hogy éreztesse vele, rá bármikor számíthat, majd elmosolyodott. Marynek időre volt szüksége, hogy összeszedje magát, megnyugodjon, elvarázsolja az arcáról a könnyeket, ezért hátat fordított neki. Még mindig mosolygott, miközben elindult ugyanazon az úton a kastély felé, amelyen pár perccel korábban öccse is, a különbség csupán annyi volt, hogy Mary nem sikoltott utána, ez pedig jobban zavarta őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Miért?

Teljességgel elfogadhatatlan ez a reakció!

Miért zavarná? Mit érdekli? Mary csak a barátja!

Az nem lehet…

– Ki van zárva! – morogta. – Ki van zárva!

Elhaladt egy elsőéves hugrabugos lány mellett, aki csodálkozva nézett rá, mikor feltűnt neki, hogy magában motyog, de Jamest nem érdekelte, hányan nézik nem normálisnak. Nem értette magát, testének reakcióit meg pláne nem.

– Csak tetszik, mert csinos – közölte Freddel, aki elvigyorodott.

– Ajaj, Jamie drága, te belezúgtál Észlányba.

James arra sem vette a fáradtságot, hogy rámorduljon, ne hívja így; az ijedtség beléköltözött. Lucy nővére, Molly és Victoire öccse, Louis értetlenkedve figyelték.

– Nem értelek, James – csóválta meg a fejét a fiú. – Miért baj, ha szerelmes vagy belé?

– Az jó dolog – tette hozzá Molly is.

– Én nem akarok szerelmes lenni! – fakadt ki. – Különben is… Mary meg Al…

– James féltékeny – szúrta közbe Lucy, mire Fred felnevetett.

– Ciki.

Louis és Molly nagyot sóhajtottak.

– Hagyjátok már szegényt! – mosolygott Molly. – Az első szerelem a legártatlanabb.

– És a legédesebb is – jegyezte meg Fred halkan. James felemelte a fejét. Fred, aki eddig nevetett, most komolyan támaszkodott a térdére. Fred, aki tavaly is végig a hollóhátas Anne-t hajkurászta a kviddicsmeccsek során, úgy nézett rá, mintha megértené a problémáját. A világ a feje tetejére állt.

– Gondoljátok, hogy…?

Louis, Molly és Lucy addigra felálltak. Lucy Edwardhoz csatlakozott, és mély diskurzusba merült vele a mágiatörténelem házijukról, Louis és Molly pedig Rose-hoz sétáltak, hogy megnézzék, kell-e segíteniük valamiben. Rose, bármennyire is okos volt, néha elakadt a Sötét Varázslatok Kivédésével.

James kettesben maradt Freddel, aki még mindig nem folytatta az élcelődést.

– Tudod, szerintem te tényleg szerelmes vagy Marybe – jelentette ki végül az idősebbik fiú mindenféle kertelés nélkül, mire James szeme elkerekedett.

Fred megveregette a vállát. – Semmi baj, James, semmi baj. Szerintem neki is tetszel, csak még nem tud róla. Idővel rá fog jönni, mit érzel iránta, s hogy ő mit érez irántad… Érzem, hogy ti ketten nagyon szép páros lennétek és lesztek is.

– És Anne? – kérdezte rekedten.

Fred megvonta a vállát, miközben megeresztett egy szomorú mosolyt.

– Plátói, semmi több.

James kételkedve bólintott. Ahogy elnézte, hogy Fred Weasley feláll és Mollyhoz ballag, valamiért olyan érzése támadt, hogy a fiú hazudott magáról és Anne-ről. Végül azonban nem morfondírozott többet unokatestvére furcsa viselkedéséről, mindene bizsergett, ha Mary Jacksonra gondolt, és ez most jó volt.

Nagyon jó.

– Hát ilyen érzés is a szerelem – suttogta ámulva, majd hátradőlt a fotelban.

Alig várta, hogy ismét találkozhasson a lánnyal.