Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 4. fejezet

4. fejezet

A Zárolt Rész

– Ez nem lehet igaz! – csapta le az egyik könyvet az asztalra Mary Jackson.

A négyes – Albus, Mary, John és Scorpius – a könyvtárban ült a halálfalós utáni napon. Miután végighallgatták a titokzatos beszélgetést, egyből visszasiettek a klubhelyiségükbe, ahol később beavatták Scorpot is. Az ifjú Malfoy érdeklődve hallgatta végig, majd megígérte, hogy segít nekik felkutatni, hogy ki az áruló, no meg persze azt, hogy ki az utolsó tűzmágus.

– Mi történt? – nézett fel egy vaskos kötetből John. Legutóbb, amikor Mary váratlanul kifakadt, összerezzent és majdnem hátraesett a székével a hintázása közepette, ez alkalommal viszont csak megviselten pillogott barátjára.

– Ebben sincs benne! Egyáltalán vannak olyan könyvek itt, amikben a tűzmágusokról írnak?! – puffogott a lány. Scorpius fáradtan nyögött fel.

– Vagy harminc könyvet lapoztunk át és még mindig semmi!

– Talán nem is lesz – jegyezte meg Albus sötéten. – Talán rossz helyen keresünk…

Scorpius válaszul felmordult.

– Nem megyek a Zárolt Részbe, világos voltam, Potter?! – szűrte a szavakat a fogai között. – Azért ennyire nincs kedvem szabályt szegni!

Mary a kezébe temette az arcát, megpróbálta kordában tartani indulatát, ám a Scorpius hangjából kicsendülő gúny vajmi keveset segített neki ebben. Legszívesebben felpofozta volna a fiút, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy semmit sem ért volna el, csak még inkább magára haragította volna, amit pedig nem akart. Ismerte Potterék és Malfoyék évszázadok óta tartó ellenségeskedésének történetét, talán azóta éppen ez volt az első olyan alkalom, amikor a két család között tartó viszály a feledésbe merülni látszott. Nem adhatták fel a Scorpiusszal való barátságot ily’ könnyedén, ezért halvány mosolyt erőltett az arcára, és annyiban hagyta a beszélgetést.

Albus eközben legyintett.

– Ha te nem jössz, akkor megyek én, de mindenféleképpen meg kell tudnunk, ki az utolsó… Ha még nem késő… – tette hozzá suttogva, mire mindannyian elkomorodtak.

– És mi van, ha elkéstünk? – törte meg a csendet John bátortalanul. Albus arcára keserű mosoly ült ki, ahogy válaszolt:

– Akkor vége a varázslóvilágnak.

Scorpius nem bírta tovább, elvesztette a türelmét:

– Ugyan már, emiatt csak nincs vége a világnak! – csattant fel. Mary, amint meghallotta a fiú mondatát, villámló szemekkel fordult hozzá.

– Ha te is ott lettél volna, akkor hallhattad volna, mennyire borzasztó! Iszonyatos volt, egyszerűen iszonyatos! Halálfalók, Malfoy, halálfalók – hangsúlyozta kifakadva. Orrcimpája remegett, s nemcsak a haragtól, hanem a félelemtől is. – És áruló van közöttünk – folytatta; hangja egyre csak halkult, ellentétben remegésével, mely csak erősödött. – Az a nő... – Felcsuklott. – Az a nő… Ahelyett, hogy jelentette volna a történeteket McGalagony igazgatónőnek vagy Flitwick igazgatóhelyettes úrnak, kimenekítette őket! Kimenekítette őket, Scorpius, kimenekítette!

Albus keze ökölbe szorult. Látszólat türelmesen hallgatta végig a lányt, belül viszont fortyogott a haragtól. Mikor a fiú felé fordult, hogy válaszoljon, mély levegőt kellett vennie, hogy megőrizze hangja nyugodtságát. Sikerült, valóban nyugodtan csengett, ugyanakkor bátran is. Scorpius ámulva nézett rá, csüngött a szavain.

– Marynek igaza van, Scorp, meg kell tudnunk, ki az az áruló. A hangja annyira ismerős volt, de nem tudom biztosan, honnan. Ha ott lettél volna, talán felismerted volna valamelyiket...

– Miből gondolod? – támadt rögtön a fiú élesen. Albus finoman, bocsánatkérően vonta meg a vállát.

– Apád régen halálfaló volt.

Scorpius szeme összeszűkült.

– De az nem jelenti azt, hogy még most is az!

Albus megeresztett egy halovány mosolyt. Scorpius összefonta a karjait a mellkasa előtt, úgy figyelte minden rezdülését, közben pedig bosszankodva ráncolta össze a homlokát. Valójában nem haragudott, és ezt Albus is tudta. Senki sem tehetett róla, milyen családba született be, mit tettek a felmenői. Az emberek képesek voltak a változásra. A vér nem válik vízzé, ezt mondják, de előfordulhat, hogy mégis. Draco Malfoy is változhatott – a családjáért. A feleségéért és a gyermekeiért.

– Persze, hogy nem jelenti azt – vigyorodott el. – Csak arra gondoltam, hogy esetleg találkoztál már egy-két „megtérttel”. – Bár mindketten tudták, hogy ez a mondat hazugság volt, nem tették szóvá. Scorpius behunyta a szemét; megnyugodva engedte ki az addig benntartott levegőt. Nem szívesen ismerte el, de Albusnak igaza volt. Találkozott már – nem is eggyel! –, és mikor ezt közölte, mindenki diadalmaskodva nézett rá. John kíváncsian kérdezte meg, hogy kikkel.

– Mr. és Mrs. Zambini – ők a keresztszüleim –, Mr. Monstro, Mr. és Mrs. Nott, a nagyszüleim, Lestrange bácsikám, Pryscilla néném, Ophiuchus bácsikám és... Juliette néném – hadarta el gyorsan. Az utolsó nevet szinte suttogva tette hozzá, azonban nem volt elég halk; Albus egyből lecsapott rá.

– Juliette? – ismételte meg. – Ő meg ki? – kíváncsiskodott. Svorpius fáradt sóhajt hallatott.

– A dédapámnak volt egy testvére, Hyperion Malfoy – kezdett bele. – Róla kaptam a második keresztnevemet. Ennek a Hyperion Malfoynak az unokája Juliette néném; Ophiuchus bácsikám lánya, apa másodfokú unokatestvére – mesélte.

– Ophiuchus? – fintorgott John. – Eléggé érdekes nevek vannak a családodban...

Scorpius szaporán bólogatott, majd mintegy megjegyezte, hogy a többsége csillagnév.

– Mint a Blackeknek.

– Igen – felelte Al mondatára. – A Malfoy család általában vagy a Lestrange családdal, vagy a Black családdal kötött házasságot. Kivétel persze az apámat… és Ophiuchus bácsikámat.

– Miért? – kérdezett rá Mary. – Ők miért nem?       

Egy pillanatig csend honolt a könyvtárban. Albus azt hitte, barátjuk többé nem is fog megszólalni, hanem inkább otthagyja őket, mert elszégyellte magát, amiért ennyi mindent elárult a családjáról, Scorpius Malfoy azonban ezúttal is meglepetést okozott neki:

– Azért – mondta végül halkan –, mert az utolsó női leszármazott, kiben Black-vér csörgedezik, véráruló.

Albus szeme tágra nyílt, csodálkozva nézett a fiúra. Nem tudta elképzelni, ki lehet az a Black, aki véráruló lett. Ugyan az apja mesélt neki Sirius Blackről, aki vérárulóvá vált, mikor griffendéles lett, ám ő meghalt, ráadásul utódok nélkül, amikor Harry ötödéves volt, Sirius öccse, Regulus meg már régóta halott volt; neki sem születtek gyermekei. Arról tudott, hogy Nymphadora Tonks, Teddy Lupin édesanyja is Black-lány volt az édesanyja, Andromeda néni révén, Teddynek viszont nem voltak testvérei; mindkét szülőjét a roxforti csatában vesztette el alig néhány hetesen.

– Ki az a véráruló? – kérdezte feszülten; komolyan érdekelte a válasz. Scorpius megilletődve fordult felé.       

– Az édesanyád, Ginevra Molly Weasley – mondta egy sóhaj kíséretében.           

Albus hátrahőkölt, annyira megdöbbent. Fogalma sem volt róla, hogy az anyjának valami köze lett volna a Blackekhez, bár most, hogy ezen elgondolkodott, eszébe jutott, hogy az apja említette, hogy Sirius Arthur nagypapával és Molly nagymamával is rokon volt, ám arról azt hitte, egy teljesen más ágról.

– Cedrella Black a nagyapád édesanyja – mesélte a fiú. – Ha nem ment volna hozzá Septimus Weasleyhez, akkor nem vált volna vérárulóvá. Apámnak igazából az anyádat kellett volna elvennie, de ő...

– Astoria Greengrasst vette el – segítette ki Mary.

– Igen, így a Black-ágat el lehetett felejteni a házasodás célpontjából.

Al tudta, hogy ez logikus volt. Lucius papa bizonyára nem örült volna, ha egyetlen fiacskája egy vérárulót vesz feleségül, bár Scorpius szerint az idős családfő Astoriának sem örült. De talán a másik ág...

– És mi van a Lestrange családdal?

– A nagyanyám testvére, Bellatrix Rodolphus Lestrange-hez ment feleségül, de nem született gyereke, azonban Rabastan bácsikám Pryscilla nénémet vette feleségül – folytatta Scorpius. – Abraxas dédpapámnak két testvére volt; Hyperion bácsikám, akiről már beszéltem, és Cepheus bácsikám. Cepheus bácsikám leánya Pryscilla néném – húzta el a száját. – Utálatos egy szipirtyó, nem is született gyerekük, hálám máig üldözi Merlint ezért az isteni csodáért. Szóval a Lestrange család is el van felejtve.

– Egy kicsit eltértünk az eredeti témánkról: Juliette-ről.

Mary gyorsan szólt közbe, mielőtt a tejfölszőke ismét belekezdhetett volna a meséjébe. Túl sok név volt, amit a lány annak ellenére sem tudott megjegyezni, hogy kiváló memóriája volt, ráadásul nem is élveztek akkora prioritást, mint Juliette Malfoy.

– Igen, Juliette – szólalt meg John is, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést. – Vele mi történt? Mert nem tudok róla, hogy a Zambini-gyerekeket leszámítva lenne unokatestvéred.

– Igazából nem tudom – vallotta be Scorpius. – Nagyapa mindig szidja Juliette-et, de nem tudom, miért... A sorsáról is azt mondja, borzalmas lett. Fogalmam sincs, mi történt. Tudjátok – nézett végig mindenkin szomorúan –, Ophiuchus bácsikám Malfoy létére imádott kísérletezni. Olyan akart lenni, mint a halhatatlanok, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon dolgozók.

– Halhatatlan? Miért nem ment egyszerűen a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra? – kérdezte Mary.

– Ment, csak ott azt mondták, nagyon veszélyes, amit kutat, ugyanis az animágiával foglakozott.

– De akkor is tudtak animágussá változni a varázslók, nem? – kérdezte Albus értetlenül. – Hát akkor? – húzta fel a szemöldökét, mikor látta, hogy barátja a fejét rázza.

– Tudtak, csak Ophiuchus azt próbálta, hogy lehet több állattá is átváltozni – jelentette ki. – Azzal kísérletezgetett, hogy hogyan hozhat létre mutáns fajokat, és hogy változhat át mondjuk madárrá, a következő percben pedig kígyóvá.

– Gondolom, nem sikerült neki – jegyezte meg John.

– Az egyik kísérlete félresikeredett. Juliette néném is ott volt – suttogta Scorpius. – Ophiuchus bácsikámnak polipkarjai nőttek és körbetekeredtek a testén.

– FÚJ! – kiáltották a többiek kórusban.

– Ez nem minden – folytatta drámaian, nem törődve barátai tiltakozásával. – Juliette néném elborzadva sietett bácsikám segítségére, de az addigra megfojtotta saját magát. Ekkor láttuk utoljára Juliette Malfoyt. Másnap eltűnt, még csak a temetésre sem jött el.

– Te jó ég, és Mrs. Malfoy hogy bírta? – Mary hangjából undor és kíváncsiság csendült ki.

– Nem volt Mrs. Malfoy. Ophiuchus bácsikám sosem nősült meg; Juliette néném anyja valami holland teremtés, de nem tudni biztosan. Azt tudjuk, hogy az a nő egyszer csak megjelent, és közölte Ophiuchusszal, hogy van egy lánya: Juliette Katerina. – Hatásszünetet tartott, hogy végül befejezze családja történetét. – Juliette eltűnt, és senki sem tudja, mi történt vele... Mármint apán és nagyapán kívül. Biztos vagyok benne, hogy ők ismerik a sorsát.

Pár percig mindenki magában gondolkodott. Albus esze Juliette Malfoy körül járt. Nem lehetett szép élete a nőnek; az anyja lepasszolta az apjának, aki egy kísérletezgető őrült volt, majd a szeme láttára megölette magát. A fiú nem csodálkozott rajta, hogy Juliette végül eltűnt, vagy ahogy Scorpius is fogalmazott, Merlin a tudója, mi lett vele. Talán megölte magát. Teljes szívéből sajnálta a nőt.

– Azt hiszem, egy kicsit elkalandoztunk – erőltetett egy mosolyt az arcára, mikor megunta a nyomasztó csendet. – Tehát Juliette és Ophiuchus halálfaló volt, akárcsak Lucius és Narcissa Malfoy, igaz? – Megvárta, hogy Scorpius bólintson, majd utána folytatta. – Kikről beszéltél még? Mr. Montsro? Ő Gregory Monstro, nem? Neki halt meg a barátja, Crak a végső ütközetben, ha jól tudom.

– Igen. Talán ő lehetett az?

– Nem hinném – mondta ekkor Mary. – A férfi morgós volt, sovány, alacsony és gonosz. Ez a Gregory Monstro egyiknek sem felel meg.

– Te meg ezt honnan tudod? – John érdeklődve nézett a lányra, aki egyből rávágta a választ.

– Az anyám és az apám, mint meséltem, aurorok. Egyszer bevittek a Minisztériumba, és ott volt Monstro, éppen a főnöke ordibált vele. Magas, kövér és bambaképű. A halálfaló, akit mi láttunk, nem olyan – okoskodott. John felemelt kézzel adta meg magát a lánynak.

– Jó, megértettem. Mr. és Mrs. Nott? Velük mi van?

Scorpius hümmögve gondolkozott. Amikor utoljára látta Theodore Nottot és feleségét, Phaedrát, éppen világ körüli útra indultak. Mindkettőjük örült, hogy megszabadultak Voldemorttól, és végre békében nevelhetik a gyermeküket. Persze már hazajöttek, és az ifjabbik Nott ide járt a Roxfortba, de azért Mr. Nott nem kockáztatna. Amikor ezt kifejtette, Mary egyből megkérdezte, hogy néznek ki.

– Ne feledd, egy nőt és egy férfit láttunk, simán lehet Theodore és ez a Phaedra – emlékeztette a fiút, mikor az ellenkezett.

– Theodor közepesen magas, nem az az igazi langaléta. A felesége akcentusán világosan érződik, hogy görög. Néha használ görög szavakat. Egyébként gyönyörű nő; fényes, fekete haja Bellatrix nénémre emlékeztette a nagyanyámat.

– Akkor ők sem lehettek – rázta a fejét Albus. – A férfi magas és morgós. A nő akcentusának pedig semmi baja nem volt.

– Azért gyanúsak – tette még hozzá Mary, majd elővett egy pergament, és ráfirkantotta a nevüket. A fiúk értetlen tekintetét látva elmesélte, hogy listát készít, kik azok, akikre gyanakodhatnak. – Eddig csak Nottékat írtam fel, meg persze Juliette-et, Rabastant és Pryscillát.

– Folytassuk – indítványozott Al.

Már csak a Zambini házaspár maradt. Scorpius részletesen elmesélte, hogy Blaise-nek, akit csak Blaise bácsinak hívott, az első felesége Pansy volt, de a házasságuk végül kudarccal végződött, és mikor Draco megismerte a Greengrass családot, Blaise összefutott Daphnéval, aki egykori osztálytársuk volt. El is vette feleségül, fiuk másfél évvel volt fiatalabb Scorpiusnál, lányuk pedig ebben az évben töltötte hetedik életévét.

Scorp leírása alapján Mr. Zambini egy magas, fekete hajú férfi volt; szokott morogni is, nem is ritkán, főleg akkor, amikor Daphne a vérárulókról és a söpredékekről beszél a gyerekeiknek. Tipikusan az a férfi, aki bánja, hogy Voldemort uralmának vége. Daphne – ellentétben férjével – örült, hogy vége a Sötét Nagyúrnak, így boldogságban nevelheti gyermekeit, feltehetőleg pedig halvány fogalma sincs arról, hogy Blaise mit csinál a szabadidejében, akárcsak Scorp édesanyjának sem.

– Arra gondolsz, hogy az apád még mindig halálfaló?

– Nem, John. Csak arra, hogy bármennyire is javult meg, annyira nem, hogy ne legyenek piszkos ügyei – magyarázta fáradtan a fiú.

– Bocsáss meg, Scorpius – mondta Mary, miután még leírt pár nevet a pergamenre.

– Miért?

– A gyanúsak eddig: Rabastan Lestrange, Pryscilla Malfoy, Juliette Malfoy, Theodore Nott, Mrs. Phaedra Nott, Pansy Parkinson, Blaise Zambini és Draco Malfoy – olvasta fel a lány. – Más valaki?

– Írd fel a nagyapámat is – morogta erre a fiú. – Ő elég gonosz hozzá.

– Jól van. Felírjam Daphnét és Narcissát?

– Írd, de az anyámat is akkor – bólintott komoran. – Kinézem a nagyapámból, hogy ráveszi valahogyan, hogy csatlakozzon!

– Rendben. Akkor a teljes lista: Rabastan Lestrange, Pryscilla Malfoy, Juliette Malfoy, Theodore Nott, Mrs. Phaedra Nott, Pansy Parkinson, Blaise Zambini, Draco Malfoy, Lucius Malfoy, Narcissa Malfoy, Daphne Greengrass és Astoria Greengrass – jelentette ki Mary. – Monstro tehát ki van zárva.

– Jó – mondta Albus. – Most pedig hogyan tovább?

Mary, mint mindig, egyből tudta a választ.

– Ma éjjel te meg én belopózunk a Zárolt Részbe, hogy egy kicsit kutassunk a tűzmágusok után. Ezalatt Scorpius fedez minket a klubhelyiségben, míg John megpróbálja feltartani Fricset vagy a tanárokat, ha lelepleződünk.

– Mégis hogy figyeljelek titeket? – tette fel az egyetlen egy ellenérvét az említett.

– A nagyapám, James Potter és a barátai, Sirius Black, Remus Lupin és Peter Pettigrew készítettek egy térképet, melyen rajta van a Roxfort és az összes alagút. A térkép figyelemmel kíséri az adott személyeket – mondta Albus. – Apa Jamesnek adta, mikor az első tanévét kezdte; ma, ebédután kölcsönkérem tőle.

Nem hozott fel senki más ellenérvet; a terv tökéletes volt, már csak véghez kellett vinni. A négyes végül arra kapott észbe, hogy a könyvtárosnő közölte velük, mindjárt kezdődik a következő órájuk. Zakatoló szívvel indultak el bűbájtanra, melyet még mindig a jó öreg Filius Flitwick – a házvezetőjük – tanított.

Albus alig bírta nyugodtan végigülni az órát, annyira várta már, hogy ebéd legyen és beszélhessen Jamesszel. Tudta, hogy nem fogja könnyen meggyőzni a fiút, mert azt érdekelni fogja, hogy mire kell nekik a térkép – a Tekergők Térképe.

Flitwick professzor a tárgyak lebegtetéséről tartott kiselőadása nem kötötte le egyiküket sem; Mary és Al jóval magasabb szinten álltak, mint a többi elsőéves, utóbbi pedig sejtette, hogy Scorp és John sem marad le mögöttük sokkal.

Mikor végre-valahára véget ért az óra, villámgyorsan vágtatott ki a teremből, nyomában a többiekkel. A Nagyterembe érve már látta, hogy James ott ül a griffendélesek között, természetesen megint Lucyvel és Edwarddal beszélgetve. A fiú intett a barátainak, majd bátyja felé vette az irányt. James nem kicsit döbbent meg, mikor meglátta, hogy felé tart.

– Mi szél hozott, Al? Az eszesek között nem volt jó? – öltötte fel flegma mosolyát a vörösesbarna hajú fiú.

– Szívességet jöttem kérni – motyogta halkan Albus. Csak őszintén remélte, hogy bátyja odaadja a térképet, mert ellenkező esetben végük volt.

– Mit akarsz?

– A Tekergők Térképét – nyögte ki nagynehezen, ugyanakkor megkönnyebbülve, hogy mégis volt olyan bátor és elmondta jötte okát. James egy pillanatig kérdőn nézett rá, elgondolkodva tanulmányozva minden rezdülését, majd végül ennyit kérdezett:

– Mire kell az neked?

– Szemmel akarok tartani valakit – vágta rá a jól begyakorolt hazugságot. – Nem bízok a Nott-gyerekben. A múltkor Mary megátkozta, és azt gyanítjuk, hogy bosszút akar állni rajta. Ma nagyon sunyin nézett minket.

James a Mardekár asztala felé sandított, ahol Nott valóban gyűlölködve figyelte a beszélgetésüket, különösen Maryt, aki egy kicsit távolabb állt, igencsak feszengve. Hirtelen „mindent” értett.

– Vidd csak, de ha valamit tervez ez a Nott, riassz – adta ki a parancsot James, majd előhúzta a zsebéből a megviselt állapotban levő térképet. – Majd hozd vissza, oké?

Albus hálásan bólogatott, aztán gyorsan elköszönt bátyjától, és Maryvel a nyomában leült a Hollóhát asztalához. Scorp elvigyorodott, amikor a fiú elmesélte neki a beszélgetést.

– Ez könnyen ment!

– Még jó, hogy Mary tényleg megátkozta Nottot, úgyhogy a srácnak volt miért gyűlölködnie – válaszolt vigyorogva Al. – Tényleg, miért is átkoztad meg? – fordult a lány felé.

– Már ő is elkezdte Kate szidását. Hogy túlságosan védem meg minden, pedig ez nem is igaz – durcáskodott a lány.

– Dehogynem – vetette oda John, azonban látva a szúrós tekintetet, nem mondott semmi mást.

– Akkor éjjel, miután már mindenki elaludt – súgta Albus, majd hangosan köszöntötte háza többi tagját.

** * **

Albus sosem izgult még ennyire. Na jó, talán akkor, amikor a beosztás volt. Ezt az érzést viszont nem tudta ahhoz hasonlítani; félt, hogy lebuknak, de tudta, hogy meg kell bíznia Scorpiusban és Johnban. Maryre pillantott, aki mellette lépkedett. A lányon is látszott, hogy ideges, ám nem annyira, mint rajta. Ő tudta, hogyan kell palástolni a félelmet.

A klubhelyiség teljesen kihalt volt, mikor elindultak. Néhány festmény rosszallóan jegyezte meg, hogy nem illik szabályt szegni; persze ők nem törődtek velük. A fiú úgy érezte, hogy az örökkévalóságig sétáltak, míg végre elértek a könyvtárhoz. Csak lassan tudtak haladni, mert nem volt náluk sem a láthatatlanná tevő köpeny, sem a Tekergők Térképe, de azért bő negyedóra alatt eljutottak a könyvtárhoz, ami zárva volt.

– Hogyan tovább? – suttogott Mary.

– Alohomora! – szegezte Al a pálcáját a zárra, mely kattanva adta tudtukra, hogy kinyílt.

A lány megszorította Al kezét; most először mutatta ki, hogy fél. A fiú visszaszorított, majd elsőként lépett be a könyvtárba. Mikor körülnézett és megállapította, hogy nincs ott senki, gyorsan a Zárolt Rész felé vette az irányt.

Furcsa érzés volt tilosban járni; nem volt kellemes, de rossz sem. Izgalmas volt. Az ifjú Potter fiú most már megértette, hogy az apja és a nagyapja miért szeretett annyira szabályt szegni.

A Zárolt Rész a könyvtár legvégén volt; a tiltott könyvek ott pihentek Altól alig pár lépésnyire. A fiú Maryre nézett, majd halkan elsuttogta, hogy övé a baloldal, Maryé meg a jobb oldal. Nem volt annyira sok könyv, de nem is volt kevés. Albus elgondolkodva nézegette a címeket; veszélyes állatok, sárkányok, mindenről volt, de különleges varázslókról vagy tűzmágusokról nem talált. Tanácstalanul nézett össze Maryvel, akinek a tekintete szintén azt mutatta, hogy nem talált semmit.

– Talán rossz címmel próbálkozunk – suttogott a lány. – Keressük a négy őselemet! – tanácsolta.

Mindketten visszatértek a könyvekhez, hogy szétnézzenek, és pár perc elteltével Albus diadalittasan nézett a lányra; talált egy könyvet az őselemekről. Mary a fiúhoz lépett.

– Nézd meg a tartalomjegyzéket, hátha ott ír valamit!

Al remegő kézzel nyitotta ki a könyvet, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a könyv nem sikít. Az apja mesélte, hogy amikor először ott járt, az egyik könyv rendesen sikított. Gyorsan futotta át a tartalomjegyzéket, melyben a második fejezet szólt a Tűzről. Alatta kisebb jegyzetek is voltak, mint például a tűz története, a tűz eljövetele és az utolsó: a tűzmágia.

– Megvan – susogott a fiú.

– Mi van meg, Mr. Potter? – csendült egy jól ismert, szigorú hang. Albus és Mary döbbenten pördült meg, hogy szembenézzen az illetővel.

Tőlük nem messze Amorette Cornaro állt kivont pálcával, gúnyos, egyben érdeklődő arcot vágva.

Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 3. fejezet

3. fejezet

Különös dolgok

Albus most már teljesen biztos volt benne, hogy tévedett. Egyszerűen maga is képtelenségnek tartotta, hogy normális tanéve lehet. Tudhatta volna, hogy James első akciója csak a kezdet volt. Lassan egy hónapja járt a Roxfortba, így végre rájöhetett, hogy bátyja mellett az elkövetkezendő hat esztendő – mert sajnos arra kényszerültek, hogy annyit kell eltölteniük egymás társaságában – borzalmas lesz, ráadásul ezt rontotta, hogy Mary – miután James és Lucy kockáztatták imádott kiscicája életét – teljesen bepipult.

Igazából hiába gondolkodott, nem tudta felidézni, mikor kezdődött el minden. Talán akkor, amikor James nagy vigyorogva elsétált mellettük, és tett egy megjegyzést Kate-re, mire Mary úgy felhúzta magát, hogy megátkozta? Talán, Albus viszont inkább úgy sejtette, hogy már azzal elkezdődött, hogy úgy döntött, otthagyja Rose-t és keres egy másik kupét, mert akkor nem barátkozott volna össze Maryvel és Johnnal, ahogy egykor az apja Ron bácsival és Hermione nénivel.

Mindenesetre Mary és James, amikor csak tehették, párbajoztak. Kiderült, hogy Mary teljesen profi volt Sötét Varázslatok Kivédéséből, akárcsak a Potter-testvérek, akik olyan felmenőkkel büszkélkedhettek, mint a Kiválasztott-apa, illetve édesanyjuk, Ginny Weasley, a legjobb rémdenevér-rontást előidőző boszorkány. Hermione Granger – a Roxfort legjobb tanulója, James keresztanyja –, James Potter – a Roxfort egyik legtehetségesebb diákja, egyben csínytevője – és persze a gyönyörű Lily Evans – páratlan tudással rendelkezett, továbbá egyike volt a legjobb bájitalfőzőknek, ezek mellett pedig legalább annyira tehetségesnek tartották, mint James Pottert.

Mary és James párbajozásainak következménye általában az volt, hogy vagy az egyikük, vagy a másikuk, vagy mindketten a gyengélkedőn kötöttek ki, ilyenkor pedig Albusék meglátogatották őket, hogy előadják szentbeszédüket, elmondják a jókívánságaikat, elhozzák a házi feladatokat, majd ezeket letudtván sietve távozzanak. Ez utóbbi különösen akkor volt jelentős, ha mindkét jómadár a gyengélkedőre került, ugyanis annyira nem állhatták egymást, hogy tőlük zengett az egész helyiség. Ha nem kerültek a javasasszony felügyelete alá, akkor pedig Mrs. Potter és Mrs. Jackson üvöltözték ki magukat a Nagyteremben, természetesen Rivalló keretében, hogy már megint jogosan büntetőmunkát kaptak.

Albus tehát meg sem lepődött, mikor kiért a parkba, és azt látta, hogy egyetlen bátyja éppen egy igencsak dühös Maryvel áll szemben. Siralmas helyezete ellenére arcáról nem tudta levakarni a széles vigyort, amivel még jobban felbosszantotta a lányt.

Al felsóhajtott; megrázta a fejét, aztán megszaporázta lépteit, hogy mielőbb a helyszínre siessen. Tudta, hogy percek kérdése és a két fiatalt ismerve biztosan elszabadul a pokol.

– …és komolyan mondom, nagyon idegesítő az a dög, én a helyedben rég kidobtam volna az ablakon – magyarázta éppen James lelkesen, mikor Albus odaért hozzájuk. Annak a „dögnek” a gazdája persze mindezt egy cseppet sem díjazta, így mielőtt Albus akárcsak annyit mondhatott volna, hogy „Ne!”, Mary előrántotta a pálcáját.

– Ó, te öntelt, beképzelt alak! – visított fel, majd célba vette Jamest.

– Csak nem párbajozni készültök? – szakította félbe őket egy határozott hang.

Albus még sosem örült ennyire Victoire-nak. Az ezüstszőke, kecses lány karba tett kézzel állt tőlük pár méterre, érdeklődő arckifejezéssel.

– Most komolyan, srácok! Ennyire utáljátok egymást? – kérdezte végül.

A két fiatal összenézett, majd mindenki legnagyobb döbbentére heves fejrázásba kezdtek. Végül James volt az, aki vonakodva bár, de előadta a történetüket.

– Mi nem utáljuk egymást, Vic – rázta meg a fejét ismét –, éppen ellenkezőleg! Jó barátok vagyunk, csak imádjuk egymást piszkálni. Bár igaz, hogy eleinte Mary nem kedvelt, mert kockáztattam Kate életét, de utána rájött, hogy nagyon jól párbajozok, így mondjuk úgy, direkt bosszantjuk egymást, hogy összemérhessük az erőinket.

– Ez így van, Victoire – mondta Mary is kedvesen. – A Potter-testvérek párbajoznak a legjobban az egész iskolában, és amióta az anyukám megtanított a legalapvetőbb, ám nehezebb szintű pálcamozdulatokra, ki akartam próbálni, mire vagyok képes.

– Rendben, de ez akkor sem mentség, gyerekek – nevette el magát a szőke hajú lány. – Sajnos büntetőmunkára kell küldjelek benneteket, különben mi értelme volna a prefektusi és iskolaelsői kinevezésemnek?

James lebiggyesztette az ajkát, majd látványosan fintorogni kezdett. Halkan valami olyasmit morgott, hogy „És te nevezed magadat az unokatestvéremnek?”, hangosan viszont csak annyit mondott, hogy „Köszi, Vic…”.

– Ne haragudjatok – fordult Mary eközben Albushoz és az éppen akkor érkező Johnhoz. – Tudom, azt hittétek, egy utálatos liba vagyok, aki most vérig sértődött, de ez nem igaz.

– Ugyan már, hisz tök jó, ahogy párbajozol. Bár egyszer megnéznélek Albusszal is... Áú!

Az említett oldalba bökte Johnt, így az inkább nem folytatta tovább. Az ifjú Potter elmosolyodva felelt a lánynak:

– Csak azt nem értem, anyukád miért tanított meg ennyire jól párbajozni – bökte ki végül. Mary lesütötte a szemét, úgy válaszolt.

– Az anyám évfolyamtársa volt a te édesanyádnak. Ott volt a Roxforti Csatában; ott volt, amikor az apád megölte Voldemortot.

Albus most már mindent értett. Mr. és Mrs. Jackson bizonyára ugyanattól félt, amitől az apja, Harry Potter. Egy gonoszt már legyőztek, de a világban számtalan másik van, és csak idő kérdése, mikor mutatkozik meg, s ha mégis eljön, akkor jól fog fogni ez az extra tudás; talán éppen a győzelmüket segíti majd.

– Menjünk bájitaltanra – mondta végül, felpillantva a barátaira. Egyikük sem viszakozott.

A Roxforti Csata után pár évvel Horatius Lumpsluck végleg nyugdíjba ment – körülbelül akkor, amikor Albus született –, így az igazgatónő kénytelen volt új tanárt keresni. Minerva McGalagony már éppen azon volt, hogy visszahívja Lumpsluckot, mikor végre-valahára egy fiatal nő jelentkezett a tanári állásra. Mrs. Amorette Cornaro egyből megfelelt, az igazgatónő örömmel vette fel.

Albus már sokat hallott Cornaro professzorról; híres volt a szigorúságáról, az eszességéről és a szépségéről, azonban amikor először ült az óráján teljesen ledöbbent. Sokkal, de sokkal szebb volt, okosabb és szigorúbb, mint ahogy James elmesélte. Nagyon szerette az óráit, és nem kis meglepetést okozott a szüleinek, amikor meghozta az első Kiválókat.

Persze amikor ez az öreg Lumpsluck fülébe jutott, az azt mondta, hogy Albus ugyanolyan zseni bájitalfőző, mint az apja és a nagyanyja, és hogy szívesen meghívná a Lump Klubba, amit otthon, a saját házába tart minden hétvégén, szombat délután. Amikor Al megírta ezt az apjának, Harry Potter felkereste az öreg Horatiust, és biztosította, hogy a fia soha, semmilyen körülmények között nem fog elmenni egyetlen gyűlésre sem. Ezt követően az öreg varázsló egyből interjút adott az egyik újságírónak – akiben Harry gyanúsan Cho Changet vélte felismerni –, hogy a Kis Túlélő szigorú családapa, és még azt sem engedi meg a fiának, hogy egy ártatlan, délutáni teázásra menjen. Másnap a cikket le is hozták, és még aznap délben egy nagyon dühös Harry Potter érkezett a Mágiaügyi Minisztériumba, és kis híján kiátkozta Rita Vitrolt és Cho Changet az irodájukból, majd miután Chóval beszélt, még mindig fortyogva távozott. Senki sem tudta, min húzta fel magát annyira; Rita Vitrol aznap újabb cikket írt: A KIS TÚLÉLŐ CSALJA A FELESÉGÉT!

Albus elsőként olvasta a cikket, és minden szembejövőnek elmondta a Roxfortban, hogy nem, nem igaz a cikk. Colin Creevey, aki Dennis Creevey egyetlen fia volt, közel három órán át lógott Albusszal, hogy kiszedje belőle, mit gondol apja félrelépéséről. Az ifjú Potter enyhe torokfájást kapott, mire elmagyarázta huszadszorra a fiúnak, hogy semmiféle ballépés nem volt, továbbá a cikket Vitrol írta, szóval semmi nem igaz belőle.

Persze Ginevra Potter sem hagyta magát; férje hazatérte után ő is besietett a Minisztériumba, ahol megidézte a legpompásabb rémdenevér-rontását, majd mosolyogva végignézte, amint Rita Vitrol kimenekül az irodájából. Ezek után megfenyegette Vitrolt, hogy kirúgatja, ha nem ír egy normális cikket, melyben tisztázza, hogy Harrynek nincs semmiféle viszonya. Aznap Rita újabb cikket írt: HARRY POTTER SÍRIG TARTÓ SZERELME GINEVRA POTTER IRÁNT! Bár az is hagyott maga után némi kívánnivalót – Ginny többször is elhúzta a száját olvasás közben, Harry arca meg gyanús, lila színt kezdett felölteni egy-egy sor láttán –, valamelyest lenyugtatta a háborgó kedélyeket.

Albus megpróbálta gyorsan elfelejteni az incidenst, ezért mosolyogva várta, hogy megérkezzen Cornaro professzor, és elkezdje az órát. Hamarosan fel is tűnt egy gyönyörű, fekete hajú nő a sarkon, kezében egy köteg pergamennel. Arca pirozspozsgás volt, szeme pedig egészen kék, szinte vonzotta az ember tekintetét.

– Jó reggelt, Cornaro professzor! – köszönt a csoport.

– Nektek is jó reggelt, gyerekek! Mr. Malfoy, kérem, segítene?

Scorpius elvörösödve lépett a tanárnőhöz és vette át a pergameneket. A professzor széles mosollyal az arcán nyitotta ki a bájitaltermet és engedte be a csoportját. Elegáns léptekkel indult a katedra felé; látszott rajta, hogy nemesi családból származik. Ahogy Al eltűnődve nézte, rájött, hogy valami nem stimmel a nővel. Máskor annyira természetesen viselkedett. Ahogy jobban megfigyelte, látta, hogy az asszony mosolya műmosoly, hogy legszívesebben elfutna és nagyon ideges. Albus megbökte Maryt, majd a tanárnő felé intett.

– Mintha ideges lenne – suttogta a lánynak.

– Valami történt – súgott vissza Mary, aztán Johnhoz fordulva beavatta a fiút.

– De micsoda? – kérdezte a szőke fiú. A másik kettő tanácstalanul nézett össze; egyszerre vonták meg a vállukat.

– A mai órán – kezdett bele Cornaro professzor – kimegyünk a parkba, ahol különleges virágokat és növényeket kell gyűjteniük; itt a lista róluk – osztotta ki a pergameneket. – Most pedig kettesével sorba állni!

Mary és John egy bocsánatkérő pillantást vetett Albusra, mikor együtt beálltak párként a sorba. Al ilyenkor gyűlölte a triókat, egyedül maradván  arra kényszerült, hogy pár után kutasson. Végül Scorpiusszal állt be a sorba, aki nem kis meglepetést okozott neki, mivel ő jött oda Alhoz.

– Te, Malfoy – szólította meg a fiút, mikor a tanárral együtt elindultak a park felé.

– Potter? – fintorgott Scorpius. – Mit akarsz?

– Mit szóltak a szüleid...? Eddig még meg sem kérdeztem.

– Miért érdekel? – húzta az orrát magasra a tejfölszőke, és kutakodva nézett a nála fél fejjel alacsonyabb fiúra.

– Csak úgy – vonta meg a vállát Albus. – A családod eddig mardekáros volt... Te nem lettél az.

– A nagyapám kiakadt – adta meg végül magát Scorpius. – Kis híján megátkozta az anyámat. Apa nem haragszik, örül neki... De nagyapa... Legalább ott van neki még Lupus.         

– Lupus? Az öcséd? – firtatta a fiú, mire a másik vonakodva, de előadta, hogy Lupus sokkal inkább mardekáros, mint ő.

– Tuti a Mardekárba fog kerülni – fejezte be végül egy halk sóhajjal Scorpius. – De most komolyan, Potter...

– Albus – vágott közbe a fiú. – Albus a nevem.

– Albus, te tényleg barátkozni akarsz? Velem? Egy Malfoyjal?

Scorpius hitetlenkedve figyelte a fiút, aki csak elmosolyodott. Nem hitte el, hogy tényleg az fog történni, amit végiggondolt, de megtörtént: Albus Perselus Potter választ adott kimondatlan gondolatára.

– Igen.

Kikerekedett a szeme, majd nagyot nézve meredt az előtte álló Potterre. Amaz zavartan túrt bele kócos hajába, és így szólt:

– Kezdjük újra, rendben? A legelején. – Megvárta, míg a másik kíváncsian bólint, aztán kezet nyújtott neki. – A nevem Potter, Albus Perselus Potter.

– Scorpius Hyperion Malfoy – fogadta el a kezét Scorpius, és magában mosolygott. Mennyivel könnyebb lett volna, ha Harry Potter akkor, bő két évtizeddel ezelőtt, mikor Draco Malfoy nyújtott neki kezet, elfogadta volna.

– Barátok? – kérdezte gyorsan Albus, ahogy meglátta, kik vannak kint a parkban.

– Barátok – bólintott Scorpius, majd mély levegőt vett, és szembenézett a másodéves szörnyetegekkel, köztük James Sirius Potterrel.

A vörösesbarna hajú fiú Lucy Weasleyvel és ugyanazzal a magas sráccal beszélgetett, akiről persze Albus időközben megtudta, hogy Edwardnak hívják, nem mellesleg pedig John unokatestvére. James egyenes feléjük tartott, mint akinek semmi más dolga nincs.

– Öcsi, Malfoy – köszöntötte őket.

– Mit keresel itt? – támadt neki egyből Al. James megjátszott felháborodottsággal nézett rá.

– Talán nem jöhetek ki a parkba? Egyébként elmaradt az átváltoztatástan. McGalagonynak valami fontos dolga akadt – magyarázta végül.

– Mi lehetne fontosabb az átváltoztatástannál?

Mary lépett hozzájuk, igencsak gondterhelt arckifejezéssel. Megvárta, míg mindegyik fiú vállat von, és csak azután folytatta.

– Az összes tanár lepasszolta az osztályát a parkba. Mind eltűntek – mesélte idegesen. – Itt valami nagyon nincs rendben.

– Tényleg nincs – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Lucy Weasley. – Az ott ugyanis Harry Potter – mutatott előre.

A Potter-testvérek villámgyorsan fordultak meg; ott, ahová Lucy mutatott, valóban az apjuk álldogált. Kócos, hollófekete hajába belekapott a szél, smaragdszeme élénken csillogott, szemüvege csálén állt; arcáról sütött az idegesség.

Albusék csendben közelebb mentek, hogy hallják, mit beszél, de nagyon úgy tűnt, hogy maradhattak volna a helyükön is, úgyis hallották volna Harry szavait; apjuk ugyanis szinte ordított dühében. Szidta Kingsleyt, a mágiaügyi minisztert valamint az egész Minisztériumot.

– Harry, kérem, fegyelmezd magad! – intette le McGalagony, aki eddig néma csöndben hallgatta a férfit. – Még semmi sem biztos!

– Semmi sem biztos?! Semmi sem biztos?! – háborgott a másik. – Minerva, itt minden nagyon is biztos, de én nem hagyom, hogy néhány beképzelt varázsló átvegye...

Elhallgatott; észrevette, hogy mindenki őt bámulja. A tanárok, akik eközben értek oda, elsápadva álltak és figyelték a diákokat. Harry Potter csendesen még suttogott valamit az igazgatónőnek, ami akár köszönés is lehetett, aztán fiaihoz lépett.

– James, Albus – biccentett nekik.

– Apa, mi folyik itt? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést a vörösesbarna hajú Potter.

– Nem tudom, épp ez a gond, James – mondta keserűen Harry. – Nem tudom! Vigyázzatok magatokra, kérlek!

Ezzel hátat fordított a döbbent gyerekeknek, majd suhogó talárral távozott.

– Itt valami tényleg nincs rendben – súgta oda Al a barátainak. John bólogatott, míg Mary csak összeráncolta a homlokát.

– Talán jobb lenne, ha visszamennénk – jelentette ki Cornaro professzor, aki időközben a diákokhoz lépett. – Az órának vége, mehetnek a klubhelyiségükbe!

James összenézett Lucyvel, aztán ők is gyorsan távoztak; Scorpius vállat vonva csatlakozott Maryékhez. Mind a négyen a könyvtár felé vették az irányt.

– Gyertek, keressünk egy csendes zúgot! – indítványozott Albus, mikor beléptek a helyiségbe. Mary suttogva mutatott az egyik asztalra, ahol kivételesen nem ült senki.

– Erre!

– Mi folyik itt? – szólalt meg végül Scorpius.

– Nem tudjuk – felelték egyszerre, majd Al vette át a szót.

– Azt tudjuk, hogy ma a tanárok felettébb idegesek voltak, ráadásul lepasszolták az osztályaikat. – Lehalkította a hangját, mert észrevette, hogy két hatodéves őket figyeli árgus szemekkel. – Ezek után megjelent az apám, aki kiabált egy sort McGalagonnyal, és arról beszélt, hogy nem hagyja, hogy átvegyék a nem tudjuk, kinek a helyét.

– Ez különös.

– Az – adott igazat Mary Malfoynak. – De az különösebb, hogy a macskám eltűnt!

John és Al fáradtan sóhajtott, hogy aztán felváltva bizonygassák barátjuknak, hogy az, hogy Kate lelépett – bizonyára egeret fogni –, semmi köze ezekhez a dolgokhoz. Mary makacsul tagadta ezen állításokat, így végül Al feladta, és közölte, hogy inkább másról beszéljenek.

– Utána kell járni ennek az egészet – mondta ellenmondást nem tűrő hangon. Scorpius helyeselni kezdett.

– Igazad van, ki kell nyomozni, hogy mi folyik itt... már ha... bevesztek – hajtotta le a fejét. John vigyorogva veregette meg a srác hátát.

– Nem kérdéses.

– Valakinek beszélnie kéne Harryvel, de olyasvalakinek, aki jól ismeri – nézett Albusra Mary. – Te fogsz vele beszélni, rendben?

– Muszáj? – Al egy cseppet sem örült, hogy társalognia kell az apjával, mert tudta, úgy sem fogja tudni kiszedni belőle, mi történt, bármennyire is próbálkozik.

– Muszáj!

Mary éppen ecsetelni akarta ennek okait, de a hirtelen megszólaló, mágikusan felerősített hangtól nem tudott. Elkerekedett szemekkel hallgatták, amint Minerva McGalagony parancsoló hangon így szól:

– MINDEN TANULÓ HALADÉKTALANUL TÉRJEN VISSZA A HÁLÓKÖRLETÉBE! A PREFEKTUSOKAT ÉS A TANÁROKAT VÁROM A TANÁRI SZOBÁBAN!

– Na, mit mondtam? – nézett végig Albus a többieken, de csak ennyire futotta. A könyvtárban felhangzott a pusmogás, a döbbent suttogás, és minden tanuló megindult a hálókörlete felé.

– Le kell tőlük szakadnunk – lihegett Mary, és megragadta John és Albus kezét.

A tömeg elsodorta tőlük Scorpiust; a triónak minden erejére szüksége volt, hogy nehogy ugyanarra a sorsa jussanak, mint a tejfölszőke. Al cselekedett a leggyorsabban, az egyik éles kanyarnál kirángatta barátait, majd elbújtak az egyik lovagi páncél mögött. A diákok hamar távoztak a folyosókról; Albus a barátaira nézett.

– Gyerünk!

– Mégis hová? – méltatlankodott John. Nem tudta elképzelni, hová akarja vinni őket.

– A tanári szobába! – mondta a fiú. – Hallottad McGalagonyt, ott várja a tanárokat és prefektusokat!

– Valami történt! – kiáltotta Mary.

John döbbenten motyogva követte barátait, és olykor-olykor motyogásából az csendült ki, „Vajon minden Potter ennyire hősködő?”.

Albus megszaporázta a lépteit, hogy mihamarabb a tanári szobához érkezzenek. Büszke volt magára, hogy James mellett előre megtanulta a Roxfort titkos folyosóit, így le tudta rövidíteni az utat, ám ahogy befordult az egyik sarkon, egyből megtorpant.

– Mi a... – kezdte volna Mary, de a fiú gyorsan befogta a száját, és ismét egy lovagi páncél mögé húzta. Kikerekedett szemekkel figyelték a folyosón álló három csuklyás alakot, akiken rendesen látszott, hogy kik is ők valójában.

Arcukat álarc takarta, továbbá fekete köpenyt viseltek; Al felismerte, hogy halálfalók. Olyan halálfalók, akiket nem sikerült elkapniuk, és most visszatérve csuklyát öltöttek. A harmadik volt az, aki a legtávolabb állt, de látszott rajta, hogy ő amolyan alvezér. Ő szólalt meg elsőnek.

– Ki kell jutnunk innen!

– Mégis hogy gondolod ezt? – csattant fel a második, egy nő. – Amint észrevetted, az a vén szatyor már beriadóztatta az egész kastélyt! Esélyünk sincs, ráadásul a Mester szörnyen dühös lesz!

– Elhallgass! – pirított a nőre az alvezér. – Hogy tudunk kijutni? – intézte a szavait a legelöl állónak.

A csuklyás felnevetett; csilingelő, női hangja volt, és mikor megszólalt, gúnyosan csengett. Lenézően mérte végig a két halálfalót – tetőtől talpig –, akik rezzenéstelenül tűrték a megalázást.

– Komolyan ki akartok jutni? Ti? – hitetlenkedett. – Ha már annyira bénák voltatok, hogy foglyul ejtsétek saját magatokat, akkor ki akartok jutni? És az Én segítségemet kéritek? – nevetett. – Ez aranyos!

Al hátán végigfutott a hideg, ahogy a halálfalókat hallgatta. Az első csuklyás nő hangja, aki gúnyosan beszélt, szörnyen ismerős volt a számára, de nem tudta honnan. A legelöl álló nő eközben folytatta:

– Miért segítenék nektek? Nem vagyunk barátok, sem ellenségek!

– Azért, mert tudjuk a titkodat, szívem – sziszegte neki a másik boszorkány. – Ha nem akarod, hogy a Mester megtudja, akkor jobban teszed, ha segítesz nekünk!

John hangosan szisszent fel, meghallva ezeket a mondatokat. Tanácstalanul néztek össze, hogy milyen titokról lehet szó, de nem mondtak semmit. Az első csuklyás nő végül megszólalt.

– Ha egy titkos alagúton mentek, akkor kijuthattok. Használjátok a Roxmortsba vezető alagutat, azt az igazgatónő elfelejtette lezárni. Tudjátok, hol van, nem?

– Tudjuk! – morogta a férfi, majd megragadta társa kezét, és elkezdte húzni. A csuklyás nő lehunyta a szemét, aztán utánuk kiáltott.

– Kit kerestek?

Albus fészkelődni kezdett, hogy jobban hallja a választ; Mary és John szintúgy hegyezni kezdték a fülüket. A két halálfaló egymásra nézett, aztán a férfi morogva adta meg a választ, nem kis döbbenetet okozva a lovagi páncél mögött megbúvó gyerekeknek és a csuklyás nőnek.

– Az utolsó tűzmágust...

Utolsók sorozat – 1. kötet – Az utolsó tűzmágus – 2. fejezet

2. fejezet

Döbbenet

Valahol, egy gyönyörű kúriában, szeptember 2-án fülsiketítő üvöltés rázta fel az ágakról a madarakat. Az üvöltés gazdája, név szerint Lucius Malfoy dühödten csapta le unokája levelét, és nem törődve a köréje sereglett házimanókkal, vörös arccal fordult fia felé.

– HOLLÓHÁT?! HOLLÓHÁT?! – mennydörögte, de úgy, hogy még mindig nyugodt felesége, Narcissa is összerándult az ijedtségtől.

– A MALFOYOK SZÉGYENE! – folytatta tovább Lucius, temérdek nyálat fröcsögve, majd kissé halkabbra vette a hangját. –  Ez a te hibád – sziszegte fiának fenyegetően, ám amaz csak kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Pontosan mi is az én hibám, apám? – Draco Malfoy hangja, mely általában hideg és érzelemmentes szokott lenni, most enyhén remegett az elfojtott dühtől. Apja állta a tekintetét; teljesen elvesztette a józan eszét.

– Ha betartottad volna a Malfoyok nevelési szokásait, akkor Scorpius is mardekáros lett volna, mint eddig az összes Malfoy!

Draco lehunyta a szemét, és összeszorította a fogát, nehogy véletlenül olyat mondjon, amit később megbánna. Tudta, hogy ha most ordibál, végleg elvágja magát apja előtt, de nem tehetett róla: Lucius természete egyszerűen követelte, hogy veszekedjen vele, így nem csodálkozott rajta, amikor hirtelen kiszaladt a száján a gúnyos megjegyzés:

– Azért nem minden Malfoy.

Azért az arcért megérte: Lucius sokkoltan meredt fiára. Hápogva fordult Narcissa felé, az asszony azonban sokkal érdekesebbnek találta a szőnyeg mintájának tanulmányozását, mintsem hogy a szemébe nézzen.

– Juliette-re gondolsz? – kérdezte végül halkan az idős férfi, mire mindenki ráemelte a tekintetét. Összevonta szőke szemöldökét, hangjából fenyegető él csengett ki. A házimanók, akik időközben a falhoz lapultak, most félretették a félelmüket, kíváncsian léptek előrébb. Amióta a kúriában dolgoztak, nem sokszor hallották a ház urát Juliette Malfoyról beszélni, pedig mindannyian imádták az életvidám, fiatal leányzót.

– Ki másról, apám? – morogta Draco, nem törődve a férfi vészjósló tekintetével. – Tudtommal a kis Juliette nem mardekáros volt... Hova is osztotta be a Teszlek Süveg, Astoria drágám?

Az említett hölgyemény éppen akkor érkezett vissza a nővére, Daphne látogatásából. Astoria a Greengrass család másodszülött, aranyvérű leánya volt, aki persze nem igazán nyerte el Lucius papa szeretetét; a családfő szerint ugyanis nem Malfoy-feleséghez méltó viselkedést tanúsított, azaz nem volt csendes, nyugodt, jéghideg, alázatos asszonyka, mint egykor Narcissa. Apró termetű, gyönyörű nő volt hosszú, világosszőke hajjal és igéző, kék szempárral. Ha tehette, mindig mosolygott és kuncogott, sőt odáig merészkedett, hogy még a „söpredékekkel” is szeretett barátkozni.

Mondhatni, mikor Lucius értesült róla, hogy ifjú menye sárvérűekkel tölti az idejét, elképesztő haragra gerjedt. Nem értette, hogan lehetséges, hogy arisztokrata fia, aki mindig a legjobbat kapta, hogy nem vette el inkább Pansy Parkinsont – a háztársát, aki, „Bár nem egy szépség…”, ezt még ő is elismerte, legalább aranyvérű és illedelmes volt; vagy ha mindenképp Greengrass-lány után vágyott, akkor inkább Daphnét, aki szintén aranyvérűnek mondhatta magát, illedelmes és ráadásként még csinos is!

– Ó, Juliette-et? – mosolygott Astoria, miközben csókkal üdvözölte férjét. – A Hollóhátba, természetesen.

Draco diadalittasan fordult dühtől fortyogó apja felé. A jó öreg Lucius lassan húzta elő a pálcáját, de mikor megindult fia felé, nyoma sem volt bizonytalanságának. Draco már felkészült a támadásra, így nem kissé lepte meg apja tette. A férfi Astoriára szegezte pálcáját, és már érkezett is az első átok.

Narcissa egyszerre sikoltott fel Astoriával. Az idős asszony rémülten nézte menyét, aki nem vele foglalkozott, hanem hitetlenkedve figyelte apósát.

– Capitulatus!

Az öreg férfi döbbenten szemlélte, hogy pálcája egyszer csak kirepült a kezéből. Draco lefegyverezte, majd feleségéhez lépett, aki még mindig remegett, és óvatosan felsegítette. Édesanyja rögvest odasietett, hogy segítsen neki, és miután együtt odébb támogatták – persze a házimanókkal – Astoriát, a fiatal varázsló jeges tekintettel lépett az apjához.

– Ha még egyszer – sziszegett az arcába –, akárcsak egy rossz szót is mondasz a feleségemre, nemhogy megátkozni, én foglak megkínozni, de abban nem lesz könyörület, ezt jegyezd meg!

– Te ezt a szemtelen fruskát véded az apád helyett?! – csattant fel Lucius.

– Ez a szemtelen fruska a feleségem – felelte Draco, és hangja mindennél fagyosabb volt.

Ilyenkor szokott eljönni az a pillanat, amikor az idős Lucius Malfoy megáll, ráhagyja a fiára a dolgot, majd dühtől tajtékozva távozik. De nem, most kivételesen nem érkezett meg ez a pillanat. Az őszülő férfi nem akart távozni, túl sok volt ez neki. Nem elég, hogy a legkedvesebb unokája hollóhátas lett a dicső Mardekár helyett, a menye is felmérgesítette, így ahhoz folyamodott, hogy megátkozza – persze nem sikerült, mert miért sikerült volna?! –, és a fia Astoriát védte helyette.

– Miatta lett hollóhátas Scorpius! Miatta lett egy Malfoy, egy Malfoy – hangsúlyozta ki a családnevet – hollóhátas!

– Miért is?

– Ő SZÜLTE MEG EZT A SZÉGYENTELEN KÖLYKÖT! – üvöltötte torkaszakadtából Lucius. Soha nem volt még ennyire dühös, pedig gyakran felmérgesítették. Sőt igazából most nem is dühösnek érezte magát; gyilkolni volt kedve, annyira eluralkodott rajta a harag.

– AZ A SZÉGYENTELEN KÖLYÖK A FIAM, A TE UNOKÁD! – jött ki a sodrából Draco is.

A békés kúriában elszabadult a pokol. Narcissa halálra váltan állt a férje és a fia közé, megpróbálva csillapítani a kedélyeket; levetette szokásos hideg álcáját, és könyörögve szólt bele a vitába.

– Kérlek, hagyjátok abba... Lucius, szívem...

– Cissa! – Az asszony még fehérebb lett, látva, hogy férje arcára vadállatias mosoly ült ki. – Mit is próbáltam beléd verni, mikor feleségül vettelek?

– A Malfoy-szabályokat – dadogta ijedten az asszony.

– Azaz? – vonta föl a szemöldökét Lucius. – Mi a harmadik szabály, drágaságom?

A nő lesütötte a szemét, majd halkan, szinte motyogva válaszolt:

– Egy Malfoy sosem könyörög.

– Na, látod, megy ez neked – jegyezte meg férje, aztán Dracóra nézett, akinek szürke szemében megvetés csillogott. – Úgy látszik, te sem ismered eléggé a szabályokat, fiam. Első: Mindig tiszteld a családfő Malfoyt! – Astoriára tekintett. – Negyvenkilencedik szabály: Mindig egy Malfoyhoz méltó feleséget válassz! – Elhallgatott, csak hogy néhány másodperc után szenvedélyesebben folytassa. – Mikor megszülettél, egyből tudtam, hogy baj lesz veled! Ugyanolyan semmirekellő vagy, mint Juliette! Ugyanolyan elfajzott suhanc, de egyet ne felejts! Mi lett a drága kis Juliette sorsa?! Hm?! Ezt sose felejtsd el, Draco, ezt sose felejtsd el...!

A szobában megfagyott a levegő; Lucius egyre jobban beleélte magát családja leteremtésében. Narcissa már rájuk sem mert nézni, nemhogy megszólaljon gyermeke védelmében; Draco összeráncolt homlokkal figyelte apját, míg Astoria még mindig bágyadtan feküdt a kanapén, körülvéve két, fiatal házimanóval, akik szintén megszólalni sem mertek a félelemtől. A családfő folytatni készült volna hosszas monológját, azonban egy vékony, ijedt hangocska megakadályozta ebben.

– Nagyapa?

Astoria felkapta a fejét, majd a hang gazdáját kezdte keresni a szemével. Egy kilenc éves – Scorpiusra nagyon hasonlító – kisfiú állt a lépcső aljában, álmosan nézve rájuk. Szélesen elmosolyodott, majd gyöngyöző kacajt hallatva az idős férfi felé szaladt.

– Nagyapa! Nagyapa! – Lucius nyakába ugrott, hogy aztán hirtelen engedje el és bocsánatot rebegjen. – Ne haragudj, nagyapa. Nem Malfoyhoz illő módon üdvözöltelek, kérem elnézésedet.

– Végre egy Malfoy, aki tudja, hogy kell viselkednie – mormolta a férfi, majd hangosabban folytatta. – Elnézem, unokám.

– Lupus! – A kisfiú ránézett édesanyjára, aki már sokkal jobb színben volt. Astoria gyorsan sietett a kicsi elé, hogy egy szoros, anyai ölelésben részesítse. – Kicsim, kérlek, menj vissza a szobádba... Tinka majd felkísér – intett az egyik manólánynak, aki szégyenlősen lépett a kisfiúhoz. – Apád és a nagyapád még beszélgetni szeretne – tette még hozzá.

– Tinka felkíséri, Lady Malfoy! – sipította a manólány.

Lucius eközben undorodó arcot vágott. Elköszönt második unokájától, aki végül engedelmesen – Malfoyhoz méltóan – visszaballagott a szobájába Tinka kíséretében. Mikor a kisfiú eltűnt a szemük elől, gúnyosan horkantott egyet.

– Meddig szeretnéd még babusgatni, Astoria?! Ez annyira... annyira... – próbálta keresgélni a szavakat, a család többi tagja azonban örömmel segített.

– Aranyos? – kérdezte Cissa.

– Kedves? – Így Draco.

– Anyás? – mosolygott Astoria.

– MERLIN SZERELMÉRE, MALFOYTALAN!

Lucius hitetlenkedve nézett végig az állítólagos családján. A fia mosolygott. Mosolygott! Egy Malfoy! Ráadásul elámulva nézte a felségét, mint aki nemcsak a tulajdonának tartaná...! Egy Malfoy! Számára ez elfogadhatatlan volt. Ő bezzeg sosem nézte így Narcissát; ha tehette, megkínozta engedetlenségéért, de nem nézte elragadva, elámulva.

Az idős férfit megdöbbentették ezek a viselkedések, így csak vetett egy gyűlölködő pillantást Astoriára, jelezve a nőnek, hogy nemcsak utálja, hanem gyűlöli is, aztán rámordult Narcissára.

– Cissa, indulunk!

– Máris? – csodálkozott az asszony. – Hisz még csak két órája vagyunk itt. Szívem, te is tudod, hogy a normális vendégek... – Elhalt a hangja, megpillantva férje gyilkos tekintetét. – Azonnal indulunk – motyogta, majd felállt, hogy elbúcsúzzon fiától és menyétől.

– Már mentek? – erőltetett egy udvarias mosolyt Draco. Miután megkapta a választ – egy morgást –, odalépett anyjához. – Édesanyám, vigyázz magadra!

– Te is, fiam – paskolta meg Draco arcát az asszony. Cissa ezek után Astoriát részesítette egy szeretetteljes ölelésben. Lucius még csak időt sem pazarolt rájuk, hanem türelmetlenül toporgott a kandalló előtt.

– Cissa! – kiáltotta.

– Jövök már, édesem!

Lucius végignézett a társaságon; felesége addigra nagynehezen odaérkezett mellé, így már csak egy gúnyos mondatra futotta a férfinak.

– Malfoyok szégyenei! – Majd hopp-porral távozott. Narcissa szomorúan követte.

– Na, végre, hogy elmentek – sóhajtott fel Draco. – Már nagyon elegem volt apámból.

Astoria csak hümmögött, majd ő is felsóhajtott. Átölelte férjét, hogy biztosítsa szeretetéről, aztán lágy hangon megkérdezte, Scorpiusszal mi lesz.

– Írok majd neki választ – mondta a férfi. – Meg kell nyugtatnom, hogy nem haragszom rá... A Hollóhát végül is nem olyan rossz... Legalább okos fiú lesz – mosolyodott el Draco.

– Az egyszer biztos.

– Okos lesz, mint az anyja – mosolygott továbbra is a férfi, mire Astoria játékosan oldalba bökte.

– És mint Juliette – tette hozzá a nő.

– Igen – bólintott vonakodva. – És mint Juliette.

** * **

Valahol, Godric's Hollow-ban, egy takaros kis házban Harry Potter érdeklődve szemlélte középső gyermeke levelét. Felesége, Ginevra Potter éppen akkor lépett be a szobába legkisebb gyerekükkel, egyben egyetlen lányukkal, Lilyvel, mikor a férfi felnézett.

– Mi történt?

– APA! – Ginny kérdését elnyomta a hatalmas sikoly, melyet a kis Lily produkált. Szinte visítva vetette magát édesapjára, aki csak kacagott, majd mosolyogva ültette a térdére.

– Jól viselkedtél ma, kicsim? – kérdezte Harry, aztán a feleségéhez fordulva válaszolt. – Albus levelet írt.

Az asszony kérdőn nézett férjére, de az nem szándékozott választ adni. Túlságosan el volt foglalva, hogy meggyőzze Lilyt, inkább menjen játszani, ugyanis a kislány, amint meghallotta, hogy bátyja írt, mindenképpen el akarta olvasni a levelet. Hosszas győzködés árán – esti mese Voldemort legyőzőjéről, A Kis Túlélőről – Lily elvonult játszani.

– Mardekáros lett?

Ginny kerek-perec rákérdezett, mikor Harry még így sem válaszolt.

– Nem – nyögte a férfi.

– Hát akkor? Griffendéles? Hugrabugos? – sorolta az asszony, de miután a férje megrázta a fejét, kikerekedett a szeme. – Harry James Potter, most azonnal mondd meg, mi történt Albusszal!

A férfi elnevette magát, majd megcsókolta feleségét. Ginny bosszúsan ráncolta össze a homlokát, és fintorogva kérdezte meg, mi ennyire mulatságos.

– Nem hagytál ki egy házat a felsorolásból, édes? – pislogott ártatlanul Harry. Felesége szeme még jobban elkerekedett, mikor rájött a megoldásra.

– Hollóhát?

Harry bólintott, majd egyszer csak azon kapta magát, hogy Ginnyt tartja a karjai között, és az asszony sír.

– Gin, Gin, a Hollóhát nem olyan rossz – próbálta vigasztalni.

– Tudom! Nem is azért sírok...

– Hát akkor? – értetlenkedett a férfi. Tudta, hogy soha sem fogja megérteni a nőket...

– Az én eszes kisfiam! – kiáltotta az asszony, majd a kandalló felé indult.

– Ginny? Most meg hová mész?

– Harry James Potter! – csattant fel a nő. – Csak nem hitted, hogy nem mesélem el anyáméknak?! – S zöld lángok kíséretében távozott.

Harry megcsóválta a fejét; ezek után biztos volt benne, hogy nem érti a nőket. Még akkor is a fejét csóválta, mikor imádott keresztfia, Teddy Lupin beköszönt.

– Keresztapa!

A rikítóan türkizkék hajú Teddynek szív alakú arca volt, tekintete pedig olyan volt, akár a borostyán. Boldogan mosolyodott el, meglátva Harryt.

– Teddy – köszöntötte Harry.

– Na, mi újság itthon? – érdeklődött vidáman, miközben szétnézett a nappaliban.

– Albus hollóhátas lett – sóhajtotta Harry –, és Ginny elsírta magát, hogy milyen eszes fia van... Mintha csak az övé lenne! – tette hozzá duzzogva.

Teddy döbbenten rogyott le az egyik székre, néhány perc múlva aztán már úgy vigyorgott, mint a vadalma; madarat lehetett volna vele fogatni, annyira boldognak látszott.

– Te meg mit vigyorogsz? – morrant rá az idősebbik morcosan. Teddy még jobban elvigyorodott, majd megpaskolta keresztapja arcát.

– Ó, először is nagyon nevetséges vagy a műduzzogással, Harry. Másodszor, Victoire végre boldog lett!

– Miért? – csodálkozott a férfi, eltekintve a műduzzogásos beszédtől.

– Van egy sorstársa!

Most már Harry is csatlakozott a vigyorhoz; egyszerre nevették el magukat. Mire Ginevra Potter hazaérkezett anyjától, két nevető férfit talált a nappaliban. A vörös hajú asszony megrázta a fejét, és motyogott valami olyasmit, hogy már megint rájuk jött az öt perc; végül megragadta az előbukkanó Lily kezét, majd a konyhába vezette kislányát.

** * **

Abban a percben a Roxfortban Albus Perselus Potter belépett a Nagyterembe; boldogan, mosolyogva foglalta el helyét a Hollóhát asztalánál, Mary és John között. Vele szemben Victoire ült le egyenes háttal, tökéletes testtartással, és széles mosolyt villantott unokatestvérére.

– Jó reggelt, Albus! – üdvözölte. A smaragdszemű fiú viszonozta a köszöntést, hogy aztán érdeklődve nézzen Scorpius Malfoyra, aki Victoire mellett helyezkedett el.

– Potter, Weasley, Jackson, White – bólintott mindegyiknek. Albus csak biccentett.

– Ezt figyeljétek!

Mary izgatottan kezdett fészkelődni; Neville professzor tűnt fel az ajtónál, kezében az órarendekkel, mellette pedig az igencsak bosszús Friccsel, aki még mindig nem ment nyugdíjba. Albus észrevette, hogy a griffendéleseknél Jamesnek eléggé vidám az arca, így odahajolt Maryhez.

– Kezdődik – suttogta bele a lány fülébe. A lány kétkedve nézett rá, de azért továbbra figyelt engedelmesen.

Amint Argus Frics elhaladt a griffendélesek asztala előtt, minden irányból támadás érte. Az idős gondnokot beterítette egy azonosítatlan massza, ami ocsmány, zöld színű volt. Persze Fricset ez nem tántorította el a tervétől, amit véghez akart vinni, helyette egy kicsit megcserélte. Ördögi vigyorral indult el a griffendélesek felé, pontosabban James Potterhez, aki csak egy flegma mosolyt villantott.

– Most megvagy, Potter! – kiabálta, mikor végre odaért a fiú mellé, majd fülön csípte. – Megyünk az igazgatónőhöz! Megyünk, bizony! Ezt nem úszod meg szárazon, kölyök!

– Valóban? – pislogott az említett, majd észrevéve öccsét, kacsintott egyet. – Szerintem inkább maga nem ússza meg szárazon – vigyorgott –, megint – tette hozzá elgondolkozva. Aztán hirtelen kiáltott fel:

– Vigyázz, kész, tűz! Repül a macska!

A gondnok követte James tekintetét; egy barna folt repült feléjük, majd a távolból egy morgós hang hallatszott:

– A fene, elhibáztam! – James ledöbbenve nézte a feléjük tartó macskát, mert az nem... – Repül Mrs. Norris! Tűz! – folytatta a morgós hang, majd a barna folt után még egy érkezett, egy szürke folt.

A barna macska pont Frics arcába repült, akárcsak Mrs. Norris, aki egy kicsit késett. Abban a percben Frics felüvöltött: a barna macska elkezdte veszettül karmolni az arcát. Életében először a gondnok utálta a macskákat. Lerángatta magáról szegénykét, és elhajította a terem túloldalára. S ekkor...

– KATE!

Mindenki Mary Jacksonra tekintett, aki velőtrázóan felsikoltott, hogy aztán egyből felpattanjon és a barna macskához fusson. Miután megbizonyosodott róla, hogy Kate-nek – senki sem tudja, hogyan – kutyabaja, előhúzta a pálcáját, és lassan, villámló szemekkel a reszkető Frics felé indult.

James Potter vigyorogva szemlélte az eseményeket, Albus viszont inkább döbbenten. Nem hitte volna, hogy Mary ilyen veszélyes tud lenni; a lány már a harmadik átkát küldte a gondnok felé, pedig még meg sem tanultak varázsolni. Mary profi volt.

– Döbbenet – suttogta a smaragdszemű fiú.

Pár perccel később azonban véget ért a mulatság. Befutott McGalagony, aki „rendet teremtett”:

– Longbottom professzor, mélységesen meg vagyok döbbenve – krákogta az igazgatónő.

– De miért? – értetlenkedett a professzor. – Nem csináltam semmit!

– Hát pont ezért! – csattant fel McGalagony, majd kiosztott két hét büntetőmunkát James Potternek és Lucy Weasleynek – Lucy volt a másik segítőtárs –, levont húsz pontot a Griffendéltől, húsz ponttal jutalmazta a Hollóhátat Mary átkai miatt, de egy hét büntetőmunkára küldte lányt Frics szétátkozása miatt. Emellett elküldte Fricset nyaralni két hétre, hogy „regenerálódjon” és kipihenje fáradalmait.

Ezek után csendben telt el a reggelizés. Albus még az első órájukon is – átváltoztatástanon – hallotta, hogy McGalagony professzor döbbenten motyog:

– Döbbenet...