Utolsók sorozat – 1. kötet kisregénye – A Mennyei Birodalom – 2. fejezet

2. fejezet

A Xking család története

A hatalmas tó vizén aranyszerűen csillant meg a verőfényes napfény, és csak a madarak vidám csicsergését lehetett hallani, senki sem zavarta meg őket. Harmónia. Ez volt a legjellemzőbb az országra, főleg a varázslónegyedre, ahol minden fekete hajú férfi, asszony, gyermek békességben élt – legalábbis mostanáig.

A fekete mágia nemcsak Angliában lett egyre gyakoribb, hanem Kínában is, azaz a Mennyei Birodalomban. Nem egy gyerek tűnt el a Csin Si Mágusakadémiából, amit a mágiaügyi miniszter, Meng-Yang sehogy sem értett. A varázslók és boszorkányok úgy tettek tehát, mintha mi sem történt volna, azonban az egyik házban, közel a gyönyörű tóhoz, egy csinos, fekete hajú asszony dühösen csapta le a kezét az asztalra.

– Megmondtam, Sasuke – visította magas hangon –, hogy ne küldd utánam a lányodat, mert sötét erők mászkálnak Angliában!

A férfi, aki vele szemben ült, ébenfekete hajú volt és sápadt bőrű, írisze pedig hajához hasonlóan sötét, akár a korom. Látszott rajta, hogy ő még idegesebb, mint a nő, akinek vonásait eltorzította a harag. Dühtől remegve hallgatta végig az asszony monológját, ingerülten szorítva össze ajkait. Megpróbált ugyan figyelni, de a nő minden mondata süket fülekre lelt nála, és csak egy szó égett bele a tudatába mindabból, amit az asszony a fejéhez vágott.

– Azt hittem, hogy mindkettőnké, Cho – vágott vissza.

Cho Chang csípőre tette a kezét, meghallva a férfi szemtelen és éles válaszát, majd látványosan megsértődött. Persze nem törődött olyan kicsinységekkel, hogy a volt férje mit magyaráz neki a családi szeretetről, helyette még magasabb hangon, még jobban visítva vonta kérdőre a férfit, hogy mi a frászért küldte el a lányukat Angliába.

– Elnézést – szólt közbe gyorsan Sasuke –, de elárulnád, te miért jöttél? Mert eddig nagyon jól játszod az aggódó anya szerepét – váltott át gúnyos hangra –, de mi volt a valódi okod? Mert nem hinném, hogy ezért jöttél ide és hagytad otthon a lányunkat!

– Tulajdonképpen – húzta el a száját Cho –, ha már az őszinteségnél tartunk, nem tudtam, hogy Ten-tent elküldted – vonta meg a vállát –, de az igazat megvallva, nagyon nem is érdekel. Azt csinálsz ilyen téren, amit csak akarsz.

Sasuke mély levegőt vett, és nyugtatni kezdte magát, nehogy véletlenül pofon vágja az előtte ülő boszorkányt – a volt feleségét, emlékeztette magát dühösen –, bár ez nem ment könnyedén. Erős kényszert érzett rá, hogy felemelje a kezét, és mégiscsak megtegye.

– A pénzemért jöttem, Sasuke – jelentette ki végül a nő –, és nem szeretnék ebből gubancot! Csak add ide és elmentem – tette hozzá egy kicsit csendesebben. Véletlenül sem riadt vissza egykori férjétől, inkább abban bízott, hogy megjuhászkodva hamarabb elérheti a célját.    

– Milyen pénzért?!

Ez ezúttal nem vált be. Sasuke eltátotta a száját, a felháborodástól egy hang sem jött ki a torkán. Cho észlelte, de csak ártatlanul mosolygott, miközben az egyik hajtincsével játszadozott. Lazán dőlt neki a pultnak, hogy megmutassa, ő aztán tud várni… és hogy per pillanat csak Sasukéra vár. Nyugodtan nézte a férfit, és amikor megszólalt, azt továbbra is azon a halk hangon tette:

– Amit örököltél, annak a fele engem illet – szája széle árulkodóan remegett meg elfojtott haragját hirdetve –, úgyhogy szeretném megkapni, Sasuke!

– Te tényleg nem vagy normális!

Sasuke el sem tudta képzelni, milyen jogon követeli Cho azt a pénzt, ami teljesen őt – nem a volt feleségét! – illette, mivel az ő dédanyja halt meg és hagyott rá rengeteg pénzt, nem Chóé.

– Ha ezért fáradtál ide, akkor el is mehetsz – ingatta a fejét határozottan –, ugyanis az a pénz az enyém, neked ahhoz semmi közöd, drágám! – Hangja csöpögött a gúnytól, és ezt Cho is észrevehette, mert a szeme veszélyesen villant meg. Pillanatok alatt átszelte a köztük levő távolságot, és csak azért nem húzta elő a pálcáját, mert nem akarta átlépni a maga által felállított határt.

– Milyen jogon? – kérdezte dühtől fújtatva. – Hogy milyen jogon?

Sasuke gúnyosan elmosolyodott, majd így szólt:

– Az én dédanyám halt meg, és tudtommal, javíts ki, kérlek, édesem, ha tévednék, de a te neved nem szerepel a végrendeletében!

Ez telitalálatnak bizonyult. Cho ridegen tekintett Sasukéra, és szemlátomást felkészült, hogyha kell, foggal-körömmel fog megvívni az „igazáért”, amikor váratlanul két idős ember sétált be a Xking család rezidenciájára. Az egyik egy hófehér hajú, hajlott hátú öregember volt, aki fáradtan bicegett előre, míg a másik a felesége, egy megőszült, ám eleven öregasszony.

Sasuke le sem tudta írni, mekkora kő esett le a szívéről, mikor megpillantotta a szüleit. Ajkát széles mosolyra húzta, és ez a mosoly kicsit sem vesztett a fényéből, mikor a szülők elkomorodtak, ahogy meglátták Chót.

Sarutobi és Tsunade, azaz az „álompáros” – így hívták őket a faluban, és nemcsak a hetvenes években, hanem még a mostani időkben is –; mindketten muglik voltak, sőt akár azt is mondhattuk volna rájuk, hogy valamilyen szinten varázslók, mivel rendelkeztek mágiával, csupán nem olyan jellegűvel, mint amilyet a többi varázsló használt. Az erejük hasonlított a tűzmágiához is, de főleg a növényekhez értettek, azok által váltak igazán híressé. Persze később, miután megházasodtak, családot alapítottak és meg is öregedtek, már csak úgy emlegették őket, hogy Sarutobi papa és Tsunade mama, a róluk szóló történeteknek azonban híre szállt; elterjedt a Xking családban is.

Egyetlen fiuk született, Sasuke, éppen ezért élték meg hatalmas traumaként, hogy nem megfelelő asszonyt választott magának. Cho Chang származásával nem lett volna bajuk, az sem zavarta volna őket, ha a gyermekük nem kínai lányt vesz feleségül, ám a jellemével annál is több! A bemutatás első percében megalkották maguknak a véleményt az akkor még fiatal lányról, ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy nem tudják megakadályozni az esküvőt. Sasuke elvakultan szerette a lányt, és hajlandó lett volna a kitagadás veszélyét is megkockáztatni.

Mikor megtörtént a baj, már késő volt. Maga Sasuke bánta a legjobban, hogy nem fogadta meg édesanyja tanácsait. A szülei előre figyelmeztették, ő pedig ostoba módon a szívének hitt, nem az eszének. Az egyetlen döntés, amit igazán bánt az életében… hogy vakon elhitte Cho minden szavát, és még akkor sem eszmélt rá az igazságra, miután megszületett az első gyermekük.

Nem csodálkozott, hogy a szülei egyből kifordultak önmagukból. Ezt is Cho tudta egyedül elérni!

– Mit keres itt ez a nőszemély, Sasuke? – mordult fel Tsunade mama, amint a pillantása az asszonyra esett, majd leült fia mellé, és hűvösen viszonozta ex-menye műmosolyát. Cho remekül színészkedett. Pazarul játszotta el a hattyú halálát, kreált műkönnyeket, ragyogó mosolyokat, mímelt boldogságot vagy éppen hatalmas fájdalmat. Nemcsak Sasuke unta már, hanem az anyja és az apja is.

– Azt hittem, már rég elhagyta a házat – pattogott Sarutobi papa is, aki sosem tudta megállni, hogy ne kontárkodjon be a családi vitákba. Általában Tsunade mama kezdeményezett, Sarutobi papa meg replikázott, valahányszor nem tetszett neki a válasz, amit a felesége viszontkapott. Jól kialakított sorrend volt, Sasuke mégis a fejét fogta. – Mit keresel már megint itt, Cho? Ha jól emlékszem, a fiam világosan megmondta legutóbb, hogy semmi keresnivalód itt! Távozz, vagy megesküszöm Merlin szent nevére, hogy nem állok jót magamért!

Chónak viszont ezúttal sem szegte kedvét a fenyegetőzés.

Pedig szeghetné – gondolta Sasuke. Halvány mosoly suhant át az ajkán, mikor egykori felesége tett egy bátortalanabb lépést az idős férfi felé, de az egyből rámordult. Ekkor Cho már riadtan lépett hátra, és többé meg sem próbált közelíteni gyengének vélt ex-apósa felé. Sarutobi papa bólintott, hogy helyesen cselekedett, majd megszorította felesége kezét.

Sasuke látta, hogy a szülei váltottak egy pillantást. Ketten sokkal erősebbek voltak, mint egyedül, ha meg vele is kiegészültek, akkor Cho még csak esélyt sem kapott.

– Nem szeretnénk többet itt látni, Cho – mondta az öregember –, és nem szeretnénk ürügyet, sem nevetségesen kifogásokat! Fogd már fel végre, hogy torkig vagyunk veled! Azt szeretnénk, ha békén hagynád a családunkat és a lányaidat.

Cho erre felvonta a szemöldökét. Szemrehányóan nézett Sarutobira, de valami – Sasuke nagyon is sejtette, hogy mi – körüllengte az idős férfit, ami miatt nem mert bajt keverni; helyette elhúzta a száját, és még csúnyábban nézett először Sasukéra, majd Sarutobira. Végül így szólt:

– Addig nem megyek el, amíg nem láthatom a lányaimat!

Ehhez joga volt.

Sasuke egyből előrehajolt, és élesen így kérdezett:

– Lemondasz az örökségről?

– Le – hangzott a válasz egy fáradt sóhajjal megspékelve –, csak engedjétek meg, hogy elbúcsúzzak Sakurától!

Sarutobi papa felállt, kikerülte a nőt, majd halkan odamotyogott Sasukénak, aki pedig bólintott egyet. Tsunade mama is felemelkedett, néma párbeszédbe kezdett fiával és férjével. Ezek után mindhárman egyszerre fordultak Cho felé, aki karba font kézzel, értetlenül kapta a fejét egyikről a másikra.

– Miről van szó? – puhatolózott; az óvatossága arra utalt, hogy belül félt, mert tudta, mit fognak mondani.

– Hol – van – Ten-ten? – szótagolta az öregember.

Cho válaszra nyitotta ugyan a száját, ám egyetlen hang nem hagyta el az ajkát. Mély levegőt vett, hogy nekifogjon a magyarázkodásnak, hogy hol is van Ten-ten, azonban egy lány csengő kacaja elvágta ezt a magyarázatot. Pontosabban egy név sikolya, ami rögvest a nevetést követte.

– Ten-ten!      

Valamennyien egyszerre futottak ki. Sasuke döbbenten forgolódott, kereste-kutatta a leányát, akit néhány másodperc leforgása alatt meg is talált egy fiú társaságában. Tsunade mama, amint észrevette őket, egyből visszasietett a házba, hogy készítsen gyorsan valami harapnivalót az utazóknak, míg Sarutobi papa felvont szemöldökkel elmosolyodott Ten-ten útitársa láttán. Cho legalább annyira ledöbbent, mint Sasuke, de őt nem a lányuk érdekelte, hanem a férfi, aki Ten-ten mögött állt, és aki kíváncsian nézelődött. Kócos, hollófekete fürtjei a homlokába omlottak, ám még így is kilátszott mögülük a villám alakú sebhelye, míg a szeme ragyogó smaragdzöld színben pompázott. Éppúgy festett, ahogyan az a fiú, aki Ten-tenbe karolt.

Sasuke azonnal felismerte.

– Harry! – Cho meglepetten kiáltott fel; a meglepettség mellé öröm is társult. Sasuke túl jól ismerte ahhoz, hogy tudja, miért. Házasságuk alatt másról sem hallott, csak a híres-neves Harry Potterről. – Te meg mit keresel itt? – Mielőtt Sasuke megállíthatta volna, Cho azonnal a vendégeikhez sietett. – Harry! – kiáltotta. – Ó, Harry!

Sasuke nagyot sóhajtott.

Van, ami nem változik – gondolta. – Jó látni, hogy te sem, Cho. – Azzal ismét felsóhajtott, majd elindult a Kiss Túlélő felé, hogy üdvözölje.

** * **

Albus Perselus Potter összeráncolta a homlokát, amint meghallotta a lágy, csengő hangot, ami elképesztően hasonlított Ten-tenéhez. A zsupszkulccsal való utazás után mindig szédült, így hármat látott a gyönyörű nőből, aki éppen megrendülten tartott feléjük. Gyorsan az apjára pislogott, hogy lássa, mit szól az asszonyhoz, és boldogan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy a férfi milyen fájdalmasan nézi a feléjük közeledőt.

– Cho – mosolygott Harry kényszeredetten. – Örülök, hogy újra látlak!

Ten-ten édesanyja Harry nyakába vetette magát. A férfinak megbillent az egyensúlya, így mindketten hátrazuhantak. Albus boldog mosolya egyből lehervadt, ahogy a felborulást követően kiszúrta a nő számító mosolyát; emiatt gyorsan elfordult, és odalépett a gúnyosan vigyorgó Sasukéhoz.

– A nevem Albus Perselus Potter – mutatkozott be illedelmesen –, nemrég ismertem meg Ten-tent.

Sasuke előrelépett, elfogadta a kinyújtott kezet, majd meg is rázta azt. Kedves mosolya volt, pont olyan, mint a lányáé; látszott rajta, hogy jó ember.

– Sasuke Xking vagyok – felelte –, Ten-ten édesapja, ő pedig a másik lányom, Sakura – intett az időközben odasiető gyermekére.

Sakura csak egy kicsit hasonlított az anyjára, inkább az apjára ütött – az arcvonásai, a sápadtsága, mindene az apjáé volt; csupán egy-egy mozdulata idézte Chót. Ahogy egymás mellett állt a két testvér, Albus megállapította, hogy Ten-ten sokkal csinosabb volt, mint a nővére, ráadásul sokkal kedvesebbnek is látszott. Sakura haja nem volt annyira hosszú, mint Ten-tené, inkább a válláig ért, és kevésbé tűnt annyira feketének, inkább nagyon erős, sötétbarna színben pompázott, sőt egy kicsit meg is volt tépetve. Ten-ten sokkal, de sokkal szebb volt, ezt látni lehetett, a mosolya pedig nem idegesítette annyira Albust, mint Sakuráé. Kedves, aranyos lány alakját öltötte fel.

– Ő itt az apám – folytatta eközben Sasuke –, Sarutobi – mutatott az öregemberre, aki megragadta a fiú kezét, és meglepően erősen megszorította.

– Üdvözlöm, uram – motyogta Albus halkan, és nem mert belenézni az öregember szemébe.

Sarutobi papa pillantása vesébe látó volt, ami szörnyen zavarta őt. Úgy nézett rá, mint aki már ismerné, mint aki mindent tudna róla – apja, aki időközben elszakadt Chótól, megdöbbenve nézte az öreget, ismerhette ezt a pillantást, nagyon régen láthatott már hasonlót.

– Hogy s mint, fiam? – kérdezte szelíden az idős férfi.

– Fáradtan, uram – motyogott újból Albus, majd segélykérően fordult Ten-ten felé, de a lány addigra már elindult a ház felé az apjával és nővérével. Harry Chóval együtt iramodott meg Sasuke után, ám a kínai férfi még visszakiáltott, mielőtt beléptek volna az otthonukba:

– Apa, jöttök?

Albus az öregemberre tekintett, de az csak megvonta a vállát, és elküldte a fiát. Mikor már mindenki bement a házba, Sarutobi sóhajtva fordult a fiú felé. Albus tett egy tétova lépést előre, igazából azonban mást nem mert. Nem tudta, miért nézi őt annyira érdeklődve az öregember, ezért jobbnak látta, hogy ha nem mond mást, majd a férfi úgyis elmondja, hogy miért. Sarutobi papa kézen fogta a fiút, és elindult vele a ház közelében levő tó felé, melynek vizén még mindig meg-megcsillant a napfény.

– Gyönyörű, nem igaz, Albus Perselus? – intett a tó vize felé az öregember.

– Valóban az, uram – értett egyet vele rögtön a fiú, mire Sarutobi csendesen folytatta:

– Ilyenkor olyan sok a boldogság, mindenki felhőtlenül viselkedik, nem igaz?

Albus ismét helyeselt, majd kíváncsian nézett föl az öregemberre. Egyre jobban érdekelte a személye. Annyira hasonlított a viselkedése valakihez, ám nem tudta megmondani, hogy kihez. Úgy érezte, Sarutobi papa különleges, és hogy már hosszú ideje várt rá.

– Érzed, fiam? – sandított rá a szeme sarkából Sarutobi papa; felvillant a tekintete, amit látva Albust borzongás rázta ki. – Érzed, hogy valami sötét dolog van a közelben? Érzed, Albus?

Oh.

Albus nyelt egyet. Félrefordította a fejét, inkább kerülte az öregember pillantását.

Dumbledore – gondolta. – Hát innen olyan ismerős ez a vesébe látó tekintet… Utoljára az igazgatói irodában láttam ilyet. Dumbledore professzorra emlékeztet, a Roxfort egykori igazgatójára. – Egy pici hang azt is a fülébe súgta még, hogy „akiről a nevedet kaptad, fiú”. Egész életében mást sem hallott, csak azt, hogy a Roxfort két bátor igazgatója után nevezték el. Albus és Perselus. Dumbledore és Piton. Griffendél és Mardekár. És végül, a sors fintoraként egyik házban sem kötött ki, hollóhátas lett.

Sarutobi papának azonban igaza volt, és ezt magának sem szívesen vallotta be, nemhogy hangosan is kimondja. Tényleg volt valami a közelben, valami sötét… Sőt! Inkább a levegőben érezte! Valami rossz, valami gonosz szállingózott, próbált alakot ölteni, igyekezett bűnbe vinni másokat.

Hideg kúszott fel a gerince mentén, úgy érezte, mintha figyelték volna őket, mintha valakik suttogtak volna. Egy barna szempár csillogását látta, egy kegyetlen szempárét… Sietve megrázta a fejét, hogy felocsúdjon, és mire újból odanézett, nem volt ott semmi.

Mi a…

– Hallucináltam volna? – motyogta. Ismét a fák felé pillantott, mire Sarutobi papa megszorította a kezét.

– Láttad igaz? – suttogta. Albus elfordult az idős férfitól, de az nem hagyta ennyiben; suttogóra fogva, újabb kérdést tett fel:

– Tudod, miért vagy itt, Albus Perselus?

Igen…

Ezt az egyet tudom.

Nem nézett Sarutobi papa szemébe, hanem inkább a hatalmas fákat tanulmányozta, kereste-kutatta a barna szempár gazdáját, dübörgő szívvel várta, hátha megint felbukkan az a titokzatos illető, akit az előbb látott. Fekete köpeny csillant meg, ám mire egyet pislogott, akárcsak a barna szempár, úgy ez is eltűnt.

– No? – kérdezte az öregember sürgetően.

– Mert hiszek abban, hogy egyszer még újra együtt lesznek a szüleim?

Sarutobi papa sóhajtott, majd megveregette a fiú vállát. Végtelenül gyöngéd hangon szólt hozzá, miközben óvatosan a ház felé terelte Albust, hogy minél hamarabb bemenjenek és csatlakozzanak a többiekhez.

– Fontos feladatod van, ifjú Potter-fiú! – mosolygott –, s ha jól csinálod, több ártatlan életet is megmenthetsz. Azt hiszem, ez az, ami a legfontosabb, nem gondolod? – Ezzel bevezette a házba, nem törődve a suhogó fekete talárral, nem törődve a kegyetlen, barna szempárral, nem törődve egy szőke hajtincs lebbenésével, nem törődve senkivel és semmivel. Mintha soha nem is fenyegette volna őket semmi…

** * **

Volt egy férfi, aki mintha maga az álom lett volna. Ő jelentette számomra a világmindenséget, ő volt az életem értelme. De elveszett, megszűnt, és nem tudtam megakadályozni. Vártam rá, de úgy éreztem, feleslegesen, mert tudtam, úgysem jön el.

Tévedtem.

Mégis eljött, bár a szíve soha nem lesz az enyém… Soha.

Egy könnycsepp gördült le a szép arcról és hullott alá a pergamenre. A csinos kéz megállt az írásban, letette a tollat.

Az alak az ablakhoz sétált. Sötét volt odakint, sötét, mint az éjszaka. Az alak akaratlanul is elmosolyodott: ez az ő napszaka volt, senki másé.

– Sikerülni fog! – suttogta könnyes szemmel az egyik fán ülő fekete bagolynak. – Meg tudom csinálni!

A bagoly huhogott – választ adott neki, ám ő továbbra is komoran figyelte a tájat. Éles hangon, szinte sziszegve szólalt meg újra:

– Nem kell a segítséged! – Egy pillanatra elbizonytalanodott, ez meglátszott rajta, majd kihúzta magát, és a naplójára pillantva megismételte magát:

– Érzem, sikerülni fog!

** * **

– Akkor itt maradtok?

Albus és az apja a második napjukat töltötték Kínában, és nem úgy tűnt, hogy onnan egyhamar távozni fognak. Az elején szinte tapintható volt a feszültség a levegőben, ezért a felnőttek úgy határoztak, hogy a gyerekeket az udvarra terelik, amíg megvitatják a nézeteltérést. Abból sajnos akadt bőven, ugyanis Chónak, hiába szólították fel rá, nem akaródzott elhagyni egykori otthonát. A lányaival példálózott, de sosem foglalkozott velük eléggé, hogy a Xking család rezidenciáján maradhasson. Albus emlékezetébe élénkében bevésődött az a jelenet, mikor az asszony végül visszavonulót fújva, sértődötten távozott. Volt férje, Sasuke a legnagyobb örömmel dobta ki, és egy utolsó integetés után még az ajtót becsapta. Látszott rajta, hogy őszintén reménykedett benne, soha többé nem látják egymást.

Az asszony távozását követően érezhetően dobódott a hangulat. Az első nap eltelt, mind Harry, mind Albus fáradtak voltak az utazástól, így meg sem fordult a fejükben, hogy visszautasítsák a Xking család ajánlatát, miszerint töltsék náluk az éjszakát. Másnap pedig valahogy magától adódott, hogy a gyerekek ismét az udvaron találták magukat, míg a felnőttek beszélgettek.

Ten-ten egyből Albusba karolt, és miközben körbevezette, vidáman kérdezgette őt a kalandjairól. A hírek Kínába is eljutottak, a kicsi Lily Potter elrablása csak szította tovább a tüzet, az egész varázslóvilág felbolydult a Mester rémtetteitől. Hiába akadtak képzett aurorok, akik csapatokban vadásztak Mardekár utódára és annak követőire, egyszerűen nem sikerült fellelniük a rejtekhelyüket.

Albus megkönnyebbült, amiért nem kellett hazasietniük. Biztosra vette, hogy az anyja majd’ az eszét vesztette az aggodalomtól, de ahogy Chónak sem akaródzott távozni, úgy neki sem. Odahaza a szülei válása, egy költözés és egy apai féltestvér várta, Lily üres ágya, a gondolat, hogy a kishúgát akár ezekben a percekben is kínozhatják. A bizalma Linda iránt darabokra foszlott. Ha Linda egy kicsit is, csak egy kicsit is törődött velük, akkor nem árthatott Lilynek. Akkor nem tett vele semmi visszafordíthatatlant – a traumát leszámítva. Albus biztos volt benne, hogyha valaha is viszontlátja a kislányt, az már nem lesz ugyanaz. Azt… ami történt vele, sosem fogja elfelejteni.

Éppen ezért akarok maradni – gondolta. – Amíg itt vagyunk, könnyebb. Ha nem is sokat, de igenis könnyebb… És most… szükségem van rá, erre a kis nyugalomra.

Szerencsére a véleményét az apja is osztotta, így gyorsan be is számolt Ten-tennek a terveikről.

– Apa azt mondta, hogyha már egyszer idáig elrángatták, akkor meg szeretné oldani az ügyét – sóhajtott fel –, de ennek csak örülni tudok. Addig is itt lehetek. – Addig is… elterelik a figyelmemet a húgomról. Ez volt a kimondatlan gondolata.

– Az tényleg jó – motyogta elpirulva Ten-ten. – A nagyapám nagyon megkedvelt téged!

Albus erre elvigyorodott. Sarutobi papa nem várt érdeklődése iránta – legfőképp a varázsereje iránt – igencsak meglepte; nem érezte magát különlegesnek. Nem érezte magát annak a hősnek, akit a Teszlek Süveg is látott benne, mikor a Hollóhátba küldte. Azóta sem feledte az ütött-kopott fejfedő szavait; azt hangoztatta, hogy nagy tettekre lesz hívatott, és hogy még az apját is túl fogja szárnyalni. Egy cseppet sem látta magát ilyen varázslónak, viszont tudta, hogy tanulással jobb lehet. Mikor az apja haza akarta küldeni, Sarutobi papára hivatkozott. Azt állította, sok újdonságot tanulhatna az idős embernek, aki ráadásul valamiért hajlott is rá, hogy taníthassa.

Ez egy meggyőző érv volt. Azzal biztosan nem tudta volna elérni, hogy az apja beleegyezzen, ha azt mondja, hogy tanulás helyett inkább egy észveszejtően csinos lány miatt maradna. Pláne annak tudatában, hogy Ten-ten Cho lánya volt.

– Gyere – ragadta karon éppen az említett, kirángatva őt a gondolkodásból –, be szeretnélek mutatni a barátaimnak!

Barátok.

Ten-ten barátai.

– Mind lányok? – fintorgott, mikor meglátta, merre vezeti őt Ten-ten. A lány elnevette magát a panaszos hangja hallatán.

– Dehogy! Vannak fiúk is – vigyorgott –, de most a legkedvesebb szomszédunkat szeretném bemutatni neked, akiről már annyit beszéltem neked!

Ezzel nem sokat segített. Amióta megismerkedtek, Ten-tennek be nem állt a szája. Annyi nevet sorolt el, hogy Albus néha a fejét fogta. Hiába próbálta őket mind megjegyezni, lehetetlen vállalkozásnak bizonyult.

Sóhajtva követte a lányt, miközben megpróbált visszaemlékezni, vajon kiket sorolt Ten-ten a szomszéd kategóriába. Bárhogyan is törte azonban az agyát, egyszerűen nem jutott eszébe a megfelelő név.

A ház, ami előtt végül megálltak, kisebb volt, mint Ten-tenék otthona, ám sokkal nagyobb kert tartozott hozzá. A kertben két sötét hajú ember dolgozott – egy nő és egy férfi –, név szerint Hanabi és Ichigo, mint az Ten-ten lelkes kiáltásából kiderült. A lány elengedte Albus kezét, majd beszökkent az udvarra.

A nő – Hanabi – egyből felállt, és levette a kesztyűjét, hogy anyai ölelésbe részesítse Ten-tent. Nem volt annyira szép nő, mint Cho Chang, de sokkal kedvesebbnek tűnt, főleg mikor mosolygott. Ichigo pont úgy festett, mint Sasuke jellemében – kedvesen mosolygott és barátságosan viselkedett.

– Ó, édes Ten-ten – nevetett Hanabi, miután Ten-ten kibontakozott az öleléséből –, olyan rég láttalak utoljára!

– Pontosan két napja – vigyorodott el Ichigo, majd az őket figyelő Albus felé fordult. Felhúzta a szemöldökét, és kíváncsian nézett végig a fiún. – Kit hoztál magaddal, kicsi lány?

Ten-ten ismét elpirult. Visszaszökkent Albushoz, és közelebb rángatta a házaspárhoz. Albus még arca még vörösebb árnyalatot öltött fel, mint az övé, sosem érezte még magát ennyire zavarban. Ten-tennek is feltűnhetett ez, mert hirtelen kötelességének tartotta, hogy ő mutassa be újdonsült barátját, így egy újabb széles mosolyt varázsolt az arcára, és így szólt:

– Ő itt Albus Perselus Potter!

– A híres Harry Potter fia? – kérdezte egyből Ichigo, mire Albus bólintott. – A nevem Ichigo Yang, ő pedig a feleségem, Hanabi – mutatott az asszonyra, aki szüntelenül mosolygott. – Örülök, hogy megismerhetünk.

Mielőtt Albus válaszolhatott volna, hirtelen lépések hangja ütötte meg a fülüket. Ichigo elkomorodott, de azért folytatta a bemutatást:

– A lányunk, Ino – mondta halkan.

Albus legnagyobb döbbentére Inónak szőke haja volt és nagyon halványkék szeme. Sosem látott még korábban ázsiait, akinek kék lett volna a szeme. Nemhogy ennyire kék! Hogy lehetett? Ez is… valamiféle varázslat lett volna? A mágia trükkje?

Ino csinos lánynak tűnt, csinosnak és hátborzongatónak. Valami azt súgta Albusnak, hogy ne bízzon meg benne. Ez az érzés csak fokozódott, mikor észrevette, hogy néz a Yang házaspár. Ino még nem ért oda hozzájuk, de Ichigo már gyorsan oda is hajolt a fiúhoz.

– Vigyázz vele, fiam! – intette őt óvatosságra. – Maga a sátán! – Kiegyenesedett, mikor lánya megállt előtte, és hangosan köszöntötte:

– Ino! – Még arra is ügyelt, hogy melegséget erőltessen a hangjába.

– Apám – hajolt meg a lány –, örülök, hogy láthatlak téged! Kit hoztál magaddal, Ten-ten? – A következő mondatát már Ten-tennek címezte. A lány felé fordult, a szeme sarkából viszont összeráncolt homlokkal méregette a fiút. Szemlátomást valami igencsak elkedvtelenítette.

Albus előrehajolt, hogy bemutatkozzon.

– A nevem Albus Perselus Potter.

Ino elfogadta a jobbját, de amint összeértek az ujjaik, mindketten elrántották a kezüket.

Mi a…!

Albus döbbenten nézett a lányra. Egyetlen egy szó visszhangzott a fülében, az, amit akkor hallott, mikor megfogta a kezét.

– Óvakodj a veszélytől, ifjú Potter-fiú! Meg foglak ölni!

Ino arcán persze nem látott változást. A lány továbbra is mosolygott, mosolyát pedig aranyosnak lehetett nevezni, szinte ártalmatlannak, de…

De mégis ott volt az a bizonyos hidegrázás a mosoly mögött.

– Sarutobi papa azt mondta, szeretne nekem megmutatni valamit. – Albus nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna. Úgy érezte, menekülnie kell. Minél messzebbre kell jutnia Ino közeléből. –Ne haragudjatok, Ten-ten, mennem kell, mert nem szeretném megvárakoztatni! – Ten-ten felvonta a szemöldökét, egyből átlátott a hazugságon, de nem mondott semmit. Bólintott, hogy menjen nyugodtan, ha akar.           

Albus elégedetten nyugtázta, hogy nem tartották vissza; biccentett a családnak, majd nem törődve Ino kutató tekintetével, futva indult vissza a Xking család házáig. Odaérve azonban senkit sem talált ott. Kifulladva kapaszkodott meg a térdében, eszébe jutott, hogy az apja reggel elment Sasukéval a kínai minisztériumba, Tsunade mama meg aznapra szervezte a nagy bevásárlást Sakurával. Sarutobi papát, akire pedig a hazugságok szövögetése közben hivatkozott, sehol sem látta. Hátrasétált az udvarra, hátha ott találja az idős férfi, ám ezúttal sem lelt szerencsét. Egészen a közeli erdőhöz sétált, hogy megnézze, nem látja valahol a fák között, ám hiába nyújtogatta a nyakát, nem tudta kiszúrni az öregembert. Teljesen felszívódott.

Remek – húzta el a száját; csalódottan sétált vissza a házba. Ledőlt a vendégszoba egyik ágyára, és lehunyta a szemét. Hagyta, hogy elnyomja az álom. Mást úgysem tehetett, nem akart visszaélni a család vendégszeretetével, Ten-tent, aki idegenvezetőjévé szegődött, lerázta, egyedül bolyongani meg szintén nem szeretett volna. A végén még eltévedt volna az erdőben, csak tetézve az apja bajait. Mivel csak saját magával tudott volna beszélgetni, így járt a legjobban.

Az álom hirtelen érkezett. Ólomként nehezedett a szemhéjára, majd rángatta magával a sötétebbnél sötétebb fellegek felé.

Tudta, hogy álmodik.

Álmában hideg fuvallat érkezett, ami szokatlan volt, mivel amióta beköszöntött a nyár, forróság uralkodott. A hideg csontig hatolt, figyelmeztetett, baljós előjelet közvetített. Albusnak rossz előérzete támadt – mintha valaki vagy valakik figyelték volna.

A semmiből erős kéz nyúlt ki, megragadta a vállát, mire ijedten ugrott előre. A nyári forróság tovaszállt, sűrűn gomolygó köd váltotta fel, amiből pedig lassan egy alak bontakozott ki.

Kegyetlen szempár meredt Albusra, a fiú rémülten nézett bele.

A szempár gazdája lazán húzta elő suhogós pálcáját, majd mielőtt Albus bármit is tehetett volna, egy elegáns mozdulattal rá is szegezte azt.

– Naiv kölyök. Tényleg azt hitted, nem találok rád? – Azzal kegyetlenül fölnevetett, és unatkozva legyintett egyet pálcájával, mintha csak egy szemtelen legyet próbálna elhessegetni.

Albus hátrált pár lépést, és elkerekedett szemmel figyelte, hogy indul útnak egy lila fényű átok. Futásnak eredt, hogy minél hamarabb beérjen a biztonságot nyújtó házba, de a varázslat gyorsabb volt. Felkiáltott, mikor az átok eltalálta a hátát; úgy érezte, mintha több ezer kés szurkálná, mintha a szenvedés sosem akarna megszűnni.

Elvágódott. Tompán érzékelte, hogy három csuklyás sétál oda mellé, és ő, aki elmosolyodva lehajolt, a fülébe suttogott:

– Még nincs vége, Albus! – Kegyetlen kacajt ejtett, majd folytatta:

– Ez még csak a kezdet volt!

Az álom véget ért, Albus üvöltve ébredt fel – már megint. Rémülten ugrott egyet ültében, mikor meglátott egy árnyékot az ablakánál.

– Nyugalom, fiam – mormolta halkan Sarutobi papa –, csak én vagyok az!

– Uram? – remegett meg Albus, majd kikászálódott az ágyból. Botladozva jutott el az öregemberig, aki szomorkás mosollyal az arcán fogadta.

– Mondd, Albus, ismered a Xking család történetét?

Tudta, hogy valami történt vele, mégsem kérdezősködött. Sarutobi papa különleges embernek bizonyult. Albus nem értette, miért pont ezzel a témával hozakodott elő, ám úgy sejtette, nem véletlenül kérdezte pont ezt. Megrázta a fejét, mert bármennyire is szeretett olvasni, semmit sem tudott a kínai család törtelméről, majd visszaült az ágyára, és onnan figyelte az öregembert.

– Szabad? – intett az ágy felé, mire Albus odébb csúszott.

– Hogyne – mondta. Sarutobi papa rámosolygott, ráncos keze kinyúlt, a vékony, csontos ujjak megsimogatták a fiú arcélét. Egy nagypapa érintése volt, Albus örömmel simult belé. Arthur papájára emlékeztette, aki néhanapján elszabadult a sufniból, és olyankor mindig annyira gyengéden érintett.

– Réges-rég – kezdett bele a történetbe az öregember –, több évszázada élt egy család itt, Kínában, úgy hívták őket, hogy a Xking család. A felmenőink, ha így jobban tetszik. Az akkori családfőnek, Yusukének három lánya született, egyik szebb volt, mint a másik, a falusiak alig bírtak gyönyörködni a szépségükben.

Albus nagyot sóhajtott.

– Miért érzem azt, hogy ennek a mesének szomorú vége lesz? – szakította félbe Sarutobit. Az öregember lehajtotta a fejét, ennyivel igazolta be a gyanúját.

– Azonban egy nap… – folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Levette a kezét Albusról, és csíkot húzott vele a levegőben. Albus meglepetten kiáltott fel: ugyanis ott, ahol az idős férfi érintett, gomolygó köd keletkezett, s a mese, amit elmondott, a szemük láttára elevenedett meg.

** * **

– Gyorsabban! Gyerünk! Mindjárt utolérjük!

Egy fekete és egy barna ló tűnt fel a látóhatáron a lovasukkal – két férfi ülte meg őket, mindketten egyre jobban hajszolták szegény párákat. A fekete ménen ülő férfinak ébenfekete haja volt, cifra bajsza és szúrós, fekete szeme; a másik hasonlóan festett, ám jóval fiatalabbnak tűnt társánál, ráadásul szakállat sem viselt; tekintete sötétbarnán ragyogott.

– Yusuke mester – lihegte a fiatalabb –, kérem, álljunk meg!

– Felejtsd el, Orochi! Ha most megállunk, sosem érjük utol a gaz árulót! – kiáltotta a mester, mire Orochi felnyögött.

– Mester, nem bírom már!

Yusuke rápillantott a fiatalabbra, majd ahelyett, hogy eleget tett volna a rimánkodásnak, sóhajtva megsarkantyúzta a lovát; tovább hajszolta az állatot, és közben rárivallt:

– Légy férfi, Orochi! Légy férfi!

Orochi dühösen mordult egyet, ám ezzel nem ért el semmit; helyette gyorsítania kellett, ha utol akarta érni mesterét, aki már jóval előrébb tartott, mint ő. Yusuke hátrasandított a vállára fölött, hogy lássa, követi-e őt, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Orochi ezúttal nem fordított neki hátat és lovagolt inkább haza. Legutóbb ez történt, és Yusuke aligha tudta hibáztatni érte tanítványát. Azt a kalandot alig úszták meg ép bőrrel, így is megperzselődött a talárjuk.

– Uram – lihegett újból Orochi, miután felzárkózott mellé –, mester, kérem, árulja el, miért üldözzük tovább az árulót? Úgysem jut át a tüzes szakadékon – vonta meg a vállát. Fiatal volt még, kölyök, aki nem értette úgy a világot, mint Yusuke.

– Minden szavad az árulóé, Orochi. – Yusuke mester mélységesen elszomorodott. – Úgy beszélsz, mint ő. Tudnod kellene, ha igazán el kívánod sajátítani a kínai harcművészetet.

– De mester…

– Gyerünk! – gyorsított a tempón Yusuke, mielőtt vitatkozni kezdtek volna.

Alig tettek pár métert és egy lejtőhöz érkeztek. A mester leszállt a lováról, mikor észrevette, hogy ott fekszik az áruló megkötözve. Az áruló fölött négy ember állt, közülük kettő – legnagyobb meglepetésére – nő volt. Azokat az éveket élték, mikor nem fogadták el olyan könnyen a nőket a társadalomban.

Időközben Orochi is beérte, csatlakozott hozzá. Mindketten az ismeretlen emberek felé iramodtak.

Yusuke alaposan megnézte magának őket.

A legelöl álló férfinak barna haja és szeme volt, vörös-arany díszítésű páncélja, pajzsán pedig hatalmas oroszlán tündökölt. A nőnek, akit magához ölelt, fekete haj keretezte szív alakú arcát, s ragyogó smaragdszínű szemével kíváncsian vizslatta Yusukét és Orochit. A másik kettő ember egy kicsit távolabb állt tőlük – a férfinak göndör, fekete haja volt, barna szeme, a nőnek pedig, akinek a derekán pihentette a kezét, barna, szintén göndör haja és kék tekintete. A második férfi pont úgy öltözött, mint az első, csak ő zöld-ezüstbe, valamint az ő nem oroszlán, hanem egy kígyó tekergőzött. A két nő is egyező öltözéket viselt, de míg az első kékben, addig a második sárgában virított.

– Kik vagytok? – lépett közelebb hozzájuk Yusuke, miközben intett tanítványának, hogy az az árulót vegye kezelésbe.

Az oroszlán pajzsos férfi lépett előre elsőként és hajolt meg a mester előtt tisztelettudóan. A másik férfi, bár követte a példáját, nem szólalt meg, hanem egyből visszalépett a mellette álló nő mellé, aki egyszerre pukedlizett az első nővel. Idegenek voltak ugyan, de ismerték az illemet, így máris bizalmat ébresztettek a mesterben.

– A nevem Griffendél Godric – mondta az oroszlán pajzsos férfi, aztán a mellette álló nőre mutatott –, ő a feleségem Hollóháti Hedvig, ők pedig a barátaink – biccentett a hátul állók felé –, Mardekár Malazár és Hugrabug Helga. Önök személyében kiket tisztelhetünk? – kérdezte végül kíváncsian.

– A nevem Yusuke Xking – mutatkozott be a mester –, ez az ifjonc pedig a tanítványom, Orochi – intett a közeledő fiúra. – Országunk nevében szeretném megköszönni, hogy elfogták az árulót! Már ott tartottunk Orochival, hogy feladjuk, de Merlin éltesse önöket sokáig, amiért időben jöttek!

A nő, akit Godric Hollóháti Hedvigként és a feleségeként mutatott be, elmosolyodott, mire a mester érdeklődve húzta föl a szemöldökét.

– Maguk is varázslók? – kérdezte a férfitól melegen.

– Nem egészen – válaszolta eltűnődve Yusuke. – Hiszünk Merlinben, mert családjaink egyik ága varázslóág, de mi magunk inkább kungfusok vagyunk.

Hugrabug Helga ajkára is mosoly kúszott, Hedvig mellé szegődve kapcsolódott bele a beszélgetésbe:

– Mi tapasztalatokat szeretnénk gyűjteni, mester – mondta –, mivel meg szeretnénk alapítani a legnagyobb varázslóiskolát, amit bárki látott volna a világon!

– Mit tehet egy magamfajta idős mester? – kérdezte erre Yusuke. – Miben segíthetek önöknek? Szeretném viszonozni a cselekedetüket!

Malazár, aki eddig csöndben hallgatta a beszélgetést, így szólt:

– Elég lenne az is, ha éjszakára megszállhatnánk önnél, Yusuke mester – morogta –, nem kell nekünk a maga segítsége!

Yusuke bólintott, majd elvezette a négy mágust a szülőföldjére, sőt szállást adott nekik az otthonában. Felesége, Sué vacsorát főzött nekik, és az asztalhoz három lányuk is odaült, kiknek szépségéről egész birodalom sokat beszélt. Nem véletlenül! A lányok valóban gyönyörűek voltak; hosszú, ébenfekete hajuk a hátuk közepéig ért, egyedül a szemük színe különbözött. A legidősebbik lánynak, Ayának barna, a középsőnek, Mayának kék, a legkisebbnek, Sayának zöld színben pompázott.

A négy mágus nem győzött csodálkozni a szépségükön, azonban Mardekárnak más is járt az eszében, mint Kína meg a három csodálatos lány. Őt sokkal jobban érdekelte a sötétség, a fekete mágia, amiről csak pletykákat hallott. Azt mondták a kínai faluban, hogy az igazi fekete mágiát csakis a leggyönyörűbb lány ismeri Kínában. A leggyönyörűbb, azaz valamelyik lány a Xking családból. Legalábbis Mardekár ebben hitt, így már az első este beszélgetést kezdeményezett Ayával, hogy a lány bizalmába férkőzzön. Aya azonban volt elég ravasz, mint Malazár, és egyből rájött, mit akar tőle a férfi, hogy valójában csak egy eszköz lesz számára. Nem fogadta bizalmába a varázslót, aki így kénytelen volt a középső testvérhez, Mayához fordulni. Maya is megtagadta őt, nem segített neki. A mágus rájött, itt szép szóval nem tud mire menni, ezért kérdezősködni kezdett a faluban, hogy a három Xking lány közül melyiket tartják a legszebbnek.

Saya gyengébb volt, mint két nővére, esetlenebb, lágyabb szívű. A bizalmát könnyen el lehetett nyerni, így Malazárnak hamar sikerült is. A lány, aki valóban értett egy kicsit a fekete mágiához, elmesélte, hogy az igazi fekete mágiát ő nem ismeri, de egy híres látnok, Adelinda, a falu boszorkánya ismeri. A lány elvezette hozzá a mágust, akibe a férfi egyből beleszeretett, amint meglátta. Megtartották az esküvőt, amin nemcsak Malazár barátai vettek részt, hanem a Xking család is, s még az esküvő napján így szólt a családfőhöz a ravasz kígyó:

– Ma éjjel elhagynánk a falujukat, mester – jelentette ki –, útra kelünk, hogy tovább folytassuk kalandos tapasztalatszerzésünket!

– Menjetek békében, ifjú vándorok – válaszolta Yusuke –, sőt, hogy lássátok mennyire vendégszerető Kína, bármit elvihettek!

Adelinda szeme villant egyet a mester utolsó mondatára. Malazár nem tudta, hogy a felesége egyáltalán nem szereti őt, mivel nem volt képes a szeretetre; nem tudta, hogy a nő igazi feketemágus, hogy nincs nála gonoszabb és veszélyesebb a világon. A Végzet Kígyója, így vált híressé Kínában, s akárhányszor felbukkant más alakot öltött, hogy senki se ismerhesse fel. Komolyan vette a mester mondatait, s döntött. Beszélt Sayával, ki a mérgek szakértőjévé vált, és egy különösen erős mérget kért tőle, hogy „kísérletezzen”. Másnap hajnalban holtan találták Yusuke mestert, majd nem sokkal később a lányát, Sayát is. Adelinda megátkozta a Xking családot, hogy abba a családba sosem legyen boldogság, csak szenvedés.

Sué asszonyság egyedül, megtörten halt meg szeretett otthonától távol, idős korában. Férje és lánya halála után elhagyta Kínát, és soha többet nem tért vissza, hogy ne kelljen emlékeznie Adelindára. Aya, a legidősebb testvér nem sokkal később követte szeretett kishúgát – egy baleset által halt meg. A lova, amin egy nap utazott, megbokrosodott, és ledobta a hátáról, aki így a szakadékba zuhant. Maya sem menekült az átok elől, bár később, nem annyira sokkal követte csupán testvéreit; súlyos betegség által halt meg.

Nem sokkal később a négy mágus: Griffendél Godric, Hollóháti Hedvig, Hugrabug Helga és Mardekár Malazár megalapította a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. Pár hónappal később, e jeles esemény után Mardekár Adelinda segítségével épített egy kamrát, hogy megtisztítsa az iskolát a sárvérűektől, majd az asszony tanácsára összeveszett a másik három alapítóval, és elhagyta a Roxfortot.

Másnap reggel Godric’s Hollowra gyász telepedett – különösen egy régies házra. Griffendél Godric egy sóhajtással tette le a tollat, majd szomorúan fordult oda a feleségéhez, aki éppen akkor ért haza.

– Mi történt? – Ajtó nyílt, Hedvig homlokráncolva tekintett felé. Egy fiatal lány szaladt be a szobába, és sietett oda hozzá.

– Anyám – köszöntötte. – Visszatértél.

– Kedvesem. – Hedvig megcirógatta az arcát. – Napról napra szebb vagy – mondta neki lágyan, majd Godric felé fordult. – Mi történt? – kérdezte újból. – Látom, hogy valami baj van, kérlek, áruld el.

– Adelinda levelet küldött – motyogta Godric.

– Mi áll benne? – kérdezte Hedvig, miközben karjába zárta a lányukat. – Ne kelljen mindent csak úgy kiszednem belőled, Godric! Mondjad már!

Godric sóhajtott egyet.

– Malazár halott.

Hedvig szeme elkerekedett.

– Nem lehet igaz! – suttogta, mire Godric lehajtotta a fejét.

– Sajnos de, igaz.

– Most már tényleg… Most már tényleg meghalt a négy alapító varázsa!

– Az első földmágus elhunyt – állt fel Godric, és lépett oda Hedvighez. A nő erre még szorosabban ölelte magához a lányukat.

– Xkingék is meghaltak – motyogta –, nemrég érkezett a fiuk levele. Mi lesz most velünk? – kérdezte. – Ha így halnak meg az emberek, akkor hamarosan mi is követni fogjuk Malazárt!

– Lehet – vont vállat Godric –, de a mi águnk nem hal ki, mint Mardekáré – suttogta, majd a kislányukra tekintett.

A nő követte férje pillantását, és elmosolyodott. Valami villant a szemében, valami, amit Godric nem tudott hova tenni. Ahelyett, hogy tovább rágódott volna rajta, inkább megcsókolta kedvesét, aztán puszit nyomott a szótlan, vörös hajú lány feje búbját.

– Menjél aludni, drágám – mondta gyöngéden a lánynak. – Egész éjjel csak forgolódtál, pihenj egy keveset, amíg édesanyádnak is beszámolok a hírekről, amiket kaptam.

– De apám…

– Kérlek, drágám – sóhajtott Godric, mire a lány megadóan bólintott. Smaragdszeme szomorúan fénylett, ahogy megindult az ajtó felé.

– Jó éjt, apa, anya! – szólt vissza, mielőtt lenyomta a kilincset. – Nagyon szeretlek titeket!

Godric és Hedvig összenéztek.

– Mi is szeretünk, drágám, aludjál jól – mormolta gyöngéden a férfi; a fiatal lány nevét csak suttogva tette hozzá, de a csendben mindenki értette…

– Lily.

** * **

A kép szertefoszlott, mire Albus riadtan tért magához. Sarutobi papa még mindig ott ült az ágyán, és hatalmas szemével őt méregette kíváncsian. A fiú fejében különböző gondolatok váltogatták egymást, mindenféle gondolat, mely a mese egy-egy jelenetét ragadta meg. Végül csak egy kérdést tett fel, azt, amit a legfontosabbnak tartotta a sok közül.

– Miért mesélte el ezt nekem, uram?

– A gonosz újból itt van – suttogta erre Sarutobi. – Itt van a faluban és les rád, Albus Perselus. Az igazi fekete mágiát keresi, és ezt a fekete mágiát egy Xking-lány őrzi. Kitalálod, melyikük, igaz?

Albus komoran elmosolyodott.

A Xking-testvérek – gondolta. – Hát persze.

Kitalálta. Legnagyobb bánatára azonban nem az őrizte, akit legjobban szeretett volna, hanem az, aki a szívének a legkedvesebb volt.

– Ten-ten Xking.

Sarutobi előrehajolt, majd megragadta a kezét, és megszorította azt. Tekintete telis-tele volt rengeteg érzelemmel, s mikor megszólalt, szinte könyörgött a fiúnak.

– Kérlek, Albus Perselus – mondta –, védd meg Kínát, s mentsd meg az unokámat!

Albus felállt, az ajtó felé indult. Mielőtt azonban lenyomta volna a kilincset, hátrasandított a válla fölött, és komolyan bólintott.

– Megígérem, hogy megvédem Ten-tent, akár az életem árán is!

Sarutobi papa bólintott, majd hagyta, hogy elmenjen, nem tartotta fel.

Albus kisietett a vendégszobából. Lentről ismerős hangokat hallott felszűrődni; az apja és Sasuke pont egyszerre érkezett meg Tsunade mamával, aki pedig éppen Ten-tent és Sakurát terelte befelé.

Mélyet sóhajtott, mikor meglátta a két lányt.

Ten-ten.

Az igazi fekete mágia őrzője… Ten-ten az. Tudom, hogy Ten-ten – szorult el a torka az aggodalomtól. Nem akarta, hogy Ten-ten legyen. Bárkit, csak Ten-tent ne.

– Minden rendben, Albus? – kérdezte a lány, amint észrevette. Szemlátomást azóta aggódott érte, hogy elváltak az útjaik, csak nem hagyhatta úgy magára a szomszédjaikat.

Albus megajándékozta egy halvány mosollyal.

– Hát persze – mondta, majd Tsunade mamához sietett, hogy segítsen az idős asszonynak. Ten-ten hezitálva követte.

Volt valami a levegőben, mikor kiértek az udvarra. Albus a csontjaiban érezte.

Valami gonosz, valami kegyetlen. Már megint olyan érzése támadt, mintha figyelnék őket, ám sietve elhessegette. Megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna.

Ezt követően igazából minden egy pillanat alatt játszódott le. Harry Potter felegyenesedett, majd ijedten kiáltott Sakura felé. Sasuke lerántotta a földre idősebbik lányát, mire a felé tartó lila fényű átok nagy robajjal a házba csapódott.

– Ten-ten! – kiáltotta Albus.

Mindannyian a lány felé fordultak. Ten-ten tágra nyílt szemmel nézett rájuk, kezét erősen a hasának szorította. Mikor elemelte, arról karmazsinvörös cseppek hulltak alá. Döbbenten nézett a többiekre, miközben másik kezével kihúzott valamit…

Rémülten sikoltott fel, mikor tudatosult benne, mi történt, s elszédülve billent meg. Albus a lány után kapott, de elkésett vele: Ten-ten ájultan rogyott a földre.

Az ezüst tőr nagyot koppant a földön.