2016. október 28., péntek

Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 5. fejezet

5. fejezet

Kate

– Talán halláskárosult, Mr. Potter? Vagy ismételjem meg a kérdésem? – kérdezte gúnyosan Cornaro professzor.
Albus megkövülten állt a helyén; lesütötte a szemét, és megpróbált nem felnézni a tanárnőre. Érezte, ahogy szívverődése felgyorsult, és fogalma sem volt, hogyan vághatná ki magukat a szorult helyzetből. Hiába járt az agya, semmi sem jutott az eszébe. Cornaro professzor nagyszerű tanár volt, ráadásul valamennyire még azokat is kedvelte, akik nem a házát gazdagították, mégis értettek a bájitalokhoz, azonban ki nem állhatta a szabályszegőket. Már a tanév elején bemutatkozott, Jamest előszeretettel küldte büntetőmunkára. Albus nyelt egyet, ahogy erre gondolt. Miután még mindig nem volt hajlandó megszólalni, Marynek kellett megböknie, hogy végre válaszoljon a kérdésre.
– Professzor... – dadogta elvörösödve, mire Cornaro felvonta a szemöldökét.
– Gratulálok, Potter úr – gúnyolódott. – Ki tudja még nyögni ma, hogy mégis mit keres itt?
– Itt? – nézett nagyot kábultan Albus.
– Igen, itt, Mr. Potter! – csattant fel türelmetlenül a tanárnő. – Figyel maga egyáltalán?!
Mary sóhajtva vette a kezébe a gyeplőt. Rájöhetett, hogyha Albusra hagyja a magyarázkodást, biztos, hogy holnaputánig ott állnak, így hát elpirulva fogott bele a rögtönzött hazugságba.
– Tudja, professzor – kezdte tisztelettudóan, kedves mosollyal az arcán –, mi egy nagyon fontos házi feladatot kaptunk mágiatörténelemből; a feladat arról szólt, hogy a négy őselemről írjunk ötven centis esszét. Nagyon szerettünk volna jó jegyeket, hiszen tudja, a Hollóhátban ez nem is kérdéses, nem engedhetjük meg maguknak, hogy a kiválónál alacsonyabbat kapjunk, ezért Al felvetette, hogy miért nem nézünk körül a Zárolt Részbe, hátha ott találunk valamit az őselemekről. Tudjuk jól, hogy hatalmas hibát követtünk el… De már kimerítettük a könyvtárt… És tudjuk, hogy ehhez a kis kutatáshoz szükséges lett volna egy tanár engedélye, de ha nem cselekedtünk volna azonnal, kifutottunk volna az időből! Így kerültünk ide, Cornaro professzor! Kérem, ne büntessen meg minket annyira! – Lehajtotta a fejét, és igyekezett úgy viselekedni, mintha mélységesen bántaná, hogy szabályt szegtek. Mindezt annyira jól adta elő, hogy Albus egy pillanatra – még úgy is, hogy tudta, semmi sem igaz belőle – elhitte a történetet, ráadásul meg mert volna rá esküdni, hogy Mary szeme sarkában mintha egy könnycsepp csillogott volna.
Amorette érdeklődve hallgatta őket végig, arckifejezéséből nem lehetett kikövetkeztetni, hogy mire gondol, mennyit hiszel el belőle; a végén aprót biccentett a fejével, jelezvén, megértette, mi vezetett odáig, hogy tiltott területre merészkedjen, aztán sóhajtott egyet. Szája szegletében halvány mosoly bujkált, amikor megszólalt:
– Nagyon megható történet, Miss Jackson – jelentette ki –, azonban remélem, holnapra is ennyire megható lesz, miután beszéltem az új tanár úrral, aki nem mellesleg a férjem – szúrta oda, mire Mary egyből kapcsolt; elmosolyodva bizonygatta igazát. Az asszony hümmögött egy sort, majd így szólt: – Mutassa a könyvet, Potter!
– Mégis miért, tanárnő? – kérdezett közbe a lány. Amorette felnevetett.
– Csak nem hitte, Jackson, hogy megtarthatják? – Mary elsápadására a tanárnő még jobban nevetni kezdett. – Ez nagyon aranyos, kisasszony, de nem! A tiltott móka mindig is tiltott móka marad! A szabály az szabály, engem is kötelez, nemcsak magukat, úgyhogy ha megkérhetném, a könyvet, Potter úr!
Albus, aki időközben magához tért döbbentéből, kelletlenül nyújtotta át a kért kötetet, mely a négyes számára kincset ért. Amorette egy pillantást vetett a könyvre, majd látványosan elakadt a lélegzete. A gyerekek tanácstalanul néztek össze; egyikük sem értette, mi történhetett.
– Ezt megtartom! – mondta végül ellentmondást nem tűrő hangon Cornaro professzor. A két hollóhátas közül egyik sem mert tiltakozni. – Most pedig beszélhetünk a tilosban járásról – vigyorodott el gonoszan a nő.
– De mi nem...
– Mr. Potter, így is nagy bajban van, ne próbálja nekem azt hazudni, hogy nem járt tilosban! Itt áll az orrom előtt, ráadásul Miss Jackson is kifejtette már, hogyan kellett volna eljárniuk! – kiabált rá Amorette, amikor a fiú tiltakozni akart volna.
Albus belátta, hogy a tanárnőnek igaza van; semmi értelme nem volt tovább tagadnia. Szomorú szemekkel, de végighallgatta a professzort, majd várta, mit kapnak büntetésként.
– Két hét büntetőmunka Mr. Potternek, Miss Jacksonnak, Mr. White-nak és Mr. Malfoynak – jelentette ki Amorette, majd meglátva a két gyermek értetlen tekintetét, sóhajtva folytatta. –Összefutottam Mr. White-tal, aki igencsak lelkesen próbált meggyőzni arról, hogy szerelmes belém, továbbá hadovált valamit Mr. Malfoyról – magyarázta az asszony. – Tehát mindannyian büntetőmunkát kapnak, mellesleg harminc pont a Hollóháttól, mert kihágáson kaptam magukat.
Mary a tenyerébe temette az arcát, elpirulva a szégyentől, hogy ennyire rosszul sült el az akciójuk, a smaragdszemű fiút viszont inkább sokkal jobban érdekelte az, hogy Mrs. Amorette Cornaro mit keresett éjnek évadján a könyvtár Zárolt Részében; mert hogy nem miattuk ment oda, abban biztos volt.
– Most pedig visszakísérem magukat a hálókörletükbe, de ne aggódjanak, Flitwick professzor hallani fog erről az ügyről!
A két gyerek lehajtott fejjel követte Cornaro professzort, aki magabiztosan hagyta maga mögött a könyvtárat. A lány még gyorsan odasúgta Alnak, hogy ezt jól megcsinálták. Albus biztos volt benne, hogy holnapra az összes háztársuk gyűlölködve néz majd rájuk, mert miattuk a Hollóhát az igencsak nehezen megszerzett pontjait elvesztette.
Amikor megérkeztek a sas formájú kopogtatóhoz, a professzor könnyedén válaszolta meg a feltett kérdést, majd beengedte a két gyereket. Búcsúzásul még hozzáfűzte, hogy a büntetőmunkát holnap este hatkor kezdik, és várja a lakosztályánál őket.
– Na, mi történt? – tette fel a kérdést Scorpius, mikor Mary és Al beballagtak a hálóterembe. John már ott ült az ágyán, és bűntudatosan nézett rájuk.
– Ne haragudjatok – mondta. – Megpróbáltam feltartóztatni, mikor észrevettem, hogy a könyvtár felé tart! – védekezett, ám Mary rögvest letorkolta.
– Ja, hogy letérdeltél elé, és bevallottad az iránta érzett szerelmedet, majd hadováltál valamit Scorpról, tényleg zseniális húzás volt! Nagyon jól csináltad! – kiabálta. Az arca vöröslött a szégyentől, barátja viszont csak bólogatott, majd közölte, hogy tényleg nem a legjobb módon csinálta. – Egyébként a házunk harminc pontot vesztett, és megyünk mindannyian két hét büntetőmunkára; holnap hatkor kezdünk – tette még hozzá valamivel nyugodtabban csengő hangon.
A két fiú összenézett; egyszerre sóhajtottak fel. Nem tudták elképzelni, mit fognak kapni a szüleiktől, hogy összeszedtek egy kéthetes büntetőmunkát. Scorpius végül felnézett rájuk, és így szólt:
– Remek, de inkább azt mondjátok, találtatok valamit, ami a tűzmágusokról szól?
Albus egyből élénkebb lett; a többiek is izgatottan figyelték a fiút.
– Azt hiszem, tudom, ki az áruló – mondta, mire mindenki leblokkolt.
– Kicsoda?
– Hogy jöttél rá?
– Miből gondolod? – záporoztak a kérdések; a három gyerek kérdőn nézett Albusra.
A fiú mély levegőt vett, mielőtt belekezdett a meséjébe.          
– Szerintem Amorette Cornaro volt az a nő, aki kimenekítette a társait – jelentette ki. – Mary, John, emlékeztek, mit kérdezett az áruló? – Megvárta, hogy társai bólintsanak, azután folytatta. – Kit keres a két csuklyás? Az utolsó tűzmágust. Ma éjjel Amorette a tiltott könyvekhez tartott, ez egyértelmű, nem?
– Igen – felelte elgondolkozva John –, de ebből még nem lehet tudni, hogy ő az áruló.
Albus a fejét rázta. Számára már minden összeállt és már mindent értett. Most már csak a barátait kellett meggyőznie az igazáról.
– Amorette elkapott minket – mondta –, ám leginkább az érdekelte, mit találtunk meg.
Mary döbbenten nézett föl rá; a fiú szinte látta, hogy állt össze neki is a kép. A lány izgatottan támasztotta meg a könyékét a combján, úgy folytatta helyette az elméletét.
– Albus megtalálta a könyvet, ami a négy őselemről szól, köztük a tűzről. Az utolsó bejegyzés a tűznél a tűzmágia volt, igaz? – A fiú biccentett. – Mikor Amorette elolvasta, látványosan elakadt a lélegzete, majd egyből közölte, hogy megtartja a könyvet! – kiáltott fel. – A tanárok ilyenkor visszateszik a helyére a könyvet, nem megtartják!
A két fiú is megvilágosodott már; Scorp vette át a szót.
– A könyvet akarta; ő is ezért ment oda... Most már minden világos!
– Amorette az utolsó tűzmágust keresi, hogy kiszolgáltassa annak a Mesternek – fejezte be Albus, aztán előre hajolva suttogóra fogta a szavát. – Most már mindent értek. Apa azért volt ideges az utóbbi napokban, mert valaki átvette Tom Denem helyét. Ez a valaki a Mesternek hívja magát; összegyűjtötte a halálfalókat, és valamiért nagyon keresi az utolsó tűzmágust. Csak azt nem értem, hogy miért…
Mary megcsóválta a fejét, mikor látta, hogy mindhárom fiú gondolkodik. Ő már tudta a választ.
– Gondoljatok bele – mondta –, mennyire veszélyes a tűz. Csak úgy általánosan. Szerintetek, mekkora hatalma van egy olyan varázslónak avagy boszorkánynak, aki irányítani is tudja? – nézett végig a többieken. – Rengeteg, ezért keresi a Mester. Bizonyára fél a konkurenciától!
– Ez a Mester sokkal jobb Voldemortnál – borzongott meg Scorpius. – Mintha megfontoltabb lenne, eszesebb... Nem csoda, hogy Cornaro segít neki!
Albus úgy ült fel, mint akit áramütés ért. Felvonta a szemöldökét, ahogy gondolkodott. A fiú tudta, hogy Scorp kezelte a Tekergők Térképét, de akkor hogyhogy nem szúrta ki Cornarót? Hogy nem indult el figyelmeztetni őket? Miért nem szólt nekik vagy jelzett a galleonokkal, amit Mary osztott ki az egyik szünetben nekik?
A csapat ugyanis megbeszélte, hogy alkalmazzák Hermione nénikéjük ötletét. Megkérték Victoire-t, hogy bűvölje meg a négy aranygalleont, hogy tudják egymást értesíteni. A bűbáj működött, hiszen kipróbálták, ám akkor miért nem értesítette őket Scorpius?
– Te, Scorp – kezdett bele Albus –, miért nem szóltál, hogy közeledik Cornaro?
Az ifjú Malfoy falfehér lett, majd akadozva szólalt meg.
– Nem tudom... Nem emlékszem... Albus! – kiáltott fel hirtelen. – Az a nő nem az, akinek mutatja magát!
– Miről beszélsz, Malfoy? – ráncolta össze a homlokát John.
– Nem Amorette Cornaro a neve... Emlékszem, hogy ránéztem a térképre, és kikerekedett a szemem... Valaki más volt Amorette helyett, de nem emlékszem, ki – dadogott a fiú.
– Felejtésátok – bólintott Albus, majd gyorsan elővette a térképét. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
A térkép e szavak hallatára kinyílt; megjelentek rajta a jól ismert szavak és vonalak. Feltűnt a négy tekergő neve: Ágas, Tapmancs, Holdsáp és Féregfark. Al idegesen futotta át a térképet, hogy megkeresse az illetőt, de csalódnia kellett: a pergamenlap világosan hirdette Amorette Cornaro nevét.
– Ezt nem értem – mormolta, Mary viszont egyből rávágta a választ.
– Zagyváló átok. Cornaro nem akarja, hogy megtudjuk, ki is ő valójában.
– Okos – mondta John.
A lány és a két fiú Alra nézett, aki már megint máshol járt. Bosszúsan ráncolta össze a homlokát, ahogy azt a nevet figyelte a megviselt térképen. Mary óvatosan érintette meg a fiú karját.
– Minden rendben? Albus?
A fiú hosszú ideig nem válaszolt; mikor felnézett, a szeme tele volt érzelemmel. Albus először Maryhez fordult; a tekintete őszinte volt és kíváncsi.
– Mary, miért véded annyira Kate-et?
A lány szeme elkerekedett; először elvörösödött, majd elsápadt. Albus már tudta a választ, de azért így szólt:
– Kérlek, avass be minket is, kicsoda igazából Kate!
– Albus... Én...
– Az igazat, Mary! – pirított rá a fiú, majd John és Scorp felé fordult, és megmutatta a térképet.
A két fiú lélegzet-visszafojtva meredt a térképre; az említett Kate éppen akkor sétált be a hálószobába. Albus gyorsan cselekedett, mikor látta, hogy a macska leblokkol, meglátva a döbbent tekinteteket. Leugrott az ágyáról, és Kate után kapott. Éppen idejében fogta meg a barna macskát, majd szorosan magához ölelve visszatelepedett az ágyra. Kate reszketett a fiú ölében, de világító szeme a térképre fókuszált, mintha olvasni tudta. A térkép világosan hirdette, hogy Albus Perselus Potter ölében ott ül Kate M.
– Ki vagy te, Kate M.? – mosolygott a macskára Albus. – Mutasd magad!
Abban a percben, amint a fiú utolsó mondata is elhalt, kékesfehér fény vonta körbe a barna macskát, aki egy pillanatra a levegőbe emelkedett, majd lassan változni kezdett. A teste megnőtt, eltűnt róla a szőr; barna fürtök vonták körbe pirospozsgás arcát, a világító szempár helyett pedig kedves, zöldes-barna szemek néztek vissza a gyerekekre.
A velük egyidősnek tűnő lány elmosolyodott, és kiszökkent a meglepett Potter-fiú öléből. Macskásan nyújtózkodott egyet, aztán körbenézett, és halkan, dallamos hangon megszólalt:
– Ez már hiányzott. Teljesen elgémberedtek az izmaim.
A fiúk sokkosan néztek a lányra, aki még mindig mosolyogva Mary Jackson felé fordult, és csendesen így szólt:
– Legközelebb, légy szíves, ne engedj a drága bájitaltanárnőd közelébe – sziszegte. – Az a bolond nőszemély bezárt egy ketrecbe, és valami veszélyről hadovált. Alig bírtam kiszabadulni.
– Cornaro? – szisszent fel Albus, majd megragadta a lány karját. – Mit tudsz róla? Egyáltalán, ki vagy te?
– A nevem Kate M. – mondta a macskalány. – Hogy ki vagyok Én? Arra jómagam is kíváncsi vagyok. – Elhallgatott, hogy pár másodperc elteltével könnyedén folytassa. – Hogy mit tudok Cornaróról? Csak annyit, hogy halálfaló, és hogy a teljes neve Amorette Lily Jufson. A férje így szólította...
– Megmondtam neked, hogy ne változz vissza, Kate! – tért magához Mary. A lány dühtől szikrázó szemekkel nézett a macskalányra. – Megígérted anyámnak, hogy többet nem... Miért?!
Kate vállat vont, majd leült Albus mellé.
– Az ifjú Potter-fiú kérte... Mutasd meg magad! Én pedig megmutattam – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.
– Nem kellett volna! – nyelvelt vissza a lány, de Kate ismét csak a vállát vonogatta. Mary dühösen fintorgott egyet. – Anyának ez nem fog tetszeni – mormogta halkan, és tovább motyogott valamit az ígéretekről, amiket egyesek nem tartottak be.
– Elnézést, hogy közbeszólok – szólalt meg Scorpius –, de esetleg arra nem akartok választ kapni, hogy ööö... Kate miért is volt macska, és… öööö, hány évet élt?
– Tizenegy – húzta ki magát büszkén az említett, hogy aztán Maryre függessze tekintetét.
A lány sóhajtott; tudta, hogy nem fogja megúszni a kérdésáradatot, így egyből belefogott a magyarázatba. Jobb előbb túlesni rajta.
– Igazából nem tudom, miért – vallotta be, és hangjából őszinteség csendült ki. – Tavaly nyáron, késő este éppen vízért indultam le a konyhába, mikor meghallottam egy lány hangját. A lány hangja után pedig az anyámét, aki nagyon győzködte azt a lányt – mesélte. – Szólítottam, hogy „Anya?”, majd benyitottam hozzájuk. A szobában senki sem tartózkodott anyán és a macskánkon, Kate-en kívül – akadt el egy pillanatra Mary. – Kérdőre vontam anyut, aki előbb visszaváltoztatta Kate-et, majd elmesélte, hogy Kate egy macskalány. Az a nő, aki itt hagyta, elvégzett rajta egy varázslatot, miszerint amikor kedve tartja, át tud változni macskává.
– Animágia – mondta Albus –, tudjuk.
– Nem – rázta meg ekkor a fejét Mary mindenki nagy döbbentére. – Aki animágus, az akar lenni, nem lehet kötelezni senkit. Ez a varázslat megvédi Kate-et bármitől; Kate csecsemőkora óta át tud változni macskává. Ez minden, csak nem animágia – tette még hozzá.
– És mi történt ezután? – sürgette a lányt John. – Mit mesélt még Mrs. Jackson?
Mary halkan sóhajtott, majd folytatta.
– Anya megesketett minket, Kate-et meg engem, hogy vigyázunk egymásra, és hogy Kate nem változik át, csak ha nagyon muszáj. De valaki ezt nem tartotta be – intett a macskalány felé, aki elvigyorodott e szavak hallatán.
Albus izgatottan nézett a barátaira, akik kíváncsian figyelték őt; tudták, hogy megint valami ötlete támadt. A macskalány felé fordult, elmélkedő arccal mérte végig.
– Ugye azt mondtad, Kate, hogy Cornaro elkapott és bezárt egy ketrecbe, igaz?
– Igen, de ez miért lényeges, Potter?
– Mi van, ha Cornaro azért kapta el Kate-et, mert tudta, hogy nem macska? – kérdezte a fiú, miközben a barátai érdeklődve hallgatták. Albus folytatta:
– Mi van, ha Kate az utolsó tűzmágus?
A hatás drámai volt. Mary levegőt kapkodva felsikoltott; John leesett az ágyról döbbentében, ellenben Scorpiusszal, aki hümmögve bólogatott. Albus személy szerint a macskalány reakcióját figyelte, de csalódnia kellett. Kate értetlenkedve nézte őket, mint aki semmit sem ért.
– Hogy mi vagyok?
– Tűzmágus – mondta Al. – Irányítani tudod a tüzet.
Kate megrázta fürtös fejét.
– Nem lehetek az, Potter – sóhajtotta. – Világéletemben féltem a tűztől. Sajnálom, de nem én vagyok az, akit kerestek.
– Biztos? – vonta föl a szemöldökét Scorpius. – Nem lehet, hogy még nem fedezted fel a képességed?
A lány ismét megrázta a fejét.
– Biztos. A tűzmágiát érzi az ember. Tudja, hogy különleges, de én... semmit nem érzek – magyarázta akadozva.
A négyes összenézett; végül John szólalt meg először, tanácstalanul.
– Akkor most mit csinálunk? – Albus gyorsan Kate felé fordult, és elmesélte neki a halálfalós incidenst, az utolsó tűzmágust, Cornaro furcsa viselkedését és hogy a könyvet Cornaro magával vitte.
– Talán visszalophatnánk – vetette fel Scorpius, de Mary egyből legyintett.
– Ha nem sikerült a betörés a könyvtárba, hogy sikerülne egy tanárhoz?
– Ha olyan okos vagy, akkor mondd meg te! – emelte fel a hangját a tejfölszőke hajú fiú.
– Meg is mondom! – vágott vissza Mary. – Albus holnap ír az apjának, és megkérdezi, mit tud a tűzmágiáról meg a halálfalókról! Talán Mr. Potter tud nekünk segíteni, de én is írok anyámnak, hátha ő is tud valamit mondani – magyarázta.
John és Al egyszerre sóhajtottak fel, meghallva a tervet. Kate csendben hallgatott, míg Scorpius dühösen meredt a lányra. Végül fintorogva válaszolt neki.
– Ez aztán az ötlet! És ha nem tudnak semmit?
– Muszáj mindig kifogásokat keresned? – Mary hangján rendesen érződött, hogy még Scorpnál is dühösebb.
– Muszáj. Tehát mi erre a válaszod, Észlány?
Az említett duzzogva fordított hátat, de pár perc elteltével halkan megszólalt, hogy választ adjon a fiúnak.
– Mi nem tudunk betörni – szögezte le. – Mondjuk másnak miért ne sikerülhetne?
– Kire gondolsz? – szólt közbe Albus. – Csak nem...
– De – felelte Mary. – Kénytelenek vagyunk James Sirius Potter segítségét kérni!
– Ez mind rendben, de hogy jövök én a képbe? – szólalt meg Kate. Marynek erre is volt válasza.
– Segíteni fogsz nekünk! Cornaro valamiért rád vadászik, úgyhogy te leszel majd a csali.
A lánynak elkerekedett a szeme, azonban mivel ismerte Maryt, úgy gondolta, jobb, ha nem tiltakozik. Mary ugyanis mindig elérte, amit akart, és senki sem állíthatta meg.
– Rendben – jelentette ki Kate. – Segítek nektek, de jobb, ha most visszaváltozok macskává, ugyanis hiába horkol ennyire az a két fiú – intett Simon és Josh felé –, biztos mindjárt felébrednek.
Megvárta, hogy mindenki igennel válaszoljon, majd szorosan lehunyta a szemét. Az átváltozás teljesen olyan volt, mint az animágiánál. Kate lassan összement, kisebb lett, szőrös; nem sokkal később pedig egy világító szemű, barna macska állt a helyén.
– Jól van – bólintott Mary. – Én megyek és lefekszem; majd holnap még beszélünk! – mondta. A három fiú biccentett a lánynak, aki lekászálódott az ágyáról. – Jó éjszakát! Gyere, Kate! – hívta a macskalányt.
– Jó éjt, lányok – köszöntek el a fiúk is.
Miután Maryék távoztak, Albus, Scorpius és John is elköszöntek egymástól, majd lefeküdni készülődtek. Albus Perselus Potter sóhajtva húzta be a függönyt. Tudta, hogy most elkezdődött egy kaland, amiben neki is részt kell vennie, mert ez a Potterek átka.
Esküszöm, hogy megtalállak – gondolta, mielőtt elaludt. – Megtalállak, bárhol is vagy, utolsó tűzmágus!

S nem sejtette, hogy abban a percben, amint ezt kigondolta, az utolsó tűzmágus aggódva hunyta le szemét, reménykedve, hogy egy darabig békében fog élni. Reménykedve, hogy a Mester nem talál rá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése