4.
fejezet
A
Zárolt Rész
– Ez nem lehet igaz! – csapta le az
egyik könyvet az asztalra Mary Jackson.
A négyes – Albus, Mary, John és Scorpius
– a könyvtárban ült a halálfalós utáni napon. Miután végighallgatták a
titokzatos beszélgetést, egyből visszasiettek a klubhelyiségükbe, ahol később
beavatták Scorpot is. Az ifjú Malfoy érdeklődve hallgatta végig, majd
megígérte, hogy segít nekik felkutatni, hogy ki az áruló, no meg persze azt,
hogy ki az utolsó tűzmágus.
– Mi történt? – nézett fel egy vaskos
kötetből John. Legutóbb, amikor Mary váratlanul kifakadt, összerezzent és
majdnem hátraesett a székével a hintázása közepette, ez alkalommal viszont csak
megviselten pillogott barátjára.
– Ebben sincs benne! Egyáltalán vannak
olyan könyvek itt, amikben a tűzmágusokról írnak?! – puffogott a lány. Scorpius
fáradtan nyögött fel.
– Vagy harminc könyvet lapoztunk át és
még mindig semmi!
– Talán nem is lesz – jegyezte meg Albus
sötéten. – Talán rossz helyen keresünk…
Scorpius válaszul felmordult.
– Nem megyek a Zárolt Részbe, világos
voltam, Potter?! – szűrte a szavakat a fogai között. – Azért ennyire nincs
kedvem szabályt szegni!
Mary a kezébe temette az arcát,
megpróbálta kordában tartani indulatát, ám a Scorpius hangjából kicsendülő gúny
vajmi keveset segített neki ebben. Legszívesebben felpofozta volna a fiút,
ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy semmit sem ért volna el, csak még
inkább magára haragította volna, amit pedig nem akart. Ismerte Potterék és
Malfoyék évszázadok óta tartó ellenségeskedésének történetét, talán azóta éppen
ez volt az első olyan alkalom, amikor a két család között tartó viszály a
feledésbe merülni látszott. Nem adhatták fel a Scorpiusszal való barátságot
ily’ könnyedén, ezért halvány mosolyt erőltett az arcára, és annyiban hagyta a
beszélgetést.
Albus eközben legyintett.
– Ha te nem jössz, akkor megyek én, de mindenféleképpen
meg kell tudnunk, ki az utolsó… Ha még nem késő… – tette hozzá suttogva, mire
mindannyian elkomorodtak.
– És mi van, ha elkéstünk? – törte meg a
csendet John bátortalanul. Albus arcára keserű mosoly ült ki, ahogy válaszolt:
– Akkor vége a varázslóvilágnak.
Scorpius nem bírta tovább, elvesztette a
türelmét:
– Ugyan már, emiatt csak nincs vége a világnak!
– csattant fel. Mary, amint meghallotta a fiú mondatát, villámló szemekkel
fordult hozzá.
– Ha te is ott lettél volna, akkor hallhattad
volna, mennyire borzasztó! Iszonyatos volt, egyszerűen iszonyatos! Halálfalók,
Malfoy, halálfalók – hangsúlyozta
kifakadva. Orrcimpája remegett, s nemcsak a haragtól, hanem a félelemtől is. –
És áruló van közöttünk – folytatta; hangja egyre csak halkult, ellentétben
remegésével, mely csak erősödött. – Az a nő... – Felcsuklott. – Az a nő…
Ahelyett, hogy jelentette volna a történeteket McGalagony igazgatónőnek vagy
Flitwick igazgatóhelyettes úrnak, kimenekítette őket! Kimenekítette őket,
Scorpius, kimenekítette!
Albus keze ökölbe szorult. Látszólat türelmesen
hallgatta végig a lányt, belül viszont fortyogott a haragtól. Mikor a fiú felé
fordult, hogy válaszoljon, mély levegőt kellett vennie, hogy megőrizze hangja
nyugodtságát. Sikerült, valóban nyugodtan csengett, ugyanakkor bátran is. Scorpius
ámulva nézett rá, csüngött a szavain.
– Marynek igaza van, Scorp, meg kell
tudnunk, ki az az áruló. A hangja annyira ismerős volt, de nem tudom biztosan,
honnan. Ha ott lettél volna, talán felismerted volna valamelyiket...
– Miből gondolod? – támadt rögtön a fiú
élesen. Albus finoman, bocsánatkérően vonta meg a vállát.
– Apád régen halálfaló volt.
Scorpius szeme összeszűkült.
– De az nem jelenti azt, hogy még most
is az!
Albus megeresztett egy halovány mosolyt.
Scorpius összefonta a karjait a mellkasa előtt, úgy figyelte minden rezdülését,
közben pedig bosszankodva ráncolta össze a homlokát. Valójában nem haragudott,
és ezt Albus is tudta. Senki sem tehetett róla, milyen családba született be,
mit tettek a felmenői. Az emberek képesek voltak a változásra. A vér nem válik
vízzé, ezt mondják, de előfordulhat, hogy mégis. Draco Malfoy is változhatott –
a családjáért. A feleségéért és a
gyermekeiért.
– Persze, hogy nem jelenti azt –
vigyorodott el. – Csak arra gondoltam, hogy esetleg találkoztál már egy-két
„megtérttel”. – Bár mindketten tudták, hogy ez a mondat hazugság volt, nem
tették szóvá. Scorpius behunyta a szemét; megnyugodva engedte ki az addig benntartott
levegőt. Nem szívesen ismerte el, de Albusnak igaza volt. Találkozott már – nem
is eggyel! –, és mikor ezt közölte, mindenki diadalmaskodva nézett rá. John
kíváncsian kérdezte meg, hogy kikkel.
– Mr. és Mrs. Zambini – ők a
keresztszüleim –, Mr. Monstro, Mr. és Mrs. Nott, a nagyszüleim, Lestrange
bácsikám, Pryscilla néném, Ophiuchus bácsikám és... Juliette néném – hadarta el
gyorsan. Az utolsó nevet szinte suttogva tette hozzá, azonban nem volt elég
halk; Albus egyből lecsapott rá.
– Juliette? – ismételte meg. – Ő meg ki?
– kíváncsiskodott. Svorpius fáradt sóhajt hallatott.
– A dédapámnak volt egy testvére,
Hyperion Malfoy – kezdett bele. – Róla kaptam a második keresztnevemet. Ennek a
Hyperion Malfoynak az unokája Juliette néném; Ophiuchus bácsikám lánya, apa másodfokú
unokatestvére – mesélte.
– Ophiuchus? – fintorgott John. – Eléggé
érdekes nevek vannak a családodban...
Scorpius szaporán bólogatott, majd
mintegy megjegyezte, hogy a többsége csillagnév.
– Mint a Blackeknek.
– Igen – felelte Al mondatára. – A
Malfoy család általában vagy a Lestrange családdal, vagy a Black családdal
kötött házasságot. Kivétel persze az apámat… és Ophiuchus bácsikámat.
– Miért? – kérdezett rá Mary. – Ők miért
nem?
Egy pillanatig csend honolt a
könyvtárban. Albus azt hitte, barátjuk többé nem is fog megszólalni, hanem
inkább otthagyja őket, mert elszégyellte magát, amiért ennyi mindent elárult a
családjáról, Scorpius Malfoy azonban ezúttal is meglepetést okozott neki:
– Azért – mondta végül halkan –, mert az
utolsó női leszármazott, kiben Black-vér csörgedezik, véráruló.
Albus szeme tágra nyílt, csodálkozva
nézett a fiúra. Nem tudta elképzelni, ki lehet az a Black, aki véráruló lett. Ugyan
az apja mesélt neki Sirius Blackről, aki vérárulóvá vált, mikor griffendéles
lett, ám ő meghalt, ráadásul utódok nélkül, amikor Harry ötödéves volt, Sirius
öccse, Regulus meg már régóta halott volt; neki sem születtek gyermekei. Arról
tudott, hogy Nymphadora Tonks, Teddy Lupin édesanyja is Black-lány volt az édesanyja,
Andromeda néni révén, Teddynek viszont nem voltak testvérei; mindkét szülőjét a
roxforti csatában vesztette el alig néhány hetesen.
– Ki az a véráruló? – kérdezte feszülten;
komolyan érdekelte a válasz. Scorpius megilletődve fordult felé.
– Az édesanyád, Ginevra Molly Weasley –
mondta egy sóhaj kíséretében.
Albus hátrahőkölt, annyira megdöbbent.
Fogalma sem volt róla, hogy az anyjának valami köze lett volna a Blackekhez, bár
most, hogy ezen elgondolkodott, eszébe jutott, hogy az apja említette, hogy
Sirius Arthur nagypapával és Molly nagymamával is rokon volt, ám arról azt
hitte, egy teljesen más ágról.
– Cedrella Black a nagyapád édesanyja –
mesélte a fiú. – Ha nem ment volna hozzá Septimus Weasleyhez, akkor nem vált
volna vérárulóvá. Apámnak igazából az anyádat kellett volna elvennie, de ő...
– Astoria Greengrasst vette el –
segítette ki Mary.
– Igen, így a Black-ágat el lehetett
felejteni a házasodás célpontjából.
Al tudta, hogy ez logikus volt. Lucius
papa bizonyára nem örült volna, ha egyetlen fiacskája egy vérárulót vesz
feleségül, bár Scorpius szerint az idős családfő Astoriának sem örült. De talán
a másik ág...
– És mi van a Lestrange családdal?
– A nagyanyám testvére, Bellatrix
Rodolphus Lestrange-hez ment feleségül, de nem született gyereke, azonban
Rabastan bácsikám Pryscilla nénémet vette feleségül – folytatta Scorpius.
– Abraxas dédpapámnak két testvére volt; Hyperion bácsikám, akiről már
beszéltem, és Cepheus bácsikám. Cepheus bácsikám leánya Pryscilla néném – húzta
el a száját. – Utálatos egy szipirtyó, nem is született gyerekük, hálám máig
üldözi Merlint ezért az isteni csodáért. Szóval a Lestrange család is el van
felejtve.
– Egy kicsit eltértünk az eredeti
témánkról: Juliette-ről.
Mary gyorsan szólt közbe, mielőtt a
tejfölszőke ismét belekezdhetett volna a meséjébe. Túl sok név volt, amit a
lány annak ellenére sem tudott megjegyezni, hogy kiváló memóriája volt, ráadásul
nem is élveztek akkora prioritást, mint Juliette Malfoy.
– Igen, Juliette – szólalt meg John is,
aki eddig csak hallgatta a beszélgetést. – Vele mi történt? Mert nem tudok
róla, hogy a Zambini-gyerekeket leszámítva lenne unokatestvéred.
– Igazából nem tudom – vallotta be
Scorpius. – Nagyapa mindig szidja Juliette-et, de nem tudom, miért... A
sorsáról is azt mondja, borzalmas lett. Fogalmam sincs, mi történt. Tudjátok –
nézett végig mindenkin szomorúan –, Ophiuchus bácsikám Malfoy létére imádott
kísérletezni. Olyan akart lenni, mint a halhatatlanok, a Rejtély- és Misztériumügyi
Főosztályon dolgozók.
– Halhatatlan? Miért nem ment
egyszerűen a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra? – kérdezte Mary.
– Ment, csak ott azt mondták, nagyon
veszélyes, amit kutat, ugyanis az animágiával foglakozott.
– De akkor is tudtak animágussá változni
a varázslók, nem? – kérdezte Albus értetlenül. – Hát akkor? – húzta fel a
szemöldökét, mikor látta, hogy barátja a fejét rázza.
– Tudtak, csak Ophiuchus azt próbálta,
hogy lehet több állattá is átváltozni – jelentette ki. – Azzal
kísérletezgetett, hogy hogyan hozhat létre mutáns fajokat, és hogy változhat át
mondjuk madárrá, a következő percben pedig kígyóvá.
– Gondolom, nem sikerült neki – jegyezte
meg John.
– Az egyik kísérlete félresikeredett.
Juliette néném is ott volt – suttogta Scorpius. – Ophiuchus bácsikámnak
polipkarjai nőttek és körbetekeredtek a testén.
– FÚJ! – kiáltották a többiek kórusban.
– Ez nem minden – folytatta drámaian,
nem törődve barátai tiltakozásával. – Juliette néném elborzadva sietett
bácsikám segítségére, de az addigra megfojtotta saját magát. Ekkor láttuk
utoljára Juliette Malfoyt. Másnap eltűnt, még csak a temetésre sem jött el.
– Te jó ég, és Mrs. Malfoy hogy bírta? –
Mary hangjából undor és kíváncsiság csendült ki.
– Nem volt Mrs. Malfoy. Ophiuchus
bácsikám sosem nősült meg; Juliette néném anyja valami holland teremtés, de nem
tudni biztosan. Azt tudjuk, hogy az a nő egyszer csak megjelent, és közölte
Ophiuchusszal, hogy van egy lánya: Juliette Katerina. – Hatásszünetet tartott,
hogy végül befejezze családja történetét. – Juliette eltűnt, és senki sem tudja,
mi történt vele... Mármint apán és nagyapán kívül. Biztos vagyok benne, hogy ők
ismerik a sorsát.
Pár percig mindenki magában
gondolkodott. Albus esze Juliette Malfoy körül járt. Nem lehetett szép élete a
nőnek; az anyja lepasszolta az apjának, aki egy kísérletezgető őrült volt, majd
a szeme láttára megölette magát. A fiú nem csodálkozott rajta, hogy Juliette
végül eltűnt, vagy ahogy Scorpius is fogalmazott, Merlin a tudója, mi lett vele.
Talán megölte magát. Teljes szívéből sajnálta a nőt.
– Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztunk
– erőltetett egy mosolyt az arcára, mikor megunta a nyomasztó csendet. – Tehát
Juliette és Ophiuchus halálfaló volt, akárcsak Lucius és Narcissa Malfoy, igaz?
– Megvárta, hogy Scorpius bólintson, majd utána folytatta. – Kikről beszéltél
még? Mr. Montsro? Ő Gregory Monstro, nem? Neki halt meg a barátja, Crak a végső
ütközetben, ha jól tudom.
– Igen. Talán ő lehetett az?
– Nem hinném – mondta ekkor Mary. – A
férfi morgós volt, sovány, alacsony és gonosz. Ez a Gregory Monstro egyiknek
sem felel meg.
– Te meg ezt honnan tudod? – John
érdeklődve nézett a lányra, aki egyből rávágta a választ.
– Az anyám és az apám, mint meséltem,
aurorok. Egyszer bevittek a Minisztériumba, és ott volt Monstro, éppen a főnöke
ordibált vele. Magas, kövér és bambaképű. A halálfaló, akit mi láttunk, nem
olyan – okoskodott. John felemelt kézzel adta meg magát a lánynak.
– Jó, megértettem. Mr. és Mrs. Nott?
Velük mi van?
Scorpius hümmögve gondolkozott. Amikor
utoljára látta Theodore Nottot és feleségét, Phaedrát, éppen világ körüli útra
indultak. Mindkettőjük örült, hogy megszabadultak Voldemorttól, és végre békében
nevelhetik a gyermeküket. Persze már hazajöttek, és az ifjabbik Nott ide járt a
Roxfortba, de azért Mr. Nott nem kockáztatna. Amikor ezt kifejtette, Mary egyből
megkérdezte, hogy néznek ki.
– Ne feledd, egy nőt és egy férfit
láttunk, simán lehet Theodore és ez a Phaedra – emlékeztette a fiút, mikor az
ellenkezett.
– Theodor közepesen magas, nem az az
igazi langaléta. A felesége akcentusán világosan érződik, hogy görög. Néha
használ görög szavakat. Egyébként gyönyörű nő; fényes, fekete haja Bellatrix
nénémre emlékeztette a nagyanyámat.
– Akkor ők sem lehettek – rázta a fejét
Albus. – A férfi magas és morgós. A nő akcentusának pedig semmi baja nem volt.
– Azért gyanúsak – tette még hozzá Mary,
majd elővett egy pergament, és ráfirkantotta a nevüket. A fiúk értetlen
tekintetét látva elmesélte, hogy listát készít, kik azok, akikre gyanakodhatnak.
– Eddig csak Nottékat írtam fel, meg persze Juliette-et, Rabastant és
Pryscillát.
– Folytassuk – indítványozott Al.
Már csak a Zambini házaspár maradt. Scorpius
részletesen elmesélte, hogy Blaise-nek, akit csak Blaise bácsinak hívott, az
első felesége Pansy volt, de a házasságuk végül kudarccal végződött, és mikor
Draco megismerte a Greengrass családot, Blaise összefutott Daphnéval, aki egykori
osztálytársuk volt. El is vette feleségül, fiuk másfél évvel volt fiatalabb
Scorpiusnál, lányuk pedig ebben az évben töltötte hetedik életévét.
Scorp leírása alapján Mr. Zambini egy
magas, fekete hajú férfi volt; szokott morogni is, nem is ritkán, főleg akkor, amikor
Daphne a vérárulókról és a söpredékekről beszél a gyerekeiknek. Tipikusan az a
férfi, aki bánja, hogy Voldemort uralmának vége. Daphne – ellentétben férjével
– örült, hogy vége a Sötét Nagyúrnak, így boldogságban nevelheti gyermekeit,
feltehetőleg pedig halvány fogalma sincs arról, hogy Blaise mit csinál a
szabadidejében, akárcsak Scorp édesanyjának sem.
– Arra gondolsz, hogy az apád még mindig
halálfaló?
– Nem, John. Csak arra, hogy bármennyire
is javult meg, annyira nem, hogy ne legyenek piszkos ügyei – magyarázta
fáradtan a fiú.
– Bocsáss meg, Scorpius – mondta Mary,
miután még leírt pár nevet a pergamenre.
– Miért?
– A gyanúsak eddig: Rabastan Lestrange,
Pryscilla Malfoy, Juliette Malfoy, Theodore Nott, Mrs. Phaedra Nott, Pansy
Parkinson, Blaise Zambini és Draco Malfoy – olvasta fel a lány. – Más valaki?
– Írd fel a nagyapámat is – morogta erre
a fiú. – Ő elég gonosz hozzá.
– Jól van. Felírjam Daphnét és
Narcissát?
– Írd, de az anyámat is akkor –
bólintott komoran. – Kinézem a nagyapámból, hogy ráveszi valahogyan, hogy
csatlakozzon!
– Rendben. Akkor a teljes lista:
Rabastan Lestrange, Pryscilla Malfoy, Juliette Malfoy, Theodore Nott, Mrs.
Phaedra Nott, Pansy Parkinson, Blaise Zambini, Draco Malfoy, Lucius Malfoy,
Narcissa Malfoy, Daphne Greengrass és Astoria Greengrass – jelentette ki Mary.
– Monstro tehát ki van zárva.
– Jó – mondta Albus. – Most pedig hogyan
tovább?
Mary, mint mindig, egyből tudta a
választ.
– Ma éjjel te meg én belopózunk a Zárolt
Részbe, hogy egy kicsit kutassunk a tűzmágusok után. Ezalatt Scorpius fedez
minket a klubhelyiségben, míg John megpróbálja feltartani Fricset vagy a
tanárokat, ha lelepleződünk.
– Mégis hogy figyeljelek titeket? –
tette fel az egyetlen egy ellenérvét az említett.
– A nagyapám, James Potter és a barátai,
Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew készítettek egy térképet, melyen
rajta van a Roxfort és az összes alagút. A térkép figyelemmel kíséri az adott
személyeket – mondta Albus. – Apa Jamesnek adta, mikor az első tanévét kezdte;
ma, ebédután kölcsönkérem tőle.
Nem hozott fel senki más ellenérvet; a
terv tökéletes volt, már csak véghez kellett vinni. A négyes végül arra kapott
észbe, hogy a könyvtárosnő közölte velük, mindjárt kezdődik a következő órájuk.
Zakatoló szívvel indultak el bűbájtanra, melyet még mindig a jó öreg Filius
Flitwick – a házvezetőjük – tanított.
Albus alig bírta nyugodtan végigülni az
órát, annyira várta már, hogy ebéd legyen és beszélhessen Jamesszel. Tudta,
hogy nem fogja könnyen meggyőzni a fiút, mert azt érdekelni fogja, hogy mire
kell nekik a térkép – a Tekergők Térképe.
Flitwick professzor a tárgyak
lebegtetéséről tartott kiselőadása nem kötötte le egyiküket sem; Mary és Al
jóval magasabb szinten álltak, mint a többi elsőéves, utóbbi pedig sejtette,
hogy Scorp és John sem marad le mögöttük sokkal.
Mikor végre-valahára véget ért az óra,
villámgyorsan vágtatott ki a teremből, nyomában a többiekkel. A Nagyterembe
érve már látta, hogy James ott ül a griffendélesek között, természetesen megint
Lucyvel és Edwarddal beszélgetve. A fiú intett a barátainak, majd bátyja felé vette
az irányt. James nem kicsit döbbent meg, mikor meglátta, hogy felé tart.
– Mi szél hozott, Al? Az eszesek között
nem volt jó? – öltötte fel flegma mosolyát a vörösesbarna hajú fiú.
– Szívességet jöttem kérni – motyogta
halkan Albus. Csak őszintén remélte, hogy bátyja odaadja a térképet, mert ellenkező
esetben végük volt.
– Mit akarsz?
– A Tekergők Térképét – nyögte ki nagynehezen,
ugyanakkor megkönnyebbülve, hogy mégis volt olyan bátor és elmondta jötte okát.
James egy pillanatig kérdőn nézett rá, elgondolkodva tanulmányozva minden
rezdülését, majd végül ennyit kérdezett:
– Mire kell az neked?
– Szemmel akarok tartani valakit – vágta
rá a jól begyakorolt hazugságot. – Nem bízok a Nott-gyerekben. A múltkor Mary
megátkozta, és azt gyanítjuk, hogy bosszút akar állni rajta. Ma nagyon sunyin
nézett minket.
James a Mardekár asztala felé sandított,
ahol Nott valóban gyűlölködve figyelte a beszélgetésüket, különösen Maryt, aki
egy kicsit távolabb állt, igencsak feszengve. Hirtelen „mindent” értett.
– Vidd csak, de ha valamit tervez ez a
Nott, riassz – adta ki a parancsot James, majd előhúzta a zsebéből a megviselt
állapotban levő térképet. – Majd hozd vissza, oké?
Albus hálásan bólogatott, aztán gyorsan
elköszönt bátyjától, és Maryvel a nyomában leült a Hollóhát asztalához. Scorp
elvigyorodott, amikor a fiú elmesélte neki a beszélgetést.
– Ez könnyen ment!
– Még jó, hogy Mary tényleg megátkozta
Nottot, úgyhogy a srácnak volt miért gyűlölködnie – válaszolt vigyorogva Al. –
Tényleg, miért is átkoztad meg? – fordult a lány felé.
– Már ő is elkezdte Kate szidását. Hogy
túlságosan védem meg minden, pedig ez nem is igaz – durcáskodott a lány.
– Dehogynem – vetette oda John, azonban
látva a szúrós tekintetet, nem mondott semmi mást.
– Akkor éjjel, miután már mindenki
elaludt – súgta Albus, majd hangosan köszöntötte háza többi tagját.
** * **
Albus sosem izgult még ennyire. Na jó,
talán akkor, amikor a beosztás volt. Ezt az érzést viszont nem tudta ahhoz
hasonlítani; félt, hogy lebuknak, de tudta, hogy meg kell bíznia Scorpiusban és
Johnban. Maryre pillantott, aki mellette lépkedett. A lányon is látszott, hogy
ideges, ám nem annyira, mint rajta. Ő tudta, hogyan kell palástolni a félelmet.
A klubhelyiség teljesen kihalt volt,
mikor elindultak. Néhány festmény rosszallóan jegyezte meg, hogy nem illik
szabályt szegni; persze ők nem törődtek velük. A fiú úgy érezte, hogy az
örökkévalóságig sétáltak, míg végre elértek a könyvtárhoz. Csak lassan tudtak
haladni, mert nem volt náluk sem a láthatatlanná tevő köpeny, sem a Tekergők
Térképe, de azért bő negyedóra alatt eljutottak a könyvtárhoz, ami zárva volt.
– Hogyan tovább? – suttogott Mary.
– Alohomora!
– szegezte Al a pálcáját a zárra, mely kattanva adta tudtukra, hogy kinyílt.
A lány megszorította Al kezét; most
először mutatta ki, hogy fél. A fiú visszaszorított, majd elsőként lépett be a
könyvtárba. Mikor körülnézett és megállapította, hogy nincs ott senki, gyorsan
a Zárolt Rész felé vette az irányt.
Furcsa érzés volt tilosban járni; nem
volt kellemes, de rossz sem. Izgalmas volt. Az ifjú Potter fiú most már
megértette, hogy az apja és a nagyapja miért szeretett annyira szabályt szegni.
A Zárolt Rész a könyvtár legvégén volt;
a tiltott könyvek ott pihentek Altól alig pár lépésnyire. A fiú Maryre nézett,
majd halkan elsuttogta, hogy övé a baloldal, Maryé meg a jobb oldal. Nem volt
annyira sok könyv, de nem is volt kevés. Albus elgondolkodva nézegette a
címeket; veszélyes állatok, sárkányok, mindenről volt, de különleges
varázslókról vagy tűzmágusokról nem talált. Tanácstalanul nézett össze Maryvel,
akinek a tekintete szintén azt mutatta, hogy nem talált semmit.
– Talán rossz címmel próbálkozunk –
suttogott a lány. – Keressük a négy őselemet! – tanácsolta.
Mindketten visszatértek a könyvekhez,
hogy szétnézzenek, és pár perc elteltével Albus diadalittasan nézett a lányra;
talált egy könyvet az őselemekről. Mary a fiúhoz lépett.
– Nézd meg a tartalomjegyzéket, hátha
ott ír valamit!
Al remegő kézzel nyitotta ki a könyvet,
és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a könyv nem sikít. Az apja mesélte, hogy
amikor először ott járt, az egyik könyv rendesen sikított. Gyorsan futotta át a
tartalomjegyzéket, melyben a második fejezet szólt a Tűzről. Alatta kisebb
jegyzetek is voltak, mint például a tűz története, a tűz eljövetele és az
utolsó: a tűzmágia.
– Megvan – susogott a fiú.
– Mi van meg, Mr. Potter? – csendült egy
jól ismert, szigorú hang. Albus és Mary döbbenten pördült meg, hogy
szembenézzen az illetővel.
Tőlük nem messze Amorette Cornaro állt
kivont pálcával, gúnyos, egyben érdeklődő arcot vágva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése