A
Mennyei Birodalom
Az utolsó tűzmágushoz tartozó kisregény
Azon a nyáron…
1. fejezet
A problémák kezdetén…
Futott.
Álmában futott, még hozzá teljesen egyedül egy idegen
városban. Ismeretlen lány sikoltását hallotta, ami maga mögül érkezett, de hiába
sandított hátra, mást nem látott. Váratlanul egy száguldó nyíl repült át a feje
fölött, elindulva be, az erdő mélyébe.
Hezitált. Nem tudta, mit tegyen, hisz üldözték, csak azt nem
sikerült megállapítania, hogy melyik irányból. A mestere mindig azt mondta,
hogy használja az erejét, a benne lakozó mágiát, ám mi arról mit sem szólt,
hogy mi történik akkor, ha úgy érzi, az végleg elhagyta.
Őrült kacagás hangzott fel a távolban, és egy világosszőke
– majdnem fehér – hajú lány lépett fölé egy sötét szemű férfival. Mindkettőjük
nyakában egy medál pihent, a kettő különbözött egymástól. Hirtelen nem tudta,
hogy kik közelednek felé, de lassacskán felismerte őket. Az aurájuk sötét volt,
pont olyan, mint amilyennel már nem egyszer találkozott… Egyszerűen nem akarta
elhinni, hogy mindenki elárulta őt.
– Ideje beinvitálnunk a vendégünket – mosolyodott el a
fehér hajú lány a férfira nézve.
Felüvöltött, mikor a férfi megragadta törött karját.
Nem is érezte, mikor törte el, de azt a fájdalmat nem tudta megszüntetni. A
férfi rángatni kezdte, rángatni be az erdőbe, pont arra, amerre a száguldó nyíl
vezette volna. Ahová mentek, ott több csuklyás állt körbe egy sötét boltozatot
– Ő döbbenten szemlélte, ám nemcsak a boltozatot, hanem a csuklyásokat is. Az
egyik igencsak ismerős volt a számára, és látta, hogy az is felismerte őt.
Nem tudta, mennyi idő telt el, de egyszer csak egy kés
villanását látta, majd üvöltve kapott a hasához.
Vöröses szín kúszott a
látóterébe, mint amilyen a testvére kviddicsmeze, vagy amilyen az anyja
gyönyörű haja volt. Látása egyre jobban homályosodott, és esküdni mert volna,
hogy egy nyíl villanását látta volna, aztán a sötétség ólomként nehezedett rá.
Elájult.
Albus Perselus
Potter üvöltve ébredt fel. A nyár kivételesen szokatlanul hideg volt, már az
eleje is, és bár azok, akik elmentek egy meleg helyre nyaralni, élvezték ugyan,
de akik sajnos otthon maradtak, kénytelenek voltak fagyoskodni. Az időjárás
ellenére azonban senki sem várta a végét, hiszen épp csak elkezdődött, kellett
a gyerekeknek egy kis pihenés.
Albus nem így
gondolta, főleg azóta nem, hogy éjjelente folyamatosan különös álmok
kísérgették. Gyűlölte a nyarat, sőt alig várta, hogy újra iskolába mehessen és
kiszabadulhasson a családi légkörből. Édesanyja, Ginevra Potter a június elején
beadta a válópert, és elköltözött vele meg Jamesszel az apjuktól, Harrytől. A
férfi egyedül maradt a házukban, teljesen egyedül, mivel az összes Weasley
megutálta azért, amit tett.
Harry Potter
tizenkét esztendővel ezelőtt összeveszett Ginnyvel, és válni készültek. Akkoriban
ismerkedett meg Juliette Malfoyjal. A nő várandós lett tőle, és – félve
nagybátyja haragjától – arra kényszerült, hogy meneküljön. Harry egészen
mostanáig nem tudta, hogy van még egy lánya, aki éppúgy bujkált, mint Juliette,
azonban néhány héttel korábban végre minden fény derült. Harry találkozott a lányával,
aki nagyon ismerősnek tűnt számára. Ezek után beszélt Juliette-tel, aki addig
Amorette Cornaróként élte az életét, és miután az asszony elmondta neki a
teljes igazságot, nem bírt tovább úgy élni, hogy hazudik a feleségének, közben
pedig megtagadja lányát, ezért mindent elmondott. A boszorkány már másnap
költözni készült. Harry nem állította meg, hagyta, hogy elmenjen, hiszen nem
tehetett mást. Ginevra Potter így vitte el magával Jamest és Albust, akik még
megmaradtak neki; rezzenéstelen tekintettel költözött el a családi házukból.
Legkisebb
gyermeküket, Lily Lunát májusban rabolta el a Mester, mivel azt hitte, hogy ő
az utolsó tűzmágus. Számos jel utalt erre, sokan nyomoztak az ügyben, hogy ki
lehet az, ám senki sem derítette ki az igazat. Albus sem hagyta annyiban, újdonsült
barátaival, Mary Jacksonnal, John White-tal valamint Scorpius Malfoyjal
elhatározta, hogy megtalálja a hatalmas varázserővel rendelkező boszorkányt
vagy varázslót, és végül rájött, ki a Mester – Linda Granger, Hermione
nénikéjének az unokatestvére, Mardekár Malazár utóda volt. Morfin Gomold ágán
éledt fel a dicső Mardekár vére, és a lány – az új feketemágus – nem egy halálfalót
csábított az oldalára. Megfertőzte egykori legjobb barátnője elméjét, sőt
egészen addig kínozta a lányt, míg az be nem állt halálfalónak. Természetesen kényszerítették,
hogy megtegye mindezt, így lett Victoire Weasleyből halálfaló, a sötétség, a gonosz
szolgálója.
Victoire – annak
ellenére, hogy csatlakozott Lindához – nem bírta nézni, hogy igázzák le a
világot, így mindent elmesélt Albusnak. Egyedül Linda kilétét nem fedte fel,
azt nem tehette, a Mester viszont támadást indított a Potter házaspár irányába,
miután arra a következtetésre jutott, hogy a legkisebb gyermek, Lily a
tűzmágus. A tanév végén bejutott a Potter családhoz, Victoire-t kényszerítette,
hogy elkábítsa szerelmét, Teddy Lupint, és így magukhoz csalva Lilyt, sikeresen
elrabolták a kislányt. A Mester azonban nem számított arra, hogy Albus utána
ered. A fiú lement a Titkok Kamrájába, hogy megmérkőzzön a boszorkánnyal, ám hiába
érkezett meg még a Főnix Rendje is, eluralkodott a káosz, Lily Luna Pottert pedig
elrabolták. A csata nemcsak Lily elrablásába, hanem a várandós Victoire Weasley
életébe is került.
A hazaindulás
napján a Mester ismét rájuk támadt, mivel rájött, hogy nem Lily az, akit
olyannyira keresett. Leszakította Albusék vagonját a többiektől, így Albus
Potter és Kate Malfoy megküzdhetett a mágussal.
S végül fény
derült az utolsó tűzmágus kilétére: Kate Malfoy Harry Potter lánya volt, ekképp
pedig Griffendél Godric leszármazottja. Hiába lélegeztek fel, hogy a boszorkány
nem került Linda Granger kezébe, Lilyt elrabolták. Feleslegesen rabolták el, s a
Potter családra szomorú sors várt.
Így esett meg az,
hogy Albus elköltözött az apjától, és édesanyja már becsomagolta a ruháikat,
sőt indulásra készen állt. Átmenetileg a Kagylólakban, Bill bácsikájuknál
húzták meg magukat, de Ginevra Potter mindenképp el akart költözni. A takaros
kis házacska üresnek tűnt, lakói pedig boldogtalanok voltak. Fleur, a sógornője
csak egész áldott nap zokogott, siratta elhunyt lányát, akárcsak többi gyermeke,
Dominique valamint Louis is.
Albus egy dolognak
örült igazán, annak, hogy Dominique lassan belátta, hogy nem ő tehetett arról,
hogy Victoire meghalt. Loius – nővérével ellentétben – nem igazán akarta ezt
beismerni, de nem is haragudott Alra; szinte közömbös lett a viszonyuk. Azóta,
hogy Victoire elhunyt, a családból sokan marták a fiút, ám ahogy telt és múlt
az idő, egyre jobban megbocsátottak neki.
Rose, Molly és
Roxanne már ismét beszélgettek vele, újból barátokká váltak, viszont James,
Lucy valamint Fred nem voltak képesek a megbocsátásra. James azzal vádolta,
hogy a húgukat miattuk rabolták el; nem is igazán Victoire-ral foglalkozott, az
ő sorsa kevésbé érdekelte, Lucy pedig követte őt bármiben, tehát egyértelmű
volt a rokonság számára, hogy a fiúhoz pártolt és nem Albushoz. Fred ugyanabban
a cipőben járt, mint a lány, így ő sem enyhült meg egykönnyen.
– Albus Perselus
Potter! – ébresztette fel a merengéséből az anyja jól ismert, szigorú hangja. –
Gyere már, indulnunk kell!
– Jövök már! –
kiáltott le, de a mondata vége morgásba fajult.
A vendégszobában állt
a bőröndjei között, és az arcára voltak írva az érzelmei. A pokolba kívánta ezt
az egészet, legszívesebben visszarohant volna az apjához, hogy kibékítse a
szüleit, hogy rávegye az apját, kérjen bocsánatot az anyjától. Persze az
anyjának mindig közbe kellett avatkoznia, mint például ezzel a költözéses
üggyel. Albus egy cseppet sem akart elköltözni, de az anyja hajthatatlan volt.
A fiú szerint azért, mert mindenképp el akart menekülni a múlt elől, hogy soha
többet ne láthassa a férjét. Albus ezt nem akarta, és meg akarta állítani.
– Albus! – csattant
fel ismét Ginny, így kénytelen volt felkapni az egyik bőröndjét.
– Jövök!
Gyorsan
körülnézett a szobában, majd a szekrényéhez lépett, és kivette belőle az egyik
hátizsákját. Már régóta tervezte, hogy ő bizony nem költözik el, így mindent
előkészített ahhoz, hogy megakadályozza az anyja őrült ötletét. Magabiztosan
sétált le a lépcsőkön, a bőröndjeit maga után húzva, és már látta is az édesanyja
egykor mosolygós arcát. Ginny régebben sokkal kedvesebb volt, sokkal erősebb,
nem volt egy hisztis asszony, de az évek során azzá vált. Ez is azt
bizonyította, hogy Harryvel nem tudtak sokáig egymás mellett élni. Albus vissza
akarta kapni az anyját, de nem ilyen áron; neki mindkét szülője kellett, nemcsak
az egyik.
– Na, végre, hogy
megérkeztél! – morogta az asszony, ahogy meglátta őt. – Elkésünk, Albus!
Édesanyja mellett
már ott állt a bátyja, James is, szintén mogorva arckifejezéssel, bár ő ezzel
Albust méregette halálosan. Mindketten karba tett kézzel, szigorúan néztek rá,
és Albus azonnal tudta a miértjét. az anyja Harryt látta benne, emiatt
haragudott. Albus igyekezett nem foglalkozni ezzel, így mosolyogva sétált oda a
könnyes szemű Fleurhöz valamint Billhez, hogy elbúcsúzzon tőlük. A szép asszony
elmosolyodott, amikor meglátta, és kedvesen ölelte át. Egyikük sem gyűlölte
meg, csak sajnálni tudták, amiért a szülei a válás mellett döntöttek. Volt,
amit nem lehetett helyrehozni; Harry túl nagy hibát követett el.
– Jó utat, fiam –
veregette meg a vállát Bill.
– Hidd el, nagyon
jó lesz – szólt közbe Fleur biztatóan. – Románia igazán érdekes lesz!
Albus elkomorodott,
meghallva az úticélt, ám megpróbált mosolyogni, hisz tudta, hogy ez mennyit
jelent egy beszélgetés során. A nő cuppanós puszit nyomott az arcára, majd
átengedte a terepet két gyerekének, Dominique-nak és Louisnak. A vörös hajú
lány lépett elsőként hozzá, és adott neki két puszit. Röpke pillanat alatt
tette meg, mert még egy kissé fájt neki az ilyesfajta megnyilvánulás Albus
irányába. Louisszal csak kezet fogtak; a fiú csendesen kívánt neki jó utat –
többre nem futotta. Ezek után Albus elindult az anyja felé, aki már
türelmetlenül toporgott, és még egy búcsúpillantást vetve a Kagylólakra
valamint annak lakóira, beszállt a kocsiba, hogy elinduljanak a reptér felé.
– Tudom, hogy nem
erre vágytatok – mormolta Ginny, miközben vezetett –, de ez van, ezt kell
elfogadni!
Mondandóját
morgások fogadták. Sem James, sem Albus nem repesett az örömtől, hogy el kell
költözniük, ráadásul pont Romániába, ami számukra a világvégét jelentette,
édesanyjuk viszont nem törődött ilyesmivel, gázt adott a reptér felé, és néha
odaszúrt egy-egy megjegyzést. Biztatásnak szánta, azonban egyik fiú sem
tetszését sem nyerte el vele.
– Apátokkal nem
illettünk össze – mondta, mire Albus felhorkantott.
– Azt hittem –
szólalt meg a fiú dühtől remegő hangon –, hogy kiskorod óta őt szeretted!
Ginny bólintott, majd
sóhajtott egyet. Hosszú csend következett; azon gondolkodott, mit mondjon
Albusnak, de végül belátta, nem tudja megválaszolni a kérdését. Még maga sem
volt tisztában a saját érzéseivel. Talán sosem szerette Harryt azzal az igazi,
lángoló szerelemmel, csak rajongott érte, mint mindegyik vele egykorú kislány,
ám akkor miért ment hozzá feleségül? Miért várt rá annyit, miért választotta
Dean Thomast vagy Michael Cornert? Miért akarta annyira Harryt, ha a rajongáson
kívül mást érzést nem táplált iránta?
– Valamikor régen
– próbálkozott egyfajta válasszal – őszintén szerettem az apátokat, lángoló,
perzselő szerelemmel. De tudjátok, hogy van ez, nem igaz? – nézett a tükörbe, hogy
láthassa a gyerekeket. James makacsul az elsuhanó tájat fürkészte, Albus meg az
ölében pihenő, remegő kezét. – Túl sokat vártam rá, így a szerelemem is lassan
elmúlt. A családban – Ginny hangjából gúny csendült ki, szája széle megvetően
görbült felfelé – mindenki azt várta, hogy apátok elvegyen engem. Most mondtam
volna meg nekik, hogy én már csak barátként tekintek az apátokra? Hogy engem
már teljesen hidegen hagy a szerelme?
Albus egyből így
szólt, fortyogott a haragtól:
– Talán az lett
volna a legjobb megoldás!
Ginny újból
bólintott, igazat adott neki: talán tényleg az lett volna a legjobb megoldás.
Akkor mindketten boldogan éltek volna, és nem úgy, ahogy tizenkét éven át. Persze
Albus abba nem gondolt bele, hogy akkor ők sem lettek volna. Ginny szíve
összefacsarodott: nem lett volna sem James, sem Albus és Lily – teljesen más
gyerekeik lettek volna. Harry biztos elvette volna Cho Changet, hiszen annyira
szerette, bár ez csak Ginny személyes véleménye volt. Sógornője, Hermione kifejezetten
ellenezte Harry és Cho kapcsolatát; szerinte sosem volt közöttük viszony, csak
akkor, ötödéves korukban, amit még viszonynak sem lehetett nevezni, maximum
gyerekes fellángolásnak. Ginny mindenre emlékezett, a legelső válásszerűségükre
is. Élénken élt az emlékezetében, mi történt akkor, tizenkét évvel ezelőtt,
noha zsigerből tiltakozott a felidézés ellen.
– Nem érdekel, mit mondasz, láttam, amit láttam! – visított fel a
nő.
– Akkor vak vagy! Nem történt közöttünk semmi! – kiabálta a
férfi, lángoló, smaragdtekintetét a nőre szegezte.
Ginevra és Harry
Potter a konyhában álltak, egymással veszekedtek. Nemrég érkeztek haza egy
minisztériumi bálról, ahová a gyönyörű újságírót, Cho Changet is meghívták.
Összefutottak vele, amikor épp keringőztek, így Harry, ahogyan azt elvárták,
felkérte táncolni Chót. A fekete hajú, még mindig csinos nő szélesen mosolygott
a férfira a keringő alatt, Ginny pedig meg akarta fojtani, amiért ilyeneket
művelt a férjével.
– Élvezted, te mocsok, valld be! – sikította Ginny,
aztán felpofozta férjét.
– Te megőrültél! – hőbörgött Harry. – Téged szeretlek, csak te nem vagy hajlandó
elfogadni!
Ginny majdnem
megőrült. Újból sikítozni kezdett a férfival, és újra felpofozta.
– Megcsaltál Chóval! Mióta csalsz vele, hm?!
Szikrázó szemekkel
nézték egymást, mindketten a saját igazukat bizonygatták. Egyikük sem akart
visszalépni, egyikük sem akart meghátrálni. Harry végül szomorúan hajtotta le a
fejét, és így szólt:
– Te tényleg ezt hiszed?
Ginnyt nem hatotta
meg.
– Ezt – vágta rá egyből. – Adtál rá okot, Harry!
Harry bólintott.
Ginny élesen
szívta be a levegőt, egész testében remegett az idegességtől.
– El akarok válni – nézett egyenesen a férfi szemébe
–, és remélem, nem akadályozol meg benne!
Harry megint
bólintással válaszolt.
– Ha ezt gondolod rólam… – Hangja
végtelenül szomorú volt és megbántott. –
Azt hiszem, nincs miről beszélgetnünk – suttogta, azzal hátat fordított, és
kilépett a házból.
Ginny egyedül
maradt a házban a bánatával, és nem maradt más teendője, zokogva rogyott le a
földre.
– Jól vagy, anya?
James hangja
riasztotta magához a kábulatból. A lámpa zölden világított egy ideje, és még
nem lépett a gázpedálra, teljesen elveszett az emlékeiben. Gyorsan bólintott a
fiának, majd betért az egyik benzinkúthoz.
– Tankolnom kell –
morogta –, sietek vissza!
– Addig én
elmegyek a mosdóba – jelentette ki Albus, és ő is kiszállt, akárcsak az
asszony. Ginny rámosolygott, de ő nem viszonozta. Annyira haragudott az
anyjára, hogy legszívesebben némasági fogadalmat tett volna az út hátralevő részére
(és az egész életére).
Beszélgetés
helyett sietve a mosdó felé vette az irányt, ami a benzinkút mögött volt. Ahogy
hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy James is meggondolta magát és kiszállt.
Vásárolni készülhetett, mert a zsebpénzét számolgatta, közben pedig ártatlanul
sandított az anyjukra. Ginny előhúzta az erszényét.
– Jól van –
egyezett bele, mire James elvigyorodott.
– Köszi, anyu!
Szuper vagy! – robogott előre, hogy elsőként rohamozhassa meg a polcokat.
Ginny sóhajtott
egyet, aztán követte a fiút; ő is bement vásárolni az üzlethelyiségbe.
Ez az!
Albus csak erre
várt.
Elégedett vigyor
kúszott az ajkára. Az ajtó épphogy becsukódott az anyja mögött, már indult is
vissza a kocsi felé – dehogy kellett neki a mosdóba mennie! Figyelemelterelés volt
az egész.
Ginny és James
végül nem vettek semmit; a muglik egészen mást értettek édesség alatt, mint a
varázslók. Albus már ott várakozott a kocsi előtt, ujjaival türelmetlenül
dobolt a kilincsen. James, hogy csalódottságát valahogy elűzze, új ötlettel
rukkolt elő.
– Anya ülhetek
előre? – vigyorgott. – Légy szíves, anyu! Kérlek, kérlek, kérlek! – nyafogta, mire
Ginny fáradtan sóhajtott.
– Üljél – intett,
majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és így szólt:
– Beszállás,
gyerekek!
Mindketten beszálltak
a kocsiba, aztán pillanatok alatt összeszólalkoztak, hogy melyik kviddics
csapat a legjobb. Valószínűleg az üzlethelyiségben kezdték a vitájukat, mert
túl hamar robbant ki. Albus úgy tett, mintha beült volna a kocsiba, és
kihasználta, hogy senki sem figyel rá. Betette az egyik táskáját a takarója
alá, majd kivette a hátizsákját. Sem Ginny, sem James nem vették észre, annyira
belemerültek az érvelésbe. Mindig ez történt, valahányszor kettesben maradtak.
Albus becsapta a
kocsi ajtaját, és elvigyorodva érzékelte, hogy az anyja beindítja a motort.
Elindultak – Albus nélkül.
A terve, amiről
azt hitte, több sebből vérzik, ez alkalommal tökéletesen bevált.
Ginny gázt adott,
Albus arcán pedig kiszélesedett a mosolya. Nézte, hogyan hajtanak el, s soha
sem érzett akkora megkönnyebbülést és boldogságot, mint most. Az utcán járók
nem törődtek vele, sőt senki sem törődött vele, mindenki saját magával
foglalkozott. Nem érdekelték őket, hogy egy fiú egyedül kóborol az utcákon – pedig
Albusszal ez esett meg. Azt sem tudta, hol van, hogy merre kell mennie, mégis
megpróbált hazakeveredni, hogy újra láthassa édesapját, hogy megakadályozza,
hogy a férfi otthagyja az országot. Túl jól ismerte az apját. Érezte, hogy valami
ilyesmit tervez. El akar menekülni, pont úgy, ahogy Ginny is tette.
– Ne segítsek,
ifjú Potter-fiú?
Váratlanul
szólították meg.
Albus összerezzent.
Ijedten nézett fel, és kezdett el körbe forgolódni, hogy megkeresse, ki szólt
hozzá, a közelében azonban senki sem tartózkodott, sőt a járókelők háromnegyede
az utca túloldalán volt, az egyik virágüzletnél. Hiába kereste azt, aki a
kérdést intézte hozzá, sehol sem találta meg. Bármerre nézett, senkit sem
látott.
– Merre vagy? –
kérdezte hangosan.
Újra forgolódni
kezdett, hogy még jobban körülnézhessen, de még mindig nem látott senkit. Halk
kuncogás ütötte meg a fülét, mintha valaki nevetett volna rajta. Vizslatni
kezdte a fákat, a bokrokat, mire újabb kuncogás hallatszott.
– Kicsit feljebb
keress – nevetett lágy hangon az a valaki.
Albus feljebb
nézett az egyik fánál, mire végre megtalálta: egy törékeny testű lány
pillantott le rá az égből; csinos, szív alakú arcát egyenes, koromfekete haj keretezte,
mandulavágású szeme vidám, mosolygós volt. Mivel zöldbe öltözött, teljesen
egybeolvadt a fa lombjaival. Amikor felfedezte, hogy Albus rálelt a lombok
között, villámgyorsan ugrott le a fáról, akár egy macska, s kecsesen
meghajolással üdvözölte őt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Albus, vagy
talán egy kicsit fiatalabb is. Albusnak még a lélegzete is elakadt, ahogy
találkozott a tekintetük.
– Ki vagy te? –
döbbent meg, ahogy végignézett rajta. A lány elnevette magát. Újra meghajolt,
ez alkalommal viszont nem mellőzte a bemutatkozást.
– A nevem Ten-ten,
Ten-ten Xking – mosolyodott el huncutul. – És te ki vagy? Melyik Potter-fiú? Várj,
kitalálom! – kiáltott fel, amikor észrevette, hogy a fiú ajkai válaszra
nyílnak. Elgondolkodva mérte végig, végül pedig boldogan így kiáltott:
– Albus Perselus Potter!
Albus szeme
elkerekedett. Ten-ten hátravetette fekete haját, és ismét elmosolyodott. Albus
magában megállapította, hogy Ten-ten nagyon szép lány, amikor mosolyog, és hogy
nagyon is sokat szokott mosolyogni. Nem mintha ennek nem örült volna, de
egyszerűen nem akarta elhinni, hogy létezik ilyen csinos lány a világon, mint,
amilyen Ten-ten volt.
– Hol vannak a
szüleid, drága Albus? – mosolygott továbbra is Ten-ten.
– Anya elköltözött
a bátyámmal, de én nemrég megszöktem – vonta meg a vállát a fiú. – Apához
tartok – tette még hozzá, aztán kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
– Hát a te
szüleid?
A lány arcáról
eltűnt a mosoly, fekete szemébe szomorkás fény költözött. Albus torka
elszorult. Nem kellett sokat törnie magát, hogy rájöjjön, érzékeny terepre
lépett ezzel a kérdéssel, és hogy bizonyára valami tragikus dolog történhetett
Ten-ten családjával. Az is megfordult a fejében, hogy lehet, meghaltak a
szülei, és azért ennyire szomorú. Nem akarta tovább faggatni, nem volt benne
biztos, hogy igazán hallani szeretné a lány válaszát.
Hosszú percek
teltek el, mire Ten-ten halkan megszólalt.
– Az anyám… –
mormolta. – Ő a híres újságíró, Cho Chang.
Albus meglepetten
nézett fel.
Híres? – Ez volt az első gondolata. – Talán túlságosan is az.
Természetesen
hallott Cho Changről, nem is keveset – csak éppen nem a legjobbféléket.
Édesanyja, Ginny ugyanis egy cseppet sem szívlelte az asszonyt; mindig azt
mondogatta, hogy azért, mert el akarta hódítani tőle Harryt. Amikor még a
Roxfortba jártak, Albus édesapja beleszeretett a csinos, ázsiai boszorkányba.
Tőle kapta élete első csókját, s ő volt az első lány, akire igazán felfigyelt.
A kapcsolatuk – már ha egyáltalán annak lehetett nevezni az esetleg
próbálkozásokat, ahogy Harry visszaemlékezett ötödéves korára – viszonylag
rövid ideig tartott, Cho féltékeny lett Hermionéra, később meg összevesztek.
Mire elfelejtették az akkori sérelmeket, Harry még Ginnyt szerette, és a háború
után állítólag Chóra is rátalált a boldogság. Legalábbis néhányan azt
rebesgették, hogy férjhez ment. Albus ebben annyira nem volt biztos, ugyanis
Cho később köztudottan majdnem tönkretette Harry és Ginny házasságát. Aki
egyszer megkapta a boldogságát, az miért döntött úgy, hogy romba dönti
másvalakiét? Pláne olyan emberét, akit egykor sokat jelentett neki.
A lányra nézett.
Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a lány, aki előtte áll, Cho Chang gyermeke,
pedig annak kellett lennie. Emlékezett, amikor az apja egyszer mutatott neki egy
fényképet Chóról, és a képen levő fiatal lány pont olyan gyönyörű volt, mint
Ten-ten. Nagyon is látszott a hasonlóság, csak Ten-ten egy kicsit sápadtabb
volt, mint édesanyja.
– Az apám mugli –
folytatta Ten-ten kicsit hangosabban –, Sasuke Xking. – Hangjából erősen
kiérződött, mennyire szereti édesapját. – Autógyártó cége van Kínában, de
anyának ez nem tetszett, ezért több éve elváltak.
Albus erre
összeráncolta a homlokát. Őrültségnek tűnt ilyesmiért elválni, Cho Chang
azonban mindig is furcsa asszony volt.
– Anyukád most itt
él Angliában, nem?
– Igen – bólintott
rá egyből Ten-ten. – Látogatóba jöttem, de mire megérkeztem, kiderült, hogy
pont ma repült haza Kínába. – A szemét forgatta, hangja gúnytól csöpögött.
Amennyire szerette az édesapját, annyira nem állhatta az édesanyját, Albusnak viszont
azonnal felcsillant a szeme. Kapóra jött neki, hogy Ten-ten és Cho elkerülték
egymást!
Megragadta a lány
kezét, és egészen addig tétovázott és forgolódott, amíg meg nem pillantotta
azt, amire a legjobban szükségük volt. Ten-ten nem kiáltott rá, nem rántotta ki
a jobbját a szorításából.
Albus
elvigyorodott.
– Ez az! –
suttogta, és a következő pillanatban már húzni kezdte a lányt az egyik taxi
felé, ami nem messze tőlük parkolt le. Ten-ten hagyta, érdeklődve követte őt,
miközben mosolyogva hallgatta a lelkesedését.
– Talán apa tudna
rajtad segíteni, és akkor hazajuthatsz! Apa nagyon sok emberen segített már,
biztos nem tagadná meg tőled a segítséget, hisz Cho lánya vagy, és szerintem
mindketten tudjuk, hogy ők nemcsak barátok voltak – hadarta, mire Ten-ten mosolya
kiszélesedett.
– Van nálad pénz a
taxira? – kérdezte kíváncsian.
Albus biccentett.
– Természetesen –
és nem felejtette el elmesélni, hogy mi mindent gondolt ki, amíg az édesanyjával
és a bátyjával autóztak. Valamiért úgy érezte, nem baj, ha beavatja Ten-tent a családi
zűrjeibe, hiszen a lány hasonló problémákon mehetett keresztül. Mindent
elmondott neki, Juliette-től kezdve a szülei válásáig, pontosabban addig, ahogy
bravúrosan lelépett Ginnytől és Jamestől, mindezt úgy, hogy az anyja észre sem
vette a hiányát. Közben megálltak a taxi előtt, melyet egy mogorva, fekete bőrű,
idős férfi vezetett. Albus sietve lediktálta a címet, sőt még az utat is
kifizette a kevéske pénzéből. A férfi meglepő módon semmit sem kérdezett,
mintha nem is érdekelte volna, hogy két gyermek egyedül utazik és még fizetni
is tud.
– Anya nem sokkal
a születésed után ment férjhez apához – jelentette ki elgondolkozva Ten-ten. –
Biztos arra várt, hátha a szüleid elválnak. Abban reménykedhetett, hogy akkor
férjhez mehetne a híres Harry Potterhez. Azt hiszem, mindig is ez volt minden
álma.
– De nem sikerült
neki – kotyogott közbe Albus. Elégedettséget érzett, amiért Cho nem tudta
megvalósítani.
– Én nem bánom,
hogy nem sikerült – nevetett fel Ten-ten. Ahogy egymásra néztek, Albus érezte,
hogy az arca átforrósodik. A lány sötét pillantása egészen gyönyörű volt,
fekete pillája hosszú, egyenes, selymesnek tűnő haja meg szinte vonzotta Albus
kezét. Kedve támadt finoman végigsimítani rajta az ujjaival, ám még idejében
uralkodott a vágyán. Ten-ten sokkal csinosabb volt, mint a többi lány, éppen
ezért figyelt fel rá ennyire. – Bár nekem és a nővéremnek, Sakurának nehéz
sorsunk volt a sok veszekedés miatt – váltott egy kicsit szomorkásabb hangra a
lány –, mégis jó volt apával élni. Tudod – ajándékozta meg Albust egy bánatos
mosollyal –, anya ritkán látogatott meg minket, és akkor is csak veszekedni
jött… Sosem hozzánk, hanem mindig apához. Nem értem, miért adta fel a saját
lányait ennyire könnyedén. Talán sejtelme sincs, mennyire megbántott minket…
Különösen Sakurát. A nővérem velem ellentétben mindig is anyás volt.
Albus elkapta a
tekintetét.
– Tehát nem volt
szép gyerekkorod – állapította meg csendesen.
Ten-ten szomorúan
hajtotta le a fejét, és mesélni kezdett. Ahogy Albus mindent megosztott vele,
úgy ő is beavatta a fiút a titkaiba. Régen azt hitte, hogy a szülei szeretik
egymást. Gyermeki naivitás, magyarázta, mikor észrevette, hogy Albus
csodálkozva figyeli, szerencsére hamar kijózanodott belőle. Utána meglepően
sokáig abban a hitben ringatta magát, hogy az anyja meghalt, és ezért nem jön
el soha. Kevésbé volt fájdalmas halottnak gondolni az édesanyját, mint
elfogadni azt, hogy azért nincs mellette, mert ennyire keveset jelent neki.
Mintha csak bogarak lettek volna Cho életében, akiket egyetlen lépéssel el
lehet taposni. Persze ahogy teltek az évek, ezt a képzetét is szétrombolta.
Rájött, hogy előbb vagy utóbb be kell látnia, hogy édesanyjuk nagyon is él,
csak nem érdekli a sorsuk.
– Akárhányszor
meglátogatott minket, veszekedtek apával – emlékezett vissza Ten-ten. – Apa
ilyenkor mindig a szomszédhoz küldött, hogy ne kelljen végighallgatnunk a
vitáikat. Azt hiszem, anyu előnyben érezte magát, mert tudott varázsolni.
Persze azért apát sem kellett félteni. Igaz, nincs benne egy csepp mágia sem…
De ő különleges. Ha megismered, megérted, miért olyan jelentős a családunk. Mi,
Xkingek mindig is fontosak voltunk. – Elhallgatott, zavartan igazította meg a
haját. A taxis úgy tett, mintha semmit sem hallott volna a beszélgetésükből. – Hol
is tartottam? – kérdezte aztán a lány. – Á, igen… A szomszédunk… Ők nagyon
kedvesek voltak. Mármint Hanabi és Ichigo. Egy házaspár. Imádtak engem… és
imádták Sakurát is. – Szája széle felfelé görbült, a kellemes emléktől egészen
kivirult. – Ichigo apánál dolgozik, így ismerték meg egymást – magyarázta –, majd
később, amikor a szomszédunk meghalt, apa megkérdezte, hogy nem szeretnék-e
megvenni a házat. A szomszéd gyermeke mielőbb meg akart tőle szabadulni, és a
családunk miatt kevesen akartak odaköltözni… Mindegy, majd ezt is megtudod. Így
vette meg Ichigo, és így költöztek oda mellénk.
Albus érdeklődve
hallgatta.
– Vannak gyerekeik?
– Ino az egyetlen
lányuk – vigyorodott el Ten-ten –, de még ott vannak az ikrek is, akik fiúk,
azonban ők már nem élnek Ichigóékkal. Tavaly költöztek el Svájcba.
Albus
elmosolyodott.
– Jó dolog, ha az
embernek van valakije, akivel megoszthatja a titkait – suttogta, miután úgy
tűnt, Ten-ten befejezte a mesedélutánt. – Jó érzés, örülök, hogy elmondtad
ezeket.
Ten-ten
felnevetett.
– Azt hiszem,
nekem kéne örülnöm, hogy meséltél magadról – mosolygott. – Nem lehetett könnyű
neked, hogy elvesztetted az unokatestvéredet… ráadásul a kishúgod is eltűnt.
Nagyon erős vagy, Al, én pedig nagyon tisztellek ezért.
Albus viszonozta a
mosolyt. Igazából maga is nagyon meglepődött, hogy milyen könnyedén beszélt elhunyt
unokatestvéréről… Reggel még zokogott volna, ha valaki felhozta volna
Victoire-t vagy Lilyt. Talán Ten-ten érte el nála ezt a hatást, hogy vele felhőtlenül
tudott beszélgetni.
– Itt is vagyunk –
szólalt meg nyekeregve a sofőr. Unott arcot vágott, bizonyára alig várta már,
hogy megszabadulhasson tőlük.
Albus döbbenten
nézett fel.
Még nem
érkezhettek meg!
De a taxis nem hazudott:
tényleg megérkeztek.
– Köszönjük, uram
– mondta udvariasan.
– A soha viszont
nem látásra! – vágta rá a taxis, miután Albus kisegítette Ten-tent az autóból.
Ezek szerint őt nem tanította meg az édesanyja,
ilyenkor mit illik mondani – szaladt át rajta a gondolat, ahogy
elnézte, hogy a taxis teljes erővel a gázba taposott, majd szélsebesen
elhajtott. A fejét csóválta, ahogyan Ten-ten is.
– Ne foglalkozz
vele! – javasolta a lány.
Albus bólintott.
– Gyere – hívta. Elindultak
a ház felé.
Az otthonom – gondolta fájón. Vagyis az otthona volt. Karácsonykor
még együtt ünnepeltek, együtt fogadták a vendégeket… Egyetlen nap leforgása
alatt mindent elvesztett. Victoire-t, Lilyt, utána pedig a szüleit. A boldog,
gyermekkori emlékek tovaszálltak, mintha soha nem is léteztek volna. A
fájdalmas jelen nem ígért szebb jövőt.
Ahogy megálltak a
bejárati ajtó előtt, Ten-ten mintha megrettent volna.
– Apukád biztos
nem fog megharagudni? – suttogta.
Albus megrázta a
fejét.
– Ettől ne félj,
jó? – Bátorítóan nyúlt a kezéért, majd benyitott. A ház üresnek, szinte kihaltnak
tűnt, látszott rajta, hogy alig lakik benne valaki, az is csak kényszerből.
Mikor Albus megszólalt, a hangja visszhangzott a hallban.
– Apa? Itt vagy?
Nem érkezett
válasz, Albus azonban nem vette rossz jelnek. Beljebb lépett, Ten-ten pedig ámulva
követte. Pontosan tudta, a lány mikor pillantotta meg az apját, ugyanis ijedten
sikkantott fel. A lépcső tetején egy megfáradt, szemüveges férfi állt, homlokán
pedig ott virított a híres, villám alakú sebhelye.
– Albus?
A varázsló döbbenten
meredt rájuk, különösen Albusra; talán azt hitte, a szeme káprázott. Mikor
valamelyest felocsúdott, még mindig kissé kótyagosan, bizonytalanul indult
lefelé a lépcsőn. Albus egy pillanatra megrémült, hogy le fog zuhanni. Persze
ez nem történt meg. A férfi olyan erővel szorongatta a korlátot, hogy ha meg is
botlott volna valamelyik lépcsőfokban, meg tudott volna kapaszkodni, hogy ne
essen le.
Mikor leért,
szorosan a karjaiba zárta a fiút.
– Fiam – mondta
végtelenül gyöngéd hangon –, azt hittem, hogy hazamentél anyáddal! Miért jöttél
vissza? – susogta Albus fülébe. Egész testében remegett, és úgy szorította
Albust, mintha az élete múlna rajta. Talán az is múlt.
Albus elhúzódott
tőle, smaragdszeme ragyogott.
– Hazajöttem, apa – suttogta. – Sosem
hagylak magadra.
Harry Potter
boldogan elmosolyodott, majd kíváncsian vonta föl a szemöldökét, amikor
észrevette a fia mögött álló, piruló lányt. A hasonlóság nyilvánvalóan
megdöbbentette, és Albus látta a felismerés fényét megcsillanni a férfi
tekintetében, ezért gyorsan előrelépett.
– Apa – előzte meg
a férfit –, bemutatom neked Ten-ten Xkinget, Cho Chang lányát!
Csak a nevét
kellett elárulnia, Harry már pontosan tudta, hogy a lány Cho Chang rokona.
Bizonyára azt is sejtette, hogy lánya, mert hasonlókorú lehetett, mint Albus.
Látványosan
megmerevedett, ahogy találkozott a tekintetük.
– Cho? – motyogta.
– Cho lánya?
Ten-ten udvariasan
a kezét nyújtotta.
– Örülök, hogy
megismerhetem, Mr. Potter! – Vékony, hideg keze volt, Harry döbbenten
szorította meg. Másodpercek vagy percek teltek el? Albus nem tudta. Szótlanul
álltak, Harry Ten-ten jobbját fogta, és csodálkozva mérte végig. Szemlátomást
kereste a hasonlóságokat és a különbségeket, itta magába a látványát,
emlékezett vissza Chóra és a múltjukra. Amikor feleszmélt, azonnal beljebb
invitálta őket.
A nappaliba
vezette a két gyermeket, mindhárman a kanapén foglaltak helyet. Pár percig
mindenki magában gondolkodott. Albust nem kerítette hatalmába sem félelem, sem
bizonytalanság. Erőt érzett, hogy végre az apja mellett lehetett, és tudta,
hogy a férfi harcolni fog érte. Nem fogja hagyni, hogy Ginny csak úgy magával
vigye. Az, hogy Albus visszajött hozzá, hogy hazajött, őt is felbátorította. Pillanatok alatt levetkőzte azt a
megtört énjét, aki először üdvözölte őket. Elsőként törte meg a csendet, viszont
nem Albushoz, hanem Ten-tenhez szólva. A lány előrébb hajolt, hogy jobban
hallhassa, mit mond neki.
– Hogy kerültél
ide, Ten-ten? – Amint feltette a kérdést, egyből, sietve hozzátette: – Már ha
szólíthatlak így!
– Persze, hogy
szólíthat, Mr. Potter – bólogatott hevesen a lány. – Tudja, a szüleim elváltak,
és apánál maradtam – mesélte –, azonban mindig meg szoktam látogatni anyát is.
Anya viszont… azt hiszem, elfelejtette, hogy jövök, mert mire megérkeztem, kiderült,
hogy hazautazott Kínába… Gyanítom, azért, hogy beszéljen apával. – Ten-ten
hangja egészen elvékonyodott a mondat végére, az utolsó mondatot pedig szinte
suttogva fűzte hozzá az eddig elhangzottakhoz:
– Egyedül maradtam
Angliában.
Harry biccentett a
lánynak, és kedvesen megsimogatta a kézfejét. Ten-ten nem tehetett róla, hogy
Cho így viselkedett. Albushoz fordult. Albus látványosan nyelt egyet, mivel tudta,
mi következik: színt kell vallani az apjának, hogyan keveredett haza az anyja
és a testvére nélkül.
A férfi sóhajtott,
és így szólt:
– Nos, fiatalúr… –
Albus már ennél a mondatnál leblokkolt. – Elárulnád nekem, mégis hogy a fenébe
kerültél ide? Mert nem hiszem, mint mondom, nem
hiszem – hangsúlyozta dühösen –, hogy csak úgy elengedett! Sőt… – Szeme elkerekedett, ahogy rádöbbent. – Lehet,
hogy nem is tud róla, igaz?
Albus kihúzta
magát.
Ártatlan vagyok! Ártatlan vagyok! – szuggerálta az
apját, mielőtt válaszolt volna.
– Nem tudom, miről
beszélsz – motyogta, mire a férfi felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.
– Mondd, hogy nem
szöktél meg tőle! Kérlek, mondd, hogy nem! – Mikor meglátta a fiú tekintetét,
kétségbeesetten ragadta meg annak vállát, és megrázta a gyereket. – Albus! –
kiáltotta. – Kérlek, mondd, hogy nem szöktél meg tőle!
Albus még
ártatlanabbul nézett rá.
– Akkor azt
mondom, hogy nem szöktem meg tőle, így jó lesz?
Harry idegei
felmondták a szolgálatot; egy mély, beletörődő sóhajtással süppedt bele a
kanapéba, és csak tovább sóhajtozott. Albus hagyta, hogy megnyugodjon, mivel
tudta, hogy az apja ilyen természetű, hagyni kell, mert ha lenyugszik, onnantól
lehet vele beszélgetni.
Most is ez
történt.
Harry előredőlt.
– Hogy szöktél meg
tőle? – tette fel végül az őt legjobban foglalkoztató kérdést, mire Albus szeme
felcsillant. Azonnal nekilátott, hogy elmagyarázza, hogy ötlötte ki a szökést, aztán
hogyan kivitelezte az amúgy igencsak rizikós tervét. Ahhoz képest, mennyi
buktatója volt, valóban könnyedén vitte véghez.
– Nagyon könnyű
volt – kiáltotta lelkesen –, mert pont megálltunk egy benzinkútnál, én pedig
úgy tettem, mintha ki kéne mennem a mosdóba…!
– És így meg tudtál szökni – fejezte be
helyette Harry csüggedten.
Albus legyintett.
– Nem egészen –
mondta somolyogva. – Ez csak figyelemelterelés volt, hogy ne legyek annyira
gyanús.
– Inkább ostobaság
– szólt közbe Ten-ten is.
Albus ismét
legyintett, de most türelmetlenül. Mihamarabb le akarta tudni a diskurzust, hogy
elindulhassanak Kínába. Így is túl sok időt vesztegettek el! Ha Harry tovább
akadékoskodik… A végén még Ginny és James is betoppan!
– Amikor anyáék
visszajöttek, és beszálltak a kocsiba, összeszólalkoztak a sporton – mondta,
miközben gúnyos mosolyra húzódott az ajka. – Csak a szokásos. Úgy tettem,
mintha beültem volna a kocsiba, de közben kiszálltam, anyáék pedig elhajtottak,
és nem vették észre – vigyorodott el.
Amint befejezte,
Ten-ten megszólalt:
– Eléggé szánalmas
terv volt – vigyorgott –, de az a furcsa, hogy működött.
– Még szép, hogy
működött – húzta ki magát Albus –, hisz én találtam ki!
Mindkét gyerek
Harryre tekintett, aki viszont nem mondott semmit, csak elgondolkozva meredt
maga elé. Amikor végül felnézett, megköszörülte a torkát, és komolyan nézett
Albusra.
– Ugye tudod, hogy
anyád vissza fog jönni érted?
A fiú bólintott,
majd mosolyogva hozzátette:
– És akkor ti
kibékülhettek!
Harry szomorúan
ingatta a fejét.
– Nem érted, fiam
– mondta csendesen. – Ez már nem fog megtörténni. Édesanyád…
– Ezt csak azért
mondod, mert nem vagy képes harcolni érte! – csattant fel Albus. – De hidd el,
egyszer majd újra együtt lesz a Potter család! Nem adhatod fel! Ha nem adod fel…
Ha tovább küzdesz… érte, értünk, akkor meg tudod változtatni ezt a sorsot!
– Ezek csak álmok,
fiam – suttogta végtelenül halkan a férfi –, és ezek sosem lesznek valósak!
Nincs olyan, hogy Ginevra és Harry Potter! Fogadd el, Al – fogta meg a fiú
kezét. – Kérlek, fogadd el! Úgy mindenkinek könnyebb lesz.
Elhallgattak.
De én nem akarom elfogadni – gondolta Albus. – Nem akarom… és nem is fogom.
A csendet végül
újra Harry törte meg.
– Miért hoztad ide
Ten-tent?
Már sejtette a
választ, az arcára volt írva.
Albus előrébb hajolt,
és megragadta apja kezét. Szinte könyörgött, amikor megszólalt:
– Segíts neki
hazajutni Kínába! Kérlek, segíts neki! Nem hagyhatjuk magára!
– Albus…
– Apa, kérlek! Te
mindig segítesz másokon! Segíts most rajta is!
– A Minisztérium…
– Miért kéne
elvinni a Minisztériumba, hogy onnan utazzon haza? Te is haza tudod őt vinni,
nem igaz?
– Albus, figyelj…
– Apa, kérlek!
Harry felsóhajtott,
tekintete a könnyes szemű lányról a könyörgő fiára vándorolt. Magában megvívta
már a csatát, ez látszott a szemén, Albus azonban ösztönösen visszafojtotta a
lélegzetét. Tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Lilyre. Harry úgy dolgozta fel a családja elvesztését, hogy minden
szabad percét arra szánt, hogy a kislány után kutasson. Így is volt, hogy
napokat nem aludt, csak a gyermekét kereste, azóta viszont, hogy Ginny végleg
bejelentette, hogy el akar válni, mást sem csinált, csak beleőrült a kutatásba.
De most nemcsak
azért nem folytathatta a keresést, mert Albus ilyen kéréssel állt elő. A Minisztériumban
már keresztbe tettek a tervének, és erről Albus is tudott, kihallgatta a
beszélgetését, amit Ron bácsikájával és Hermione nénikéjével folytatott le.
A kínai mágiaügyi
miniszter már másodszorra utazott Angliába. Utoljára majdnem egy esztendővel
korábban látogatott el, de akkor nem sikerült megegyeznie Kingsleyvel, így
viharosan távozott, Kingsley azonban most úgy döntött, mégis segít a kínaiakon.
A miniszter Harryt küldte Kínába, hogy nyomozzon, és hiába tiltakozott a férfi,
legkésőbb holnap már onnan kell jelentkeznie. Természetes volt tehát, hogy
magával viszi Ten-tent és persze Albust, hogy a fiú addig biztonságban legyen,
amíg Ginny fel nem fedezi, hogy eltűnt. Nem volt már arra idő, hogy most lépjen
kapcsolatban Ginnyvel, ahogy arra sem, hogy várja, amíg megérkezik az asszony. A
Weasley család többi tagjához nem fordulhatott, hogy megkérje, vigyázzanak
Albusra, ugyanis Victoire halála annyira mélyen megrendítette az összetartó
famíliát, hogy Albust látni sem akarták. Egyedül pedig nem hagyhatta, és Albus
mindezzel tisztában volt. Ezért jött neki kapóra Ten-ten, ezért örült meg
annyira, mikor megtudta, hogy a lány teljesen egyedül maradt egy ismeretlen
országban.
Harry felállt, és
kiment a szobából. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte.
A két gyerek
lélegzet-visszafojtva meredt rá.
Amikor Harry
visszatért, a kezében egy bakancsot szorongatott, szeme pedig feltűnően vidáman
csillogott. Ten-ten és Albus értetlenkedve nézett össze.
Harry
elvigyorodott.
– Hát akkor indulunk?
– kérdezte hamiskásan, mire a gyerekek felnevettek. Albus az apja nyakába
ugrott. Harry magához ölelte, majd Ten-tent is. – Háromra! – mondta, mikor
elengedték egymást, és a zsupszkulcshoz léptek. – Egy! – Albus is vigyorogni
kezdett. – Kettő! – kiáltotta Harry. A két gyerek a bakancs fölé emelte a kezét.
– És három! – Mindhárman egyszerre ragadták meg. A zsupszkulcs villant egyet,
majd a három alak köddé vált.
Albusnak egy
mondat csengett a fülében, mielőtt végleg elhagyta volna Angliát, és ez az egy is
szörnyen ismerős volt számára, csak nem tudta, hogy honnan.
– Csak kövesd a száguldó nyilat, az mutatja az utat!
