3.
fejezet
Különös
dolgok
Albus most már teljesen biztos volt
benne, hogy tévedett. Egyszerűen maga is képtelenségnek tartotta, hogy normális
tanéve lehet. Tudhatta volna, hogy James első akciója csak a kezdet volt.
Lassan egy hónapja járt a Roxfortba, így végre rájöhetett, hogy bátyja mellett
az elkövetkezendő hat esztendő – mert sajnos arra kényszerültek, hogy annyit
kell eltölteniük egymás társaságában – borzalmas lesz, ráadásul ezt rontotta,
hogy Mary – miután James és Lucy kockáztatták imádott kiscicája életét – teljesen
bepipult.
Igazából hiába gondolkodott, nem tudta
felidézni, mikor kezdődött el minden. Talán akkor, amikor James nagy vigyorogva
elsétált mellettük, és tett egy megjegyzést Kate-re, mire Mary úgy felhúzta
magát, hogy megátkozta? Talán, Albus viszont
inkább úgy sejtette, hogy már azzal elkezdődött, hogy úgy döntött, otthagyja
Rose-t és keres egy másik kupét, mert akkor nem barátkozott volna össze Maryvel
és Johnnal, ahogy egykor az apja Ron bácsival és Hermione nénivel.
Mindenesetre Mary és James, amikor csak
tehették, párbajoztak. Kiderült, hogy Mary teljesen profi volt Sötét
Varázslatok Kivédéséből, akárcsak a Potter-testvérek, akik olyan felmenőkkel
büszkélkedhettek, mint a Kiválasztott-apa, illetve édesanyjuk, Ginny Weasley, a
legjobb rémdenevér-rontást előidőző boszorkány. Hermione Granger – a Roxfort
legjobb tanulója, James keresztanyja –, James Potter – a Roxfort egyik
legtehetségesebb diákja, egyben csínytevője – és persze a gyönyörű Lily Evans –
páratlan tudással rendelkezett, továbbá egyike volt a legjobb bájitalfőzőknek,
ezek mellett pedig legalább annyira tehetségesnek tartották, mint James Pottert.
Mary és James párbajozásainak
következménye általában az volt, hogy vagy az egyikük, vagy a másikuk, vagy mindketten
a gyengélkedőn kötöttek ki, ilyenkor pedig Albusék meglátogatották őket, hogy
előadják szentbeszédüket, elmondják a jókívánságaikat, elhozzák a házi
feladatokat, majd ezeket letudtván sietve távozzanak. Ez utóbbi különösen akkor
volt jelentős, ha mindkét jómadár a gyengélkedőre került, ugyanis annyira nem
állhatták egymást, hogy tőlük zengett az egész helyiség. Ha nem kerültek a
javasasszony felügyelete alá, akkor pedig Mrs. Potter és Mrs. Jackson
üvöltözték ki magukat a Nagyteremben, természetesen Rivalló keretében, hogy már
megint jogosan büntetőmunkát
kaptak.
Albus tehát meg sem lepődött, mikor
kiért a parkba, és azt látta, hogy egyetlen bátyja éppen egy igencsak dühös
Maryvel áll szemben. Siralmas helyezete ellenére arcáról nem tudta levakarni a
széles vigyort, amivel még jobban felbosszantotta a lányt.
Al felsóhajtott; megrázta a fejét, aztán
megszaporázta lépteit, hogy mielőbb a helyszínre siessen. Tudta, hogy percek
kérdése és a két fiatalt ismerve biztosan
elszabadul a pokol.
– …és komolyan mondom, nagyon idegesítő
az a dög, én a helyedben rég kidobtam volna az ablakon – magyarázta éppen James
lelkesen, mikor Albus odaért hozzájuk. Annak a „dögnek” a gazdája persze
mindezt egy cseppet sem díjazta, így mielőtt Albus akárcsak annyit mondhatott
volna, hogy „Ne!”, Mary előrántotta a
pálcáját.
– Ó, te öntelt, beképzelt alak! –
visított fel, majd célba vette Jamest.
– Csak nem párbajozni készültök? –
szakította félbe őket egy határozott hang.
Albus még sosem örült ennyire Victoire-nak.
Az ezüstszőke, kecses lány karba tett kézzel állt tőlük pár méterre, érdeklődő
arckifejezéssel.
– Most komolyan, srácok! Ennyire
utáljátok egymást? – kérdezte végül.
A két fiatal összenézett, majd mindenki
legnagyobb döbbentére heves fejrázásba kezdtek. Végül James volt az, aki
vonakodva bár, de előadta a történetüket.
– Mi nem utáljuk egymást, Vic – rázta
meg a fejét ismét –, éppen ellenkezőleg! Jó barátok vagyunk, csak imádjuk
egymást piszkálni. Bár igaz, hogy eleinte Mary nem kedvelt, mert kockáztattam
Kate életét, de utána rájött, hogy nagyon jól párbajozok, így mondjuk úgy,
direkt bosszantjuk egymást, hogy összemérhessük az erőinket.
– Ez így van, Victoire – mondta Mary is
kedvesen. – A Potter-testvérek párbajoznak a legjobban az egész iskolában, és
amióta az anyukám megtanított a legalapvetőbb, ám nehezebb szintű
pálcamozdulatokra, ki akartam próbálni, mire vagyok képes.
– Rendben, de ez akkor sem mentség,
gyerekek – nevette el magát a szőke hajú lány. – Sajnos büntetőmunkára kell
küldjelek benneteket, különben mi értelme volna a prefektusi és iskolaelsői
kinevezésemnek?
James lebiggyesztette az ajkát, majd
látványosan fintorogni kezdett. Halkan valami olyasmit morgott, hogy „És te nevezed magadat az unokatestvéremnek?”,
hangosan viszont csak annyit mondott, hogy „Köszi,
Vic…”.
– Ne haragudjatok – fordult Mary eközben
Albushoz és az éppen akkor érkező Johnhoz. – Tudom, azt hittétek, egy utálatos
liba vagyok, aki most vérig sértődött, de ez nem igaz.
– Ugyan már, hisz tök jó, ahogy
párbajozol. Bár egyszer megnéznélek Albusszal is... Áú!
Az említett oldalba bökte Johnt, így az
inkább nem folytatta tovább. Az ifjú Potter elmosolyodva felelt a lánynak:
– Csak azt nem értem, anyukád miért
tanított meg ennyire jól párbajozni – bökte ki végül. Mary lesütötte a szemét,
úgy válaszolt.
– Az anyám évfolyamtársa volt a te
édesanyádnak. Ott volt a Roxforti Csatában; ott volt, amikor az apád megölte
Voldemortot.
Albus most már mindent értett. Mr. és
Mrs. Jackson bizonyára ugyanattól félt, amitől az apja, Harry Potter. Egy
gonoszt már legyőztek, de a világban számtalan másik van, és csak idő kérdése,
mikor mutatkozik meg, s ha mégis eljön, akkor jól fog fogni ez az extra tudás;
talán éppen a győzelmüket segíti majd.
– Menjünk bájitaltanra – mondta végül,
felpillantva a barátaira. Egyikük sem viszakozott.
A Roxforti Csata után pár évvel Horatius
Lumpsluck végleg nyugdíjba ment – körülbelül akkor, amikor Albus született –,
így az igazgatónő kénytelen volt új tanárt keresni. Minerva McGalagony már
éppen azon volt, hogy visszahívja Lumpsluckot, mikor végre-valahára egy fiatal
nő jelentkezett a tanári állásra. Mrs. Amorette Cornaro egyből megfelelt, az
igazgatónő örömmel vette fel.
Albus már sokat hallott Cornaro
professzorról; híres volt a szigorúságáról, az eszességéről és a szépségéről, azonban
amikor először ült az óráján teljesen ledöbbent. Sokkal, de sokkal szebb volt,
okosabb és szigorúbb, mint ahogy James elmesélte. Nagyon szerette az óráit, és
nem kis meglepetést okozott a szüleinek, amikor meghozta az első Kiválókat.
Persze amikor ez az öreg Lumpsluck
fülébe jutott, az azt mondta, hogy Albus ugyanolyan zseni bájitalfőző, mint az
apja és a nagyanyja, és hogy szívesen meghívná a Lump Klubba, amit otthon, a
saját házába tart minden hétvégén, szombat délután. Amikor Al megírta ezt az apjának,
Harry Potter felkereste az öreg Horatiust, és biztosította, hogy a fia soha, semmilyen
körülmények között nem fog elmenni egyetlen gyűlésre sem. Ezt követően az öreg
varázsló egyből interjút adott az egyik újságírónak – akiben Harry gyanúsan Cho
Changet vélte felismerni –, hogy a Kis Túlélő szigorú családapa, és még azt sem
engedi meg a fiának, hogy egy ártatlan, délutáni teázásra menjen. Másnap a cikket
le is hozták, és még aznap délben egy nagyon dühös Harry Potter érkezett a
Mágiaügyi Minisztériumba, és kis híján kiátkozta Rita Vitrolt és Cho Changet az
irodájukból, majd miután Chóval beszélt, még mindig fortyogva távozott. Senki
sem tudta, min húzta fel magát annyira; Rita Vitrol aznap újabb cikket írt: A KIS TÚLÉLŐ CSALJA A FELESÉGÉT!
Albus elsőként olvasta a cikket, és
minden szembejövőnek elmondta a Roxfortban, hogy nem, nem igaz a cikk. Colin
Creevey, aki Dennis Creevey egyetlen fia volt, közel három órán át lógott
Albusszal, hogy kiszedje belőle, mit gondol apja félrelépéséről. Az ifjú Potter
enyhe torokfájást kapott, mire elmagyarázta huszadszorra a fiúnak, hogy semmiféle
ballépés nem volt, továbbá a cikket Vitrol írta, szóval semmi nem igaz belőle.
Persze Ginevra Potter sem hagyta magát;
férje hazatérte után ő is besietett a Minisztériumba, ahol megidézte a
legpompásabb rémdenevér-rontását, majd mosolyogva végignézte, amint Rita Vitrol
kimenekül az irodájából. Ezek után megfenyegette Vitrolt, hogy kirúgatja, ha
nem ír egy normális cikket, melyben tisztázza, hogy Harrynek nincs semmiféle
viszonya. Aznap Rita újabb cikket írt: HARRY
POTTER SÍRIG TARTÓ SZERELME GINEVRA POTTER IRÁNT! Bár az is hagyott maga
után némi kívánnivalót – Ginny többször is elhúzta a száját olvasás közben,
Harry arca meg gyanús, lila színt kezdett felölteni egy-egy sor láttán –,
valamelyest lenyugtatta a háborgó kedélyeket.
Albus megpróbálta gyorsan elfelejteni az
incidenst, ezért mosolyogva várta, hogy megérkezzen Cornaro professzor, és
elkezdje az órát. Hamarosan fel is tűnt egy gyönyörű, fekete hajú nő a sarkon,
kezében egy köteg pergamennel. Arca pirozspozsgás volt, szeme pedig egészen
kék, szinte vonzotta az ember tekintetét.
– Jó reggelt, Cornaro professzor! –
köszönt a csoport.
– Nektek is jó reggelt, gyerekek! Mr.
Malfoy, kérem, segítene?
Scorpius elvörösödve lépett a tanárnőhöz
és vette át a pergameneket. A professzor széles mosollyal az arcán nyitotta ki
a bájitaltermet és engedte be a csoportját. Elegáns léptekkel indult a katedra
felé; látszott rajta, hogy nemesi családból származik. Ahogy Al eltűnődve
nézte, rájött, hogy valami nem stimmel a nővel. Máskor annyira természetesen viselkedett.
Ahogy jobban megfigyelte, látta, hogy az asszony mosolya műmosoly, hogy
legszívesebben elfutna és nagyon ideges. Albus megbökte Maryt, majd a tanárnő
felé intett.
– Mintha ideges lenne – suttogta a
lánynak.
– Valami történt – súgott vissza Mary,
aztán Johnhoz fordulva beavatta a fiút.
– De micsoda? – kérdezte a szőke fiú. A
másik kettő tanácstalanul nézett össze; egyszerre vonták meg a vállukat.
– A mai órán – kezdett bele Cornaro
professzor – kimegyünk a parkba, ahol különleges virágokat és növényeket kell
gyűjteniük; itt a lista róluk – osztotta ki a pergameneket. – Most pedig
kettesével sorba állni!
Mary és John egy bocsánatkérő pillantást
vetett Albusra, mikor együtt beálltak párként a sorba. Al ilyenkor gyűlölte a
triókat, egyedül maradván arra
kényszerült, hogy pár után kutasson. Végül Scorpiusszal állt be a sorba, aki
nem kis meglepetést okozott neki, mivel ő jött oda Alhoz.
– Te, Malfoy – szólította meg a fiút,
mikor a tanárral együtt elindultak a park felé.
– Potter? – fintorgott Scorpius. – Mit
akarsz?
– Mit szóltak a szüleid...? Eddig még
meg sem kérdeztem.
– Miért érdekel? – húzta az orrát
magasra a tejfölszőke, és kutakodva nézett a nála fél fejjel alacsonyabb fiúra.
– Csak úgy – vonta meg a vállát Albus. –
A családod eddig mardekáros volt... Te nem lettél az.
– A nagyapám kiakadt – adta meg végül
magát Scorpius. – Kis híján megátkozta az anyámat. Apa nem haragszik, örül
neki... De nagyapa... Legalább ott van neki még Lupus.
– Lupus? Az öcséd? – firtatta a fiú,
mire a másik vonakodva, de előadta, hogy Lupus sokkal inkább mardekáros, mint
ő.
– Tuti a Mardekárba fog kerülni –
fejezte be végül egy halk sóhajjal Scorpius. – De most komolyan, Potter...
– Albus – vágott közbe a fiú. – Albus a
nevem.
– Albus, te tényleg barátkozni akarsz?
Velem? Egy Malfoyjal?
Scorpius hitetlenkedve figyelte a fiút,
aki csak elmosolyodott. Nem hitte el, hogy tényleg az fog történni, amit
végiggondolt, de megtörtént: Albus Perselus Potter választ adott kimondatlan
gondolatára.
– Igen.
Kikerekedett a szeme, majd nagyot nézve
meredt az előtte álló Potterre. Amaz zavartan túrt bele kócos hajába, és így
szólt:
– Kezdjük újra, rendben? A legelején. –
Megvárta, míg a másik kíváncsian bólint, aztán kezet nyújtott neki. – A nevem
Potter, Albus Perselus Potter.
– Scorpius Hyperion Malfoy – fogadta el
a kezét Scorpius, és magában mosolygott. Mennyivel könnyebb lett volna, ha
Harry Potter akkor, bő két évtizeddel ezelőtt, mikor Draco Malfoy nyújtott neki
kezet, elfogadta volna.
– Barátok? – kérdezte gyorsan Albus,
ahogy meglátta, kik vannak kint a parkban.
– Barátok – bólintott Scorpius, majd
mély levegőt vett, és szembenézett a másodéves szörnyetegekkel, köztük James
Sirius Potterrel.
A vörösesbarna hajú fiú Lucy Weasleyvel
és ugyanazzal a magas sráccal beszélgetett, akiről persze Albus időközben
megtudta, hogy Edwardnak hívják, nem mellesleg pedig John unokatestvére. James
egyenes feléjük tartott, mint akinek semmi más dolga nincs.
– Öcsi, Malfoy – köszöntötte őket.
– Mit keresel itt? – támadt neki egyből
Al. James megjátszott felháborodottsággal nézett rá.
– Talán nem jöhetek ki a parkba?
Egyébként elmaradt az átváltoztatástan. McGalagonynak valami fontos dolga akadt
– magyarázta végül.
– Mi lehetne fontosabb az
átváltoztatástannál?
Mary lépett hozzájuk, igencsak
gondterhelt arckifejezéssel. Megvárta, míg mindegyik fiú vállat von, és csak
azután folytatta.
– Az összes tanár lepasszolta az
osztályát a parkba. Mind eltűntek – mesélte idegesen. – Itt valami nagyon nincs
rendben.
– Tényleg nincs – kapcsolódott bele a
beszélgetésbe Lucy Weasley. – Az ott ugyanis Harry Potter – mutatott előre.
A Potter-testvérek villámgyorsan
fordultak meg; ott, ahová Lucy mutatott, valóban az apjuk álldogált. Kócos,
hollófekete hajába belekapott a szél, smaragdszeme élénken csillogott,
szemüvege csálén állt; arcáról sütött az idegesség.
Albusék csendben közelebb mentek, hogy
hallják, mit beszél, de nagyon úgy tűnt, hogy maradhattak volna a helyükön is,
úgyis hallották volna Harry szavait; apjuk ugyanis szinte ordított dühében. Szidta
Kingsleyt, a mágiaügyi minisztert valamint az egész Minisztériumot.
– Harry, kérem, fegyelmezd magad! –
intette le McGalagony, aki eddig néma csöndben hallgatta a férfit. – Még semmi
sem biztos!
– Semmi sem biztos?! Semmi sem biztos?!
– háborgott a másik. – Minerva, itt minden nagyon is biztos, de én nem hagyom,
hogy néhány beképzelt varázsló átvegye...
Elhallgatott; észrevette, hogy mindenki
őt bámulja. A tanárok, akik eközben értek oda, elsápadva álltak és figyelték a
diákokat. Harry Potter csendesen még suttogott valamit az igazgatónőnek, ami
akár köszönés is lehetett, aztán fiaihoz lépett.
– James, Albus – biccentett nekik.
– Apa, mi folyik itt? – tette fel a
mindenkit foglalkoztató kérdést a vörösesbarna hajú Potter.
– Nem tudom, épp ez a gond, James –
mondta keserűen Harry. – Nem tudom! Vigyázzatok magatokra, kérlek!
Ezzel hátat fordított a döbbent gyerekeknek,
majd suhogó talárral távozott.
– Itt valami tényleg nincs rendben –
súgta oda Al a barátainak. John bólogatott, míg Mary csak összeráncolta a
homlokát.
– Talán jobb lenne, ha visszamennénk –
jelentette ki Cornaro professzor, aki időközben a diákokhoz lépett. – Az órának
vége, mehetnek a klubhelyiségükbe!
James összenézett Lucyvel, aztán ők is
gyorsan távoztak; Scorpius vállat vonva csatlakozott Maryékhez. Mind a négyen a
könyvtár felé vették az irányt.
– Gyertek, keressünk egy csendes zúgot!
– indítványozott Albus, mikor beléptek a helyiségbe. Mary suttogva mutatott az
egyik asztalra, ahol kivételesen nem ült senki.
– Erre!
– Mi folyik itt? – szólalt meg végül
Scorpius.
– Nem tudjuk – felelték egyszerre, majd
Al vette át a szót.
– Azt tudjuk, hogy ma a tanárok
felettébb idegesek voltak, ráadásul lepasszolták az osztályaikat. –
Lehalkította a hangját, mert észrevette, hogy két hatodéves őket figyeli árgus
szemekkel. – Ezek után megjelent az apám, aki kiabált egy sort McGalagonnyal,
és arról beszélt, hogy nem hagyja, hogy átvegyék a nem tudjuk, kinek a helyét.
– Ez különös.
– Az – adott igazat Mary Malfoynak. – De
az különösebb, hogy a macskám eltűnt!
John és Al fáradtan sóhajtott, hogy
aztán felváltva bizonygassák barátjuknak, hogy az, hogy Kate lelépett –
bizonyára egeret fogni –, semmi köze ezekhez a dolgokhoz. Mary makacsul tagadta
ezen állításokat, így végül Al feladta, és közölte, hogy inkább másról
beszéljenek.
– Utána kell járni ennek az egészet –
mondta ellenmondást nem tűrő hangon. Scorpius helyeselni kezdett.
– Igazad van, ki kell nyomozni, hogy mi
folyik itt... már ha... bevesztek – hajtotta le a fejét. John vigyorogva
veregette meg a srác hátát.
– Nem kérdéses.
– Valakinek beszélnie kéne Harryvel, de
olyasvalakinek, aki jól ismeri – nézett Albusra Mary. – Te fogsz vele beszélni,
rendben?
– Muszáj? – Al egy cseppet sem örült,
hogy társalognia kell az apjával, mert tudta, úgy sem fogja tudni kiszedni
belőle, mi történt, bármennyire is próbálkozik.
– Muszáj!
Mary éppen ecsetelni akarta ennek okait,
de a hirtelen megszólaló, mágikusan felerősített hangtól nem tudott.
Elkerekedett szemekkel hallgatták, amint Minerva McGalagony parancsoló hangon
így szól:
– MINDEN TANULÓ HALADÉKTALANUL TÉRJEN
VISSZA A HÁLÓKÖRLETÉBE! A PREFEKTUSOKAT ÉS A TANÁROKAT VÁROM A TANÁRI SZOBÁBAN!
– Na, mit mondtam? – nézett végig Albus a
többieken, de csak ennyire futotta. A könyvtárban felhangzott a pusmogás, a döbbent
suttogás, és minden tanuló megindult a hálókörlete felé.
– Le kell tőlük szakadnunk – lihegett
Mary, és megragadta John és Albus kezét.
A tömeg elsodorta tőlük Scorpiust; a
triónak minden erejére szüksége volt, hogy nehogy ugyanarra a sorsa jussanak,
mint a tejfölszőke. Al cselekedett a leggyorsabban, az egyik éles kanyarnál
kirángatta barátait, majd elbújtak az egyik lovagi páncél mögött. A diákok
hamar távoztak a folyosókról; Albus a barátaira nézett.
– Gyerünk!
– Mégis hová? – méltatlankodott John.
Nem tudta elképzelni, hová akarja vinni őket.
– A tanári szobába! – mondta a fiú. –
Hallottad McGalagonyt, ott várja a tanárokat és prefektusokat!
– Valami történt! – kiáltotta Mary.
John döbbenten motyogva követte
barátait, és olykor-olykor motyogásából az csendült ki, „Vajon minden Potter ennyire hősködő?”.
Albus megszaporázta a lépteit, hogy
mihamarabb a tanári szobához érkezzenek. Büszke volt magára, hogy James mellett
előre megtanulta a Roxfort titkos folyosóit, így le tudta rövidíteni az utat, ám
ahogy befordult az egyik sarkon, egyből megtorpant.
– Mi a... – kezdte volna Mary, de a fiú
gyorsan befogta a száját, és ismét egy lovagi páncél mögé húzta. Kikerekedett
szemekkel figyelték a folyosón álló három csuklyás alakot, akiken rendesen
látszott, hogy kik is ők valójában.
Arcukat álarc takarta, továbbá fekete köpenyt
viseltek; Al felismerte, hogy halálfalók. Olyan halálfalók, akiket nem sikerült
elkapniuk, és most visszatérve csuklyát öltöttek. A harmadik volt az, aki a
legtávolabb állt, de látszott rajta, hogy ő amolyan alvezér. Ő szólalt meg
elsőnek.
– Ki kell jutnunk innen!
– Mégis hogy gondolod ezt? – csattant
fel a második, egy nő. – Amint észrevetted, az a vén szatyor már beriadóztatta
az egész kastélyt! Esélyünk sincs, ráadásul a Mester szörnyen dühös lesz!
– Elhallgass! – pirított a nőre az
alvezér. – Hogy tudunk kijutni? – intézte a szavait a legelöl állónak.
A csuklyás felnevetett; csilingelő, női
hangja volt, és mikor megszólalt, gúnyosan csengett. Lenézően mérte végig a két
halálfalót – tetőtől talpig –, akik rezzenéstelenül tűrték a megalázást.
– Komolyan ki akartok jutni? Ti? –
hitetlenkedett. – Ha már annyira bénák voltatok, hogy foglyul ejtsétek saját
magatokat, akkor ki akartok jutni? És az Én segítségemet kéritek? – nevetett. –
Ez aranyos!
Al hátán végigfutott a hideg, ahogy a
halálfalókat hallgatta. Az első csuklyás nő hangja, aki gúnyosan beszélt,
szörnyen ismerős volt a számára, de nem tudta honnan. A legelöl álló nő eközben
folytatta:
– Miért segítenék nektek? Nem vagyunk
barátok, sem ellenségek!
– Azért, mert tudjuk a titkodat, szívem
– sziszegte neki a másik boszorkány. – Ha nem akarod, hogy a Mester megtudja,
akkor jobban teszed, ha segítesz nekünk!
John hangosan szisszent fel, meghallva
ezeket a mondatokat. Tanácstalanul néztek össze, hogy milyen titokról lehet
szó, de nem mondtak semmit. Az első csuklyás nő végül megszólalt.
– Ha egy titkos alagúton mentek, akkor
kijuthattok. Használjátok a Roxmortsba vezető alagutat, azt az igazgatónő
elfelejtette lezárni. Tudjátok, hol van, nem?
– Tudjuk! – morogta a férfi, majd
megragadta társa kezét, és elkezdte húzni. A csuklyás nő lehunyta a szemét,
aztán utánuk kiáltott.
– Kit kerestek?
Albus fészkelődni kezdett, hogy jobban
hallja a választ; Mary és John szintúgy hegyezni kezdték a fülüket. A két
halálfaló egymásra nézett, aztán a férfi morogva adta meg a választ, nem kis
döbbenetet okozva a lovagi páncél mögött megbúvó gyerekeknek és a csuklyás
nőnek.
– Az utolsó tűzmágust...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése