Utolsók sorozat – 1. kötet kisregénye – A Mennyei Birodalom – 4. fejezet [VÉGE]

4. fejezet

A nyár vége…

– Albus!

Harry Potter hangja mennydörgésként hallatszott a környéken, majd hamarosan követte a visszhang is. A férfi átölelte a mellette sírdogáló Ginnyt, s újra az utat világította, miközben újra meg újra a fiuk nevét kiáltotta. Cho, Sasuke és Sakura nemrég vált el tőlük az egyik ösvénynél, hátha arra keveredtek a gyerekek, míg Sarutobi papa úgy döntött, hogy Jamesszel együtt velük tart.

Ginny hangja tele volt fájdalommal, ahogy Albus nevét kiabálta, és folyamatosan könnyezett. Már több mint fél órája folyt a keresés, de sehol sem találták az eltűnt gyerekeket, a nő pedig egyre képtelenebb elméleteket gyártott, hogy vajon mi történt velük. Tulajdonképpen Cho ezért is szeretett volna egy másik ösvényen menni, s az első adandó alkalmat kihasználta, hogy azon menjen. Sasuke ragaszkodott hozzá, hogy egykori felesége ne menjen egyedül – „Még a végén neked is bajod esik!” –, ezért Sakurával elkísérte.

Ginny kibírhatatlanul viselkedett, de persze minden anya ilyen volt. Sasuke, amíg el nem váltak, folyamatosan összehasonlította Ginnyt Chóval, és végül arra a döntésre jutott, hogy a tökéletes anya Ginevra Potter, senki más. A nőn látszott, hogy aggódik a gyerekéért, félti őt, míg Cho, bár egyszer-kétszer mutatott valami bánatot Ten-ten iránt, legtöbbször inkább közömbösséget tanúsított. Ginny az egész út alatt aggódott, félt, szenvedett, látszott rajta, hogy szereti a gyerekét és nem akarja, hogy baja essen. Erős asszony volt, és Harry minden alkalommal jobban belészeretett.

Volt egy-két pillanat viszont, amikor úgy tűnt, hogy még ez az erős nő is, aki túlélte a háborút, összeomlik, elhagyja magát. Ilyenkor Harry biztatni kezdte, hogy ne aggódjon, ott van mellette, segíti őt. Persze a férfinak hátsó szándékai voltak, mindenképp ki akarta békíteni feleségét, nem akarta, hogy elváljanak. Ginny az ilyenekből semmit sem vett észre, inkább örült, hogy végre törődik vele valaki.

Már bőven bent jártak a rengetegben, a vörös hajú asszony pedig újra elhagyta magát. Azonban mielőtt komolyabb baj lett volna, Harry egyből megfogta a kezét, és bátorítóan rámosolygott, pont úgy, mint ahogy eddig mindannyiszor tette. Tudta, hogy ez megnyugtatja majd feleségét, és a nőnek boldog emlékek jutnak az eszébe.

– Hol lehetnek? – Ginny kétségbeesetten nézett rá.

– Megtaláljuk őket, ne aggódj – szorította meg a kezét, hogy megnyugtassa. Az asszony elmosolyodott, amint megérezte a szorítást. Kezdték úgy érezni, hogy tényleg van esélyük megtalálni eltűnt csemetéiket. Csak közben annyira féltek! Ginny már mindent feladott, már-már az jutott az eszébe, hogy meghaltak, hogy felesleges minden, forduljanak vissza… Harry viszont mindig meg tudta vigasztalni, és nemcsak mostanában, hanem régebben is, akkor, mikor még a házasságuk rendben volt.

– Nem aggódom – motyogta a nő –, csak… – A férfi szomorúan elmosolyodott, majd befejezte felesége mondatát.

– Csak aggódsz – mondta. – Én is aggódom – vallotta be, miután ránézett Ginnyre –, mindenki aggódik. Ez természetes.

A nő bólintott.

– Tudom, csak nem bírnám feldolgozni, ha Albus is… – Gyorsan elharapta a mondata végét, mert már tényleg nem sok hiányzott neki ahhoz, hogy zokogjon. – Remélem, mihamarabb előkerül! – tette még hozzá, mire Harry biztatóan rámosolygott (már megint).

James átfurakodott kettőjük között, majd ő is vizsgálni kezdte a tájat; a kínai öregember mögöttük sétált, látszólag mindent kizárva a külvilágból. A házaspár már nem is figyelte, hogy merre mennek, már nem tudott semmivel sem foglalkozni, csak a fényt követték, amit Harry pálcája nyújtott nekik.

Hirtelen egy kétségbeesett, reményt vesztett üvöltés hangzott fel, melyet két sikoly kísért. Harry és Ginny lemerevedett, akárcsak Sarutobi papa, bár az ő arcán nem látszott meglepetés jele, mintha tudta volna, hogy mi történik. James ellenben felkiáltott:

– Albus!

** * **

– Lily!

Vakító vörös fény szelte át a levegőt, három éles sikoly hangzott el egyszerre, amikhez társult egy kétségbeesett üvöltés is, majd Kate Potterről lehullottak a kötelek, s a tűzmágus felállt, hogy szembenézzen ellenségével. Albus köhögve hessegette el a füstfelhőt, hogy láthassa kishúgát, azonban a kislány nem volt sehol, mire eltűnt a füst. A földön ott feküdt a kormos arcú menyasszony, Linda, valamint a vőlegénye, Gerald, Lily viszont teljesen felszívódott. Semmi jel nem mutatott rá, hogy valaha is betette volna a lábát a kínai rengetegbe.

Nem!

Albus talpra ugrott.

– Hol van a húgom? – üvöltött rá a földön fekvő Lindára, mire az meglepetten nézett föl rá.

– Miről beszélsz, Potter? – kérdezte helyette fenyegetően Gerald; időközben felsegítette a földről Lindát, és most bosszúsan köpte ki a szájában felgyülemlett kormot. – A húgod végig a főhadiszállásunkon volt, mégis miért lenne itt?

Albus csodálkozva fedezte fel a számtalan kérdő tekintetet, köztük a macskalányét is. Mindenki úgy viselkedett, mintha az a kis, vörös hajú, csenevész kislány nem is lett volna ott, mintha Albus… képzelődött volna. A fiú azonban világosan emlékezett arra, hogy Lilyt látta az erdőben, hiszen miatta lett volna szertartás is.

– A szertartás miatt – osztotta meg a gondolatmenetét a feketemágusokkal is, amivel csak azt érte el, hogy még több kérdő tekintetet kapott.

– Nem volt semmilyen szertartás, Albus – motyogta elpirulva Linda –, csak az esküvői. Miről beszélsz?

A fiú felcsattant.

– Meg akartad ölni a húgomat, Granger! – sziszegte. – A saját szememmel láttam!

– Te meg miről beszélsz? – Linda értetlenül figyelte a tomboló fiút, de nem ő volt az egyedüli; szemlátomást Kate és Ten-ten sem értette, miről beszél. Albus ezt látva eltátotta a száját. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy tényleg nem volt ott a húga. Világosan látta, hogy ott állt, hogy bánatosan nézett rá, sőt még az idő is megfagyott egy hosszú pillanat erejéig! Lerogyott a földre, és még kétségbeesetten nézett fel a körülötte levő alakokra – most már semmit sem értett. Semmit sem.

– Nem képzelődhettem – suttogta olyan halkan, hogy senki sem hallotta meg. – Az lehetetlen!

Gerald hirtelen lépett oda hozzá, és ragadta meg az ingétől fogva. Albus tompán érzékelte csupán, hogy felemelték, és az egyik fához vágták; annyi fájdalma volt már, hogy egy ilyen kicsiny semmiség már meg sem kottyant neki, nem érzett semmit sem. Nem is értett, nem is érzett.

– Na, ide figyelj, te ostoba kölyök! – A fenyegetésre végre magához tért, sőt elkerekedett szemmel figyelte Grindelwaldot, aki nem úgy tűnt, hogy nem akarja bántani. – A húgod még most is ott van, ahol lennie kell, nem tudom, hogy te miket képzeltél – villant meg a férfi szeme gúnyosan. – Nem hagyom, hogy az igazi fekete mágiát elveszítsem csak azért, mert egy-két ostoba azt hitte, megállíthat! Nem állíthat meg senki sem – pofozta fel a fiút –, megértetted?! Még egy tűzmágus sem – sziszegett megvetően, féloldalt a macskalányra sandítva.

Ennek hallatán fellobbant a láng Kate zöldes-barna szemében; a lángok tökéletesen tükrözték, hogy Geraldnak kivel kell farkasszemet néznie. A lány elmosolyodott, szépen hangzott a fenyegetés, ám Albus tudta, hogy őt ennyivel nem ijesztették meg. Sokkal több kellett ahhoz, hogy igazán megijedjen, az élet megedzette rá. Tudta, kivel áll szemben, és úgy tűnt, már sejtette, hogy mi folyik a háttérben.

Gerald lehetett a Feketemágusok Szövetségének az úgynevezett „feje”, aki a háttérből irányított. Linda csak az egyik tagja volt a Szövetségnek, egy „előhírnök”, aki megpróbált olyan kegyetlenné válni, mint amilyen a főnöke volt. Kate tekintetét látva a lány elismerte, hogy sikerült neki valóra váltania a célját, hiszen amit Lilyvel tett, azzal bizonyosan megkoronázta addigi pályafutását.

– De akkor miért… – Kate az ajkába harapott.

Miért mondtam azt, hogy láttam Lilyt? – Albus magában már nevetett. – Tényleg… ennyire megőrültem volna?

– Gerald csak célozgatott rá, hogy nincs szükségük többé rá… – hallatszott a macskalány motyogása, ám úgy tűnt, nagyon hamar tudatosult benne, hogy nem maradt több ideje ezen töprengeni. Mind Linda, mind Gerald őt nézte, ráadásul a többi feketemágus figyelmét is felkeltette a tűzörvényével.

Sóhajtott egyet, majd vakmerően lépett elő a dühös szavak hallatán.

– Biztos vagy benne? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd lángörvényt küldött a varázsló felé.

A fiatal férfi egyetlen egy hajlással kikerülte, s egy csettintéssel megszüntette az örvényt, amivel kisebb meglepetést okozott a macskalánynak. Eddig még senki sem tudta visszaverni a lángörvényeit, bár nem olyan sokszor próbálkozott vele. Gerald jóval nagyobb mágiával rendelkezett, mint Kate, és ez meg is látszott, de az utolsó tűzmágus – mert Albus már nem kételkedett benne, hogy ő az – nem is várta, hogy jobb legyen a mágusnál, hiszen alig múlt tizenkettő. Évek múltával… Akkor igen. Akkor mindenki elvárta volna tőle, hogy pillanatok alatt Gerald fölé kerekedjen.

– Biztos – vigyorodott el gonoszan a férfi. – Add fel, kislány, ellenem úgysem győzhetsz! Linda – sandított hátra a válla fölött jegyesére –, intézzük el ezeket a kis mitugrászokat!

Linda aprót bólintva vőlegénye mellé állt, és lassú mozdulatokkal előhúzta tiszafapálcáját. Sokkal esetlenebbnek tűnt Albus szemében, mint amikor május vége fele találkoztak. Mintha nem lett volna már az a régi, kegyetlen lány, mint aki akkor volt, mintha időközben megtörték volna. Albus abban reménykedett, mikor rászegeződött a tiszafapálca, hogy talán valahogy ezúttal is megússza, bár nem sok esélyt látott rá. Victoire feláldozta magát, és soha, semmilyen körülmények között nem kérte volna a barátaitól, hogy unokatestvéréhez hasonlóan cselekedjenek.

Ten-ten odahúzódott melléje, és megszorította a kezét, hogy biztassa, éreztesse vele, hogy ő ott van neki, segít, amiben csak tud. Linda szeme villant egyet, majd a lány suhintani készült. Kate ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy ismét megszólaljon, újabb bosszúságot okozva Gerald Grindelwaldnak.

– Te nem vagy gonosz, Linda, csak hagyod, hogy egy ilyen szörnyeteg uralkodjon feletted!

– Hazudsz – remegett meg a lány szája, Kate ellenben vakmerően válaszolt:

– Magadnak hazudsz, Linda Granger, és ezt te magad is tudod!

Albus közbe akart szólni, mondani szerette volna a macskalánynak, hogy hagyja abba, mert a végén nagyon megbánja, de végül mégsem tette. Félt, hogyha megszólal, már villanni fog a zöld fény. Inába szállt a bátorsága, nem hiába nem osztotta a Teszlek Süveg a Griffendélbe. Helyette inkább visszaszorított Ten-tennek, az igazi fekete mágia őrzőjének, s reménykedni kezdett, hogy túlélik.

Kate tovább folytatta:

– Te – nem – vagy – gonosz –, Linda! – tagolta tisztán, jól érthetően, kellő hangerővel, mire Gerald elbődült.

– HAZUDSZ! – s Linda ugyanezt sikoltotta. Olyan gyorsan lendítette meg a pálcáját, hogy Albusnak még kiáltani sem maradt ideje. A tiszafa végéből erőteljes zöld fénysugár tört elő, s villámgyorsan indult el Kate Potter felé.

Három rémült kiáltás hangzott fel egyszerre Albuséval; a fiú balra kapta a fejét, és négy ismerős alakot pillantott meg. Harry, Ginny, James valamint Sarutobi papa értek oda – gyakorlatilag az utolsó pillanatokban.

Albus olyan hamar szakította el róluk a tekintetét, hogy még Geraldnak is feltűntek a váratlan vendégek.

– KATE! – kiáltotta. A macskalányt kereste, azt hitte, meghalt, de…

A zöldes fénysugár, a halálos átok nem érte el célpontját – Kate létrehozta az eddigi legnagyobb lángörvényét, mely teljesen elnyelte az átkot, s utolsó tűzmágusként mindenki fölé emelkedve, abban a pillanatban legyőzhetetlennek tűnt. Albus sosem hitte, hogy a húga ilyen is lehet, pedig minden jel erre mutatott. Kate hatalmas mágiával rendelkezett, és az is látszott, hogyha csak pár évvel lenne idősebb, játszi könnyedséggel győzhetné le Lindát valamint a Feketemágusok Szövetségét.

Linda így is újra a földön kötött ki, hófehér ruhája pedig már korántsem ragyogott olyan fehéren. Arcán a körülmények ellenére azonban aprócska mosoly játszadozott, ahogy lopva a tűzmágust figyelte a szeme sarkából, majd elismerően, elégedetten biccentett neki.

– Nagy boszorkány lesz belőled, ez nem is kérdéses – mondta szelíden, miközben hagyta, hogy Gerald az est folyamán másodszorra is fölsegítse –, ám nem tudod kontrollálni az erődet, Kate – folytatta tovább, miután átkarolta a vőlegénye –, és ez lesz a veszted

– Lehet, hogy igen – bólintott Kate –, de lehet, hogy nem.

Gerald előrelépett, és egyetlen pillantásával elhallgatta a macskalányt, majd Lindába is belefojtotta a szót. A lány elhúzott szájjal nézett rá vissza egy darabig, aztán hátat fordított, és inkább lassan elsétált a fákig. Grindelwald nem úgy nézett ki, mint aki igazán élvezte volna a helyzetet, ez főleg akkor látszott, amikor Harryékre nézett, Ráébredt, hogyha csatázni kezdenek, nem ők fognak nyerni.

– Örülök, hogy itt találkoztunk – mosolygott mogorván –, de most már kezd elegem lenni ebből az egészből!

Albus nem bírta megállni, hogy ne mondjon semmit, egyből visszavágott a férfinak, csak azért, hogy bosszantsa:

– Nekünk is magából!

Gerald tekintete elsötétült. Valószínűleg sosem engedte meg a szemtelen hangnemet, mindig keményen büntette az olyanokat, akik nem tisztelték eléggé. Albus még csak nem is sejtett semmit abból, hogy milyen is valójában, és hogy hogyan kell vele viselkedni.

– Albus Perselus Potter – mondta Grindelwald, miközben lassan közeledni kezdett a fiú felé. – A híres-neves Harry Potter fiacskája! – Bosszúsan felhorkantott, már a gyereknek az apja neve is idegesíteni kezdte.

Albus hátrálni kezdett; megijedt attól a tűztől, ami a mágus szemében égett, és gyorsan az apja tekintetét kezdte el keresni. Nem értette, hogy a felnőttek miért nem avatkoznak közbe. Persze az nem kerülte el a figyelmét, hogy a szülei néha megpróbáltak, de Sarutobi papa valamiért mindig visszafogta őket. Nem értett semmit. Mit akart elérni az öregember? Miért nem hagyta, hogy a szülei segítsenek rajtuk?

– Gyűlöllek, kölyök – mordult fel újra Gerald, majd a fának lökte a fiút. – Olyan vagy, mint az apád – pásztázta végig Alt –, de belül eltérsz tőle. Az én oldalamon sokra vihetnéd, ezt te is tudod – sziszegte. – De nehogy azt hidd – nevetett fel, mikor meglátta a fiú elkerekedett szemét –, hogy megérdemelnéd, hogy hozzánk tartozz! Olyan lehetnél, mint Victoire vagy Ino.

Hangok hallatszottak, majd egy éles, férfias hang szólalt meg. Sasuke, átölelve Chót, éppen úgy ért oda, hogy a mondat utolsó részét még tisztán hallotta. Mind Cho, mind Sakura kivonták a pálcájukat, és felkészültek a harcra.

– Ino? – kiáltott fel a férfi meglepetten. – Mi köze mindehhez Inónak?

Grindelwald érdes hangon nevetett fel, amint meglátta az elképedt embereket. Úgy tűnt, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy még mindig nem jöttek rá a terveire.

– Ugyanúgy irányítom őt, mint ahogy azt az ostoba Weasley-lányt is irányítottam – magyarázta türelmetlenül. – Már régóta hozzám tartozik ő is… Tudjátok – mosolyodott el ördögien –, Ino támadta meg Ten-ten Xkinget.

Sasuke döbbenten nézett össze egykori feleségével. Most már semmit sem értettek, de nem csak ők voltak így, Harryék sem értettek semmit. Aki igazán rájött arra, hogy valójában mi történt, az Albus volt valamint Sarutobi papa. Albus tudta, hogy az öregember már régóta átlátott Grindelwald valamennyi tervén, semmin sem lepődött meg. Olyan volt, mint amilyen annak idején Albus Dumbledore, ebben biztos volt. Bár nem volt rokona a néhai igazgatónak, mégis pont úgy viselkedett, mint az idős varázsló.

– Mégis miért? – értetlenkedett újra Sasuke.

Most Lindára került a sor, hogy magához ragadja a szót. Szinte már mindenki elfeledkezett arról, hogy Lily elrablója is ott tartózkodott, de mikor visszatért, ráadásul esküvői ruhája helyett teljesen átöltözve, akkor már mindenki őt nézte. Olyan más volt, mint amilyen legutóbb. Teljesen megváltozott, mintha fellázadt volna Gerald uralma ellen.

– Azért, mert Ten-ten Xking ismeri egyedül az igazi fekete mágiát – jelentette be csendesen. – Ha uralod ezt az erőt, akkor semmilyen fekete mágia nem lesz ismeretlen számodra. Más feketemágus nem veheti át a helyedet, nem lesz lázadás, tisztelni fognak – magyarázta.

– De neked nem a tűzmágiám kellett? – Linda Kate-re tekintett. – Hiszen ezért raboltad el Lilyt…

Mélyet sóhajtott.

– Még most is kell – mosolygott –, de ahhoz, hogy azt elvegyem, neki kell lennie az utolsó Lily Potternek, éppen ezért pont jól jött ki, hogy véletlenül őt raboltam el – villant fel a szeme. – Ne aggódj, hamarosan megszerzem az erődet, majd szép lassan felkeresem az utolsó vízmágust és az utolsó levegőmágust, és nekik is elveszem az erejüket. Egyesítem, és legyőzhetetlen leszek, pont, mint Gerald, akivel össze fogok házasodni. – Ördögien elmosolyodott, de egy kis bánat is felcsillant volna.

– Milyen jó lesz nekem – sóhajtott erre ironikusan a macskalány.

Néma csönd keletkezett, senki sem merte megtörni. Kisvártatva Harry elindult a gyerekei felé, majd megállt Gerald előtt. Lassan kezdtek el körözni egymás körül, kerülgették egymást, felmérték a másik erejét, és azon gondolkoztak, hogyan győzhetnek. Ginny is lépett, elkezdte maga felé terelni a fogságba esett gyerekeket – először Ten-ten került a háta mögé, majd Kate. Albust nem tudta magához hívni, a fiú ugyanis nem reagált a szólítgatásaira, helyette megbűvölten nézte az apját és Grindelwaldot.

– Mindig ott van egy Potter, ahol nem kéne lennie – sziszegett éppen a feketemágus, mire Harry felvonta a szemöldökét.

– Úgy tűnik, ez a sorsa a Pottereknek, meg kell állítaniuk a feketemágusokat – vont vállat.

Gerald horkantott egyet, kifejezve nemtetszését. Minden annyira simán ment volna, ha nem avatkozott volna közbe egy Potter sem! Victoire Weasley akkor még mindig az uralmuk alatt lett volna, kémkedett volna nekik, megkaparintották volna a tűzmágust is, már rég egyesítették volna az erőket, de nem, ezek mind nem sikerültek, mégpedig a Potter család sikeres közreműködése miatt.

Albus bőszen vigyorgott.

Grindelwald számtalanszor bosszankodott már ezen, de nem csak a Pottereken, hanem az Albus néven is. Gellertet is egy Albus nevű, név szerint Albus Dumbledore győzte le, így bizonyára nem hagyhatta, hogy őt meg egy Albus Potter nevű fiú győzze le. Azt a szégyent nem élte volna túl. Nem akart esélyt adni a Potter családnak, és reménykedett benne, hogy sikerülni fog a terve. Hiszen egyszer csak győzhet a rossz is, nem igaz?

– Jobb lenne, ha egy Potter sem köpne bele a levesembe – morogta. – Hidd el, jobban járnátok!

– Lehet – hagyta rá Harry, bár, mint azt később Albusnak kifejtette, legbelül szörnyen ellenezte, amit a mágus mondott. Így is, úgy is veszélyben lettek volna, bármit is mondjon Grindelwald. Azt is kifejtette, hogy akkor azt hitte, provokálni fogja őt Gerald, ám meglepetten észlelte, hogy a férfi inkább Albust vette célba.

– Miért hagyod, hogy az apád védjen meg? – kérdezte. – Nem unod már, Albus? Én unnám, ha nem tehetnék semmit, mert az apám egy hős – ingerelte a fiút. – Bizonyára kötelességeid vannak, elvárnak tőled mindent, de amint cselekedni akarsz, lehurrognak, nem igaz?

Albus elvörösödött a mágus szavai miatt, és megpróbálta figyelem kívül hagyni, mivel tudta, mire megy ki a játék. Grindelwald az apja ellen akarta uszítani, de rossz emberrel kezdett – Albus senki másban nem bízott annyira, mint az apjában.

– Szeretem őt – mondta csendesen.

– De attól még irányít téged – mutatott rá az igazságra Gerald. – Hagyod, hogy uralkodjon feletted! Nálam szabad kezed lenne… Mit szólsz hozzá? Bármit megtehetnél, amit akarsz, senki nem szólna le! Na? Mit szólsz hozzá?

Albus lesütötte a szemét, miközben úgy érezte, a szíve majd’ kiesik a mellkasából, annyira hangosan dobogott. Csábító volt a feketemágus ajánlata, nagyon is csábító, ugyanakkor azt is tudta, hogy mi lapul a felszín alatt.

– Köszönöm, de jó nekem az, ahogy most vagyok – mosolyodott el.

– Biztos? – A férfi még nem adta fel, csak akkor, mikor Albus rábólintott a szavaira. Tudta, hogy a kölyök semmi pénzért nem árulná el a családját, annyira nem gyenge.

Linda, aki eddig csendben figyelte a beszélgetést, lassan, de magabiztosan Albushoz sétált. A fiú visszafojtotta a lélegzetét, amint meglátta, ki közeledik felé. A lány nem állt meg egy pillanatra sem, de a keze súrolta Albusét. A fiú elkerekedett szemmel bámult fel rá, majd óvatosan kivette a lány ujjai közé szorított apró pergamenfecnit. Amaz nem mondott semmit, csak rámosolygott, és tovább sétált.

– Nem akadályozhattok meg abban, hogy megszerezzem magamnak az igazi fekete mágiát – morgott villogó tekintettel eközben Gerald, majd előhúzta ezüst tőrét, amit eddig az öve melletti tarsolyban tartott, és mielőtt akár Harry rákiálthatott volna, Ten-ten felé dobta.

Ginny ijedt sikollyal rántotta le a földre a lányt, miközben ő maga is előhúzta pálcáját, hogy felkészüljön az újabb támadásra. Cho magához intette Ten-tent, majd Sakurával egyetemben hoppanált, hogy biztonságba menekítse a két testvért.

– Úgy tűnik, mégis – felelte Harry, mikor a mágus felüvöltött. Ten-ten megmenekült.

Mindannyian tudták, hogy ezzel a merész húzásukkal felmérgesítették Grindelwaldot. A férfi vaktában kezdte el szórni a halálos átkokat, így Ginny gyorsan megragadta Kate és James karját, majd hoppanált. Pont azért, mint Cho: hogy megvédhesse őket.

– Meneküljünk! – kiáltotta Sasuke. – Meg fogunk halni, ha itt maradunk! – rázta meg Albus apját, mikor az továbbra is nézte, hogy ég zöld fényben az a kedves kis erdő, ahol a szertartás lett volna.

Albus látta, hogy Linda biccent neki, majd hoppanál, látta Inót is, aki könnyes szemmel követte a lányt. A fiút igazából nem ők kötötték le, hanem a veszélyes feketemágus, Gerald Grindelwald. Látta, hogy szórja vaktában az átkokat, hogy öli meg az állatokat, akik a fényre megijedtek és előugrottak a bokrokból.

Albus éppen ezért nem mozdult.

Eszébe jutott a húga, Lily. Már sejtette, hogy miért képzelte, hogy ott van. Túlságosan is hiányzott neki a vörös hajú kislány, de örült neki, hogy kivételesen nem hozták őt is az erdőbe; nagyon aggódhatott volna érte.

Nézte azt a férfit, aki a családja összeomlásáról tehetett, nézte Grindelwaldot. Csöndben maradt, nem akarta felhívni magára figyelmet, nem akarta, hogy észrevegyék.

Elmosolyodott, mikor látta, hogy az apja hoppanált Sasukéval valamint Sarutobi papával; azt hihették, hogy őt már elvitte az anyja.

Gerald már eleget tombolt, lassan elcsendesült. Ő sem nézett se jobbra, se balra, hoppanált anélkül, hogy felfedezte volna, hogy Albus még a lángoló rengetegben maradt. A fiú nem bánta, mivel nem igazán akart még ilyen korán meghalni. Gerald biztosan nem kegyelmezett volna neki Harry távollétében.

Miután a zöld tűz is eltűnt, szépen lassan elindult visszafelé. Jobb kezét még mindig ökölbe szorítva tartotta, abban rejtette el Linda pergamenfecnijét, amit még azóta sem nézett meg. A lány üzenetét közvetítette. Egy üzenetet, amit neki szánt.

Lassan nyitotta szét, kettőbe volt hajtva. Bizonyára valamelyik füzetéből téphette ki, mivel vonalas volt. Lepillantott Linda cikornyás, gyönyörű betűire, és amint átfutotta az üzenetet, összeráncolta a homlokát. A pergamenfecnin nem szerepelt hosszú szöveg, csak pont a kellős közepére volt írva egyenletesen, Linda jellegzetes kézírásával:

„Vigyázz magadra!”

Albus zsebre vágta a fecnit, majd sóhajtva a Xking család otthona felé vette az irányt. Előre érezte, hogy a következő tanéve félelmetes lesz a Roxfortban, és hogy minden erejére szüksége lesz, hogy sikeresen túlélje.

** * **

– Ég veled, Albus Perselus, örülök, hogy megismerhettelek titeket!

Sarutobi papa hangja mosolygósan csengett, nyugodtan, de mégis aggódóan. Több hét telt el azóta, hogy Gerald Grindelwald megmutatkozott előttük, több hét, mely mégis éveknek tűnt. Mindannyian a Xking család háza előtt álltak, és éppen búcsúzkodtak. A nap legrosszabb része volt, különösen a gyerekek számára, akik legszívesebben maradtak volna még. Különösen Albus, aki nagyon hamar összebarátkozott az öregemberrel.

– Én is örülök, hogy megismerhettem önt, Sarutobi mester – mondta külön kihangsúlyozva a mester szót, mindenki számára egyértelművé téve, hogy mit is jelentett számára Ten-ten nagyapja.

Nem szomorkodott. A nyár befejeződött ugyan, de hogy ért véget? Sarutobi mindenre megtanította, amire csak tudta, megmutatta neki az Erőt, ami a kungfuban lakozott, és segített neki, hogy minél magasabb szinten elsajátítsa az ősi, kínai harcművészetet. Eleinte meggyűlt vele a baja, ám lassacskán megtanulta irányítani a mágiáját, bele tudott olvadni a környezetébe, így a kungfu is sikerült neki. Ten-ten nagyapja büszke volt rá, ez látszott rajta, de nem csak ő melle dagadt a büszkeségtől, hanem Albus apjáé is.

Nem szomorkodott. Bár a nyár véget ért, és haza kellett menniük, Ten-ten is velük tartott. Nemcsak Ten-ten, hanem Sakura is! Chóban fellángoltak az anyai érzések, és bár lehet, hogy köze volt annak is, hogy Albus anyja fél órán keresztül osztotta az észt, hogy hogy viselkedik egy igazi anya, azt állította, magától gondolta meg magát. Az igazság sosem derült ki. Cho eldöntötte, hogy magával viszi a lányait, hogy jobban megismerje őket, és persze azért is, hogy vigyázzon rájuk. Kína nem jelentett többé biztonságot Ten-ten számára. Sasuke, aki úgy határozott, hogy nem tart velük, mivel nem szándékozott kibékülni egykori feleségével, egyedül ezért adta az áldását. Az ő magánya már nem a Potter család baja volt.

– Legyetek résen – adta a tanácsokat az öregember, majd még egyszer utoljára megszorította Albus kezét. Azt követően elengedte, és hagyta, hogy távozzanak.

A fiú rámosolygott, aztán ő is csatlakozott a családjához, és megfogta a zsupszkulcsot. Az utazás ugyanolyan kellemetlen volt, mint mikor Kínába mentek, bár Albus most sokkal boldogabbnak érezte magát, mert néhány hosszú, gyönyörű pillanat erejéig úgy tűnt, minden rendben volt.

– Hihetetlen volt ez a kaland – lelkendezett Kate, amint megérkeztek a Potter-házba. – Köszönöm, Mrs. Potter, hogy elvitt oda – hálálkodott mosolyogva Ginnynek, aki éppen felakasztotta a kabátjukat. Minden tekintet az asszony arcára szegeződött, de az meg sem rezdült a Mrs. Potter elnevezésre, pedig eddig minden alkalommal kijavította magát, hogy most már Weasley, amióta bejelentették Harryvel a válást.

Albus legnagyobb meglepetésére az anyja viszonozta a macskalány mosolyát.

– Nagyon szívesen, Katie – mondta, majd megsimogatta Kate fejét. – Édesanyád hamarosan megérkezik, hogy elvigyen – tette még hozzá –, de ha akarod, maradhatsz erre a pár hétre. Majd én megbeszélem vele. Persze csak akkor, ha szeretnéd. Nem kötelező.

Ezen mindenki annyira megdöbbent, hogy egyszerre tátották el a szájukat. Először senki sem merte megkérdezni, hogy mi történt, de végül Harry mégiscsak bevállalta, mert már nagyon furdalta a kíváncsiság.

– Ginny, minden rendben? – kérdezte. A nő bólintott, majd várakozóan Kate-re tekintett.

– Nagyon jó lenne, Mrs. Potter – mondta bólogatva a macskalány, miközben hagyta, hogy Albus és James egyszerre átölelje őt. – Köszönöm – motyogta még egyszer az asszonynak, hiszen nem számított ilyesmire. Tulajdonképpen… senki sem számított rá.

Ginny újból bólintott, majd rámosolygott.

– Üzenek valamikor Juliette-nek, hogy ne jöjjön érted – jelentette ki. – Most pedig irány mosakodni! – adta ki a parancsot pont úgy, ahogy mindig is szokta. (Ahogy a válás előtt is tette.)

A három gyerek egymásra nézett, s egyszerre rohamozták meg a fürdőszobát. Ginny felkacagott, majd a még mindig tátott szájú Harryre mosolygott, de egy kicsit sápadtan, félénken, nem úgy, ahogy szokta. A mosolyában nem volt semmi gúny, mint az utóbbi időkben, a régi Ginnynek tűnt.

Albus a fürdőszobából leskelődött utánuk, de rajta kívül Kate és James is kíváncsiskodott.

– Remélem, nem terveztél összeköltözést Juliette-tel – motyogta halkan az anyja, mire az apja odalépett hozzá, és átölte őt.

– Nem terveztem, ugyanis nem szeretem Juliette-et – mondta ki az igazságot, miközben elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy a három gyerek hallgatózott.

Albus szeme az örömtől csillogott, ahogy a szüleire nézett, Jamesé szintúgy, míg Kate csak félénken mosolygott. Ő is boldog volt, mivel tudta, hogy olyan sosem fog létezni, hogy Juliette és Harry Potter. Olyan egyszerűen nem létezhetett. Egy Malfoy nem illett egy Potter mellé, soha nem is illett, és ez soha nem is fog megváltozni. A sors is úgy akarta, hogy Ginevra Weasley és Harry Potter egy pár legyenek.

– Már belefáradtam a sok hazugságba, Harry – suttogta könnyes szemmel Ginny. – Megesküdsz rá, hogy soha sem volt semmi közted és Juliette között?

– Nem esküszöm, szépségem – rázta meg a fejét a férfi –, hisz Kate az élő bizonyíték, hogy volt valami.

Ginny erre szomorúan elmosolyodott.

– Szerelmes voltál Juliette-be, Harry? – kérdezte.

– Nem – hangzott az őszinte válasz.

– És Chóba? – kérdezett újból az asszony.

Harry sóhajtott.

– Amit iránta éreztem, azt nem lehetett ahhoz hasonlítani, amit te irántad érzek, kedvesem – magyarázta gyöngéden. – Chónak a szépsége ragadott meg, de nem ő volt számomra az igazi. Akit kerestem, az sokáig láthatatlan volt számomra – fogta meg a nő kezét –, míg egyszer csak rá nem találtam.

Lopva Albusra nézett, aki tényleg büszke volt rá. Az apja ismét bebizonyította neki, hogy nem adja fel, bármi történik. Megígérte neki, és most be is bizonyította. Harcolt Ginnyért, s Albus tudta, hogy most már minden az anyján múlik. Őszintén remélte, hogy az asszony képes a megbocsátásra.

– Cho szerelmes beléd – érkezett hamar a felelet az anyja szájából –, ezt, gondolom, te is tudod.

– Cho keresi az igazi férfit számára, és nem jön rá, hogy az igazi ott van hozzá közel, egyszer pedig már rátalált – célozgatott Sasukéra Harry. – Nekem Cho nem jelent semmit, szimplán egy ismerős, semmi más. Én mást szeretek.

Ginny felvonta a szemöldökét, de legbelül már érezhette, kire célzott Harry, mert finoman elmosolyodott. Nem mondott semmit, csak némán kérte a férfit, hogy folytassa.

– Nem Cho Chang, nem Juliette Malfoy – folytatta Harry –, ugyanis náluk sokkal többet ér számomra.

– Ki az?

Ginny elpirulva, hevesen dobogó szívvel tette fel a kérdést, mire Harry is elmosolyodott. Elővett a zsebéből egy kis dobozkát, majd még mindig mosolyogva, újra, húsz évvel később is letérdelt Ginny elé.

– Harry, mit csinálsz? – motyogta Albus anyja zavartan, de a férfi nem mondott neki semmit. Először nagy levegőt vett, mire Ginny szeme még jobban elkerekedett.

Minden ugyanúgy történt, mint annak idején, semmi sem változott.

– Ginevra Weasley, megtisztelnél engem, hogy újból hozzám jössz feleségül?

Albus felvinnyogott, majd a szájára tapasztotta a kezét. James úgy vigyorgott, mint a vadalma. Anyjuk értetlenül, pírral az arcán nézte az apjukat.

– Már a feleséged vagyok – suttogta, ahogy a smaragdkővel díszített gyűrűre nézett.

Harry még szélesebben mosolygott.

– De szeretném bebizonyítani, hogy mennyire szeretlek – mondta komolyan –, és hogy nem akarok elválni. Nos, mi a válaszod? – kérdezte. – Hozzám jössz újból feleségül?

– Mondj igent, anyu!

Ginny megpördült Albus hangjára, mire a három gyerek előlopakodott a fürdőszobából. Mindhárom mosolygós-izgatott tekintet azt üzente, hogy mondjon igent, mondjon igent. Ginny is elmosolyodott, majd csillogó szemmel Harry felé fordult, aki harmadjára is feltette a mindent eldöntő kérdést.

– Hozzám jössz feleségül?

– Igen – suttogta halkan. – Hozzád megyek.

A férfi a karjaiba zárta feleségét, majd úgy szorította magához, hogy látszott rajta, elengedni sem szeretné. A három gyerek lassan felsomfordált Albus szobájába, hogy kettesbe hagyják a felnőtteket. A kék szobában mindenki helyet foglalt Albus ágyán, majd Kate ránevetett bátyjaira.

– Mi az? – érdeklődött felvont szemöldökkel James.

– Látod, igaza van a sok mesének – nevetett tovább a lány, mire Albus megértette, hogy mire gondolt.

James továbbra is kérdőn nézett rájuk, ezért Albus széles mosollyal az arcán, boldogan így válaszolt:

– Kína tényleg egy Mennyei Birodalom – suttogta.

A három testvér egyszerre nevetett fel, majd Albus az íróasztalához lépett, és a családi képre nézett. A Potter család hamarosan újra együtt lesz, és csak Lily fog hiányozni. A vörös hajú kislány ránevetett a képről, mire a fiú keze ökölbe szorult. Gondolatban esküt tett. Egy esküt, ami így hangzott, és ami megpecsételte a sorsát:

– Esküszöm, hogy megtalállak, Lily Potter! Esküszöm!

VÉGE

Utolsók sorozat – 1. kötet kisregénye – A Mennyei Birodalom – 3. fejezet

3. fejezet

A Feketemágusok Szövetsége

– Jól van, ugye?

Albus aggódva nézte a sápadt lányt a kanapén. Az apja felé sandított, mire a férfi bátorítóan megveregette a vállát.

– Meg fog gyógyulni, ne aggódj! – biztatta, majd felállt, és az éppen akkor érkező nőhöz fordult. – Azt hittem, hazautaztál – jegyezte meg egy apró mosollyal.

– Sasuke most hívott, hogy mi történt – mesélte az asszony –, én… féltem – vallotta be akadozva.

– Jó tudni, hogy van még benned valami emberi – sóhajtotta erre Harry. Cho rámosolygott a férfira, és tett egy tétova lépést a kanapé felé. Harry bátorítva biccentett neki, majd félreállt, hogy az asszony szabad utat kapjon lányához.

Ten-ten mozdulatlanul, sápadtan feküdt, mire Cho megtántorodott.

– Mi a baj? – kérdezte gyorsan Harry. – Cho…

– É-én… – Az asszony ajka megremegett. – Még ha nem is akarom, akkor is… emlékszem rá. Egy régi emlék… Még a gyermekkoromból. A családom… A húgom… – Nyelt egyet, a szemét könny lepte el. Albus döbbenten figyelte. – A kislányom mozdulatlan teste… Eszembe jutotta a háború zord emlékeit… Amiket el akartam felejteni. Cedricet… És minden mást. – Elcsuklott a hangja, nehezen szedte össze magát. – Meggyógyul? – suttogta végül. Óvatosan érintette meg Ten-ten kezét, mintha attól félt, hogy köddé válik, eltűnik, és soha többet nem bukkan fel.

Albus alig bírta leplezni a döbbentét.

Mégis tud kedves lenni – gondolta. – Durva.

– Meg – bólintott időközben Harry. Az ajtó felé fordult, és már indult is volna, mikor Cho zaklatottan utánakapott.

– Hova mész?

– Azt hiszem, mintha hoppanálás zaját hallottam volna – jegyezte meg erre Harry. – Gyere, Albus – hívta a fiút is –, nézzük meg, ki érkezett! – Albus engedelmesen követte.

Valaki, jobban mondva valakik nagyon be akartak jönni – már háromszor csöngettek és kopogtak. Albus is tisztán hallotta, így biztos volt benne, hogy az előbb valóban hoppanálás zaját hallhatták. Az apja széles mosollyal az arcán nyitotta ki az ajtót, ám ez a mosoly rögvest az arcára fagyott, mikor meglátta az ismerős, barna szempárt és a lángvörös hajkoronát.

Az alak mellett két nagyon ismerős személy is állt – egy fiú és egy lány. Harry döbbenten nézett rájuk, mire a nő ridegen elmosolyodott, és így szólt:

– Szervusz, Harry! – köszönt csengő hangon. – Még lehetőleg ma beengedsz minket? – Ginevra Potter dühösen fintorogva nézett férjére, mire az dadogva állt félre az ajtóból. Az asszony egy sóhajtással lépett be a házba, és hívta be maga után a gyerekeket.

– Szia, apa – mondta James, majd egyszerre lépett be húgával.

A férfi szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a lányt. Kate kedvesen mosolygott rá, mire reflexszerűen tárta szét a karjait, hogy átölelhesse rég látott lányát. Úgy ölelte át, mintha bármikor elveszítheti őt is, ahogyan az Lilyvel is megtörtént. Óvón szorította magához, mintha pusztán az ölelésével megvédhetné őt a ráleselkedő veszélytől. Albus biztos volt benne, hogy Linda nem adta fel az utolsó tűzmágus megkaparintását. Félreértés történt csupán, rossz boszorkányt rabolt el. Lily helyett valójában Kate-re pályázott, és őt ismerve nem is fog róla letenni.

– Hiányoztál – suttogott halkan a lány, még mindig az apjukat ölelve, mire Harry elmosolyodott.

– Te is nekem, Katie! – A becenév gyengéden hangzott el a szájából, Albus elámulva nézte a férfi arcán végbemenő változást. A varázsló beterelte a lányt a konyhába, ahol már ott ült Albus anyja rideg tekintettel, tombolva a haragtól; Albus bátyja, James inkább csak érdeklődve nézett körbe, mivel még sosem járt Kínában. Ez Kate-re is vonatkozott; a macskalány levetette magát James mellé, és sietve körbepillantott a hatalmas házban. A Xking család rezidenciája semmiben sem hasonlított Potterék otthonára Godric’s Hollowban; az ellentét Nyugat és Kelet között tisztán érződött.

– Gyere, Ginny – hívta eközben Harry az asszonyt –, ne a gyerekek előtt beszéljük meg!

– Ebben egyetértek – bólintott Ginny, majd a férfi után indult. Albus az ajkát harapdálva figyelte, amint elhagyják a konyhát.

– Ne aggódj – súgta oda James vigasztalóan. Idősebb testvérként kötelességének érezte, hogy támaszt nyújtson Albusnak és Kate-nek. Sokszor összezördültek Allal a gyerekkoruk során, de amikor a szükség megkívánta, James nem hagyta magára. Még akkor sem, amikor annyira összevesztek, hogy napokig nem beszéltek egymással.

Albus nyelt egyet, majd elmosolyodott.

– Úgy gondolod? – kérdezte reménykedve, mire James rávigyorgott.

– Minden rendben lesz, öcskös – felelte, és ezzel sikerült megnyugtatnia a fiút.

Vártak és hittek, egyelőre csak ennyit tehettek.

** * **

Harry az egyik vendégszobába vezette feleségét; direkt azt a helyiséget választotta, ahol nemrég nyitották ki az ablakot, így nem egy fülledt konyhában kellett megtárgyalniuk a jövőjüket, ráadásul egyik gyermek sem lehetett szem- és fültanúja a veszekedésüknek. Nem kételkedett benne, hogy fel fogják emelni a hangerejüket. Olyasmit tett, amire nem volt bocsánat. Ginny jogosan haragudott rá, ezt nem lehetett csak úgy helyrehozni. Kate élő, lélegző bizonyítéka volt a félrelépésének.

Amint becsukódott az ajtó, felesége megállt, szembefordult vele. Remegett az orrcimpája és az ajka is, Harry felkészült rá, hogy ki fog fakadni. Ginny nem is várakoztatta meg, dühösen karba fonta a kezét, és neki is látott:

– Harry James Potter!

Harry is megremegett. Ginny azt a hangját használta, amit csak akkor szokott, mikor kifejezetten dühös volt. Amióta tudomást szereztek Kate létezéséről, sajnos egyre többször esett meg, hogy így szólt Harryhez. A férfinak eszébe jutott, hányszor mondta ezt így az asszony régebben, és legszívesebben visszakérte volna azt az életét, csak hogy újra boldogok legyenek. Szerette Ginnyt, és tudta, hogy hibázott, mikor megcsalta őt. Nem mentegethette magát azzal, hogy akkor válni készültek, hiszen attól még férj és feleség voltak, nem is állt szándékában. Persze valami sosem működött köztük, de attól még szerették egymást – valamennyire. Talán ez nem volt elég egy házassághoz? Miért? Miért pont az ő családjuk? Miért akarta azt Merlin, hogy nekik ne legyen boldog életük?

Mindkettőjüket próbára tette az élet. Többször is.

Miért… Harry az ajkába harapott. Miért nem tudtam csak egy kicsit is erős lenni?

Ginny hangja térítette észhez, élesen csengett, visszhangot vert a szobában.

– Elárulnád nekem, miért nem küldted haza Albust, mikor beállított hozzád?      

– Vele volt Ten-ten – vont vállat Harry –, nem küldhettem haza.

– Ten-ten? – ismételte dühösen. Csípőre tette a kezét, ahogy azt az anyjától tanulta, és felvonta a szemöldökét az ismeretlen lánynév hallatán. Harry tudta, hogy ezzel nagyot hibázott. Ginny sosem állhatta Chót, és biztos volt benne, hogy az asszonynak nem fog tetszeni, ha megmondja, kicsoda Ten-ten. De azt is megtanulta, hogy jobb igazat mondani, mint hazugságot. Mondhatni, életre szóló leckét kapott, a bőréről azóta sem tűnt a felirat, amit Umbridge szeretettel belévésetett a mágikus pennájával: „Hazudni bűn.”

Márpedig én nem hazudok, professzor – gondolta. Az elhatározáshoz az is hozzápárosult, hogy nem akart hazudni a feleségének, hiszen sírig tartó hűségéről és szerelméről már több mint tizenkét éven át hazudott.

– Mégis ki az a Ten-ten? – hangzott el a várva várt kérdés, mire Harry egy sóhaj kíséretében válaszolt:

– Cho lánya.

Ginny pont úgy reagált, ahogy azt Harry előre látta: elkerekedett a szeme, amint eljutott a füléig Cho neve, majd pillanatok alatt fortyogni kezdett a dühtől. Bizonyára egyszerűen nem merte elhinni, hogy a fia Cho Chang lányával barátkozik. Világéletében gyűlölte az ázsiai lányt, mivel az folyamatosan Harry körül legyeskedett, ráadásul a férfi régebben szerelmes is volt belé. Ginny nem akarta, hogy Albus is erre a sorsra jusson, és Harry is hasonlóan érzett.

Igazából mindketten eltervezték már a fiuk jövőjét. Ahogy Harry is, úgy Ginny is azt szerette volna, hogy egy nap olyan barátnője legyen, aki kedves, aranyos, jól nevelt lány, ezek mellett szép és okos. Nem akart egy Cho-féle lányt látni Al mellett, hiszen az olyanok nem illettek a fiúhoz. Persze ez csak a szülők véleménye volt. Mindketten biztosak voltak abban, hogy Albusnak nem fog tetszeni ez az elképzelés, és valamiért abban is biztosak voltak, hogy fiuknak tetszik Ten-ten.

Nem örültek neki. Többször is áttárgyalták már, és mindketten arra jutottak, hogy Albus lánybarátai közül Mary a tökéletes választás, valamennyi elvárásuknak megfelelt. Harrynek emellett még volt egy ötlete, de azt sosem osztotta meg Ginnyvel.

Ha ezt lerendezzük, majd megtárgyaljuk, mi legyen – gondolta. – Nem akarom elvenni a lehetőséget Albustól, hogy maga rendelkezzen az élete felől. – A tervüket bonyolította, hogy egyre jobban meggyőződhettek afelől, hogy a családjukból akadt valaki, aki sokkal inkább kedvelte Maryt, mint Albus.

– Cho lánya? – Ginny visszakérdezett, mintha véletlenül félrehallotta volna a nevet.

Harry bólintott.

– Igen – mondta –, Cho lánya. Ten-ten Xking.

– És hol van ez a Ten-ten? – kérdezte a felesége, továbbra is éles hangot megütve. Harry ez alkalommal is úgy olvasott belőle, akár egy nyitott könyvből: látni akarta a lányt, látni, hogy mennyire hasonlít Chóra. Nem bírta volna elviselni, ha a szakasztott mása lett volna, mert akkor folyamatosan azt a képet látta volna maga előtt, ahogy Harry és Cho csókolózott egykor. Őszintén remélte – Albus érdekében is –, hogy Ten-ten inkább az apjára hasonlít, akivel még nem is találkozott, de aki legalább, a falusiak állítása szerint sokkal kedvesebben viselkedett, mint Cho.

Harry ismét sóhajtott.

– Ten-tent megtámadták – mesélte –, csúnyán megsérült.

Ginny erre lehajtotta a fejét. Bármennyire is utálta Chót, azért sem neki, sem a lányának nem kívánt ilyesmit, ezt Harry egyből megértette. Abban a pillanatban azonban, az a szó, hogy megtámadták, sokkal többet jelentett neki, mint máskor jelentett volna.

– Megtámadták? Kik? – pislogott nagyokat. Harry nem hibáztatta érte, Lily elrablása után mindkettőjüket érzékenyen érintette.

– Bizonyára azok, akik elrabolták azokat a kínai lányokat a Mágusképzőből – morfondírozott félhangosan –, de őszintén szólva, nem tudom. Mit akarna bárki is egy tizenegy éves kislánytól?

– Mit akarna bárki is egy alig tíz éves kislánytól? – célzott Lilyre a nő. – Linda állhat a háttérben.

– Jó, de miért pont Ten-ten? – kérdezte Harry. – Ezer más lány van Kínában – fintorodott el. – Miért pont Cho lánya? 

Ginny összeráncolta a homlokát.

– Talán pont azért, mert Cho lánya – jelentette ki halkan.

Harry mélyet lélegzett; sehogy sem állt össze a kép. Ha valóban Linda állt volna az egész ügy mögött, akkor miért Ten-ten? Honnan ismerte volna Chót? Soha sem beszéltek róla, csak az újságokban olvashatta Cho cikkeit. Harry nem hitte, hogy az ázsiai nő olyanokat írt volna, amikkel felbőszítette volna Lindát, azt inkább Rita Vitrol és annak családja szokta megtenni, nem egy Chang-lány.

– Ejtsük a témát – javasolta Ginny, mikor meglátta, mekkora fejtörést okozott vele Harrynek. – Inkább térjünk vissza Albusra!

– Felőlem – vonta meg a vállát a férfi; megint szokatlanul idegesnek és nemtörődömnek látszott. Annak is érezte magát, és tudta, hogy erre Ginny is felfigyelt.

– Figyelj, Harry – érintette meg a karját egészen gyengéden –, én azért akartam elköltözni, hogy Albus és James biztonságban legyen – vallotta be. – De persze az is közrejátszott, hogy el akartam menekülni a közeledből, hogy ne érjen még több csalódás.

– Mégis miért érne csalódás? – értetlenkedett.        

– Nem akartam látni, hogy mennyire boldog leszel Juliette-tel – motyogta a felesége lehajtott fejjel, mire Harry szeme döbbenten kerekedett el. Még hogy… Juliette meg ő? Magában szinte kacagott ezen a nevetséges elképzelésen. Sosem fordult meg a fejében ilyesmi: Juliette nem volt több egy kalandnál, egy félrelépésnél, amit abban a percben megbánt, hogy megtörtént. Említést sem érdemelt volna, ha nem származott volna belőle Kate, a macskalány.

De így…

Kénytelen volt gondolni arra az asszonyra, arra a gyönyörű asszonyra – mert magában elismerte Juliette szépségét; pont olyan volt, mint amilyennek egy arisztokrata asszonynak kellett lennie. Nem tűnt olyan hidegnek, mint Narcissa, de nem volt olyan sem, mint Astoria. Nem volt igazi Malfoy, de valamilyen szinten mégis az volt. A maga módján volt az.

Én pedig férfiból vagyok – gondolta Harry. – Értékelem őt… de attól, hogy a házasságom tönkrement… Eszembe sem jutott, hogy Juliette-tel legyek! Mégiscsak… Malfoy. Lehet, hogy előítéletes vagyok, de… van benne valami veszély. Valami, ami miatt… Jobb, ha csak barátok vagyunk. Kate miatt kell barátoknak lennünk. Semmi többet nem akarok tőle. Néha találkoznánk, de csakis Kate miatt.

Ebben az időszakban pláne nem zaklathatta Juliette-et, hiszen az asszony gyászolt. Ő is elveszítette azt, aki számára fontos volt, bár Harry érezte, hogy őt annyira nem érdekelte a férje, Philippe Cornaro. Ettől függetlenül őszintén sajnálta Juliette-et. Linda bebizonyította, milyen messzire is képes elmenni. A fiatal lány, az új feketemágus nem riadt vissza attól, hogy egy szerencsétlen halottból inferust csináljon, ráadásul a „szolgája” férjéből. Amikor Harry először látta, hányingere támadt. Távolból figyelte meg csupán Philippe-et, de még most, ennyi idő elteltével is felkavarodott a gyomra a látványtól. Ha lehunyta a szemét, fel tudta idézni a férfit épen és egészségesen, élve, amint az igazgatói irodában társalognak. Albus eltűnését vitatták meg, és akkor hallottak első ízben az utolsó tűzmágusról.

– De hát Juliette-tel nincs semmi! – tiltakozott hangosan, miután el tudott szakadni a gondolatfonalától.

– Nem kell megkímélned, Harry – mondta gyöngéden Ginny –, fel bírom dolgozni, ne aggódj!

Felesége úgy hazudott, mint a vízfolyás. Még hogy feldolgozni? Annyira szerette Harryt, hogy már a puszta tudat, hogy a férfi inkább Juliette-tel van, felbőszítette. Vissza akarta kapni a férjét és a családját, a régi életét kívánta, de… ahogyan ő is, úgy Harry is tudta, hogy azt az életet már elvesztették.

– Most, hogy Lily eltűnt, kiborultam – folytatta tovább az asszony, nem is figyelve Harry tiltakozásaira. Harry egyből elhallgatott, mikor látta, hogy Ginny újból beszélni kezdett. – Legszívesebben Londonban maradtam volna segíteni, kutatni, de annyira féltem, hogy egy nap arra megyek haza, hogy James és Albus is eltűnt, mert az a szörnyeteg… – szorult ökölbe a keze.

– Linda nem Lilyt akarja, szívem – suttogta Harry –, és ezt te is tudod. Neki Kate kell, és csak azért nem adja vissza Lilyt, mert élvezi, hogy kínozhat vele minket.

– Tudom – motyogta könnyes szemmel, majd hirtelen nem tudta tovább visszafojtani, elsírta magát. – De mit csináljak, Harry?! Annyira hiányzik – szipogott.     

Harry átölelte. Az asszony szinte észre sem vette, mennyire kiborult; szorosan bújt oda hozzá, hogy élvezze ölelésének megnyugtató erejét. Ahogy hallgatta a férfi szívdobbanását, fokozatosan nyugodott le, a végén pedig már csak azért bújt Harryhez, hogy egy kicsit érezze az illatát. Legalábbis Harry szerette ezt gondolni.

– Nem tehetsz semmiről – suttogta neki lágyan –, de nemcsak neked hiányzik, természetesen nekem is. Szörnyen hiányzik, Gin, majd’ belepusztulok. Minden éjjel vele álmodok, újraélem, ahogy elviszik… és semmit sem tudok tenni, hogy megakadályozzam.

– És hallom, ahogy szólongat – mormolta Ginny –, hallom, ahogy azt kéri, hogy…

– Segítsek – folytatta suttogva Harry –, de…        

– Nem tudok – fejezte be szipogva, s nem mert felpillantani a férfira, mert nem tudta, Harry hogy fog nézni rá.

A régi szép idők mindkettőjüknek eszébe jutottak. A háború után nem sokkal voltak csak ilyen harmóniában, tudták, mire gondol a másik, tudták, mit álmodott a másik. Mind Ginnynek, mind Harrynek hiányoztak ezek a szép idők, ám az már a múlt volt, nem pedig a jelen, amiben voltak.

Mindketten követték el hibákat, de egyikőjük sem akart többet csalódni. Ginny tekintete megkeményedett, szótlanul figyelte, mint lép Harry az ablakhoz. Úgy viselkedett, ahogyan egy igazi Malfoy. Ahogy Juliette, és Harry pont ezért bosszantotta ez az új Ginny. Rá sem ismert a feleségére, a nőre, akit annyira szeretett.

– Meddig maradsz? – kérdezte végül csendesen.

Az asszony halkan válaszolt:

– Nem sokáig – ingatta a fejét. – Csak jöttem, hogy megbeszéljük, mi legyen – mondta. – Szeretném megismerni Ten-tent, és akkor meglátom, hogy Albusnak mennyire lesz jó barátja ez a lány. Majd én… döntök róla.

– Nagyon megkedvelték egymást – bólintott rá Harry –, nem lenne jó elválasztani őket. Megtiltani a kapcsolattartást… Csak az önzőségünk miatt, mert nem tudunk túllépni a múlton… A jelenben élünk, Gin, és Albus… Kedveli őt. Te még nem láttad, mennyire, de ha látni fogod, tudom, hogy ugyanaz lesz a véleményed, mint nekem.

Ginny eltűnődve bólogatott.

– Jamest is itt hagynám akkor – jegyezte meg.

– Biztos nem akarsz itt maradni? – Harry magában reménykedett, hogy az asszony meggondolja magát, és mégis a maradás mellett dönt. Talán így kaphatnának egy esélyt, hogy helyrehozzák a helyrehozhatatlant. De persze nem ez történt. Ginny megrázta a fejét, és tiltakozva felhördült:

– Megőrültél?! Örülök, hogy legalább egy kis időre megszabadulok tőled! – Majd zavartan elhallgatott, az ajkába harapott. Látszott rajta, hogy az érzelmeivel vívott harcot, amit elvesztett. Ki akarta javítani magát – legalábbis Harry ebben hitt –, bocsánatot kérni, amiért ezt mondta, hiszen nem gondolta komolyan, sosem gondolta komolyan azokat, amiket mérgében Harry fejéhez szokott vágni, ám kinyílt az ajtó, és egy ismerős alak lépett be. Ginny bosszúsan sóhajtott, mikor meglátta; gúnyosan jegyezte meg:

– Már csak ő hiányzott!

Cho kedvesen rámosolygott, és belépett a szobába. Hátravetette fekete haját, még jobban kihúzta magát, és nyájas hangon köszöntötte Ginnyt. A lehető legrosszabb időpontot választotta arra, hogy megzavarja őket.

– Ó, egek! – kiáltotta elragadtatva. – Ginevra Weasley! Te jó ég, milyen régen hallottam felőled!

– Még Ginevra Potter vagyok – javította ki összevont szemöldökkel Chót, ami kellemes érzéssel töltötte el Harryt, hiszen ez még azt jelentette, hogy a feleségének tekinti magát. – Hallom, megtámadták a lányodat – jegyezte meg, mikor a nő óvatosan átölelte, mintha barátok lennének.

– Igen, de szerencsére már jobban van – motyogta Cho. – Tényleg, te még nem is ismered! Gyere – ragadta meg Ginny karját –, bemutatom, jó? – Mielőtt tiltakozhatott volna, Cho már a nappaliba rángatta, ahol a kanapén még mindig ott feküdt Ten-ten Xking, mellette pedig a konyhából odavándorolt gyermekek, Albus, James és Kate, valamint még két idegen lány. Az egyikükben Harry, aki lemaradva követte őket, felismerte Ten-ten nővérét, Sakurát, a másikkal viszont még ő sem találkozott.

– Ő itt Sakura – mutatott Cho az idősebbik lányára –, ő pedig Ten-ten – intett a kanapén fekvőre. – A lányaim.

– Hát a szőke hajú? – kérdezte Ginny.

– A szomszédunk, Ino – mosolygott Cho, majd a szőkéhez fordult. – Ino, kedvesem, örülök, hogy látlak!

Ino így szólt:

– Ms. Chang – köszöntötte tisztelettudóan. Cho Sakurának is címezte a következő mondandóját:

– Bemutatom nektek Ginevra Weasleyt – mondta. – Ő Albus édesanyja, ők pedig – bökött James és Kate felé – Albus testvérei. A fiút Jamesnek hívják, ő Ginevra fia, a lány, Katerina ő pedig Harry lánya.

– Igazából én csak… – A macskalány ösztönösen javította ki a nevét, amint meghallotta, hogy Katerinának hívják. Juliette-et hívták Katerinának, őt csak simán Kate-nek; legalábbis ezt használta. Nem mintha nem szerette volna a Katerina nevet, ezt már korábban elárulta Harrynek, de senki sem hívta így. Mindenki csak Kate-nek vagy Katie-nek szólította.

Cho legyintett.

– Mindegy az, csillagvirág! – dalolta. – Nem akarjátok inkább megnézni a kertet? – mondta végül, amint kiszúrta, hogy Harry is bejött a nappaliba, mégpedig feltűnően bosszúsan. – Ten-ten, most már sokkal jobban vagy, igaz? – kérdezte az időközben felébredt lánytól. Megvárta, amíg az bólint, majd így parancsolt:

– Akkor megmutathatod a vendégeinknek az udvart!

– De Ms. Chang – szólalt meg hirtelen az eddig némán ülő Albus –, mi van, ha Ten-ten támadói még odakint vannak?

– Ez igaz – bólintott egyszerre Harry és Ginny.

– Badarság – legyintett újból Cho. – Ten-ten tud vigyázni magára – sóhajtott –, nem igaz, kincsem?

A lány elmosolyodott.

– Dehogynem, anya.

Cho diadalittasan nézett körbe; szemlátomást megszokta már, hogy mindig neki van igaza, nem mernek neki ellentmondania. Volt férje elhúzott szájjal figyelte őt a nappali ajtajából, Sarutobi papa és Tsunade mama karba font kézzel méregette. Ők ismerték már az asszonyt igazából, és tudták, néha mennyire kiszámíthatatlan. Harry még nem. Ő még csak sejtette Cho valódi jellemét, és reménykedett benne, hogy tévedett.

– Látjátok?

Mint mindig, ezúttal sem ellenkezett senki. Cho mosolyogva bólintott, majd biztatóan megpaskolta lánya kezét. Ten-ten nehezen felemelkedett a kanapéról, és Albusra támaszkodva elindult kifelé. Sarutobi papa és Tsunade mama követte őt, nehogy valami baj történjen vele, mire Cho ismét bólintott. Nem is várt mást az idős családtagoktól; Sarutobi feltűnően sokat aggódott Ten-tenért, sokkal jobban, mint Sakuráért, mintha tudna valamit – legalábbis ez derült ki Sasuke elmondásaiból. Persze Cho nem törődött ilyesmikkel, hiszen ő alig tartózkodott Kínában. Lányaikat gyakorlatilag Sasuke és a férfi szülei nevelték.

– Mi történt? – kérdezte Ginny felé fordulva, miután a gyerekek kimentek. Harry leengedte kezét, amivel eddig a sebhelyét fogta. Sasuke döbbenten kiáltott fel, de a hangját, mely végül zihálásba torkollott, elnyomta a két nő sikolya.

A sebhely véres volt.

** * **

– Mi volt ez? – fordult meg James. A házból két sikoly hangzott fel pontosan egyszerre, így már futott volna vissza, ha Sarutobi papa nem kapta volna el a csuklóját.

– Hova-hova, fiam? – nézett rá bölcsen az öregember.

James felkiáltott.

– Vissza a házba, ez anya sikolya volt!

A papa ismét visszatartotta, mire mindenki kérdőn nézett rá; csupán Albus, Tsunade mama, Sakura, Ten-ten valamint Ino arca nem tükrözött meglepetést, ők már megszokták, hogy Sarutobi különleges embernek számít Kínában, és hogy néha furcsán szokott viselkedni. Jamesnek és Kate-nek ez még újdonság volt, hiszen nem tudtak semmit az idős férfiről, csak annyit, hogy Ten-ten és Sakura nagyapja.

– Nyugalom, fiam – intette türelmesen a papa –, nincs semmi gond!

– Biztos benne? – James gyanakvóan vonta össze a szemöldökét, mire az öregember elnevette magát.

– A nagyapád büszke lenne rád, kölyök – vigyorodott el a férfi –, ebben biztos vagyok. Ne aggódj, ezer százalék, hogy nem történt baj, higgy nekem! Az öcséd is hisz nekem – tette hozzá.

A fiú felmordult, meghallva az öregember utolsó mondatát, majd morgó-suttogó hangon válaszolt, de úgy, hogy alig lehetett érteni. Csak Sakura hallotta meg, aki pont melléje állt, és egyből felvonta a szemöldökét, hogy aztán szigorúan nézzen rá.

– Pont ezért nem hiszek benne – morogta James. – Te meg mit bámulsz? – morgott újra, amint észrevette Sakura tűnődő pillantását.

– Semmit – tiltakozott egyből a lány, majd sértetten így szólt:

– Bocsánat, hogy rá mertem pillantani a nagy James Sirius Potterre!

Az öregember megfogta a fiú karját.

– Tsunadéval visszamegyünk, és megnézzük, mi történt. Jó lesz ez így, fiatalúr? – kérdezte, mire James beletörődően bólintott.

Mást úgysem tehettek.

Albus szorosan átkarolta Ten-tent – a lány még mindig gyengének érezte magát –, és úgy nézte, hogy tér vissza a két idős ember a házba, hogy megnézhesse, mi történt. James továbbra is morcosan bámult maga elé, és nem beszélt senkivel. Ahogy Albus Kate-re pillantott, látta, hogy James és ő nincsenek olyan jó barátságban, mint azt korábban feltételezte. Egyből arra gondolt, hogy bátyjuk még mindig haragszik rá, de ezek szerint már nem csak rá, hanem a húgukra, Kate-re is.

– Talán csinálhatnánk valamit – vetette fel a macskalány, miután megunta a néma csöndet.

– Mégis mit? – mordult fel újra James, mire döbbenten észlelte, hogy Sakura oldalba bökte. – Mi van?!

– Bunkó módon viselkedsz másokkal – magyarázta kioktatóan a lány.

– Te talán nem viselkednél így, ha a szüleid válnának? – kérdezte a fiú.

Sakura összenézett testvérével. Valószínűleg mindketten arra gondoltak, hogy a szüleik már elváltak, mikor kicsik voltak, így nem tudhatták, idősebb fejjel hogy viselkedtek volna. Ten-ten elszakadt tőlük, és Albusszal meg Kate-tel együtt a Xking család udvarán levő tó felé vette az irányt.

James sóhajtott egyet, amint meglátta Sakura tekintetét. Tudta, hogy a lány hatalmas kioktatásban fogja részesíteni. Nem tévedett, Sakura valóban erre készült.

– Komolyan nem értelek, Potter – jelentette ki a fejét csóválva, mire James meglepetten nézett rá. – Mi a bajod?

– Jártál mostanában Angliában? – szólalt meg hirtelen. Sakura ismét megrázta a fejét. Ten-tennel ellentétben ő még sosem járt ott, ezért keveset találkozott az anyjával. Részben ez tehetett róla, hogy nem is voltak más barátai az ittenieken kívül.

– Nem, nem jártam – motyogta szomorúan.

James megvetően pillantott rá, majd dühösen rádörrent. A lány pislogni is alig mert. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen hangon beszéljenek vele, hiszen idegesítő beszéde ellenére nagyon érzékenyen vett minden ilyen megjegyzést. James hamar megállapította, hogy az idegesítő stílust az anyjától leste el, mert, bár húgával ellentétben nem járt Angliában, mindig is felnézett az anyjára. Jobban kötődött az apjához, pont, mint Ten-ten, de tisztelte az anyjukat, szerette őt, felnézett rá, mert büszke ázsiai nőnek látta. Nagyon szeretett volna rá jobban hasonlítani, a tökéletes mása lenni, s a legnagyobb bánata éppen az volt, hogy ez nem adatott meg neki. Ten-ten lett a hasonmás, aki, amennyire hasonlított, annyira különbözött is az anyjuktól, míg neki mi maradt? Semmi. Ő volt a lány, aki egy kicsit sem hasonlított az anyjára, aki semmiben sem tűnt ki igazán, de aki mégis úgy hasonlított Chóra, mint még senki más. A sors fintora volt, hogy nem vette észre.

– Akkor ne kérdezgess olyanokról, amikről fogalmad sincs! – James hangjától végigfutott a borzongás a gerincén, ám még így is tovább kérdezősködött. Nem szállt az inába a bátorsága, ami griffendéles jellemet sejtetett. James el sem tudta képzelni az oroszlánok között. A Mardekárban annál inkább!

– Avass be, mesélj Angliáról! Mesélj az életedről! Mondd, el mi bánt – kérte a lány, miközben elkapta a karját, s hosszú, csinos ujjaival rászorított, azonban James továbbra is néma maradt. Már-már azt sejtette, hogy sosem fog megszólalni és beszélni – legalábbis vele nem.

Sakura beharapta az ajkát, csalódottnak látszott.

– Elrontottam… – motyogta. – Ez egy átok… Tudod… Ino az egyetlen barátnőm igazából… Meg persze Ten-tennel szoktam beszélgetni, de ő a nővérem… És még egy-két itteni, de… Egyszerűen kiállhatatlan a stílusom, tudom. Ne haragudj, James… Én… – Olyan lánynak tűnt, aki kizárólag csak a szoros családjával állt kapcsolatban, abból is főleg a nagyanyjával és az apjával. Az anyját messziről tisztelte, Ten-tennel meg csak azért beszélgetett, mint azt később elmesélte Jamesnek, hogy ne mindig Inót nyaggassa a bolondozásaival. Gyakorlatilag ki volt éhezve a szeretetre.

James megsajnálta.

– Az unokatestvérem meghalt – mondta végül hosszas hallgatás után.

A lány tekintete ellágyult.

– Részvétem – mondta csendesen, mire James hálásan biccentett.

– A húgomat elrabolták – folytatta –, és mindez miért történt? Ki a felelős érte? – sziszegte dühösen. Hirtelen éledt fel a haragja, remegni kezdett a teste, és ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy valahogy megnyugtassa magát.

Sakura elámult.

– Azt ne mondd, hogy Albust vádolod mindezért! – pislogott nagyokat, majd még nagyobbat nézett, mikor arra lett figyelmes, hogy James újfent bólintott. – Mégis miért? – kérdezte döbbenten.

– Ha szólt volna időben apának, akkor tudtuk volna, hogy mire készül a Mester – sziszegte mérgesen. – De persze nem szólt! Hagyta, hogy mindez megtörténjen! Miért is szólt volna? A nagy Albus Perselus Potternek könyörögni kell, hogy ilyesmit eláruljon! Ő mindenáron apa helyébe akar lépni! Pf!

Ahogy Sakura ráemelte a tekintetét, James megértette a kimondatlan szavakat. Sakura igazat adott neki. Albusnak igenis szólnia kellett volna, ám túlságosan is egyedül akart „dolgozni”, emiatt nem mondott semmit az apjuknak.

– Van benne valami. – Végül csak ennyit mondott, de ezzel nem tudta teljesen csillapítani James növekvő haragját.

A fiú felcsattant.

– Hát persze, hogy van benne valami! – kiáltotta, szeme villogott. Mélyet szippantott, az segített benne, hogy egy kicsit megnyugodjon. – Minden Al hibája – tette hozzá csendesebben, inkább megvetően már, mintsem dühösen, majd teljesen kifakadt. Sakura türelmesen hallgatta végig, ahogy azt ecsetelte, hányszor hibázott már az öccse csak ilyen kicsiny semmiségekben, meg persze azt, hogy mikor nagy volt a tét, akkor mindig hatalmas bakot szokott lőni. A végére biztosra vette, hogy Sakurának jobb dolga is lett volna, mint például Sarutobi papa után menni, vagy éppenséggel segíteni Tsunade mamának, de mivel végre-valahára vendégeik érkeztek, boldogan foglalkozott velük. Látszott rajta, hogy nemcsak udvariasságból hallgatta végig a mondandóját, hanem nagyon is érdekelte, mi baja Jamesnek, ezért választotta őt beszélgetőpartneréül. Húga inkább Albusszal és Kate-tel beszélgetett, tőlük nem is annyira messze. Ami pedig Inót illette… James észre sem vette, mikor tűnt el a szőke hajú lány, pedig valamikor eltűnt. Akkor még ott állt velük, mikor Sarutobi papáék is velük voltak, de mikor felhívta rá Sakura figyelmét, a lány hiába forgolódott, nem látta már sehol sem a szomszédjukat.

– Bizonyára hazament – mormolta, majd megemelte a hangját:

– Nem gondolod, hogy elhamarkodottan ítélsz? – kérdezte Jamestől, mire a fiú megrázta a fejét.

– Mégis miért ítélnék elhamarkodottan? – érdeklődött kivételesen nyugodt hangon.

– Sosem gondoltál bele, hogy nem az öcséd hibája volt?

– Mégis miért, ha biztos vagyok benne, hogy az ő hibája volt? – értetlenkedett.

Sakura sóhajtott.

– Ahogy meséltél az unokatestvéredről, Victoire-ról – magyarázta a lány –, a szavaidból arra következtettem, hogy tudta, mit vállalt, nem? – Megvárta, hogy James kelletlenül bólintson, és csak azután folytatta: – Akkor meg miről beszélünk? – nevetett fel szomorkásan. – Victoire tudta, mit vállal, tudta, mi történik vele, ha az öcséd elé ugrik. Jobb lett volna, ha Albus halt volna meg? – kérdezte szenvtelenül.

Nem – gondolta James automatikusan. – Egyáltalán nem lett volna jobb.

Sakura tekintete lángolt, perzselte a bőrét, ahogy őt méregette, és James lassan beismerte, hogy igaza volt. Szerette az öccsét, és ha ő halt volna meg, akkor talán pont Vicet hibáztatta volna a haláláért. Egyikük hibája sem volt Victoire halála, de mi van akkor Lilyvel? Az édes, drága húgocskájukkal? Sakurának erre is megvolt válasza.

– Valóban, az öcséd hibázott, de ki nem hibázik? – tette fel a kérdést komolyan. – Minden ember hibázik, mert ettől ember az ember. Ez a Linda okosabb volt mindenkinél, túljárt Albus eszén, ezért rabolták el Lilyt. Nem Albus tehet róla, James, ismerd be, kérlek! – suttogta egészen megrendülten. Úgy a szívére vette a történeteket, hogy James őszintén meglepődött rajta.

– Igazad van, én is hibáztam – sóhajtotta, mire Sakura ránevetett.

– Látod? – mondta csillogó szemmel. – Tudtam én, hogy nem vagy kőszívű! – bokszolt bele a fiú vállába vidáman. Jamesnek enyhe nevethetnékje támadt. Picit sajgott a válla, ahol a lány megütötte, de ez jóleső sajgásnak bizonyult. – Na, mihez fogsz kezdeni?

– Bocsánatot fogok kérni Altól – jelentette ki apró mosollyal a szája sarkában, majd elindult a tó felé, ahol korábban a testvére ácsorgott Kate és Ten-ten társaságában, azonban csupán a gyerekek hűlt helyét találták.

Nem volt ott senki.

** * **

Azt hittem, megakadályozhatom, hogy átvehetem fölötte az uralmat, hogy nem függök Tőle.

Tévedtem.

Már csak a pillantása is kényszerít, nem tehetek ellene semmit, hiszen már uralkodik fölöttem, már késő visszakoznom.

Mit tegyek? Elárultam a legjobb barátomat és most halott. Mindent Miatta tettem, de volt értelme? Ő mit ad nekem? Semmit. Cselekednem kell, bármennyire is nem akarok.

Ma éjjel újabb ártatlan lélek fog meghalni – mégpedig Miatta, és én nem tehetek semmit. Nem tehetek, mert ha teszek, csatlakozok az áldozathoz.

Ő legyőzhetetlen.

Ha ellenszegülök, biztos a halál. Akkor mit tegyek?

Kérlek, segíts!

Letette a tollat, kibámult az ablakon. Elérte a fülét az ajtó nyílása, és azt is tudta, ki jött be rajta a szobába, de valamiért nem fűlött a foga a beszélgetéshez. Nem volt kedve semmihez.

– Készen áll? – kérdezte csendesen a szőke hajú lány.

– Igen – felelte oda sem pillantva követőjére, majd felállt, és a ruhásszekrényhez lépett. – Látom, kikészítetted a ruhámat – mondta a lánynak, mire az elpirulva bólintott.

– Szépnek kell lennie ma, kisasszony – csiripelte lelkesen –, hiszen ma különleges napunk lesz!

Erre erőtlenül nevetett fel; nevetésében nem volt semmi vidám, inkább csak tömény fájdalom egy másik élet után. Az asztalon levő képre tekintett, magában pedig fohászkodott, hogy történjen valami, hogy ne hagyják, hogy ez megtörténjen.

– Kisasszony – érintette meg a karját a lány –, jól van?

– Jól – suttogta elgyengülten –, de azt kívánom, bárcsak nem lennék jól!

– Kisasszony, hogy mondhat ilyet? – rémüldözött a szolgálója. – A mai napunk gyönyörű, könyörgöm, ne mondjon ilyeneket!

Rávillant a tekintete, majd összeszűkült. A lány félelmében nyelt egyet.

– Takarodj! – parancsolta felszisszenve.

– Kisasszony – próbálkozott még hebegve a másik, de ő nem hallgatott rá.

– Takarodj! – kiáltott rá újból. – Hordd el innen magad!

A lány hátraarcot vágott, és gyorsan kisietett a szobából, még azelőtt, hogy akár megátkozhatta volna. Távozását követően sóhajtott egyet, s újra a képre nézett. Fohászkodott Merlinhez, hogy történjen valami, hogy ne hagyja, hogy az legyen, ami történni fog. Érezte, ahogy a hollók erősen nézik őt; lehajtotta a képet, hogy ne lássa többé a férfi szúrós szemét.

– Kérlek, segíts! – motyogta, majd nekilátott, hogy felöltözzön.

** * **

Albus futott, méghozzá teljesen egyedül az idegen városban. Fogalma sem volt, hogy mikor tűnt el az oldaláról Ten-ten és Kate, pedig valamikor eltűntek. Egyszer még ott álltak a tónál mindhárman, aztán a következő pillanatban pedig már egyedül találta magát, és futnia kellett. Üldözték, és ezt ő is tudta, éppen ezért menekült. Maga az egész szörnyen ismerős volt neki, csak nem tudta, hogy honnan.

Egy idegen lány sikoltását hallotta, ami maga mögül érkezett, de mást nem látott. Egy száguldó nyíl repült át a feje fölött, elindulva be, az erdő mélyébe. Hezitált. Nem tudta, most mit csináljon, hisz üldözték, csak azt nem látta, hogy melyik irányból. A mestere mindig azt mondta, hogy használja az Erőt, de mi van, ha azt érezte, hogy az Erő elhagyta? Egyáltalán mikor vált Sarutobi papa a mesterévé? Talán akkor, mikor megtámadták Ten-tent… Emlékezett arra, hogy akkor félrevonta őt Sarutobi, és hadovált valamit neki az Erőről, ami adja, hogy valaki használja a négy őselem egyikét. Akkor még nem értette, mire gondolt az öregember, mindaddig sosem beszélt neki ilyesmiről, ám azt tudta, hogy bármennyire is különc a férfi, nem tévedett ezzel kapcsolatban.

Léptek zaja hallatszott, mire ösztönösen merevedett meg. Forgolódni kezdett, merről jönnek az alakok.

Hirtelen érte a fájdalom, de annyira, hogy kénytelen volt a földre rogyni. Őrült kacagás hangzott fel a távolban, és egy szinte annyira szőke hajú, hogy szinte már fehér, lépett fölé egy sötét hajú, sötét szemű férfival. Mindkettőjük nyakában egy medál pihent, különböztek egymástól.

Albus eleinte nem tudta, kik közelednek feléje, de lassacskán felismerte őket. Az aurájuk sötét volt, pont olyan, mint amilyennel már nem egyszer találkozott – egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindenki elárulta őt. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy az történt, mert különben mit keresett volna ott ő? Biztos nem sétálni indult!

– Ideje beinvitálnunk a vendégünket – mosolyodott el a fehér hajú lány a férfira nézve.

Albus felüvöltött, mikor a férfi kinyúlt, megragadta törött karját. Nem is érezte, hogy mikor tört el, de azt a fájdalmat nem tudta megszüntetni. A férfi rángatni kezdte, rángatni be az erdőbe, pont arra, amerre a száguldó nyíl vezette volna. Úgy érezte, mintha a fájdalom sosem akart volna megszűnni, hogy már a halál is jobb lett volna, annyira intenzíven sajgott, ám tudta, hogy ahová mennek, ott lehet, hogy jóval több fájdalom fogja érni, mint ami eddig valaha is érte.

Ahová mentek, ott több csuklyás állt körbe egy sötét boltozatot. Döbbenten szemlélte, de nem csak a boltozatot, hanem a csuklyásokat is. Az egyik csuklyás szörnyen ismerős volt neki, és ahogy látta, az alak is ráismert.

A sápadt arcot, amire rászáradtak a könnyek, gyönyörű, sötétbarna tincsek keretezték; a csuklyásnak barna szeme volt, ám kivételesen szinte nemtörődöm módon villogott.

Albus nem akarta elhinni, hogy kit lát, pedig kénytelen volt. Ott állt tőle nem messze, és őt, Albust nézte.

A fiú azt hitte, legközelebb csak a következő tanév során hall majd róla, nem gondolta volna, hogy ilyen hamar találkoznak. Ott állt, és őt nézte szomorú arccal. Ilyen arcot Albus még sosem látott, pedig eléggé jól ismerte őt. Őrá nem hatott semmi, neki nem voltak érzései, még akkor sem, amikor megölte az egyik szerettét. Nem érzett semmit. Érzéketlen volt.

Az alak elfordította róla a tekintetét, pedig már vagy jó ideje egymást figyelték. Albus követte őt, hogy sétál oda az egyik csuklyáshoz és kezdenek el halkan beszélgetni. Vitatkoztak, ezt a vak is láthatta, ha egy kicsit jobban odafigyelt. Az alak balra mutatott, pont Albusszal ellentétes irányba. Albus érdeklődve kapta oda a fejét, hogy lássa, kiről sutyorognak, majd úgy érezte, hogy megfagy a vére is az ereiben. Azonnal felismerte az alakokat. Ketten álltak ott, két lány, két nagyon is ismerős lány.

Nem maradt több ideje, hogy jobban megnézze őket magának, nem is kellett. Felismerte és kész. Az egyik csuklyás belé rúgott, amitől újra a földre került. Gyanította, hogy mindez azért történt, hogy ne bámulja tovább a két lányt, pedig majd’ megveszett az aggodalomtól, amikor kiszúrta, hogy két testes férfi fogta őket, s kezükben kést tartottak.

Hiába aggódott értük, nem tehetett mást, hallgatta az ismerős csuklyás hangját, és azt is, ahogy egyre közelebb jöttek hozzá. A nagyobbik csuklyás, aki valamiféle vezér lehetett, lehajolt hozzá, ezt tisztán érezte, de próbált nem reagálni rá. Mielőtt bármit is csinálhatott volna, az ismerős csuklyás megszólalt:

– Biztos, hogy most ezt akarod? Nem hagyhatnánk ezt későbbre? – könyörgött, ami meglepte Albust. Nem úgy ismerte, mint aki bármiért is könyörögni szokott volna. A nagyobbik csuklyás rámordult.

– Ne szólj bele az idősebbek dolgába, kislány! – Az utolsó szót lekicsinylően mondta, mire a sápadt arc kipirult a dühtől.

A lány hátrább lépett.

Albus nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, de egyszer csak egy kés villanását látta, majd üvöltve kapott a hasához. Két sikoly hangzott fel kórusban, de az már nem jutott el a tudatáig. Helyette vöröses színt látott, mint amilyen James kviddicsmeze szokott lenni, vagy amilyen az anyja gyönyörű haja. A látása egyre jobban homályosodott, és esküdni mert volna, mintha egy nyíl is villant volna… Mintha.

Aztán a sötétség ólomként nehezedett rá.

Elájult.

** * **

– Harry!

Az öreg Sarutobi papa hangja, mint a mennydörgés, úgy hangzott fel, mikor belépett Tsunade mamával az oldalán a szobába. A veszekedés hangja azon nyomban elhalt, s míg Cho bosszúsan ráncolta össze a homlokát és csúnyán nézett az érkezőkre, addig Sasuke megkönnyebbülten fújta ki a benn tartott levegőt. Ginny Harry előtt állt csípőre tett kézzel, ami azt jelezte, hogy ő kezdte az egész veszekedést, de ahogy találkozott a tekintete az idős emberével, elszégyellte magát. Olyasmit vágott a férjéhez – már megint –, amit nem gondolt végig, ami hazugság volt.

– Mi folyik itt? – kérdezte a mama, miközben odaállt fia mellé. – Miért sikoltottatok?

Harry megköszörülte a torkát, majd levette a zsebkendőt a homlokáról. Cho elborzadva fordult el, amint ismét meglátta a villám alakú sebhelyet, azonban Ginny aggódva sietett Harry oldalára. Gyengéden a két tenyere közé vette az arcát, úgy vizslatta a még mindig szivárgó heget.

– Ó, Harry… – mormolta.

Harry nem válaszolt az idős asszony kérdésére, helyette felvont szemöldökkel bámulta Sarutobi papát.

– Elkezdődött – suttogta az öregember, mire Harry felmordult.    

– Utálom ezt a szót – morogta dühösen. – Mi kezdődött el?

– Itt a gonosz – jelentette be drámai hangon Sarutobi papa.

A néma csendet Cho halk motyogása törte meg:

– Hogy ez milyen jó…

Mielőtt azonban bármelyikük is megszólalhatott volna, Ginny velőtrázóan felsikoltott.

– Hol vannak a fiaim?!

Meg sem várták a választ, Harryvel egyszerre rontottak ki az udvarra; a többiek lemaradva követték őket. A tó felől két alak futott feléjük, mire mindkettőjük szíve hatalmasat dobbant, ahogy felismerték őket. Hullámokban árasztotta el őket a megkönnyebbülés, legalább őt biztonságban tudhatták.

– James – zárta a karjába Ginny a fiukat, azonban a fiú eltaszította őt magától, aztán az apja felé fordulva így szólt:

– Albus, Ten-ten és Kate eltűnt!

– Hogy micsoda?!

A felnőttek döbbenten meredtek a ziháló fiúra, aki viszont a mellette lihegő lányra nézett, hogy erősítse meg, amit mondott. Sakura bólintott, majd zokogva vetette magát az apja karjába, aki azonnal szorosan magához vonta őt.

– Semmi baj, kincsem – csitította a síró lánykát. – Minden rendben lesz, ne félj. – Bár Sakura hajába mormolta, Harryre nézett, várva, hogy a férfi mondjon valamit, hisz mégiscsak az ő gyerekei is érintettek voltak, nemcsak Ten-ten.

– Hihetetlen, hogy ennyi bajba tudnak keveredni ilyen rövid idő alatt – jegyezte meg Cho.

– Egyáltalán kik vitték el őket? – kérdezte Ginny, miközben megsimogatta fia kócos fejét. – Tényleg elrabolták őket?

Mindannyian Sarutobi papa felé fordultak, aki éppen arra készült, hogy megköszörülje a torkát pusztán kíváncsiságból, hogy felfigyelnek-e rá.

Ginnyt elöntötte a harag.

– Maga tud valamit, igaz?! – kiabált dühösen. – Hol a fiam?!

– Kiabálással nem mész semmire, Ginevra Potter – mondta nyugodt hangon az öregember, mire az asszony mérgesen toppantott egyet. – Jobban teszed, ha inkább nyugton maradsz, és úgy indulsz a fiad keresésére! – tette hozzá még. – Higgy nekem, úgy hamarabb megleled!

– Akkor induljunk – kiáltotta harciasan.

Elszánt tekintete láttán senki sem mert ellenkezni.

** * **

Albus nem tudta, mi történik vele. Nem tudta, hol van, csak azt, hogy bármit megadott volna azért, hogy kiszabaduljon. A lány nekidőlve szuszogott, mire ösztönösen ölelte át. A macskalány vele szemben feküdt a földön, s látszólag éppen az előbb veszekedett az egyik csuklyással. Albus nem merte megkérdezni, hogy mit csinált, túlságosan is félt, hogy felkelti az egyik csuklyás figyelmét, hogy felébredt.

– Mit akarnak velünk csinálni? – kíváncsiskodott éppen Kate, tekintete lángolt a haragtól.

– Kelletek a menyegzőhöz – vont vállat az egyik őrködő csuklyás.

Kate nagyokat pislogott.

– Mégis milyen menyegzőhöz?

A férfi megvetően elmosolyodott, majd így szólt:

– Hát a legnagyobb mágus esküvőjéhez – jelentette ki.

Albus erre felkapta a fejét, és csodálkozva nézett a csuklyásokra. Az egyik, a legtávolabbi, aki ismerős volt neki, időközben már átöltözött. Hófehér ruhája a földet söpörte, fején smaragdkövekkel tarkított, aprócska tiara pihent sötétbarna fürtjei között; zöld virágok voltak belefűzve a hajába, s egyszerűen lélegzetelállítóan festett.

Albus látta, hogy ránézett, ezért halványan elmosolyodott. A menyasszony megindult feléje, majd megállt előtte, és szomorúan mosolyogva, halkan köszöntötte őt.

– Szervusz, Albus!

– Te meg mit keresel itt? – Albus nehezen préselte ki magából kérdést, pedig égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja. Számított rá, hogy itt lesz, csak nem tudta, hogy miért van úgy öltözve, s hogy egyáltalán miért olyan más most.

A lány csendesen visszakérdezett:

– Nem egyértelmű? Esküvőm lesz – suttogta.

– Kihez mész férjhez? – kérdezte, mire a lány a legnagyobb csuklyás felé biccentett. – Kik ők? – kérdezett újból a fiú. A menyasszony erre lehajtotta a fejét, s csak néhány másodperc elteltével emelte rá könnyfátyolos tekintetét.

– Mondd, Albus, tényleg nem hallottál még a Feketemágusok Szövetségéről? – Linda Granger halk, suttogó hangja beleveszett a feltámadó szélbe, s a fiú riadtan hőkölt hátra. – Nos – folytatta anélkül, hogy rápillantott volna –, a Szövetségünk lényege, hogy mind a négy őselemet birtokoljuk. S most már nemcsak a tűzmágusunk lesz meg – mosolygott Kate Potterre –, hanem az igazi fekete mágiánk is.

– Persze – szólalt meg a legnagyobb csuklyás –, azt hiszem, a húgod innentől már csak felesleges személyiség…

– Ki vagy te? – kiáltotta bátran Kate, miközben vergődött egy kicsit, hogy kiszabaduljon a kötelek fogságából.

A férfi lassan vette le a csuklyáját. Göndör, szalmaszőke hajfürtök bukkantak elő, égszínkék tekintet – vonásai nagyon emlékeztették Albust valakire, csak nem tudta, hogy kire. Linda látta a kérdő tekintetét, ezért a férfira mutatva így szólt:

– Ideje bemutatnom a leendő férjemet – mosolygott hűvösen. – Ő itt Gerald Grindelwald, Gellert Grindelwald dédunokája.

Gerald nem hagyott egy pillanatot sem a megdöbbenésre, jobb kezével egy vörös hajú, pöttöm kislányra mutatott, majd gonoszul elvigyorodott. Albus kalapáló szívvel vette tudomásul, hogy ki közeledik.

A húga, Lily Luna csak egy kicsit változott, mint mikor körülbelül egy hónapja utoljára látta. Ruhája szakadt volt, rászáradt a vére; szép haja, mely egykor fényesen ragyogott, gubancosan hullott a hátára. Barna őziketekintete bánatosan, megtörten csillogott – már nem élénken, vidáman, mint régen.

Albus elborzadva meredt a kislányra.

Esküdni mert volna, hogy egy ilyen bánatos tekintetet már látott valahol… De hogy is emlékezhetne arra a személyre, akit soha életében nem látott? Honnan tudhatta volna, hogy egyszer, réges-rég egy Lily nevű lány ugyanúgy állt ott, pont úgy, mint a húga, s ugyanúgy nézett a testvérére, mint a húga?

Álmában sem gondolta volna, hogy az a lány, aki ott áll, tulajdonképpen az őse mása.

S akkor Albus azt érezte, mintha az idő megfagyott volna; riadtan kapta a fejét Linda irányába. Ismerős volt számára a képesség, azonban döbbenten tapasztalta, hogy nem a lány csinálta. Az idő megállt, megfagyott, s nem indult tovább.

– Megállni! – harsant fel egy dühös hang, mire Albus nagyokat pislogva fordult meg.

Két lovas tűnt fel a távolban, az egyik egy fehér lovon száguldott, míg a másik egy koromfeketén. A fehér lovas haladt legelöl, a másik kiáltott rá – immáron harmadszorra. Mindketten jól fel voltak öltözve, sőt az elsőnek még egy sapka is díszelgett a fején, azonban az csakhamar leröpült a feltámadó szél miatt.

Mélyvörös hajtincsek bukkantak elő a sapka alól, s a smaragdszempár szikrázva csillogott a napfényben. A másik lovasnak hosszú, sötétbarna haja volt, ő nem viselt sapkát; az arca sápadtnak tűnt, szeme kegyetlenül, barnán ragyogott.

– Állj meg, Griffendél! – kiáltotta a második lovas.

– Add fel, Adelinda – sikkantott fel halkan a lány, majd tovább hajszolta a lovát, egészen addig, míg el nem ért Albusig.

Adelinda egyetlen egy mágiahullámot küldött a lány felé, mire az több mint három métert repült. Látszott, hogy erős boszorkánnyal van dolga, így nem tudta, mit tegyen. Nyögve tápászkodott fel, s megpróbálta összeszedni minden erejét, hogy legyőzze a démoni boszorkányt, de tudta, hogy nem fog olyan könnyedén menni.

– Miért csinálod ezt, Adelinda? – Az idősebb boszorkány gúnyosan elmosolyodott.

– Hogy miért? – nevetett fel. – Azért, szívem, mert én akarok lenni a legnagyobb feketemágus a világon!

A vörös hajú lány egyből visszavágott, csak hogy időt nyerjen. Albus nézte a lány gyönyörű arcát, az a tűz, ami a szemében égett, borzasztóan ismerős volt számára.

– De egyedül sosem győzhetsz – hangzott a csöndes felelet.

Adelinda még nagyobb kacajra fakadt, legalább annyira őrülten csengett, mint Linda Grangeré. Nemcsak külsőben hasonlított annyira Lindára, hanem minden mozdulata a lányt utánozta.

– Éppen ezért hoztam létre a Feketemágusok Szövetségét – magyarázta. – A célunk az lesz, hogy uraljuk az összes őselemet, és ezáltal mi leszünk a legnagyobb feketemágusok. Mindez csak akkor teljesedik, ha az utolsó Lily, aki Griffendél utóda, meghal akkor, mikor átvesszük a tűzmágia fölött a hatalmat.

A lány dühösen felcsattant.

– Csakhogy én megakadályozom ezt!

– Hidd el nekem, Griffendél – kiáltotta gúnyosan Adelinda –, hogyha most elbukom, egyszer még újra élni fog ez a Szövetség!

– S egyszer a Szövetség újra el fog bukni – vetette oda a lány. – Most pedig – mosolyodott el ő is –, harcolj, te gyáva!

A két őselem ereje egyszerre csapott fel; a föld megremegett, majd indák törtek elő belőle, és indultak a vörös hajú lány felé. Ugyanabban a pillanatban tűz lángolt fel, hogy visszataszítsa az indákat.

– Hátrálj meg, Griffendél – utasította a lányt Adelinda. – Gyerünk! Itt ma én nyerhetek, senki más!

A lány sikoltva repült újra, és nekicsapódott egy hatalmas sziklatömbnek. Erőtlenül hullott a földre, miközben a látása elhomályosult és Adelinda közeledő alakja puszta homálynak tűnt, semmi másnak.

A boszorkány dühösen felmordult, hiszen nem így tervezte el ezt az egészet, majd lehajolt hozzá, hogy lássa a csillogó smaragdszempárt, az utált arcot, a lányt, aki elég bosszúságot okozott már neki.

– Mi az utolsó kívánságod, Griffendél Lily?

A lány felnyögött, mikor megérezte Adelinda erős szorítását a karján. Utolsó erejét kellett bevetnie, hiszen érezte, hogy már közel a vég.

– Azt kívánom – mosolyodott el kárörvendően, miközben szeméből a csillogás egyre jobban kiveszett –, hogy az utolsó tűzmágus győzelmet arasson fölötted – kiáltotta, s az utolsó szót csak suttogva merte utána tenni. – Bármi áron… – Azzal Griffendél Lily lehunyta a szemét, addigra már kiveszett belőle minden fény. Teste ernyedté vált, s keze, mellyel a pálcáját szorította, lehullott. A pálcafa koppanva esett a földre.

Albus közelebb ment a lányhoz, hogy még egyszer, utoljára ránézzen ősére, de a kép eltűnt, az idő pedig újra megindult. A fiú nem értette, hogy miért láthatta mindezt, ám volt egy erős sejtése, hogy köze van a szertartáshoz, amit Linda végre akart hajtani. Riadtan jött rá a megoldásra, hogy a húga azért tartózkodott az erdőben, hogy meghaljon, mert csak ezáltal tudják végrehajtani a szertartást és elvenni Kate erejét.

Kirázta a hideg, ahogy meghallotta kishúga szavait; Lily Luna Potter könnyezve szólt hozzá, mikor Gerald Grindelwald erőszakosan ráfonta a karját:

– Albus, segíts!

A fiú hiába próbálta magát kiszabadítani, hiába kérte, hogy Kate használja a tűzmágiát, hogy azzal szabadítsák ki magukat, nem sikerült. Hiába könyörgött Ten-tenhez, hogy az igazi fekete mágiával szabadítsa ki őket, nem sikerült. A lány remegett és félt, mert tudta, hogy ő lesz a következő, miután megszerzik maguknak a tűzmágiát. A tűzmágia után az igazi fekete mágiát akarják majd, amit csak a halála által kaphatnak meg.

Albus sírva nézte, ahogy Linda egyszerre lépett oda az oltárhoz Geralddal, s egyszerre vették a kezükbe az ezüst tőrt.

Felüvöltött.

Az ezüst tőr ekkor ismét lecsapott.