2.
fejezet
Döbbenet
Valahol, egy gyönyörű kúriában,
szeptember 2-án fülsiketítő üvöltés rázta fel az ágakról a madarakat. Az
üvöltés gazdája, név szerint Lucius Malfoy dühödten csapta le unokája levelét,
és nem törődve a köréje sereglett házimanókkal, vörös arccal fordult fia felé.
– HOLLÓHÁT?! HOLLÓHÁT?! – mennydörögte,
de úgy, hogy még mindig nyugodt felesége, Narcissa is összerándult az
ijedtségtől.
– A MALFOYOK SZÉGYENE! – folytatta
tovább Lucius, temérdek nyálat fröcsögve, majd kissé halkabbra vette a hangját.
– Ez a te hibád – sziszegte fiának
fenyegetően, ám amaz csak kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Pontosan mi is az én hibám, apám? – Draco
Malfoy hangja, mely általában hideg és érzelemmentes szokott lenni, most enyhén
remegett az elfojtott dühtől. Apja állta a tekintetét; teljesen elvesztette a
józan eszét.
– Ha betartottad volna a Malfoyok
nevelési szokásait, akkor Scorpius is mardekáros lett volna, mint eddig az
összes Malfoy!
Draco lehunyta a szemét, és
összeszorította a fogát, nehogy véletlenül olyat mondjon, amit később megbánna.
Tudta, hogy ha most ordibál, végleg elvágja magát apja előtt, de nem tehetett
róla: Lucius természete egyszerűen követelte,
hogy veszekedjen vele, így nem csodálkozott rajta, amikor hirtelen kiszaladt a
száján a gúnyos megjegyzés:
– Azért nem minden Malfoy.
Azért az arcért megérte: Lucius sokkoltan
meredt fiára. Hápogva fordult Narcissa felé, az asszony azonban sokkal
érdekesebbnek találta a szőnyeg mintájának tanulmányozását, mintsem hogy a
szemébe nézzen.
– Juliette-re gondolsz? – kérdezte végül
halkan az idős férfi, mire mindenki ráemelte a tekintetét. Összevonta szőke
szemöldökét, hangjából fenyegető él csengett ki. A házimanók, akik időközben a
falhoz lapultak, most félretették a félelmüket, kíváncsian léptek előrébb.
Amióta a kúriában dolgoztak, nem sokszor hallották a ház urát Juliette
Malfoyról beszélni, pedig mindannyian imádták az életvidám, fiatal leányzót.
– Ki másról, apám? – morogta Draco, nem
törődve a férfi vészjósló tekintetével. – Tudtommal a kis Juliette nem
mardekáros volt... Hova is osztotta be a Teszlek Süveg, Astoria drágám?
Az említett hölgyemény éppen akkor
érkezett vissza a nővére, Daphne látogatásából. Astoria a Greengrass család
másodszülött, aranyvérű leánya volt, aki persze nem igazán nyerte el Lucius
papa szeretetét; a családfő szerint ugyanis nem Malfoy-feleséghez méltó
viselkedést tanúsított, azaz nem volt csendes, nyugodt, jéghideg, alázatos asszonyka,
mint egykor Narcissa. Apró termetű, gyönyörű nő volt hosszú, világosszőke
hajjal és igéző, kék szempárral. Ha tehette, mindig mosolygott és kuncogott,
sőt odáig merészkedett, hogy még a „söpredékekkel” is szeretett barátkozni.
Mondhatni, mikor Lucius értesült róla,
hogy ifjú menye sárvérűekkel tölti az idejét, elképesztő haragra gerjedt. Nem
értette, hogan lehetséges, hogy arisztokrata fia, aki mindig a legjobbat kapta,
hogy nem vette el inkább Pansy Parkinsont – a háztársát, aki, „Bár nem egy szépség…”, ezt még ő is
elismerte, legalább aranyvérű és illedelmes volt; vagy ha mindenképp
Greengrass-lány után vágyott, akkor inkább Daphnét, aki szintén aranyvérűnek
mondhatta magát, illedelmes és ráadásként még csinos is!
– Ó, Juliette-et? – mosolygott Astoria,
miközben csókkal üdvözölte férjét. – A Hollóhátba, természetesen.
Draco diadalittasan fordult dühtől
fortyogó apja felé. A jó öreg Lucius lassan húzta elő a pálcáját, de mikor
megindult fia felé, nyoma sem volt bizonytalanságának. Draco már felkészült a
támadásra, így nem kissé lepte meg apja tette. A férfi Astoriára szegezte
pálcáját, és már érkezett is az első átok.
Narcissa egyszerre sikoltott fel
Astoriával. Az idős asszony rémülten nézte menyét, aki nem vele foglalkozott,
hanem hitetlenkedve figyelte apósát.
– Capitulatus!
Az öreg férfi döbbenten szemlélte, hogy
pálcája egyszer csak kirepült a kezéből. Draco lefegyverezte, majd feleségéhez
lépett, aki még mindig remegett, és óvatosan felsegítette. Édesanyja rögvest odasietett,
hogy segítsen neki, és miután együtt odébb támogatták – persze a házimanókkal –
Astoriát, a fiatal varázsló jeges tekintettel lépett az apjához.
– Ha még egyszer – sziszegett az arcába
–, akárcsak egy rossz szót is mondasz a feleségemre, nemhogy megátkozni, én
foglak megkínozni, de abban nem lesz könyörület, ezt jegyezd meg!
– Te ezt a szemtelen fruskát véded az
apád helyett?! – csattant fel Lucius.
– Ez a szemtelen fruska a feleségem –
felelte Draco, és hangja mindennél fagyosabb volt.
Ilyenkor szokott eljönni az a pillanat,
amikor az idős Lucius Malfoy megáll, ráhagyja a fiára a dolgot, majd dühtől
tajtékozva távozik. De nem, most kivételesen nem érkezett meg ez a pillanat. Az
őszülő férfi nem akart távozni, túl sok volt ez neki. Nem elég, hogy a
legkedvesebb unokája hollóhátas lett a dicső Mardekár helyett, a menye is
felmérgesítette, így ahhoz folyamodott, hogy megátkozza – persze nem sikerült,
mert miért sikerült volna?! –, és a fia Astoriát védte helyette.
– Miatta lett hollóhátas Scorpius!
Miatta lett egy Malfoy, egy Malfoy – hangsúlyozta
ki a családnevet – hollóhátas!
– Miért is?
– Ő SZÜLTE MEG EZT A SZÉGYENTELEN
KÖLYKÖT! – üvöltötte torkaszakadtából Lucius. Soha nem volt még ennyire dühös,
pedig gyakran felmérgesítették. Sőt igazából most nem is dühösnek érezte magát;
gyilkolni volt kedve, annyira eluralkodott rajta a harag.
– AZ A SZÉGYENTELEN KÖLYÖK A FIAM, A TE
UNOKÁD! – jött ki a sodrából Draco is.
A békés kúriában elszabadult a pokol.
Narcissa halálra váltan állt a férje és a fia közé, megpróbálva csillapítani a
kedélyeket; levetette szokásos hideg álcáját, és könyörögve szólt bele a
vitába.
– Kérlek, hagyjátok abba... Lucius,
szívem...
– Cissa! – Az asszony még fehérebb lett,
látva, hogy férje arcára vadállatias mosoly ült ki. – Mit is próbáltam beléd verni,
mikor feleségül vettelek?
– A Malfoy-szabályokat – dadogta ijedten
az asszony.
– Azaz? – vonta föl a szemöldökét
Lucius. – Mi a harmadik szabály, drágaságom?
A nő lesütötte a szemét, majd halkan,
szinte motyogva válaszolt:
– Egy Malfoy sosem könyörög.
– Na, látod, megy ez neked – jegyezte
meg férje, aztán Dracóra nézett, akinek szürke szemében megvetés csillogott. –
Úgy látszik, te sem ismered eléggé a szabályokat, fiam. Első: Mindig tiszteld a
családfő Malfoyt! – Astoriára tekintett. – Negyvenkilencedik szabály: Mindig
egy Malfoyhoz méltó feleséget válassz! – Elhallgatott, csak hogy néhány
másodperc után szenvedélyesebben folytassa. – Mikor megszülettél, egyből
tudtam, hogy baj lesz veled! Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint Juliette!
Ugyanolyan elfajzott suhanc, de egyet ne felejts! Mi lett a drága kis Juliette
sorsa?! Hm?! Ezt sose felejtsd el, Draco, ezt sose felejtsd el...!
A szobában megfagyott a levegő; Lucius
egyre jobban beleélte magát családja leteremtésében. Narcissa már rájuk sem
mert nézni, nemhogy megszólaljon gyermeke védelmében; Draco összeráncolt
homlokkal figyelte apját, míg Astoria még mindig bágyadtan feküdt a kanapén, körülvéve
két, fiatal házimanóval, akik szintén megszólalni sem mertek a félelemtől. A
családfő folytatni készült volna hosszas monológját, azonban egy vékony, ijedt hangocska
megakadályozta ebben.
– Nagyapa?
Astoria felkapta a fejét, majd a hang gazdáját
kezdte keresni a szemével. Egy kilenc éves – Scorpiusra nagyon hasonlító –
kisfiú állt a lépcső aljában, álmosan nézve rájuk. Szélesen elmosolyodott, majd
gyöngyöző kacajt hallatva az idős férfi felé szaladt.
– Nagyapa! Nagyapa! – Lucius nyakába
ugrott, hogy aztán hirtelen engedje el és bocsánatot rebegjen. – Ne haragudj,
nagyapa. Nem Malfoyhoz illő módon üdvözöltelek, kérem elnézésedet.
– Végre egy Malfoy, aki tudja, hogy kell
viselkednie – mormolta a férfi, majd hangosabban folytatta. – Elnézem, unokám.
– Lupus! – A kisfiú ránézett
édesanyjára, aki már sokkal jobb színben volt. Astoria gyorsan sietett a kicsi
elé, hogy egy szoros, anyai ölelésben részesítse. – Kicsim, kérlek, menj vissza
a szobádba... Tinka majd felkísér – intett az egyik manólánynak, aki
szégyenlősen lépett a kisfiúhoz. – Apád és a nagyapád még beszélgetni szeretne
– tette még hozzá.
– Tinka felkíséri, Lady Malfoy! –
sipította a manólány.
Lucius eközben undorodó arcot vágott. Elköszönt
második unokájától, aki végül engedelmesen – Malfoyhoz méltóan –
visszaballagott a szobájába Tinka kíséretében. Mikor a kisfiú eltűnt a szemük
elől, gúnyosan horkantott egyet.
– Meddig szeretnéd még babusgatni,
Astoria?! Ez annyira... annyira... – próbálta keresgélni a szavakat, a család
többi tagja azonban örömmel segített.
– Aranyos? – kérdezte Cissa.
– Kedves? – Így Draco.
– Anyás? – mosolygott Astoria.
– MERLIN SZERELMÉRE, MALFOYTALAN!
Lucius hitetlenkedve nézett végig az
állítólagos családján. A fia mosolygott. Mosolygott! Egy Malfoy! Ráadásul elámulva
nézte a felségét, mint aki nemcsak a tulajdonának tartaná...! Egy Malfoy!
Számára ez elfogadhatatlan volt. Ő bezzeg sosem nézte így Narcissát; ha tehette,
megkínozta engedetlenségéért, de nem nézte elragadva, elámulva.
Az idős férfit megdöbbentették ezek a
viselkedések, így csak vetett egy gyűlölködő pillantást Astoriára, jelezve a
nőnek, hogy nemcsak utálja, hanem gyűlöli is, aztán rámordult Narcissára.
– Cissa, indulunk!
– Máris? – csodálkozott az asszony. –
Hisz még csak két órája vagyunk itt. Szívem, te is tudod, hogy a normális
vendégek... – Elhalt a hangja, megpillantva férje gyilkos tekintetét. – Azonnal
indulunk – motyogta, majd felállt, hogy elbúcsúzzon fiától és menyétől.
– Már mentek? – erőltetett egy udvarias
mosolyt Draco. Miután megkapta a választ – egy morgást –, odalépett anyjához. –
Édesanyám, vigyázz magadra!
– Te is, fiam – paskolta meg Draco arcát
az asszony. Cissa ezek után Astoriát részesítette egy szeretetteljes ölelésben.
Lucius még csak időt sem pazarolt rájuk, hanem türelmetlenül toporgott a
kandalló előtt.
– Cissa! – kiáltotta.
– Jövök már, édesem!
Lucius végignézett a társaságon;
felesége addigra nagynehezen odaérkezett mellé, így már csak egy gúnyos
mondatra futotta a férfinak.
– Malfoyok szégyenei! – Majd hopp-porral
távozott. Narcissa szomorúan követte.
– Na, végre, hogy elmentek – sóhajtott
fel Draco. – Már nagyon elegem volt apámból.
Astoria csak hümmögött, majd ő is
felsóhajtott. Átölelte férjét, hogy biztosítsa szeretetéről, aztán lágy hangon
megkérdezte, Scorpiusszal mi lesz.
– Írok majd neki választ – mondta a
férfi. – Meg kell nyugtatnom, hogy nem haragszom rá... A Hollóhát végül is nem
olyan rossz... Legalább okos fiú lesz – mosolyodott el Draco.
– Az egyszer biztos.
– Okos lesz, mint az anyja – mosolygott
továbbra is a férfi, mire Astoria játékosan oldalba bökte.
– És mint Juliette – tette hozzá a nő.
– Igen – bólintott vonakodva. – És mint
Juliette.
** * **
Valahol, Godric's Hollow-ban, egy
takaros kis házban Harry Potter érdeklődve szemlélte középső gyermeke levelét.
Felesége, Ginevra Potter éppen akkor lépett be a szobába legkisebb gyerekükkel,
egyben egyetlen lányukkal, Lilyvel, mikor a férfi felnézett.
– Mi történt?
– APA! – Ginny kérdését elnyomta a
hatalmas sikoly, melyet a kis Lily produkált. Szinte visítva vetette magát
édesapjára, aki csak kacagott, majd mosolyogva ültette a térdére.
– Jól viselkedtél ma, kicsim? – kérdezte
Harry, aztán a feleségéhez fordulva válaszolt. – Albus levelet írt.
Az asszony kérdőn nézett férjére, de az
nem szándékozott választ adni. Túlságosan el volt foglalva, hogy meggyőzze Lilyt,
inkább menjen játszani, ugyanis a kislány, amint meghallotta, hogy bátyja írt,
mindenképpen el akarta olvasni a levelet. Hosszas győzködés árán – esti mese
Voldemort legyőzőjéről, A Kis Túlélőről – Lily elvonult játszani.
– Mardekáros lett?
Ginny kerek-perec rákérdezett, mikor
Harry még így sem válaszolt.
– Nem – nyögte a férfi.
– Hát akkor? Griffendéles? Hugrabugos? –
sorolta az asszony, de miután a férje megrázta a fejét, kikerekedett a szeme. –
Harry James Potter, most azonnal mondd meg, mi történt Albusszal!
A férfi elnevette magát, majd
megcsókolta feleségét. Ginny bosszúsan ráncolta össze a homlokát, és fintorogva
kérdezte meg, mi ennyire mulatságos.
– Nem hagytál ki egy házat a
felsorolásból, édes? – pislogott ártatlanul Harry. Felesége szeme még jobban
elkerekedett, mikor rájött a megoldásra.
– Hollóhát?
Harry bólintott, majd egyszer csak azon
kapta magát, hogy Ginnyt tartja a karjai között, és az asszony sír.
– Gin, Gin, a Hollóhát nem olyan rossz –
próbálta vigasztalni.
– Tudom! Nem is azért sírok...
– Hát akkor? – értetlenkedett a férfi.
Tudta, hogy soha sem fogja megérteni a nőket...
– Az én eszes kisfiam! – kiáltotta az
asszony, majd a kandalló felé indult.
– Ginny? Most meg hová mész?
– Harry James Potter! – csattant fel a
nő. – Csak nem hitted, hogy nem mesélem el anyáméknak?! – S zöld lángok
kíséretében távozott.
Harry megcsóválta a fejét; ezek után
biztos volt benne, hogy nem érti a nőket. Még akkor is a fejét csóválta, mikor
imádott keresztfia, Teddy Lupin beköszönt.
– Keresztapa!
A rikítóan türkizkék hajú Teddynek szív
alakú arca volt, tekintete pedig olyan volt, akár a borostyán. Boldogan
mosolyodott el, meglátva Harryt.
– Teddy – köszöntötte Harry.
– Na, mi újság itthon? – érdeklődött
vidáman, miközben szétnézett a nappaliban.
– Albus hollóhátas lett – sóhajtotta
Harry –, és Ginny elsírta magát, hogy milyen eszes fia van... Mintha csak az
övé lenne! – tette hozzá duzzogva.
Teddy döbbenten rogyott le az egyik
székre, néhány perc múlva aztán már úgy vigyorgott, mint a vadalma; madarat
lehetett volna vele fogatni, annyira boldognak látszott.
– Te meg mit vigyorogsz? – morrant rá az
idősebbik morcosan. Teddy még jobban elvigyorodott, majd megpaskolta
keresztapja arcát.
– Ó, először is nagyon nevetséges vagy a
műduzzogással, Harry. Másodszor, Victoire végre boldog lett!
– Miért? – csodálkozott a férfi, eltekintve
a műduzzogásos beszédtől.
– Van egy sorstársa!
Most már Harry is csatlakozott a vigyorhoz;
egyszerre nevették el magukat. Mire Ginevra Potter hazaérkezett anyjától, két
nevető férfit talált a nappaliban. A vörös hajú asszony megrázta a fejét, és
motyogott valami olyasmit, hogy már megint rájuk jött az öt perc; végül
megragadta az előbukkanó Lily kezét, majd a konyhába vezette kislányát.
** * **
Abban a percben a Roxfortban Albus
Perselus Potter belépett a Nagyterembe; boldogan, mosolyogva foglalta el helyét
a Hollóhát asztalánál, Mary és John között. Vele szemben Victoire ült le
egyenes háttal, tökéletes testtartással, és széles mosolyt villantott
unokatestvérére.
– Jó reggelt, Albus! – üdvözölte. A
smaragdszemű fiú viszonozta a köszöntést, hogy aztán érdeklődve nézzen Scorpius
Malfoyra, aki Victoire mellett helyezkedett el.
– Potter, Weasley, Jackson, White –
bólintott mindegyiknek. Albus csak biccentett.
– Ezt figyeljétek!
Mary izgatottan kezdett fészkelődni;
Neville professzor tűnt fel az ajtónál, kezében az órarendekkel, mellette pedig
az igencsak bosszús Friccsel, aki még mindig nem ment nyugdíjba. Albus
észrevette, hogy a griffendéleseknél Jamesnek eléggé vidám az arca, így
odahajolt Maryhez.
– Kezdődik – suttogta bele a lány
fülébe. A lány kétkedve nézett rá, de azért továbbra figyelt engedelmesen.
Amint Argus Frics elhaladt a
griffendélesek asztala előtt, minden irányból támadás érte. Az idős gondnokot
beterítette egy azonosítatlan massza, ami ocsmány, zöld színű volt. Persze
Fricset ez nem tántorította el a tervétől, amit véghez akart vinni, helyette
egy kicsit megcserélte. Ördögi vigyorral indult el a griffendélesek felé,
pontosabban James Potterhez, aki csak egy flegma mosolyt villantott.
– Most megvagy, Potter! – kiabálta, mikor
végre odaért a fiú mellé, majd fülön csípte. – Megyünk az igazgatónőhöz!
Megyünk, bizony! Ezt nem úszod meg szárazon, kölyök!
– Valóban? – pislogott az említett, majd
észrevéve öccsét, kacsintott egyet. – Szerintem inkább maga nem ússza meg
szárazon – vigyorgott –, megint –
tette hozzá elgondolkozva. Aztán hirtelen kiáltott fel:
– Vigyázz, kész, tűz! Repül a macska!
A gondnok követte James tekintetét; egy
barna folt repült feléjük, majd a távolból egy morgós hang hallatszott:
– A fene, elhibáztam! – James ledöbbenve
nézte a feléjük tartó macskát, mert az nem... – Repül Mrs. Norris! Tűz! –
folytatta a morgós hang, majd a barna folt után még egy érkezett, egy szürke
folt.
A barna macska pont Frics arcába repült,
akárcsak Mrs. Norris, aki egy kicsit késett. Abban a percben Frics felüvöltött:
a barna macska elkezdte veszettül karmolni az arcát. Életében először a gondnok
utálta a macskákat. Lerángatta magáról szegénykét, és elhajította a terem
túloldalára. S ekkor...
– KATE!
Mindenki Mary Jacksonra tekintett, aki
velőtrázóan felsikoltott, hogy aztán egyből felpattanjon és a barna macskához
fusson. Miután megbizonyosodott róla, hogy Kate-nek – senki sem tudja, hogyan –
kutyabaja, előhúzta a pálcáját, és lassan, villámló szemekkel a reszkető Frics
felé indult.
James Potter vigyorogva szemlélte az
eseményeket, Albus viszont inkább döbbenten. Nem hitte volna, hogy Mary ilyen
veszélyes tud lenni; a lány már a harmadik átkát küldte a gondnok felé, pedig
még meg sem tanultak varázsolni. Mary profi volt.
– Döbbenet – suttogta a smaragdszemű
fiú.
Pár perccel később azonban véget ért a
mulatság. Befutott McGalagony, aki „rendet teremtett”:
– Longbottom professzor, mélységesen meg
vagyok döbbenve – krákogta az igazgatónő.
– De miért? – értetlenkedett a professzor.
– Nem csináltam semmit!
– Hát pont ezért! – csattant fel
McGalagony, majd kiosztott két hét büntetőmunkát James Potternek és Lucy
Weasleynek – Lucy volt a másik segítőtárs –, levont húsz pontot a
Griffendéltől, húsz ponttal jutalmazta a Hollóhátat Mary átkai miatt, de egy
hét büntetőmunkára küldte lányt Frics szétátkozása miatt. Emellett elküldte
Fricset nyaralni két hétre, hogy „regenerálódjon” és kipihenje fáradalmait.
Ezek után csendben telt el a reggelizés.
Albus még az első órájukon is – átváltoztatástanon – hallotta, hogy McGalagony
professzor döbbenten motyog:
– Döbbenet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése