Utolsók sorozat – 1. kötet kisregénye – A Mennyei Birodalom – 4. fejezet [VÉGE]

4. fejezet

A nyár vége…

– Albus!

Harry Potter hangja mennydörgésként hallatszott a környéken, majd hamarosan követte a visszhang is. A férfi átölelte a mellette sírdogáló Ginnyt, s újra az utat világította, miközben újra meg újra a fiuk nevét kiáltotta. Cho, Sasuke és Sakura nemrég vált el tőlük az egyik ösvénynél, hátha arra keveredtek a gyerekek, míg Sarutobi papa úgy döntött, hogy Jamesszel együtt velük tart.

Ginny hangja tele volt fájdalommal, ahogy Albus nevét kiabálta, és folyamatosan könnyezett. Már több mint fél órája folyt a keresés, de sehol sem találták az eltűnt gyerekeket, a nő pedig egyre képtelenebb elméleteket gyártott, hogy vajon mi történt velük. Tulajdonképpen Cho ezért is szeretett volna egy másik ösvényen menni, s az első adandó alkalmat kihasználta, hogy azon menjen. Sasuke ragaszkodott hozzá, hogy egykori felesége ne menjen egyedül – „Még a végén neked is bajod esik!” –, ezért Sakurával elkísérte.

Ginny kibírhatatlanul viselkedett, de persze minden anya ilyen volt. Sasuke, amíg el nem váltak, folyamatosan összehasonlította Ginnyt Chóval, és végül arra a döntésre jutott, hogy a tökéletes anya Ginevra Potter, senki más. A nőn látszott, hogy aggódik a gyerekéért, félti őt, míg Cho, bár egyszer-kétszer mutatott valami bánatot Ten-ten iránt, legtöbbször inkább közömbösséget tanúsított. Ginny az egész út alatt aggódott, félt, szenvedett, látszott rajta, hogy szereti a gyerekét és nem akarja, hogy baja essen. Erős asszony volt, és Harry minden alkalommal jobban belészeretett.

Volt egy-két pillanat viszont, amikor úgy tűnt, hogy még ez az erős nő is, aki túlélte a háborút, összeomlik, elhagyja magát. Ilyenkor Harry biztatni kezdte, hogy ne aggódjon, ott van mellette, segíti őt. Persze a férfinak hátsó szándékai voltak, mindenképp ki akarta békíteni feleségét, nem akarta, hogy elváljanak. Ginny az ilyenekből semmit sem vett észre, inkább örült, hogy végre törődik vele valaki.

Már bőven bent jártak a rengetegben, a vörös hajú asszony pedig újra elhagyta magát. Azonban mielőtt komolyabb baj lett volna, Harry egyből megfogta a kezét, és bátorítóan rámosolygott, pont úgy, mint ahogy eddig mindannyiszor tette. Tudta, hogy ez megnyugtatja majd feleségét, és a nőnek boldog emlékek jutnak az eszébe.

– Hol lehetnek? – Ginny kétségbeesetten nézett rá.

– Megtaláljuk őket, ne aggódj – szorította meg a kezét, hogy megnyugtassa. Az asszony elmosolyodott, amint megérezte a szorítást. Kezdték úgy érezni, hogy tényleg van esélyük megtalálni eltűnt csemetéiket. Csak közben annyira féltek! Ginny már mindent feladott, már-már az jutott az eszébe, hogy meghaltak, hogy felesleges minden, forduljanak vissza… Harry viszont mindig meg tudta vigasztalni, és nemcsak mostanában, hanem régebben is, akkor, mikor még a házasságuk rendben volt.

– Nem aggódom – motyogta a nő –, csak… – A férfi szomorúan elmosolyodott, majd befejezte felesége mondatát.

– Csak aggódsz – mondta. – Én is aggódom – vallotta be, miután ránézett Ginnyre –, mindenki aggódik. Ez természetes.

A nő bólintott.

– Tudom, csak nem bírnám feldolgozni, ha Albus is… – Gyorsan elharapta a mondata végét, mert már tényleg nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy zokogjon. – Remélem, mihamarabb előkerül! – tette még hozzá, mire Harry biztatóan rámosolygott (már megint).

James átfurakodott kettőjük között, majd ő is vizsgálni kezdte a tájat; a kínai öregember mögöttük sétált, látszólag mindent kizárva a külvilágból. A házaspár már nem is figyelte, hogy merre mennek, már nem tudott semmivel sem foglalkozni, csak a fényt követték, amit Harry pálcája nyújtott nekik.

Hirtelen egy kétségbeesett, reményt vesztett üvöltés hangzott fel, melyet két sikoly kísért. Harry és Ginny lemerevedett, akárcsak Sarutobi papa, bár az ő arcán nem látszott meglepetés jele, mintha tudta volna, hogy mi történik. James ellenben felkiáltott:

– Albus!

** * **

– Lily!

Vakító vörös fény szelte át a levegőt, három éles sikoly hangzott el egyszerre, amikhez társult egy kétségbeesett üvöltés is, majd Kate Potterről lehullottak a kötelek, s a tűzmágus felállt, hogy szembenézzen ellenségével. Albus köhögve hessegette el a füstfelhőt, hogy láthassa kishúgát, azonban a kislány nem volt sehol, mire eltűnt a füst. A földön ott feküdt a kormos arcú menyasszony, Linda, valamint a vőlegénye, Gerald, Lily viszont teljesen felszívódott. Semmi jel nem mutatott rá, hogy valaha is betette volna a lábát a kínai rengetegbe.

Nem!

Albus talpra ugrott.

– Hol van a húgom? – üvöltött rá a földön fekvő Lindára, mire az meglepetten nézett föl rá.

– Miről beszélsz, Potter? – kérdezte helyette fenyegetően Gerald; időközben felsegítette a földről Lindát, és most bosszúsan köpte ki a szájában felgyülemlett kormot. – A húgod végig a főhadiszállásunkon volt, mégis miért lenne itt?

Albus csodálkozva fedezte fel a számtalan kérdő tekintetet, köztük a macskalányét is. Mindenki úgy viselkedett, mintha az a kis, vörös hajú, csenevész kislány nem is lett volna ott, mintha Albus… képzelődött volna. A fiú azonban világosan emlékezett arra, hogy Lilyt látta az erdőben, hiszen miatta lett volna szertartás is.

– A szertartás miatt – osztotta meg a gondolatmenetét a feketemágusokkal is, amivel csak azt érte el, hogy még több kérdő tekintetet kapott.

– Nem volt semmilyen szertartás, Albus – motyogta elpirulva Linda –, csak az esküvői. Miről beszélsz?

A fiú felcsattant.

– Meg akartad ölni a húgomat, Granger! – sziszegte. – A saját szememmel láttam!

– Te meg miről beszélsz? – Linda értetlenül figyelte a tomboló fiút, de nem ő volt az egyedüli; szemlátomást Kate és Ten-ten sem értette, miről beszél. Albus ezt látva eltátotta a száját. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy tényleg nem volt ott a húga. Világosan látta, hogy ott állt, hogy bánatosan nézett rá, sőt még az idő is megfagyott egy hosszú pillanat erejéig! Lerogyott a földre, és még kétségbeesetten nézett fel a körülötte levő alakokra – most már semmit sem értett. Semmit sem.

– Nem képzelődhettem – suttogta olyan halkan, hogy senki sem hallotta meg. – Az lehetetlen!

Gerald hirtelen lépett oda hozzá, és ragadta meg az ingétől fogva. Albus tompán érzékelte csupán, hogy felemelték, és az egyik fához vágták; annyi fájdalma volt már, hogy egy ilyen kicsiny semmiség már meg sem kottyant neki, nem érzett semmit sem. Nem is értett, nem is érzett.

– Na, ide figyelj, te ostoba kölyök! – A fenyegetésre végre magához tért, sőt elkerekedett szemmel figyelte Grindelwaldot, aki nem úgy tűnt, hogy nem akarja bántani. – A húgod még most is ott van, ahol lennie kell, nem tudom, hogy te miket képzeltél – villant meg a férfi szeme gúnyosan. – Nem hagyom, hogy az igazi fekete mágiát elveszítsem csak azért, mert egy-két ostoba azt hitte, megállíthat! Nem állíthat meg senki sem – pofozta fel a fiút –, megértetted?! Még egy tűzmágus sem – sziszegett megvetően, féloldalt a macskalányra sandítva.

Ennek hallatán fellobbant a láng Kate zöldes-barna szemében; a lángok tökéletesen tükrözték, hogy Geraldnak kivel kell farkasszemet néznie. A lány elmosolyodott, szépen hangzott a fenyegetés, ám Albus tudta, hogy őt ennyivel nem ijesztették meg. Sokkal több kellett ahhoz, hogy igazán megijedjen, az élet megedzette rá. Tudta, kivel áll szemben, és úgy tűnt, már sejtette, hogy mi folyik a háttérben.

Gerald lehetett a Feketemágusok Szövetségének az úgynevezett „feje”, aki a háttérből irányított. Linda csak az egyik tagja volt a Szövetségnek, egy „előhírnök”, aki megpróbált olyan kegyetlenné válni, mint amilyen a főnöke volt. Kate tekintetét látva a lány elismerte, hogy sikerült neki valóra váltania a célját, hiszen amit Lilyvel tett, azzal bizonyosan megkoronázta addigi pályafutását.

– De akkor miért… – Kate az ajkába harapott.

Miért mondtam azt, hogy láttam Lilyt? – Albus magában már nevetett. – Tényleg… ennyire megőrültem volna?

– Gerald csak célozgatott rá, hogy nincs szükségük többé rá… – hallatszott a macskalány motyogása, ám úgy tűnt, nagyon hamar tudatosult benne, hogy nem maradt több ideje ezen töprengeni. Mind Linda, mind Gerald őt nézte, ráadásul a többi feketemágus figyelmét is felkeltette a tűzörvényével.

Sóhajtott egyet, majd vakmerően lépett elő a dühös szavak hallatán.

– Biztos vagy benne? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd lángörvényt küldött a varázsló felé.

A fiatal férfi egyetlen egy hajlással kikerülte, s egy csettintéssel megszüntette az örvényt, amivel kisebb meglepetést okozott a macskalánynak. Eddig még senki sem tudta visszaverni a lángörvényeit, bár nem olyan sokszor próbálkozott vele. Gerald jóval nagyobb mágiával rendelkezett, mint Kate, és ez meg is látszott, de az utolsó tűzmágus – mert Albus már nem kételkedett benne, hogy ő az – nem is várta, hogy jobb legyen a mágusnál, hiszen alig múlt tizenkettő. Évek múltával… Akkor igen. Akkor mindenki elvárta volna tőle, hogy pillanatok alatt Gerald fölé kerekedjen.

– Biztos – vigyorodott el gonoszan a férfi. – Add fel, kislány, ellenem úgysem győzhetsz! Linda – sandított hátra a válla fölött jegyesére –, intézzük el ezeket a kis mitugrászokat!

Linda aprót bólintva vőlegénye mellé állt, és lassú mozdulatokkal előhúzta tiszafapálcáját. Sokkal esetlenebbnek tűnt Albus szemében, mint amikor május vége fele találkoztak. Mintha nem lett volna már az a régi, kegyetlen lány, mint aki akkor volt, mintha időközben megtörték volna. Albus abban reménykedett, mikor rászegeződött a tiszafapálca, hogy talán valahogy ezúttal is megússza, bár nem sok esélyt látott rá. Victoire feláldozta magát, és soha, semmilyen körülmények között nem kérte volna a barátaitól, hogy unokatestvéréhez hasonlóan cselekedjenek.

Ten-ten odahúzódott melléje, és megszorította a kezét, hogy biztassa, éreztesse vele, hogy ő ott van neki, segít, amiben csak tud. Linda szeme villant egyet, majd a lány suhintani készült. Kate ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy ismét megszólaljon, újabb bosszúságot okozva Gerald Grindelwaldnak.

– Te nem vagy gonosz, Linda, csak hagyod, hogy egy ilyen szörnyeteg uralkodjon feletted!

– Hazudsz – remegett meg a lány szája, Kate ellenben vakmerően válaszolt:

– Magadnak hazudsz, Linda Granger, és ezt te magad is tudod!

Albus közbe akart szólni, mondani szerette volna a macskalánynak, hogy hagyja abba, mert a végén nagyon megbánja, de végül mégsem tette. Félt, hogyha megszólal, már villanni fog a zöld fény. Inába szállt a bátorsága, nem hiába nem osztotta a Teszlek Süveg a Griffendélbe. Helyette inkább visszaszorított Ten-tennek, az igazi fekete mágia őrzőjének, s reménykedni kezdett, hogy túlélik.

Kate tovább folytatta:

– Te – nem – vagy – gonosz –, Linda! – tagolta tisztán, jól érthetően, kellő hangerővel, mire Gerald elbődült.

– HAZUDSZ! – s Linda ugyanezt sikoltotta. Olyan gyorsan lendítette meg a pálcáját, hogy Albusnak még kiáltani sem maradt ideje. A tiszafa végéből erőteljes zöld fénysugár tört elő, s villámgyorsan indult el Kate Potter felé.

Három rémült kiáltás hangzott fel egyszerre Albuséval; a fiú balra kapta a fejét, és négy ismerős alakot pillantott meg. Harry, Ginny, James valamint Sarutobi papa értek oda – gyakorlatilag az utolsó pillanatokban.

Albus olyan hamar szakította el róluk a tekintetét, hogy még Geraldnak is feltűntek a váratlan vendégek.

– KATE! – kiáltotta. A macskalányt kereste, azt hitte, meghalt, de…

A zöldes fénysugár, a halálos átok nem érte el célpontját – Kate létrehozta az eddigi legnagyobb lángörvényét, mely teljesen elnyelte az átkot, s utolsó tűzmágusként mindenki fölé emelkedve, abban a pillanatban legyőzhetetlennek tűnt. Albus sosem hitte, hogy a húga ilyen is lehet, pedig minden jel erre mutatott. Kate hatalmas mágiával rendelkezett, és az is látszott, hogyha csak pár évvel lenne idősebb, játszi könnyedséggel győzhetné le Lindát valamint a Feketemágusok Szövetségét.

Linda így is újra a földön kötött ki, hófehér ruhája pedig már korántsem ragyogott olyan fehéren. Arcán a körülmények ellenére azonban aprócska mosoly játszadozott, ahogy lopva a tűzmágust figyelte a szeme sarkából, majd elismerően, elégedetten biccentett neki.

– Nagy boszorkány lesz belőled, ez nem is kérdéses – mondta szelíden, miközben hagyta, hogy Gerald az est folyamán másodszorra is fölsegítse –, ám nem tudod kontrollálni az erődet, Kate – folytatta tovább, miután átkarolta a vőlegénye –, és ez lesz a veszted

– Lehet, hogy igen – bólintott Kate –, de lehet, hogy nem.

Gerald előrelépett, és egyetlen pillantásával elhallgatta a macskalányt, majd Lindába is belefojtotta a szót. A lány elhúzott szájjal nézett rá vissza egy darabig, aztán hátat fordított, és inkább lassan elsétált a fákig. Grindelwald nem úgy nézett ki, mint aki igazán élvezte volna a helyzetet, ez főleg akkor látszott, amikor Harryékre nézett, Ráébredt, hogyha csatázni kezdenek, nem ők fognak nyerni.

– Örülök, hogy itt találkoztunk – mosolygott mogorván –, de most már kezd elegem lenni ebből az egészből!

Albus nem bírta megállni, hogy ne mondjon semmit, egyből visszavágott a férfinak, csak azért, hogy bosszantsa:

– Nekünk is magából!

Gerald tekintete elsötétült. Valószínűleg sosem engedte meg a szemtelen hangnemet, mindig keményen büntette az olyanokat, akik nem tisztelték eléggé. Albus még csak nem is sejtett semmit abból, hogy milyen is valójában, és hogy hogyan kell vele viselkedni.

– Albus Perselus Potter – mondta Grindelwald, miközben lassan közeledni kezdett a fiú felé. – A híres-neves Harry Potter fiacskája! – Bosszúsan felhorkantott, már a gyereknek az apja neve is idegesíteni kezdte.

Albus hátrálni kezdett; megijedt attól a tűztől, ami a mágus szemében égett, és gyorsan az apja tekintetét kezdte el keresni. Nem értette, hogy a felnőttek miért nem avatkoznak közbe. Persze az nem kerülte el a figyelmét, hogy a szülei néha megpróbáltak, de Sarutobi papa valamiért mindig visszafogta őket. Nem értett semmit. Mit akart elérni az öregember? Miért nem hagyta, hogy a szülei segítsenek rajtuk?

– Gyűlöllek, kölyök – mordult fel újra Gerald, majd a fának lökte a fiút. – Olyan vagy, mint az apád – pásztázta végig Alt –, de belül eltérsz tőle. Az én oldalamon sokra vihetnéd, ezt te is tudod – sziszegte. – De nehogy azt hidd – nevetett fel, mikor meglátta a fiú elkerekedett szemét –, hogy megérdemelnéd, hogy hozzánk tartozz! Olyan lehetnél, mint Victoire vagy Ino.

Hangok hallatszottak, majd egy éles, férfias hang szólalt meg. Sasuke, átölelve Chót, éppen úgy ért oda, hogy a mondat utolsó részét még tisztán hallotta. Mind Cho, mind Sakura kivonták a pálcájukat, és felkészültek a harcra.

– Ino? – kiáltott fel a férfi meglepetten. – Mi köze mindehhez Inónak?

Grindelwald érdes hangon nevetett fel, amint meglátta az elképedt embereket. Úgy tűnt, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy még mindig nem jöttek rá a terveire.

– Ugyanúgy irányítom őt, mint ahogy azt az ostoba Weasley-lányt is irányítottam – magyarázta türelmetlenül. – Már régóta hozzám tartozik ő is… Tudjátok – mosolyodott el ördögien –, Ino támadta meg Ten-ten Xkinget.

Sasuke döbbenten nézett össze egykori feleségével. Most már semmit sem értettek, de nem csak ők voltak így, Harryék sem értettek semmit. Aki igazán rájött arra, hogy valójában mi történt, az Albus volt valamint Sarutobi papa. Albus tudta, hogy az öregember már régóta átlátott Grindelwald valamennyi tervén, semmin sem lepődött meg. Olyan volt, mint amilyen annak idején Albus Dumbledore, ebben biztos volt. Bár nem volt rokona a néhai igazgatónak, mégis pont úgy viselkedett, mint az idős varázsló.

– Mégis miért? – értetlenkedett újra Sasuke.

Most Lindára került a sor, hogy magához ragadja a szót. Szinte már mindenki elfeledkezett arról, hogy Lily elrablója is ott tartózkodott, de mikor visszatért, ráadásul esküvői ruhája helyett teljesen átöltözve, akkor már mindenki őt nézte. Olyan más volt, mint amilyen legutóbb. Teljesen megváltozott, mintha fellázadt volna Gerald uralma ellen.

– Azért, mert Ten-ten Xking ismeri egyedül az igazi fekete mágiát – jelentette be csendesen. – Ha uralod ezt az erőt, akkor semmilyen fekete mágia nem lesz ismeretlen számodra. Más feketemágus nem veheti át a helyedet, nem lesz lázadás, tisztelni fognak – magyarázta.

– De neked nem a tűzmágiám kellett? – Linda Kate-re tekintett. – Hiszen ezért raboltad el Lilyt…

Mélyet sóhajtott.

– Még most is kell – mosolygott –, de ahhoz, hogy azt elvegyem, neki kell lennie az utolsó Lily Potternek, éppen ezért pont jól jött ki, hogy véletlenül őt raboltam el – villant fel a szeme. – Ne aggódj, hamarosan megszerzem az erődet, majd szép lassan felkeresem az utolsó vízmágust és az utolsó levegőmágust, és nekik is elveszem az erejüket. Egyesítem, és legyőzhetetlen leszek, pont, mint Gerald, akivel össze fogok házasodni. – Ördögien elmosolyodott, de egy kis bánat is felcsillant volna.

– Milyen jó lesz nekem – sóhajtott erre ironikusan a macskalány.

Néma csönd keletkezett, senki sem merte megtörni. Kisvártatva Harry elindult a gyerekei felé, majd megállt Gerald előtt. Lassan kezdtek el körözni egymás körül, kerülgették egymást, felmérték a másik erejét, és azon gondolkoztak, hogyan győzhetnek. Ginny is lépett, elkezdte maga felé terelni a fogságba esett gyerekeket – először Ten-ten került a háta mögé, majd Kate. Albust nem tudta magához hívni, a fiú ugyanis nem reagált a szólítgatásaira, helyette megbűvölten nézte az apját és Grindelwaldot.

– Mindig ott van egy Potter, ahol nem kéne lennie – sziszegett éppen a feketemágus, mire Harry felvonta a szemöldökét.

– Úgy tűnik, ez a sorsa a Pottereknek, meg kell állítaniuk a feketemágusokat – vont vállat.

Gerald horkantott egyet, kifejezve nemtetszését. Minden annyira simán ment volna, ha nem avatkozott volna közbe egy Potter sem! Victoire Weasley akkor még mindig az uralmuk alatt lett volna, kémkedett volna nekik, megkaparintották volna a tűzmágust is, már rég egyesítették volna az erőket, de nem, ezek mind nem sikerültek, mégpedig a Potter család sikeres közreműködése miatt.

Albus bőszen vigyorgott.

Grindelwald számtalanszor bosszankodott már ezen, de nem csak a Pottereken, hanem az Albus néven is. Gellertet is egy Albus nevű, név szerint Albus Dumbledore győzte le, így bizonyára nem hagyhatta, hogy őt meg egy Albus Potter nevű fiú győzze le. Azt a szégyent nem élte volna túl. Nem akart esélyt adni a Potter családnak, és reménykedett benne, hogy sikerülni fog a terve. Hiszen egyszer csak győzhet a rossz is, nem igaz?

– Jobb lenne, ha egy Potter sem köpne bele a levesembe – morogta. – Hidd el, jobban járnátok!

– Lehet – hagyta rá Harry, bár, mint azt később Albusnak kifejtette, legbelül szörnyen ellenezte, amit a mágus mondott. Így is, úgy is veszélyben lettek volna, bármit is mondjon Grindelwald. Azt is kifejtette, hogy akkor azt hitte, provokálni fogja őt Gerald, ám meglepetten észlelte, hogy a férfi inkább Albust vette célba.

– Miért hagyod, hogy az apád védjen meg? – kérdezte. – Nem unod már, Albus? Én unnám, ha nem tehetnék semmit, mert az apám egy hős – ingerelte a fiút. – Bizonyára kötelességeid vannak, elvárnak tőled mindent, de amint cselekedni akarsz, lehurrognak, nem igaz?

Albus elvörösödött a mágus szavai miatt, és megpróbálta figyelem kívül hagyni, mivel tudta, mire megy ki a játék. Grindelwald az apja ellen akarta uszítani, de rossz emberrel kezdett – Albus senki másban nem bízott annyira, mint az apjában.

– Szeretem őt – mondta csendesen.

– De attól még irányít téged – mutatott rá az igazságra Gerald. – Hagyod, hogy uralkodjon feletted! Nálam szabad kezed lenne… Mit szólsz hozzá? Bármit megtehetnél, amit akarsz, senki nem szólna le! Na? Mit szólsz hozzá?

Albus lesütötte a szemét, miközben úgy érezte, a szíve majd’ kiesik a mellkasából, annyira hangosan dobogott. Csábító volt a feketemágus ajánlata, nagyon is csábító, ugyanakkor azt is tudta, hogy mi lapul a felszín alatt.

– Köszönöm, de jó nekem az, ahogy most vagyok – mosolyodott el.

– Biztos? – A férfi még nem adta fel, csak akkor, mikor Albus rábólintott a szavaira. Tudta, hogy a kölyök semmi pénzért nem árulná el a családját, annyira nem gyenge.

Linda, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést, lassan, de magabiztosan Albushoz sétált. A fiú visszafojtotta a lélegzetét, amint meglátta, ki közeledik felé. A lány nem állt meg egy pillanatra sem, de a keze súrolta Albusét. A fiú elkerekedett szemmel bámult fel rá, majd óvatosan kivette a lány ujjai közé szorított apró pergamenfecnit. Amaz nem mondott semmit, csak rámosolygott, és tovább sétált.

– Nem akadályozhattok meg abban, hogy megszerezzem magamnak az igazi fekete mágiát – morgott villogó tekintettel eközben Gerald, majd előhúzta ezüst tőrét, amit eddig az öve melletti tarsolyban tartott, és mielőtt akár Harry rákiálthatott volna, Ten-ten felé dobta.

Ginny ijedt sikollyal rántotta le a földre a lányt, miközben ő maga is előhúzta pálcáját, hogy felkészüljön az újabb támadásra. Cho magához intette Ten-tent, majd Sakurával egyetemben hoppanált, hogy biztonságba menekítse a két testvért.

– Úgy tűnik, mégis – felelte Harry, mikor a mágus felüvöltött. Ten-ten megmenekült.

Mindannyian tudták, hogy ezzel a merész húzásukkal felmérgesítették Grindelwaldot. A férfi vaktában kezdte el szórni a halálos átkokat, így Ginny gyorsan megragadta Kate és James karját, majd hoppanált. Pont azért, mint Cho: hogy megvédhesse őket.

– Meneküljünk! – kiáltotta Sasuke. – Meg fogunk halni, ha itt maradunk! – rázta meg Albus apját, mikor az továbbra is nézte, hogy ég zöld fényben az a kedves kis erdő, ahol a szertartás lett volna.

Albus látta, hogy Linda biccent neki, majd hoppanál, látta Inót is, aki könnyes szemmel követte a lányt. A fiút igazából nem ők kötötték le, hanem a veszélyes feketemágus, Gerald Grindelwald. Látta, hogy szórja vaktában az átkokat, hogy öli meg az állatokat, akik a fényre megijedtek és előugrottak a bokrokból.

Albus éppen ezért nem mozdult.

Eszébe jutott a húga, Lily. Már sejtette, hogy miért képzelte, hogy ott van. Túlságosan is hiányzott neki a vörös hajú kislány, de örült neki, hogy kivételesen nem hozták őt is az erdőbe; nagyon aggódhatott volna érte.

Nézte azt a férfit, aki a családja összeomlásáról tehetett, nézte Grindelwaldot. Csöndben maradt, nem akarta felhívni magára figyelmet, nem akarta, hogy észrevegyék.

Elmosolyodott, mikor látta, hogy az apja hoppanált Sasukéval valamint Sarutobi papával; azt hihették, hogy őt már elvitte az anyja.

Gerald már eleget tombolt, lassan elcsendesült. Ő sem nézett se jobbra, se balra, hoppanált anélkül, hogy felfedezte volna, hogy Albus még a lángoló rengetegben maradt. A fiú nem bánta, mivel nem igazán akart még ilyen korán meghalni. Gerald biztosan nem kegyelmezett volna neki Harry távollétében.

Miután a zöld tűz is eltűnt, szépen lassan elindult visszafelé. Jobb kezét még mindig ökölbe szorítva tartotta, abban rejtette el Linda pergamenfecnijét, amit még azóta sem nézett meg. A lány üzenetét közvetítette. Egy üzenetet, amit neki szánt.

Lassan nyitotta szét, kettőbe volt hajtva. Bizonyára valamelyik füzetéből téphette ki, mivel vonalas volt. Lepillantott Linda cikornyás, gyönyörű betűire, és amint átfutotta az üzenetet, összeráncolta a homlokát. A pergamenfecnin nem szerepelt hosszú szöveg, csak pont a kellős közepére volt írva egyenletesen, Linda jellegzetes kézírásával:

„Vigyázz magadra!”

Albus zsebre vágta a fecnit, majd sóhajtva a Xking család otthona felé vette az irányt. Előre érezte, hogy a következő tanéve félelmetes lesz a Roxfortban, és hogy minden erejére szüksége lesz, hogy sikeresen túlélje.

** * **

– Ég veled, Albus Perselus, örülök, hogy megismerhettelek titeket!

Sarutobi papa hangja mosolygósan csengett, nyugodtan, de mégis aggódóan. Több hét telt el azóta, hogy Gerald Grindelwald megmutatkozott előttük, több hét, mely mégis éveknek tűnt. Mindannyian a Xking család háza előtt álltak, és éppen búcsúzkodtak. A nap legrosszabb része volt, különösen a gyerekek számára, akik legszívesebben maradtak volna még. Különösen Albus, aki nagyon hamar összebarátkozott az öregemberrel.

– Én is örülök, hogy megismerhettem önt, Sarutobi mester – mondta külön kihangsúlyozva a mester szót, mindenki számára egyértelművé téve, hogy mit is jelentett számára Ten-ten nagyapja.

Nem szomorkodott. A nyár befejeződött ugyan, de hogy ért véget? Sarutobi mindenre megtanította, amire csak tudta, megmutatta neki az Erőt, ami a kungfuban lakozott, és segített neki, hogy minél magasabb szinten elsajátítsa az ősi, kínai harcművészetet. Eleinte meggyűlt vele a baja, ám lassacskán megtanulta irányítani a mágiáját, bele tudott olvadni a környezetébe, így a kungfu is sikerült neki. Ten-ten nagyapja büszke volt rá, ez látszott rajta, de nem csak ő melle dagadt a büszkeségtől, hanem Albus apjáé is.

Nem szomorkodott. Bár a nyár véget ért, és haza kellett menniük, Ten-ten is velük tartott. Nemcsak Ten-ten, hanem Sakura is! Chóban fellángoltak az anyai érzések, és bár lehet, hogy köze volt annak is, hogy Albus anyja fél órán keresztül osztotta az észt, hogy hogy viselkedik egy igazi anya, azt állította, magától gondolta meg magát. Az igazság sosem derült ki. Cho eldöntötte, hogy magával viszi a lányait, hogy jobban megismerje őket, és persze azért is, hogy vigyázzon rájuk. Kína nem jelentett többé biztonságot Ten-ten számára. Sasuke, aki úgy határozott, hogy nem tart velük, mivel nem szándékozott kibékülni egykori feleségével, egyedül ezért adta az áldását. Az ő magánya már nem a Potter család baja volt.

– Legyetek résen – adta a tanácsokat az öregember, majd még egyszer utoljára megszorította Albus kezét. Azt követően elengedte, és hagyta, hogy távozzanak.

A fiú rámosolygott, aztán ő is csatlakozott a családjához, és megfogta a zsupszkulcsot. Az utazás ugyanolyan kellemetlen volt, mint mikor Kínába mentek, bár Albus most sokkal boldogabbnak érezte magát, mert néhány hosszú, gyönyörű pillanat erejéig úgy tűnt, minden rendben volt.

– Hihetetlen volt ez a kaland – lelkendezett Kate, amint megérkeztek a Potter-házba. – Köszönöm, Mrs. Potter, hogy elvitt oda – hálálkodott mosolyogva Ginnynek, aki éppen felakasztotta a kabátjukat. Minden tekintet az asszony arcára szegeződött, de az meg sem rezdült a Mrs. Potter elnevezésre, pedig eddig minden alkalommal kijavította magát, hogy most már Weasley, amióta bejelentették Harryvel a válást.

Albus legnagyobb meglepetésére az anyja viszonozta a macskalány mosolyát.

– Nagyon szívesen, Katie – mondta, majd megsimogatta Kate fejét. – Édesanyád hamarosan megérkezik, hogy elvigyen – tette még hozzá –, de ha akarod, maradhatsz erre a pár hétre. Majd én megbeszélem vele. Persze csak akkor, ha szeretnéd. Nem kötelező.

Ezen mindenki annyira megdöbbent, hogy egyszerre tátották el a szájukat. Először senki sem merte megkérdezni, hogy mi történt, de végül Harry mégiscsak bevállalta, mert már nagyon furdalta a kíváncsiság.

– Ginny, minden rendben? – kérdezte. A nő bólintott, majd várakozóan Kate-re tekintett.

– Nagyon jó lenne, Mrs. Potter – mondta bólogatva a macskalány, miközben hagyta, hogy Albus és James egyszerre átölelje őt. – Köszönöm – motyogta még egyszer az asszonynak, hiszen nem számított ilyesmire. Tulajdonképpen… senki sem számított rá.

Ginny újból bólintott, majd rámosolygott.

– Üzenek valamikor Juliette-nek, hogy ne jöjjön érted – jelentette ki. – Most pedig irány mosakodni! – adta ki a parancsot pont úgy, ahogy mindig is szokta. (Ahogy a válás előtt is tette.)

A három gyerek egymásra nézett, s egyszerre rohamozták meg a fürdőszobát. Ginny felkacagott, majd a még mindig tátott szájú Harryre mosolygott, de egy kicsit sápadtan, félénken, nem úgy, ahogy szokta. A mosolyában nem volt semmi gúny, mint az utóbbi időkben, a régi Ginnynek tűnt.

Albus a fürdőszobából leskelődött utánuk, de rajta kívül Kate és James is kíváncsiskodott.

– Remélem, nem terveztél összeköltözést Juliette-tel – motyogta halkan az anyja, mire az apja odalépett hozzá, és átölte őt.

– Nem terveztem, ugyanis nem szeretem Juliette-et – mondta ki az igazságot, miközben elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy a három gyerek hallgatózott.

Albus szeme az örömtől csillogott, ahogy a szüleire nézett, Jamesé szintúgy, míg Kate csak félénken mosolygott. Ő is boldog volt, mivel tudta, hogy olyan sosem fog létezni, hogy Juliette és Harry Potter. Olyan egyszerűen nem létezhetett. Egy Malfoy nem illett egy Potter mellé, soha nem is illett, és ez soha nem is fog megváltozni. A sors is úgy akarta, hogy Ginevra Weasley és Harry Potter egy pár legyenek.

– Már belefáradtam a sok hazugságba, Harry – suttogta könnyes szemmel Ginny. – Megesküdsz rá, hogy soha sem volt semmi közted és Juliette között?

– Nem esküszöm, szépségem – rázta meg a fejét a férfi –, hisz Kate az élő bizonyíték, hogy volt valami.

Ginny erre szomorúan elmosolyodott.

– Szerelmes voltál Juliette-be, Harry? – kérdezte.

– Nem – hangzott az őszinte válasz.

– És Chóba? – kérdezett újból az asszony.

Harry sóhajtott.

– Amit iránta éreztem, azt nem lehetett ahhoz hasonlítani, amit te irántad érzek, kedvesem – magyarázta gyöngéden. – Chónak a szépsége ragadott meg, de nem ő volt számomra az igazi. Akit kerestem, az sokáig láthatatlan volt számomra – fogta meg a nő kezét –, míg egyszer csak rá nem találtam.

Lopva Albusra nézett, aki tényleg büszke volt rá. Az apja ismét bebizonyította neki, hogy nem adja fel, bármi történik. Megígérte neki, és most be is bizonyította. Harcolt Ginnyért, s Albus tudta, hogy most már minden az anyján múlik. Őszintén remélte, hogy az asszony képes a megbocsátásra.

– Cho szerelmes beléd – érkezett hamar a felelet az anyja szájából –, ezt, gondolom, te is tudod.

– Cho keresi az igazi férfit számára, és nem jön rá, hogy az igazi ott van hozzá közel, egyszer pedig már rátalált – célozgatott Sasukéra Harry. – Nekem Cho nem jelent semmit, szimplán egy ismerős, semmi más. Én mást szeretek.

Ginny felvonta a szemöldökét, de legbelül már érezhette, kire célzott Harry, mert finoman elmosolyodott. Nem mondott semmit, csak némán kérte a férfit, hogy folytassa.

– Nem Cho Chang, nem Juliette Malfoy – folytatta Harry –, ugyanis náluk sokkal többet ér számomra.

– Ki az?

Ginny elpirulva, hevesen dobogó szívvel tette fel a kérdést, mire Harry is elmosolyodott. Elővett a zsebéből egy kis dobozkát, majd még mindig mosolyogva, újra, húsz évvel később is letérdelt Ginny elé.

– Harry, mit csinálsz? – motyogta Albus anyja zavartan, de a férfi nem mondott neki semmit. Először nagy levegőt vett, mire Ginny szeme még jobban elkerekedett.

Minden ugyanúgy történt, mint annak idején, semmi sem változott.

– Ginevra Weasley, megtisztelnél engem, hogy újból hozzám jössz feleségül?

Albus felvinnyogott, majd a szájára tapasztotta a kezét. James úgy vigyorgott, mint a vadalma. Anyjuk értetlenül, pírral az arcán nézte az apjukat.

– Már a feleséged vagyok – suttogta, ahogy a smaragdkővel díszített gyűrűre nézett.

Harry még szélesebben mosolygott.

– De szeretném bebizonyítani, hogy mennyire szeretlek – mondta komolyan –, és hogy nem akarok elválni. Nos, mi a válaszod? – kérdezte. – Hozzám jössz újból feleségül?

– Mondj igent, anyu!

Ginny megpördült Albus hangjára, mire a három gyerek előlopakodott a fürdőszobából. Mindhárom mosolygós-izgatott tekintet azt üzente, hogy mondjon igent, mondjon igent. Ginny is elmosolyodott, majd csillogó szemmel Harry felé fordult, aki harmadjára is feltette a mindent eldöntő kérdést.

– Hozzám jössz feleségül?

– Igen – suttogta halkan. – Hozzád megyek.

A férfi a karjaiba zárta feleségét, majd úgy szorította magához, hogy látszott rajta, elengedni sem szeretné. A három gyerek lassan felsomfordált Albus szobájába, hogy kettesbe hagyják a felnőtteket. A kék szobában mindenki helyet foglalt Albus ágyán, majd Kate ránevetett bátyjaira.

– Mi az? – érdeklődött felvont szemöldökkel James.

– Látod, igaza van a sok mesének – nevetett tovább a lány, mire Albus megértette, hogy mire gondolt.

James továbbra is kérdőn nézett rájuk, ezért Albus széles mosollyal az arcán, boldogan így válaszolt:

– Kína tényleg egy Mennyei Birodalom – suttogta.

A három testvér egyszerre nevetett fel, majd Albus az íróasztalához lépett, és a családi képre nézett. A Potter család hamarosan újra együtt lesz, és csak Lily fog hiányozni. A vörös hajú kislány ránevetett a képről, mire a fiú keze ökölbe szorult. Gondolatban esküt tett. Egy esküt, ami így hangzott, és ami megpecsételte a sorsát:

– Esküszöm, hogy megtalállak, Lily Potter! Esküszöm!

VÉGE